Évszám
2011
Beküldő
babajaga
-A kettes sorszámmal várakozót várják a 141-es ablaknál.- recsegte a Rikkancs, aki vékonysága ellenére olyan hangorkánt kavart, hogy a háttal ülő várakozók önkéntelenül összerezzentek. - Az ablak 40 másodperc múlva érkezik meg a terem napsütötte foltjára, 2 percig fog itt tartózkodni. Az iratait, virágának lelógó hajtásait tartsa a testéhez közel az átkapcsoláskor. Kérem, húzódjon egyelőre az árnyékba! 10, 9, 8, 7... - számolt vissza váltóórájára szegezett tekintettel és teátrálisan magasra nőtt begóniájával. Az ablak mintha egy porfelhőből érkezett volna meg, mögötte az elmaradhatatlan okulálés hölggyel. Kedvesen köszöntötte a fiatalembert, miután elvette tőle a 2-es sorszámot. A férfi zavartan mosolygott, elrendezte a papírjait, törékenynek tűnő, burjánzó hajtásait finoman maga elé tartotta.
Bárgyú mosolyát még mindig maga előtt látta Kikko, mikor az ablaknak már nyoma sem volt. - Köd előtte, köd utána - gondolta a 3-as sorszámot szorongatva.
- Itt nem csak Kertész-kérvényezők várnak? - fordult a mellette ülőhöz, aki a körülötte felhalmozott virágápolási szakkönyvek alapján már régóta várakozhatott.
- De igen - válaszolta a kusza levelek és kacsok sűrűjéből egy hang.
- Akkor biztos tévedés történt, hiszen én csak most érkeztem, te pedig, ha jól látom, már régóta vársz. Menj te következőnek - ajánlotta fel készségesen Kikko. Virágja - a jó szándék legőszintébb jeleként - kinyílt, és mámorító illatfelhőt indított el a fiú felé.
- Jaj, még mindig ez a szürkeség! - nézte Nirde lemondóan önkéntelenül kinyílt virágjait. - Ha egyszer szivárványszínűvé változna - ábrándozott fennhangon. - Mondjuk, még csak az út elején járok, és bármit is teszünk, egyszer úgyis a végére érünk. - nyugtatta magát.
- Hiszen most is szivárványszínű a virágod - próbálta Kikko felvidítani.
- Tényleg? - ujjongott Nirde - Tudtam én! Mások mindig szürkének mondják. Hirtelen Kikko is szürkének látta már, de ugyanúgy tetszett neki.
- A szürke is csodálatos szín - lelkesedett őszinte beleéléssel.
Látom, kezd belehabarodni az illatomba- gondolta, látva Nirde szemének hálás csillogását. Csak nehogy azt gondolja, lehet belőle valami - fordította fejét az ellenkező irányba.
A nap szikrázóan sütött, langyos, lusta szellő borzolta a várakozók leveleit. A váróterem meglepően kellemes hely volt. A föléjük feszülő kupolán egy nagy kerek nyílás engedte be a közvetlen napfényt, de körben is voltak még ablakok.
- Szerintem mindenki a maga Kertésze - szakította félbe Kikko nézelődését Nirde. - A „Virágápolás erőszakmentes, bubista módszerei" azt írja, hogy a tudatunkkal irányítjuk a szárak, levelek növekedését, az ideális tápanyagfelvételt, a megfelelő gyökérzet kifejlődését és persze a virágzást is.
Kikko alaposan megnézte a körülötte ülők, majd a saját növényét.
- Tényleg így van! - döbbent meg. - Csináljuk most is, ugye?
Kikko szinte beleborzongott, ahogy a testét ruhaként borító rózsabokor üde hajtást pattintott ki a feje felett. (Mindig ez történt, amikor Kikkonak megtetszett egy új gondolat.)
- Örülök, hogy találkoztam veled... - fordult mosolyogva a fiú felé
- Nirde.
- Kikko - biccentettek egymás felé. - Hogy-hogy Kertészt keresel, ha ilyeneket tudsz?
- Nem tudok még semmit sem - mondta Nirde álszerényen.
Kikko hirtelen már nem akarta tudni mit nem tud még a fiú a virágápolásról.
- Mész majd következőnek? Bármikor hívhatnak - kérdezte elterelve a szót.
- Össze-vissza hívják az embereket - legyintett lemondóan Nirde. Egy hete várok a 127-sel. Tudod, lehet, hogy próbának vetnek alá - mutatott jelentőségteljesen felfelé miközben bizalmasan lehalkította a hangját - hogy megbizonyosodjanak a rátermettségemről. Nem mintha számítana, hogy felvesznek-e - adta a flegmát. - Végső soron mindenki a maga kertésze, a külső behatások nem hoznak valódi változást, csak az számít, ami belülről jön.
Nirde befelé figyelt, de zavarba hozta a lány szépsége.
- Azt hallottam, hogy néha nem is az ablak mögött ülő okulálés hölgyek bírálják el a kérelmedet, hanem „álruhás" ügynökök! - mesélt tovább a lánynak. - Lehet, hogy a macska is nekik dolgozik - mutatott Filpo felé, aki a napon nyújtózkodott.
- Biztos hagyná, hogy megsimogassuk - évődött Kikko az újra könyvébe bújó fiúval.
A kupola nyílásán besütő nap fényével együtt vándorolt a teremben az ablakok felbukkanási helye is, de a Teremszolga meg sem mozdult. Kikko már éppen talpra ugrott volna, hogy arrébb vigye a padot, amit elért a napsugár, amikor az kissé imbolyogva megemelkedett, majd az árnyékba tipegett. Kikko elismerően megsimogatta ülő alkalmatosságát.
- Ügyes kis jószágok - mondta fennhangon.
- Tessék? - nézett fel Nirde a „Rituális tápsózás" lapjaiból.
- Lehet itt füstölni? - kérdezte Kikko.
- A bejárat mellett találsz hamutálat - mutatott a fiú hátrafelé.
- Kösz - állt fel a lány kinyújtóztatva tagjait. - A cuccaimat itt hagyom, jó?
Nirde bólintott, mielőtt újra belemélyedt volna bomlasztó olvasmányába.
Kikko gyönyörködve nézte a váró körül elterülő zegzugos kerteket. Komótosan elővett egy cigarettát, majd rágyújtott. Az első elégedett szippantás („ - Még mindig a helyén van a tüdőm!") után egy kedvesen várakozó szempárba botlott a tekintete. Meglepettsége hamar néma kérdésbe fordult, amit a felismerés és a cinkosság szikrája követett.
