A kéttörzsű fa

Volt egyszer egy nárciszokkal telenőtt rét, melyet csipkés hegykoszorú övezett. Amikor a nárciszok virágoztak, a fehérbe öltözött tájon messze túl is érezni lehetett az illatukat. A rét közepén egy aprócska tó vize csillogott. A nárciszok egymást taszigálva tolongtak a partján, hogy megpillanthassák a tükörképüket, és kedvükre gyönyörködhessenek benne.
A rét közepére egy ismeretlen növény magja hullt egyszer a magasból. A hegyeken túli világból érkezett a szelek szárnyán, vagy egy vándormadár csőréből pottyant ki. A tó partján megfogant a föld méhében, és egy parányi facsemete hajtott ki belőle. Gyorsan megerősödött, ám egyszer csak megtorpant, mintha nem tudná, hogyan nőjön tovább. A nárciszok úgy látták, hogy ádáz küzdelem zajlik benne, aminek következtében a szára elágazott. A kéttörzsű fa növekedése ezután ismét felgyorsult.
A két rész azonban nem nőtt egyformán, a baloldali sokkal erősebb és terebélyesebb lett. Nem csoda, hiszen mindent megtett, hogy a másik fölé kerekedjen – a közös gyökérből is kíméletlenül magához vonta a táplálékot. Boldognak érezte magát, hogy ilyen nagyra nőhetett, míg a jobboldali rész messze lemaradt.
– Miért csinálod ezt velem? – kérdezte a csenevész törzs.
– Mert ha hagynálak megerősödni, akkor te tennéd velem ugyanezt, és egyszer csak elpusztítanál – felelte a nagyobb.
– El akarsz pusztítani?
– Ha kell, gondolkodás nélkül megteszem. Csak egy csúf kinövés vagy rajtam, amit szégyellek is. Szálegyenes akarok lenni, mint azok a fák ott az erdőszélen – csak náluk is szebb és hatalmasabb. Hadd csodálja mindenki, hogy milyen sudár a törzsem és milyen pompás a lombkoronám!
– De hát nemcsak nekem ártasz, hogy fölém nősz és ilyen sok helyet elfoglalsz a réten! Nézd csak, a nárciszok is mennyire sínylődnek az árnyékodban!
– Mit érdekel engem ez a tolakodó, izgága népség – mondta a baloldali törzs. – A szagukat se bírom… Pusztuljanak innét, ha kevés nekik a fény! Vagy nőjenek ilyen nagyra, mint én! Miért véded őket? Csak nem azért, mert terád is ilyen sors vár?
– Honnan tudod, hogy mi vár rám?
– Hogyne tudnám: hát amit megérdemelsz!
– Ez igaz, de ugyanúgy vonatkozik rád is, mint bárki másra.
– Na, látod! Én mindent megteszek, hogy jobb sorsom legyen – nem úgy, mint te!
– Én is sok mindent teszek, még ha nem is látod – tiltakozott a jobboldali törzs.
– Ugyan már! Te lusta vagy nagyra nőni, de azt sem teljesíted, amit a Nap parancsol. Nem hallod, mit mond mindennap, amikor felbukkan az égen, illetve eltűnik a másik oldalon?
– De igen, én is hallom – bár nem parancsolja, hanem tanácsolja, illetve kéri. Azt mondja, hogy "kövessetek".
– Hát akkor miért nem csinálod? Hiszen tudod, hogy Ő a leghatalmasabb úr égen és földön! Vegyél példát rólam: én minden reggel Feléje fordítom a leveleimet és követem, amerre jár. Este is Őrá nézek, amikor eltűnik a hegyek mögött.
– Én is követem Őt, csak nem úgy, mint te. Nem forgolódással, hanem változással. Arra törekszem, hogy én is nappá váljak, mert akkor én Őbenne leszek, Ő pedig énbennem.
A baloldali törzs szóhoz sem tudott jutni a felháborodástól, de aztán kitört belőle a düh:
– Mit képzelsz, te szerencsétlen! Ő hatalmas uralkodó, te pedig hozzám képest is csak egy szánalmas senki vagy! Jobban tennéd, ha követnéd arcoddal az Ő útját, mielőtt megharagszik és lesújt rád! Még a végén rám is bajt hozol az ostobaságoddal…
A jobboldali törzs hallgatott. Nem ért rá válaszolni, de nem is látta értelmét. A közös gyökerükből – legalábbis abból a kis részből, amit használhatott – a tápanyag többségét átadta az árnyékban sínylődő nárciszoknak. Még a baloldali törzsnek is juttatott belőle, anélkül hogy az tudott volna róla. Ő kevéssel is beérte. Tápláléka javát amúgy sem a földből nyerte, hanem az égből. Azt az eledelt pedig nem tudták elárnyékolni előle közönséges falevelek.
Másnap reggel a baloldali törzs hajbókolva köszöntötte a felkelő Napot, és amikor felhangzott, hogy "kövessetek", feléje fordította leveleit, majd elégedetten nézett szét a magasból. Ő volt a rét ura, mindenkinél nagyobb és pompásabb! A nárciszok között csillogó tó tükrében megpillantotta magát. Szálfaegyenes, terebélyes lombozatú fát látott a vízben, nem egy kéttörzsűt, amelyet satnya elágazás csúfított. Mintha a jövőt szemlélte volna, amikor egymagában uralkodik a tájon. Levelei megreszkettek a csodálattól – a látvány minden képzeletét felülmúlta!
