Évszám
2010
A kis faluban, hol éppen tavasz virrad, Kicsi Veréb ül a diófa tetején. Ámulattal figyeli a fiút, aki hozzá oly kedves, és gondoskodó. Sokat köszönhet már neki: mindig szór neki morzsákat a földre, télre pedig madáretetőt készít, megmentve őt ezzel a zord tél rettentő étvágya elől.
Elgondolkodik, és rádöbben, hogy nagyon szeretne mondani neki valamit. Olyat, amit sosem felejt el, míg világ a világ. Egy gondja akad csupán: csak az embereknek adatott meg, hogy beszélni tudjanak. Hiába minden érzés, gondolat, ha egyszer képtelen elmondani azt, amit érez, amit szeretne.
Ez volt a nagy búja szegény Kicsi Verébnek, nem tudott mit tenni. Csak ült a diófa tetején, és szavakról álmodozott. Csodálatos kincsekről, mely csak az embereknek jutott.
Teltek-múltak a napok, talán már a hetek is, mikor egy éjszakán egy öreg galamb ült a Kicsi Veréb mellé.
- Miért búslakodsz ezen ódon diófa tetején, kedves Kicsi Veréb? - kérdezte tőle a galamb, persze csak gondolatban, hiszen a madarak nem tudnak beszélni.
- Szomorú vagyok, amiért nem tudom elmondani a fiúnak azt, amit szívem érez - válaszolt szomorúan a Kicsi Veréb.
- Szavakat formálni csakis az emberek tudnak, Kicsi Veréb. Ez így van rendjén. - gondolta halkan az idős madár.
- Hiába a rend, ha valakit mégis a bánat gyötör, drága Galamb. Bármit megadnék, hogy legalább egy szót mondhassak, a kedves fiúnak, aki annyiszor megsegített már. - válaszolta búslakodva a Kicsi Veréb.
- Érzéseid őszinték, ebben kétséget nem érzek. De valóban bármit megadnál, hogy beszélni tudj?
- Mindent, amim csak van drága Galamb. Még szárnyaimat is, melyekkel szabadon szállok akár a világ végéig is. - gondolta áhítozva a Kicsi Veréb
- Legyen hát drága Veréb. Menj, mondd el a fiúnak, amit szeretnél. Szárnyaid levetve változz emberré, és repülés helyett formálj inkább csodás szavakat. - mondta neki az idős Galamb
A Kicsi Veréb elröppent az öreg diófáról, és mire a fiú szobájába ért, emberré változott. Szárnyai leestek, tollacskái elhullottak. Egy csodálatos lány lett belőle, kinek szépsége semmihez sem volt fogható.
Leguggolt és nagyon halkan, csupán annyit súgott a mesés világokról álmodó fiú fülébe:
Szeretlek.
Elgondolkodik, és rádöbben, hogy nagyon szeretne mondani neki valamit. Olyat, amit sosem felejt el, míg világ a világ. Egy gondja akad csupán: csak az embereknek adatott meg, hogy beszélni tudjanak. Hiába minden érzés, gondolat, ha egyszer képtelen elmondani azt, amit érez, amit szeretne.
Ez volt a nagy búja szegény Kicsi Verébnek, nem tudott mit tenni. Csak ült a diófa tetején, és szavakról álmodozott. Csodálatos kincsekről, mely csak az embereknek jutott.
Teltek-múltak a napok, talán már a hetek is, mikor egy éjszakán egy öreg galamb ült a Kicsi Veréb mellé.
- Miért búslakodsz ezen ódon diófa tetején, kedves Kicsi Veréb? - kérdezte tőle a galamb, persze csak gondolatban, hiszen a madarak nem tudnak beszélni.
- Szomorú vagyok, amiért nem tudom elmondani a fiúnak azt, amit szívem érez - válaszolt szomorúan a Kicsi Veréb.
- Szavakat formálni csakis az emberek tudnak, Kicsi Veréb. Ez így van rendjén. - gondolta halkan az idős madár.
- Hiába a rend, ha valakit mégis a bánat gyötör, drága Galamb. Bármit megadnék, hogy legalább egy szót mondhassak, a kedves fiúnak, aki annyiszor megsegített már. - válaszolta búslakodva a Kicsi Veréb.
- Érzéseid őszinték, ebben kétséget nem érzek. De valóban bármit megadnál, hogy beszélni tudj?
- Mindent, amim csak van drága Galamb. Még szárnyaimat is, melyekkel szabadon szállok akár a világ végéig is. - gondolta áhítozva a Kicsi Veréb
- Legyen hát drága Veréb. Menj, mondd el a fiúnak, amit szeretnél. Szárnyaid levetve változz emberré, és repülés helyett formálj inkább csodás szavakat. - mondta neki az idős Galamb
A Kicsi Veréb elröppent az öreg diófáról, és mire a fiú szobájába ért, emberré változott. Szárnyai leestek, tollacskái elhullottak. Egy csodálatos lány lett belőle, kinek szépsége semmihez sem volt fogható.
Leguggolt és nagyon halkan, csupán annyit súgott a mesés világokról álmodó fiú fülébe:
Szeretlek.