- Tüzet kér? - kérdezte Kikko a hölgy cigarettáját tartó keze mellett a levegőt markoló ujjakra pillantva.
- Jó napot. Dunde vagyok - mondta gyermekien elragadó udvariassággal.
- Igen, köszönöm. És kérlek, tegezz, nem olyan nagy még köztünk a korkülönbség - nézett Kikkora pajkosan a hölgy, aki a nagymamája is lehetett volna.
- Szívesen - válaszolta Kikko, aki szerint a formaságok inkább akadályozták, semmint megkönnyítették a kommunikációt. - Te is Kertészt keresel? - kérdezte hitetlenkedéssel vegyes csodálattal a hangjában (nagymamáját semmi szín alatt nem tudta volna ideképzelni).
- Nem, én itt dolgozom - kuncogott Dunde.
- Itt? Hiszen ez a váró. Ha jól láttam, a Sorszám-osztón a Rikkancson és a Teremszolgán kívül itt nem dolgozik senki.
- Vannak itt még kisebb munkák... - mondta jelentőségteljesen Dunde.
- A padok rendetlenkednek néha? - ment bele a játékba a lány. - Láttam, milyen fürgén húzódnak el a fényről.
- Ó, még csak az kéne - nevetett Dunde. - Nem, a padok nagyon jól neveltek. Filpo gondoskodik róla - hunyorított, majd elégedetten szippantott egyet cigarettájából.
- A 71-ik sorszámmal várakozó készüljön fel! - hallották tompán a Rikkancsot.
- Nem is láttalak téged bent - firtatta Kikko.
- Persze, hogy nem - mondta Dunde sejtelmesen. - Tudod - tartott rövid hatásszünetet - az egész váró egy átkapcsolóra épült.
- Transzhuzalozott valóságok? - hasalta be Kikko a legelvontabb kifejezést, amit ismert (az nem lehet, hogy nem tudja, miről beszél Dunde!).
- Pontosan! - mondta Dunde, és a virágok gyökeréig hatoló nézését újra felváltotta lágy, szeretetteli és játékos tekintete.
Éretlen - jegyezte fel az űrlapra, és Kikko észre sem vette, hogy egy pillanatra eltűnt mellőle új ismerőse.
- És ez mit jelent szerinted? - tért vissza a másodperc törtrésze alatt a beszélgetéshez Dunde.
Mire gondolhat? - száguldott Kikko fejében a kérdés. Lehet, hogy arra, hogy...
- Tudhattam volna - ömlött szét a lány arcán egy önelégült mosoly. - Voltak jelek... Azt mondod, hogy már van Kertészem, akivel együtt ápoljuk a virágaimat egy transzhuzalozott valóságban? Tehát nem kell mást tennem, mint élnem tovább úgy, mint eddig, a virágom pedig majd tökéletessé fejlődik közben? - lovallta bele magát a gondolatba Kikko.
NAGYON éretlen. Egyáltalán mit keres itt?
-... és akkor végre mindenki szabadon virágozhat kedvére. A Kertészem is ezt mondaná, érzem! - lelkesült bele rögtönzött beszédébe Kikko.
Bólogató jánost keres tehát - kapott választ ki nem mondott kérdésére Dunde.
TAO (tanulásra alkalmatlan okostojás) - nyomta rá a pecsétet az űrlapra. Még jó, hogy nem kellett átnyálaznom minden iratát, hogy erre rájöjjek. - gondolta Dunde.
- Azt hiszem vissza kell mennem dolgozni - szippantott egy utolsót a cigarettából. - Örültem a találkozásnak. Talán legközelebb is füstölhetünk egyet együtt - mondta szívélyesen a lánynak, akit minden negatív tulajdonsága ellenére rögtön megszeretett.
- Szívesen, habár nem hiszem, hogy lesz legközelebb, hiszen most tudatosítottad bennem, hogy már van Kertészem - próbálta Kikko a kimondott szó erejével valósággá tenni a hiúságát túlzottan is legyezgető téveszmét. - További jó munkát! - búcsúzott, mielőtt Dunde tekintete összedönthette volna épülő kártyavárát.
- Köszönöm. Szerbusz - búcsúzott Dunde szeretetteljesen.
Mit is dolgozik? - kérdezte Kikko most már csak magától. Mindegy. Micsoda felismerés! El kéne mondanom Nirdének! - vágyott a lány új tudásának csillogtatására. Úgysem értené - beszélte le magát - majd egyszer ő is eljut idáig - emelte magát piedesztálra, miközben Nirdét a rózsabogarak szintjére süllyesztette.
Dunde széljegyzetekkel látta el Kikko űrlapját:
- élősködő jelenlétére utaló nyomok
- kiegyensúlyozatlan gyökérszerkezet
- tápsó használat okozta égésnyomok és mutációk
- Ön és közveszélyes kacsok, tüskék, léggyökerek
- visszavágás, metszés teljes hiánya.
Ebből még komoly bajok is lehetnek - summázta a listát, és ellátta az iratot egy olló matricával, jelezve, hogy egy kiadós metszéssel illene kezdeni a munkát
Dunde összeszedte Kikko iratait, és belesétált velük a napsütésbe.
Legtöbben azt gondolták, hogy átkapcsoláskor távoli helyek közötti anyagmozgás történik. Valójában a transzhuzalozási valóságok között nyílt meg ilyenkor az átjáró, amit az avatottak szabadon használhattak. A valóságok egymásba ágyazódva léteztek, és folyamatos kölcsönhatásban voltak egymással. Okuláléval bárki átláthatott a valóságokon, néhány különleges adottságokkal rendelkező személy pedig okulálé nélkül is érzékelte a transzhuzalozási valóságok alkotta mintázatot.
A padok a várakozókkal együtt eltűntek Dunde tudatának előteréből, helyüket sorszámozott ablakok vették át okulálés hölgyekkel az egyik, Kertész-tanoncokkal a másik oldalon. Dundénak még kétszer kellett átkapcsolnia, mielőtt főnökéhez ért volna.
- Derűs napot, Gerebélyes! - köszöntötte az olvasásba mélyedt férfit. - Meghoztam Kikko anyagát, a lepecsételt űrlapot a tetejére tettem - mondta szabad hely után kutatva.
-Tartsa csak meg - mondta Gerebélyes.
- Tessék? - kérdezte Dunde meglepetten.
