Két állomás közt

Akvila, 2015, május 14 - 19:19

 

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

A Nő a vagon sarkában kuporgott. Rádőlve a karfára, szorosan a falnál ülve nézte a piszkos ablakon át a tájat. Kint rohantak a póznák, álmos tanyák álltak sorban a mező túlsó oldalán, azután híd jött, sorompó, a vasúti átjáróban várakozó emberekkel és szekerekkel.

Kattogott a vonatkerék és így zakatoltak a Nőben is a gondolatok: foszlányok, képek és emlékek. Elfolytak a szeme előtt, mint az elmosódó táj, majd összerázkódtak és furcsán ismétlődve előretörtek újra, ott táncoltak, mint a girbe-gurba utak, kint a vonat mellett.

Még egy megálló a személyvonaton és befutnak a pályaudvarra.

A Nő odanyomta homlokát a hideg üveghez és behunyt szemmel gondolkodott.

A szíve helyén egy fájdalmas folt volt. Valamikor szívnek nevezték és nagyon is tudta a dolgát. Szeretett és vágyakozott - mint a többi - lelkesedett és hitt is de most kicserélték, talán ki is vették belőle és valamivel helyettesítették - valahogy működött, mozgatta a testét de olyan volt mint egy sötét csomó, olyan mint egy marokban összegyúrt tintás papírgalacsin. Mégis csak dobogott és sodorta felfelé az érzelmeket megoldások után kutatva és keresve az értelmét mindennek.

Hét napja vesztette el a szerelmét. A férfi hirtelen összeesett és meghalt.  

Biztos szívinfarktusa van!- kiabálták a munkahelyén. Körülállták, hívták a mentőket, futkostak, valaki próbálta újraéleszteni.

Azután kijöttek a mentők, küzdöttek érte, tényleg megtettek mindent - hiába. A mentőkocsiban volt még egy kis remény, de a kórházba szállítás közben meghalt. Ő nem látta. Nem tudta. A barátnője hívta fel telefonon, hogy mi történt. Azután nem emlékezett semmire. Csak arra hogy sírt egy teljes napig. Gépiesen tette a dolgát és végül leutazott vidékre, hogy még egyszer lássa. Titokban a barátnője intézte el, hogy megnézhesse a patológián.

Amikor a hűtőkamrában megmutatták- elájult. Az orvos vizet hozott, kérdezte, hogy hozzátartozója-e. Ő azt mondta igen, az unokahúga…

-         Persze, maga még fiatal - nem látott ilyet, bólogatott az orvos. Fogadja részvétemet. Higgye el, nem szenvedett szegény. A szíve olyan gyorsan vitte el, hogy nem érzett semmit.

Nóra akkor hazahozta kocsival. Ő zokogott, dobálta magát, szabadságot kellett kivennie, Nóra nyugtatózta. Aztán lement újra, a temetésre. Utolsónak állt a sorban. Szemüvegben, fekete ruhában szédelegve a fáradtságtól és az ürességtől amióta az rászakadt.

Egy éve szerették egymást Jánossal. 15 évvel volt idősebb, mint ő, ötvenéves volt. Régóta külön élt a feleségétől és most már el is akartak válni, de a gyerekek… Pedig őt szerette.. Azt tervezte, hogy jövőre mégis összeköltöznek. Közös lakást vesznek a városban. Csak elrendezi a család dolgát és…

- Várj rám, Imola, jövök hozzád….- mondogatta János. - Szeretlek…- Nagy barna szemét tágra nyitotta, ahogy mondta. Te olyan világba viszel engem, amire mindig is vágytam!

És ő várt rá.

János hetente háromszor feljött. Együtt voltak egy kis időre. Sétáltak, örültek egymásnak, néha nála is aludt… Virágot hozott, vacsorázni vitte és beszélgettek, beszélgettek mindenféléről, főképp a festményekről, mert Imola festett szabadidejében, János meg kielemezte, mint kritikus és művésztárs.

-         Hamarabb kellett volna találkoznunk- sóhajtotta mindig. – Akkor te festő lettél volna én meg zongoraművész. Amíg én játszom, te lefested, hogy mit érzel… És megölelgette, kezet csókolt neki áhítattal és szenvedélyesen.

Mert János gyönyörűen zongorázott, de mégsem ment a Zeneakadémiára. Inkább gépész lett, kellett a pénz otthon. Utána meg jött a vezető beosztás, meg a főiskola.

De most minden megváltozott…

Megfordult vele és benne az élet. Vasárnap akarta megmondani Jánosnak, hogy gyermeket vár… A táskájában ott lapult az összehajtogatott orvosi szakvélemény: hat hetes terhes.

Ez lenne az első gyermeke. Férjnél még nem volt, családra nem gondolt. Igaz, nem is volt kivel. Zűrös volt a szülői háttere. Az apja meghalt, az anyja Zalába költözött az új férjével. Ritkán találkoztak…

Ő egy pici garzonban lakott, a galérián voltak a festő dolgai. Még felvételizni akart a rajz szakra, amíg ki nem megy az időből.

Most pedig az idő ment ki az ő életéből. Minden másodperce foglalt lett, döntenie kellett és elhatározni magát…

Mindjárt befut a vonat a végállomásra és ő csak ül, nézi az ablakon át a megfoghatatlant és bele akar kapaszkodni valamibe de az ugyanúgy elmosódik mint a hirtelen felbukkanó tárgyak, emberek és látnivalók tömege.

János elment és nincs kinek megmondania a szíve alatt lapuló titkot. Egyedül maradt a terhével, amit magának köszönhetett és Neki.

Mit csináljon ő most már egy kisbabával egyedül...?

Nem, nem tartja meg…

Akkor hirtelen fékezett a vonat. A feje hátrakoccant és meglátta a piszkosszürke eget, éppen akkor, amikor egy rongyos felhő alól kibújt a nap.

A felhő egészen olyan volt, mint egy nagy J betű. Azután foszlányokra szakadt és elúszott, hogy csatlakozzon a többihez.

János… Jánoska… Ez lesz a neve… Fájdalmat érzett a derekában. Odakapott és a hasára csúszott a keze. Félve tapintotta meg újra.

Nincs már egyedül… Langyos melegséget érzett, az ujjai felengedtek a karfa görcsös szorításából. Kapkodva keresgélte a papírt a táskájában és félhangosan olvasta. „Szülés várható időpontja: dec. 25.”

Igazi karácsonyi ajándék… Zongoraművész lesz... Igen. Taníttatni fogja, mindent elvállal majd… sikeres művész lesz belőle.

És János felülről hallgatja a játékát.

Drága szívem, nem szerettél hiába… Felnevelem a gyerekünket.

Imola ránevetett az égre.

Akkor füttyentett a vonat is, mert beértek a pályaudvarra.

 

Az írás hossza kb. 4 ezer karakter