A vízben tükröződő égre sötét viharfelhők úsztak be ekkor. Erős felvillanások és hosszan visszhangzó morajlások jelezték, hogy kitört az égiháború. A szél vadul cibálta a kéttörzsű fa ágait, a villámok egyre közelebb cikáztak.
– Az égi nagyúr megharagudott a szemtelenségedért, te ostoba! És ami a legrosszabb, hogy énrám is szerencsétlenséget hozol! – bömbölte a nagyobbik törzs. – Itt a vég!
A jobboldali törzs azonban csak mosolygott – még akkor is, amikor iszonyú csattanással belecsapott egy villám, és tűzbe borította.
– Nem megmondtam? Még a végén én is veled pusztulok! – siránkozott a nagy.
A másik azonban nagy reccsenéssel lehasadt róla, és aláhanyatlott a tó partján, ahol magasra felcsapó lángokkal égett tovább. A baloldali törzs megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy látszik, megúszta a dolgot, sőt végre megszabadult a másiktól!
– Na, ugye, hogy nekem lett igazam? – hangoskodott.
A földön fekvő törzs csak mosolygott tovább. Aranyszínű lángok nyaldosták, egyre fényesebbé, egyre vakítóbbá vált. Bevilágította a nárciszos rét körüli erdőt és a magasba szökő hegyeket, de még a hazafelé ballagó viharfelhőket is az égen.
A nagyra nőtt törzs egyedül maradt. A másik hamuját későn jött záporeső áztatta, a rét talaja pedig szívest-örömest magába fogadta.
– Eljött az én időm – örvendezett az immár egytörzsű fa. – Olyan leszek, mint amilyen a víztükörben voltam: mindenki által csodált egyenes növésű fa, hatalmas lombkoronával – igazi uralkodója a nárciszos rétnek!
Ám a dolgok másképp alakultak. Hiába egyenesedett ki nagy nehezen, az egytörzsű fa továbbra is féloldalasnak érezte magát. Megmagyarázhatatlan szorongás tört rá a legváratlanabb pillanatokban. Egyedül volt a rét közepén, és egyre inkább gyötörni kezdte a magány. A nárciszokkal sem tudott szót érteni, mert akárcsak ő, mindig saját magukkal voltak elfoglalva. De ők legalább sokan voltak, s nem vették észre, hogy milyen magányosak.
Az egytörzsű fa képe lassan megváltozott a tóban. Rémülten látta, hogy hiába húzza ki magát és rázza meg dús lombkoronáját, a tóból egy mind görnyedtebb és kopaszabb fa néz vissza rá.
– Egek ura! Csak nem a közelgő jövőt látom a víztükörben? És micsoda szörnyűség! Amióta meghalt a társam, akit satnya kinövésnek csúfoltam, nem is hallottam a Nap szavát, ahogy reggel-este azt mondja: "kövessetek". Nem figyeltem rá, nem is követtem járását az égen… de talán még jóvátehetem a dolgot!
Órákon keresztül leste, hol jelenik meg a Nap, de hamuszürke felhők lepték el az eget, és sorjáztak napokig. Tanácstalanul forgatta leveleit, hogy beigazítsa őket a legmegfelelőbb irányba. Riadtan kémlelte a felhőket, melyek a kedélyállapotát is beárnyékolták. Kínos volt, de be kellett ismernie, hogy kimondhatatlanul hiányzik a másik! Fénytelen volt körülötte minden – egyre inkább szomjazott a világosságra. Hiába nyúltak mélyre a gyökerei, közel a tóhoz, szomjúság gyötörte szakadatlan. Levelei sorra lehulltak. A szárazság egyre beljebb, egyre lejjebb húzódott a törzsében, lassan leszivárgott a gyökereihez is.
– Talán mégiscsak neki volt igaza… Napszerűvé kellett volna válnom, hogy ne szenvedjek így a magánytól és a szárazságtól – kesergett. – Bárcsak én is mosolyogva tudnám fogadni a halált, mint... mint a testvérem!
Nagy szélroham söpört végig ekkor a nárciszos mezőn; a hegycsúcsok közül csapott le váratlanul. Hózáporral jött, de magával ragadta a nárciszok szirmait is, amelyek elkeveredtek a szinte vízszintesen száguldó hópelyhekkel.
Egyszer csak éles reccsenés hallatszott – jajszó követte, amit elnyelt a szél. A vihar gyufaszálként törte derékba a kiszáradt fa törzsét, akárcsak nagyravágyó álmait. A hamuszürke fellegeket is elsöpörte az égről, azután – mint aki jól végezte dolgát – nyugovóra tért.
Nagy fehérség borította be a tájat. A hó elolvadt, de a rét fehér virágszirmokkal volt telehintve. A Nap éppen lenyugodni készült a hegycsúcsok között. Valószínűtlenül nagynak látszott, mintha csak karnyújtásnyira lenne – vörösen izzó testét fák lángerdeje borította.
A nárciszos réten haldokló fa feltekintett rá, és ekkor megpillantotta a testvérét, akinek sudár törzse a Napban gyökerezett. Aranyfényű lángkarjait feléje nyújtotta, és egy izzó napmagocskát hullajtott a mezőre.
A virágszirmok között heverő fa elmosolyodott. Hálás szívvel elfogadta a fénymagot, mielőtt felkapta és karjai közé zárta őt a halál.