- ... álmomban a Tejúton keresztül lovagoltam - motyogta maga elé Gerebélyes. - Úgy értem, hogy ez a maga ügye, Dunde - nézett fel először, mióta Dunde belépett. - Ez a vizsgaanyaga. Már olyan régóta várta, hogy el is felejtette? Teljesen szabad kezet kap, ha szüksége van bármire, csak szóljon. ... álmomban a Tejúton keresztül lovagoltam... - ismételte elgondolkodva. -Maga szerint ez mit jelent? - nézett a dermedten álló beosztottjára.
- Csaba királyfi akar lenni a követkző jelmezbálon - vágta rá gondolkodás nélkül Dunde, miközben próbálta újra megtalálni kibillent egyensúlyát. A szobában körülnézve nem talált túl sok kapaszkodót. A falakat beborító könyvespolcokat lágyan borította be Gerebélyes növénye, könyvek, iratok sejlettek fel kuszaságából. Talpa alatt megszédítette a virágos szőnyeg impresszionista színkavalkádja, a párnázott, mély karosszék pedig túl messze volt, hogy belerogyhasson. Végre rátalált arra, amit keresett: tekintete megállapodott az íróasztalon nyugvó levélnyitó késen. Felvette, elvágta a jobb oldalhajtására hurkolódó, félelem teremtette, szorító kacsokat, majd visszanyerve higgadtságát magához szorította Kikko iratait. Szóval Kikko. Jól van - gondolta. Menni fog ez. Egyszerre elég egy lépést tenni előre - gondolta oly erősen, hogy tényleg előre lépett. Gerebélyes el is felejtette, hogy még a szobában van.
- Ööö, köszönöm a segítséget Dunde. Csaba királyfi, jelmezbál, álarc, maszk...- szólt hangjából az elismerés. - Maga mindig le tud nyűgözni a tudásával, Dunde. Gerebélyes kérdőjellé formálta arcát, látva, hogy beosztottja nem akar mozdulni.
- Minden energiámat Kikkonak szentelhetem? - kérdezte Dunde. - Mennyi időm van rá?
- Amennyit csak akar - simult ki Gerebélyes arca, ahogy visszatértek hozzá az elmúlt percek emlékei. - Dunde, az itteni munkája is megmarad, hiszen azt csakis maga tudja elvégezni. Ne aggódjon, az idő kiszélesedik, amikor új feladatot kapunk. Mindenképpen egyeztessen az Időzítőkkel a munka kezdését illetően. Nem lesz könnyű dolga, de azt hiszem maga az egyetlen, aki - bocsásson meg a kifejezésért - kihúzhatja Kikkot a szarból. Maga az egyetlen sima szárú vadrózsabokrunk. Lesz mit tanítania ennek a tüskés leányzónak - kacsintott biztatóan a szendén elpiruló hölgyre. - Van itt még valami - kotorászott Gerebélyes egyik megtermett ága a könyvespolcon. - Hová is tettem őket? - egy kis levélzörgés itt, egy-két szirom lehullása ott és előkerült a könyv. - Tessék, ebben mindent megtalál majd, ha eljön az ideje. Dunde az üres lapokat nézte. Tudta, hogy megtelnek majd. Az átváltóval betűket és képeket is lehet küldeni.
Kikko röpdösött a boldogságtól. Szerelmes volt Éjajásba, szerelmes volt a világba és most kiderül, hogy már Kertésze is van. A város kertjei felé vette az irányt szabaddá vált délutánján.
A kerteknek maguknak is volt beleszólásuk, hogy ki látogathatja őket: kaput formáló sövény, nyílt rétre vezető hívogató illatok és egyéb csábító fogások jelezték, ha nyitottak voltak az idegenekre. Kikkonak néha sikerült csellel belógnia egy-egy zárt kertbe is. Felettébb elégedett volt ilyenkor magával, és egyáltalán nem látta, milyen zűrzavart tud okozni jó szándékú, de hívatlansága miatt erőszakos kertészkedése.
Lelkesen mesélte Éjajásnak is a kalandjait, és nem tűnt fel neki az sem, hogy fájdalmat okoz a fiúnak. Szerelmük zálogaként újabb és újabb hajtásokat adtak át egymásnak növényükről, s azt sajátjukéhoz kötözték, hogy megeredjen, beteljesítve lelki összefonódásukat. (Kikko titokban ezt már jóval kapcsolatuk kezdete előtt is csinálta. Észrevétlenül letépett, elcsent egy-egy levelet, hajtást Éjajástól, amit beépített saját növényébe, így az látszólag hasonlóvá vált Éjajáséhoz.)
Éjajás egyre jobban szerette Kikkot, ahogy a lány növénye - vagy legalábbis amit ők annak hittek - egyre jobban benőtte őt. Lassan már nem találta a helyét Kikko társaságának hiányában, pedig régen szeretett egyedül lenni. A lány úgy érezte, saját növénye gyönyörűen kiteljesedik a szerelem által, és érezte, ahogy Éjajás lényét is magába szívja. Hitte, ez a szerelem.
- Micsoda elfajzott rózsabokor az, ami mások növényén élősködik? - csóválta fejét Dunde egy tranzhuzalozott valóságból.
Kikko nem tudta mit tesz, de amit nemzedékek óta magában hordozott, él(ősköd)ni akart. Magamévá tettem a lényét. Minek raboljuk tovább egymás idejét? - gondolta egyik nap kalandra vágyva. „Szerelemre lobbantom az egész világot az egyes embereken keresztül!" - lelkesítette magát, mert csak egy ilyen hazugságba csomagolva tudta elfogadni leküzdhetetlen vágyát: „Még több embert akarok Éjajáshoz hasonlóan a hatalmamba keríteni!"
Dunde elkezdte a munkát: folyamatosan egy tüske nélküli, buja, de nem túlburjánzó, egészséges rózsabokrot vetített Kikkonak a transzhuzalozott valóságból (a TAO-kal csak így lehet dolgozni, amíg fel nem ismerik tudatlanságukat).
Kikkoban lassan megérett a vágy: szeretne leválni Éjajásról. Érezte, hogy a fiú nem engedi, és nem tudta, hogyan szakítson vele.
- Beleszerettem valaki másba - mondta végül Kikko az egyetlen dolgot, aminek szerinte megbocsáthatóvá kellett volna tenni azt, amit ezután tett: növényének azt a részét, ami Éjajáson élősködött, letépte, leszakította, őrjöngve elpusztította. A maradványokat látva elsápadt. Összetörtem a saját szívemet! - sikított benne egy hang. - Tudok még szeretni? - kérdezte hisztérikusan magát, hogy megbizonyosodjon róla, nincs igaza. - Kit szerethetnék? - jött vészjósló válaszként az újabb kérdés. - Magamat? Ezek után? - megundorodva megrázta a fejét. - Éjajást már egész biztos nem szeretem. Mást? Mást sosem szerettem, azt hiszem - süllyedt egyre mélyebbre Kikko az önsajnálatban.
- Azt hiszem a saját szívemet pusztítottam el az előbb - mondta vacogva a fiúnak.
Dunde csendesen sírni kezdett. Kikko téveszme-börtöne teljesen kizárta a fényt. - Akár szabadságra is mehetnék - gondolta fanyarul, de örülni nem tudott.
Éjajás csak messziről hallotta Kikkot. - Mindjárt meghalok! - markolt belé a páni félelem néhány pillanattal korábban, miután eljutottak hozzá a lány szavai: „Beleszerettem valaki másba." - forrázták le a jeges szavak. Egyszerre érezte magát lecsupaszítva, kitéve az elemek kényének-kedvének és bebörtönözve.
- Gyere ide - húzta magához az egyre jobban vacogó, riadt lányt. Úgy tett, mintha védelmezné őt, pedig görcsösen szeretett volna kapaszkodni belé.
A halálfélelem gyakori vendég lett nála ezután. Kikko lemerevedve várta szörnyű tettéért a büntetést, ami nem akart eljönni. „Képtelen vagyok szeretni." - vádolta magát nap, mint nap, észrevétlenül kiszabva ezzel büntetését is.
- Rosszabbul érzem magam, mint eddig - bőgte Kikko felpuffadt arccal Éjajás párnájába bújva. Legalább 3 hónapja így ment ez, és Éjajásnak is meg volt a maga baja.
- Miért érzed rosszul magad? - kérdezte segítőkészen, de már-már gépiesen, hiszen annyiszor hallotta már a választ.
- Nem tudom! - zokogta Kikko. - Nem tudom - fúlt el a hangja. - Azt hiszem, öngyilkos leszek. Így mindenkinek csak a terhére vagyok. - tette hozzá a távolba révedve. Riadt tehetetlenségében Éjajás megölelte Kikkot, de melegség és erő már nem volt a mozdulataiban. A lány szégyellte magát, mert a folyamatos félelem és önsajnálat szúrós szagú izzadsággal borította be a testét. Elhúzódott a fiútól, aki nem próbálta visszatartani.
Gerebélyes fokozatosan őszülni kezdett. Kikko súlyos depressziója nélkül is bekövetkezett volna ez, mint minden évben Kertekalján, de idén kivételesen zord napokat hozott az ősz. Gerebélyes a legfrissebb jelentés elolvasása után elhullajtott fél könyvespolcnyi száraz levelet és újabb ágakat kezdett el hervasztani. Kertekalja lakói nyomasztó fellegeket láttak tornyosulni maguk felett, és míg nyáron hagyták, hogy csupán növényük takarja testüket, most pelerineket, malaclopókat terítettek magukra. Nem bánták, hogy a zord időjárás elhervasztja virágjaikat. Száradó, sárguló, lassacskán lehulló leveleiket sem bánták. Az arra érdemesek begyűjtötték termésüket, és mindenki kiszínesítette magát egy utolsó ragyogásra a téli visszahúzódás előtt. Tavasszal a meleg és az eső megérkezése után majd kihajtanak a növények újra. A kertekben is hasonló ritmusban folyt a munka. Kertekalja lakói nem mind ismerték a kertek titkát - Kikko is hiába látogatta őket, létezésük valódi okát nem fedezte fel. A beavatottak viszont tisztában voltak vele: a kertek biztosítják a harmóniát a transzhuzalozási valóságok között, pusztulásuk Kertekaljára is pusztulást hozna.
Gerebélyes természetesen mindezzel tisztában volt, hiszen ő irányította a Kertészek Kolompániáját, azt a multi transzhuzalozási valóságokban működő, nyílt szövetséget, amely segítette egész Kertekalján a virágok és kertek szakszerű ápolását.
- Meddig kell még várnunk? - kérdezte magához képest felettébb ingerülten. - Kikko kilépéssel fenyegetőzik, mi pedig csak ülünk és várunk - fortyogott tovább Dundénak és Metszőki Doktornak.
- Valakit azonnal küldjenek ide az Időzítőktől! Jelentést kérek! - állt fel székéből Gerebélyes, amin a polcokhoz szokott növénye igencsak meglepődött. Gyorsan formás bokorrá sűrűsödött a férfi körül, aki fel-alá járkálva várta, hogy végre történjen valami.
- Talánmajdmáskor, jelentkezem! - állt meg az ajtóban egy fiatal fiú.
- Talán-majd-máskor - szaladt szét Gerebélyes szája. - Még egy ilyen helyzetben is megtalálják a humort! - lelkendezett. - Jelentsen, fiam!
- Kikko nem engedi, hogy beavatkozzunk, amíg csak egyedül őt tudjuk kihúzni a pácból. Családi kérvényt akar, de a többiek...
- „Minden rendben van" - családról van szó - szólt közbe Dunde. - Bátorkodtam beépülni a vállalkozásukba - kiváló habcsókokat készítek, ugyanis - pukedlizett szolidan - és felajánlottam Kertész-szolgálataimat. Időbe telik, míg észreveszik. Most éppen szipológushoz viszik Kikkot, ilyen torzképként csapódott le náluk a Kertész-logóm - sóhajtott tehetetlenül Dunde.
- Metszőki Doktor? Maga mit tud erről? - fordult az akciócsoport másik tagjához Gerebélyes. - Ez a maga területe lenne, nem?
- Kikko tavaszi metszését nyugodtan rám bízhatja, hamarosan átveszem a lány kezelését! - csattogtatta ollóit a doktor. Dunde szíve szerint megkímélte volna a lányt a durva beavatkozástól. Kikko nem lesz öngyilkos - ebben biztos volt, azonban hamarosan élősködők szökkennek szárba növényén, és ahhoz, hogy ő elkezdhesse építő munkáját, ezeket el kellett távolítani.
Maga sem tudta mitől (a szipológus piruláiban nem hitt), de Kikko egyre jobban érezte magát. Újra élvezte a társaságot, az ételek ízét, a mozgás örömét, tudott nevetni, beszélgetni, libidója is visszatért. Éjajás azonban untatta, és undorral töltötte el. Végül a fiú mondta ki, hogy vége. Mindent elégetett, ami a lányra emlékeztette, többé hallani sem akart róla. Kikkonak semmi kedve sem volt tovább a fiú mellett kushadni, így könnyen eleget tett a kérésének: „Nem akarlak látni. Telefonon se keress!"
Mámoros, kéjes tavasz köszöntött Kikkóra. Mindent be akart pótolni, amiről lemaradt az elmúlt hónapokban.
Legfontosabb teendőit össze is írta:
„- Családot kigyomlálni!
- Tiszta emberi értékeket gyűjteni (legalkalmasabbak a szélsőséges nélkülözésben élő Emberek)!
- Szerezni egy napszemüveget, mert a tekintetemen keresztül illetéktelenül belém hatolhatnak! (lopni is ér, mert KELL a napszemüveg)
- Megismerni magamat, hogy SOHA TÖBBÉ ne legyek depressziós!!!"
Kritikátlan viselkedésével hamar elérte azt, amit a depressziójával nem sikerült: lehullott a „Minden rendben van" -tapasz családtagjai szeméről. A családi kérvényen megjelentek a hiányzó aláírások.
- Feltétlenül szükséges ez? - kérdezte Kikko anyja fakó arccal Metszőki Doktort, aki némán bólintott.
Kikko zárt osztályra került. Kezdetnek tápsókkal tömték, hogy az összes rajta élősködő növény leszáradjon, majd elvégezték a metszést. Növénye olyan szellős lett, hogy ruhákat hordott még nyár elején is, amikor végre hazamehetett.
„Ez alkalommal jobban kéne felépítenem a növényemet" gondolta Kikko a kertek között kószálva, hátha ráérez, merre kéne elindítani a hajtásait.
- Szervusz - köszönt rá Dunde felbukkanva a napsütésben.
- Szervusz - emelte fel fejét meglepetten a lány.
- Gyere, mutatok neked valamit! - fogta kézen Dunde, majd egy kedves, bokroktól határolt, műveletlen kerthez vezette. -Ez lesz a mi kertünk - mondta ellentmondást nem tűrő bizalommal. - Látod, most elültetem itt az első virágunkat - választott le finoman egy kínálkozó hajtást magáról. - Neked még nem kell, majd ha a növényed készen áll, csak akkor - nyugtatta meg a levágott ágait tapogató lányt. - Addig is, te mindig eljöhetsz ide erőt meríteni a virágunkból. Lehet, hogy kisebb munkákkal is megbízlak majd, hogy igazán széppé varázsoljuk ezt a helyet. Na, mit szólsz?
- Köszönöm - rebegte könnyes szemmel Kikko, és ha nem félt volna, hogy csonkjai megsértik Dundét, meg is ölelte volna.
Kikko növénye újra kihajtott, sőt, új gyökereket is növesztett Kertésze segítségével. Mindig a kertjükben találkoznak, és már a lánynak is van mit elültetnie. Most éppen előkészítik a helyet a lány családjának, és gyönyörködnek Kikko legújabb ötletében:
- Nézd, hogy megbokrosodott ez a történet! - büszkélkedik írásával a lány.
- Még virágokat is hozhat, figyeld meg! - mosolygott rá büszkén Dunde, a Kertésze.
Bárgyú mosolyát még mindig maga előtt látta Kikko, mikor az ablaknak már nyoma sem volt. - Köd előtte, köd utána - gondolta a 3-as sorszámot szorongatva.
- Itt nem csak Kertész-kérvényezők várnak? - fordult a mellette ülőhöz, aki a körülötte felhalmozott virágápolási szakkönyvek alapján már régóta várakozhatott.
- De igen - válaszolta a kusza levelek és kacsok sűrűjéből egy hang.
- Akkor biztos tévedés történt, hiszen én csak most érkeztem, te pedig, ha jól látom, már régóta vársz. Menj te következőnek - ajánlotta fel készségesen Kikko. Virágja - a jó szándék legőszintébb jeleként - kinyílt, és mámorító illatfelhőt indított el a fiú felé.
- Jaj, még mindig ez a szürkeség! - nézte Nirde lemondóan önkéntelenül kinyílt virágjait. - Ha egyszer szivárványszínűvé változna - ábrándozott fennhangon. - Mondjuk, még csak az út elején járok, és bármit is teszünk, egyszer úgyis a végére érünk. - nyugtatta magát.
- Hiszen most is szivárványszínű a virágod - próbálta Kikko felvidítani.
- Tényleg? - ujjongott Nirde - Tudtam én! Mások mindig szürkének mondják. Hirtelen Kikko is szürkének látta már, de ugyanúgy tetszett neki.
- A szürke is csodálatos szín - lelkesedett őszinte beleéléssel.
Látom, kezd belehabarodni az illatomba- gondolta, látva Nirde szemének hálás csillogását. Csak nehogy azt gondolja, lehet belőle valami - fordította fejét az ellenkező irányba.
A nap szikrázóan sütött, langyos, lusta szellő borzolta a várakozók leveleit. A váróterem meglepően kellemes hely volt. A föléjük feszülő kupolán egy nagy kerek nyílás engedte be a közvetlen napfényt, de körben is voltak még ablakok.
- Szerintem mindenki a maga Kertésze - szakította félbe Kikko nézelődését Nirde. - A „Virágápolás erőszakmentes, bubista módszerei" azt írja, hogy a tudatunkkal irányítjuk a szárak, levelek növekedését, az ideális tápanyagfelvételt, a megfelelő gyökérzet kifejlődését és persze a virágzást is.
Kikko alaposan megnézte a körülötte ülők, majd a saját növényét.
- Tényleg így van! - döbbent meg. - Csináljuk most is, ugye?
Kikko szinte beleborzongott, ahogy a testét ruhaként borító rózsabokor üde hajtást pattintott ki a feje felett. (Mindig ez történt, amikor Kikkonak megtetszett egy új gondolat.)
- Örülök, hogy találkoztam veled... - fordult mosolyogva a fiú felé
- Nirde.
- Kikko - biccentettek egymás felé. - Hogy-hogy Kertészt keresel, ha ilyeneket tudsz?
- Nem tudok még semmit sem - mondta Nirde álszerényen.
Kikko hirtelen már nem akarta tudni mit nem tud még a fiú a virágápolásról.
- Mész majd következőnek? Bármikor hívhatnak - kérdezte elterelve a szót.
- Össze-vissza hívják az embereket - legyintett lemondóan Nirde. Egy hete várok a 127-sel. Tudod, lehet, hogy próbának vetnek alá - mutatott jelentőségteljesen felfelé miközben bizalmasan lehalkította a hangját - hogy megbizonyosodjanak a rátermettségemről. Nem mintha számítana, hogy felvesznek-e - adta a flegmát. - Végső soron mindenki a maga kertésze, a külső behatások nem hoznak valódi változást, csak az számít, ami belülről jön.
Nirde befelé figyelt, de zavarba hozta a lány szépsége.
- Azt hallottam, hogy néha nem is az ablak mögött ülő okulálés hölgyek bírálják el a kérelmedet, hanem „álruhás" ügynökök! - mesélt tovább a lánynak. - Lehet, hogy a macska is nekik dolgozik - mutatott Filpo felé, aki a napon nyújtózkodott.
- Biztos hagyná, hogy megsimogassuk - évődött Kikko az újra könyvébe bújó fiúval.
A kupola nyílásán besütő nap fényével együtt vándorolt a teremben az ablakok felbukkanási helye is, de a Teremszolga meg sem mozdult. Kikko már éppen talpra ugrott volna, hogy arrébb vigye a padot, amit elért a napsugár, amikor az kissé imbolyogva megemelkedett, majd az árnyékba tipegett. Kikko elismerően megsimogatta ülő alkalmatosságát.
- Ügyes kis jószágok - mondta fennhangon.
- Tessék? - nézett fel Nirde a „Rituális tápsózás" lapjaiból.
- Lehet itt füstölni? - kérdezte Kikko.
- A bejárat mellett találsz hamutálat - mutatott a fiú hátrafelé.
- Kösz - állt fel a lány kinyújtóztatva tagjait. - A cuccaimat itt hagyom, jó?
Nirde bólintott, mielőtt újra belemélyedt volna bomlasztó olvasmányába.
Kikko gyönyörködve nézte a váró körül elterülő zegzugos kerteket. Komótosan elővett egy cigarettát, majd rágyújtott. Az első elégedett szippantás („ - Még mindig a helyén van a tüdőm!") után egy kedvesen várakozó szempárba botlott a tekintete. Meglepettsége hamar néma kérdésbe fordult, amit a felismerés és a cinkosság szikrája követett.
- Tüzet kér? - kérdezte Kikko a hölgy cigarettáját tartó keze mellett a levegőt markoló ujjakra pillantva.
- Jó napot. Dunde vagyok - mondta gyermekien elragadó udvariassággal.
- Igen, köszönöm. És kérlek, tegezz, nem olyan nagy még köztünk a korkülönbség - nézett Kikkora pajkosan a hölgy, aki a nagymamája is lehetett volna.
- Szívesen - válaszolta Kikko, aki szerint a formaságok inkább akadályozták, semmint megkönnyítették a kommunikációt. - Te is Kertészt keresel? - kérdezte hitetlenkedéssel vegyes csodálattal a hangjában (nagymamáját semmi szín alatt nem tudta volna ideképzelni).
- Nem, én itt dolgozom - kuncogott Dunde.
- Itt? Hiszen ez a váró. Ha jól láttam, a Sorszám-osztón a Rikkancson és a Teremszolgán kívül itt nem dolgozik senki.
- Vannak itt még kisebb munkák... - mondta jelentőségteljesen Dunde.
- A padok rendetlenkednek néha? - ment bele a játékba a lány. - Láttam, milyen fürgén húzódnak el a fényről.
- Ó, még csak az kéne - nevetett Dunde. - Nem, a padok nagyon jól neveltek. Filpo gondoskodik róla - hunyorított, majd elégedetten szippantott egyet cigarettájából.
- A 71-ik sorszámmal várakozó készüljön fel! - hallották tompán a Rikkancsot.
- Nem is láttalak téged bent - firtatta Kikko.
- Persze, hogy nem - mondta Dunde sejtelmesen. - Tudod - tartott rövid hatásszünetet - az egész váró egy átkapcsolóra épült.
- Transzhuzalozott valóságok? - hasalta be Kikko a legelvontabb kifejezést, amit ismert (az nem lehet, hogy nem tudja, miről beszél Dunde!).
- Pontosan! - mondta Dunde, és a virágok gyökeréig hatoló nézését újra felváltotta lágy, szeretetteli és játékos tekintete.
Éretlen - jegyezte fel az űrlapra, és Kikko észre sem vette, hogy egy pillanatra eltűnt mellőle új ismerőse.
- És ez mit jelent szerinted? - tért vissza a másodperc törtrésze alatt a beszélgetéshez Dunde.
Mire gondolhat? - száguldott Kikko fejében a kérdés. Lehet, hogy arra, hogy...
- Tudhattam volna - ömlött szét a lány arcán egy önelégült mosoly. - Voltak jelek... Azt mondod, hogy már van Kertészem, akivel együtt ápoljuk a virágaimat egy transzhuzalozott valóságban? Tehát nem kell mást tennem, mint élnem tovább úgy, mint eddig, a virágom pedig majd tökéletessé fejlődik közben? - lovallta bele magát a gondolatba Kikko.
NAGYON éretlen. Egyáltalán mit keres itt?
-... és akkor végre mindenki szabadon virágozhat kedvére. A Kertészem is ezt mondaná, érzem! - lelkesült bele rögtönzött beszédébe Kikko.
Bólogató jánost keres tehát - kapott választ ki nem mondott kérdésére Dunde.
TAO (tanulásra alkalmatlan okostojás) - nyomta rá a pecsétet az űrlapra. Még jó, hogy nem kellett átnyálaznom minden iratát, hogy erre rájöjjek. - gondolta Dunde.
- Azt hiszem vissza kell mennem dolgozni - szippantott egy utolsót a cigarettából. - Örültem a találkozásnak. Talán legközelebb is füstölhetünk egyet együtt - mondta szívélyesen a lánynak, akit minden negatív tulajdonsága ellenére rögtön megszeretett.
- Szívesen, habár nem hiszem, hogy lesz legközelebb, hiszen most tudatosítottad bennem, hogy már van Kertészem - próbálta Kikko a kimondott szó erejével valósággá tenni a hiúságát túlzottan is legyezgető téveszmét. - További jó munkát! - búcsúzott, mielőtt Dunde tekintete összedönthette volna épülő kártyavárát.
- Köszönöm. Szerbusz - búcsúzott Dunde szeretetteljesen.
Mit is dolgozik? - kérdezte Kikko most már csak magától. Mindegy. Micsoda felismerés! El kéne mondanom Nirdének! - vágyott a lány új tudásának csillogtatására. Úgysem értené - beszélte le magát - majd egyszer ő is eljut idáig - emelte magát piedesztálra, miközben Nirdét a rózsabogarak szintjére süllyesztette.
Dunde széljegyzetekkel látta el Kikko űrlapját:
- élősködő jelenlétére utaló nyomok
- kiegyensúlyozatlan gyökérszerkezet
- tápsó használat okozta égésnyomok és mutációk
- Ön és közveszélyes kacsok, tüskék, léggyökerek
- visszavágás, metszés teljes hiánya.
Ebből még komoly bajok is lehetnek - summázta a listát, és ellátta az iratot egy olló matricával, jelezve, hogy egy kiadós metszéssel illene kezdeni a munkát
Dunde összeszedte Kikko iratait, és belesétált velük a napsütésbe.
Legtöbben azt gondolták, hogy átkapcsoláskor távoli helyek közötti anyagmozgás történik. Valójában a transzhuzalozási valóságok között nyílt meg ilyenkor az átjáró, amit az avatottak szabadon használhattak. A valóságok egymásba ágyazódva léteztek, és folyamatos kölcsönhatásban voltak egymással. Okuláléval bárki átláthatott a valóságokon, néhány különleges adottságokkal rendelkező személy pedig okulálé nélkül is érzékelte a transzhuzalozási valóságok alkotta mintázatot.
A padok a várakozókkal együtt eltűntek Dunde tudatának előteréből, helyüket sorszámozott ablakok vették át okulálés hölgyekkel az egyik, Kertész-tanoncokkal a másik oldalon. Dundénak még kétszer kellett átkapcsolnia, mielőtt főnökéhez ért volna.
- Derűs napot, Gerebélyes! - köszöntötte az olvasásba mélyedt férfit. - Meghoztam Kikko anyagát, a lepecsételt űrlapot a tetejére tettem - mondta szabad hely után kutatva.
-Tartsa csak meg - mondta Gerebélyes.
- Tessék? - kérdezte Dunde meglepetten.
- ... álmomban a Tejúton keresztül lovagoltam - motyogta maga elé Gerebélyes. - Úgy értem, hogy ez a maga ügye, Dunde - nézett fel először, mióta Dunde belépett. - Ez a vizsgaanyaga. Már olyan régóta várta, hogy el is felejtette? Teljesen szabad kezet kap, ha szüksége van bármire, csak szóljon. ... álmomban a Tejúton keresztül lovagoltam... - ismételte elgondolkodva. -Maga szerint ez mit jelent? - nézett a dermedten álló beosztottjára.
- Csaba királyfi akar lenni a követkző jelmezbálon - vágta rá gondolkodás nélkül Dunde, miközben próbálta újra megtalálni kibillent egyensúlyát. A szobában körülnézve nem talált túl sok kapaszkodót. A falakat beborító könyvespolcokat lágyan borította be Gerebélyes növénye, könyvek, iratok sejlettek fel kuszaságából. Talpa alatt megszédítette a virágos szőnyeg impresszionista színkavalkádja, a párnázott, mély karosszék pedig túl messze volt, hogy belerogyhasson. Végre rátalált arra, amit keresett: tekintete megállapodott az íróasztalon nyugvó levélnyitó késen. Felvette, elvágta a jobb oldalhajtására hurkolódó, félelem teremtette, szorító kacsokat, majd visszanyerve higgadtságát magához szorította Kikko iratait. Szóval Kikko. Jól van - gondolta. Menni fog ez. Egyszerre elég egy lépést tenni előre - gondolta oly erősen, hogy tényleg előre lépett. Gerebélyes el is felejtette, hogy még a szobában van.
- Ööö, köszönöm a segítséget Dunde. Csaba királyfi, jelmezbál, álarc, maszk...- szólt hangjából az elismerés. - Maga mindig le tud nyűgözni a tudásával, Dunde. Gerebélyes kérdőjellé formálta arcát, látva, hogy beosztottja nem akar mozdulni.
- Minden energiámat Kikkonak szentelhetem? - kérdezte Dunde. - Mennyi időm van rá?
- Amennyit csak akar - simult ki Gerebélyes arca, ahogy visszatértek hozzá az elmúlt percek emlékei. - Dunde, az itteni munkája is megmarad, hiszen azt csakis maga tudja elvégezni. Ne aggódjon, az idő kiszélesedik, amikor új feladatot kapunk. Mindenképpen egyeztessen az Időzítőkkel a munka kezdését illetően. Nem lesz könnyű dolga, de azt hiszem maga az egyetlen, aki - bocsásson meg a kifejezésért - kihúzhatja Kikkot a szarból. Maga az egyetlen sima szárú vadrózsabokrunk. Lesz mit tanítania ennek a tüskés leányzónak - kacsintott biztatóan a szendén elpiruló hölgyre. - Van itt még valami - kotorászott Gerebélyes egyik megtermett ága a könyvespolcon. - Hová is tettem őket? - egy kis levélzörgés itt, egy-két szirom lehullása ott és előkerült a könyv. - Tessék, ebben mindent megtalál majd, ha eljön az ideje. Dunde az üres lapokat nézte. Tudta, hogy megtelnek majd. Az átváltóval betűket és képeket is lehet küldeni.
Kikko röpdösött a boldogságtól. Szerelmes volt Éjajásba, szerelmes volt a világba és most kiderül, hogy már Kertésze is van. A város kertjei felé vette az irányt szabaddá vált délutánján.
A kerteknek maguknak is volt beleszólásuk, hogy ki látogathatja őket: kaput formáló sövény, nyílt rétre vezető hívogató illatok és egyéb csábító fogások jelezték, ha nyitottak voltak az idegenekre. Kikkonak néha sikerült csellel belógnia egy-egy zárt kertbe is. Felettébb elégedett volt ilyenkor magával, és egyáltalán nem látta, milyen zűrzavart tud okozni jó szándékú, de hívatlansága miatt erőszakos kertészkedése.
Lelkesen mesélte Éjajásnak is a kalandjait, és nem tűnt fel neki az sem, hogy fájdalmat okoz a fiúnak. Szerelmük zálogaként újabb és újabb hajtásokat adtak át egymásnak növényükről, s azt sajátjukéhoz kötözték, hogy megeredjen, beteljesítve lelki összefonódásukat. (Kikko titokban ezt már jóval kapcsolatuk kezdete előtt is csinálta. Észrevétlenül letépett, elcsent egy-egy levelet, hajtást Éjajástól, amit beépített saját növényébe, így az látszólag hasonlóvá vált Éjajáséhoz.)
Éjajás egyre jobban szerette Kikkot, ahogy a lány növénye - vagy legalábbis amit ők annak hittek - egyre jobban benőtte őt. Lassan már nem találta a helyét Kikko társaságának hiányában, pedig régen szeretett egyedül lenni. A lány úgy érezte, saját növénye gyönyörűen kiteljesedik a szerelem által, és érezte, ahogy Éjajás lényét is magába szívja. Hitte, ez a szerelem.
- Micsoda elfajzott rózsabokor az, ami mások növényén élősködik? - csóválta fejét Dunde egy tranzhuzalozott valóságból.
Kikko nem tudta mit tesz, de amit nemzedékek óta magában hordozott, él(ősköd)ni akart. Magamévá tettem a lényét. Minek raboljuk tovább egymás idejét? - gondolta egyik nap kalandra vágyva. „Szerelemre lobbantom az egész világot az egyes embereken keresztül!" - lelkesítette magát, mert csak egy ilyen hazugságba csomagolva tudta elfogadni leküzdhetetlen vágyát: „Még több embert akarok Éjajáshoz hasonlóan a hatalmamba keríteni!"
Dunde elkezdte a munkát: folyamatosan egy tüske nélküli, buja, de nem túlburjánzó, egészséges rózsabokrot vetített Kikkonak a transzhuzalozott valóságból (a TAO-kal csak így lehet dolgozni, amíg fel nem ismerik tudatlanságukat).
Kikkoban lassan megérett a vágy: szeretne leválni Éjajásról. Érezte, hogy a fiú nem engedi, és nem tudta, hogyan szakítson vele.
- Beleszerettem valaki másba - mondta végül Kikko az egyetlen dolgot, aminek szerinte megbocsáthatóvá kellett volna tenni azt, amit ezután tett: növényének azt a részét, ami Éjajáson élősködött, letépte, leszakította, őrjöngve elpusztította. A maradványokat látva elsápadt. Összetörtem a saját szívemet! - sikított benne egy hang. - Tudok még szeretni? - kérdezte hisztérikusan magát, hogy megbizonyosodjon róla, nincs igaza. - Kit szerethetnék? - jött vészjósló válaszként az újabb kérdés. - Magamat? Ezek után? - megundorodva megrázta a fejét. - Éjajást már egész biztos nem szeretem. Mást? Mást sosem szerettem, azt hiszem - süllyedt egyre mélyebbre Kikko az önsajnálatban.
- Azt hiszem a saját szívemet pusztítottam el az előbb - mondta vacogva a fiúnak.
Dunde csendesen sírni kezdett. Kikko téveszme-börtöne teljesen kizárta a fényt. - Akár szabadságra is mehetnék - gondolta fanyarul, de örülni nem tudott.
Éjajás csak messziről hallotta Kikkot. - Mindjárt meghalok! - markolt belé a páni félelem néhány pillanattal korábban, miután eljutottak hozzá a lány szavai: „Beleszerettem valaki másba." - forrázták le a jeges szavak. Egyszerre érezte magát lecsupaszítva, kitéve az elemek kényének-kedvének és bebörtönözve.
- Gyere ide - húzta magához az egyre jobban vacogó, riadt lányt. Úgy tett, mintha védelmezné őt, pedig görcsösen szeretett volna kapaszkodni belé.
A halálfélelem gyakori vendég lett nála ezután. Kikko lemerevedve várta szörnyű tettéért a büntetést, ami nem akart eljönni. „Képtelen vagyok szeretni." - vádolta magát nap, mint nap, észrevétlenül kiszabva ezzel büntetését is.
- Rosszabbul érzem magam, mint eddig - bőgte Kikko felpuffadt arccal Éjajás párnájába bújva. Legalább 3 hónapja így ment ez, és Éjajásnak is meg volt a maga baja.
- Miért érzed rosszul magad? - kérdezte segítőkészen, de már-már gépiesen, hiszen annyiszor hallotta már a választ.
- Nem tudom! - zokogta Kikko. - Nem tudom - fúlt el a hangja. - Azt hiszem, öngyilkos leszek. Így mindenkinek csak a terhére vagyok. - tette hozzá a távolba révedve. Riadt tehetetlenségében Éjajás megölelte Kikkot, de melegség és erő már nem volt a mozdulataiban. A lány szégyellte magát, mert a folyamatos félelem és önsajnálat szúrós szagú izzadsággal borította be a testét. Elhúzódott a fiútól, aki nem próbálta visszatartani.
Gerebélyes fokozatosan őszülni kezdett. Kikko súlyos depressziója nélkül is bekövetkezett volna ez, mint minden évben Kertekalján, de idén kivételesen zord napokat hozott az ősz. Gerebélyes a legfrissebb jelentés elolvasása után elhullajtott fél könyvespolcnyi száraz levelet és újabb ágakat kezdett el hervasztani. Kertekalja lakói nyomasztó fellegeket láttak tornyosulni maguk felett, és míg nyáron hagyták, hogy csupán növényük takarja testüket, most pelerineket, malaclopókat terítettek magukra. Nem bánták, hogy a zord időjárás elhervasztja virágjaikat. Száradó, sárguló, lassacskán lehulló leveleiket sem bánták. Az arra érdemesek begyűjtötték termésüket, és mindenki kiszínesítette magát egy utolsó ragyogásra a téli visszahúzódás előtt. Tavasszal a meleg és az eső megérkezése után majd kihajtanak a növények újra. A kertekben is hasonló ritmusban folyt a munka. Kertekalja lakói nem mind ismerték a kertek titkát - Kikko is hiába látogatta őket, létezésük valódi okát nem fedezte fel. A beavatottak viszont tisztában voltak vele: a kertek biztosítják a harmóniát a transzhuzalozási valóságok között, pusztulásuk Kertekaljára is pusztulást hozna.
Gerebélyes természetesen mindezzel tisztában volt, hiszen ő irányította a Kertészek Kolompániáját, azt a multi transzhuzalozási valóságokban működő, nyílt szövetséget, amely segítette egész Kertekalján a virágok és kertek szakszerű ápolását.
- Meddig kell még várnunk? - kérdezte magához képest felettébb ingerülten. - Kikko kilépéssel fenyegetőzik, mi pedig csak ülünk és várunk - fortyogott tovább Dundénak és Metszőki Doktornak.
- Valakit azonnal küldjenek ide az Időzítőktől! Jelentést kérek! - állt fel székéből Gerebélyes, amin a polcokhoz szokott növénye igencsak meglepődött. Gyorsan formás bokorrá sűrűsödött a férfi körül, aki fel-alá járkálva várta, hogy végre történjen valami.
- Talánmajdmáskor, jelentkezem! - állt meg az ajtóban egy fiatal fiú.
- Talán-majd-máskor - szaladt szét Gerebélyes szája. - Még egy ilyen helyzetben is megtalálják a humort! - lelkendezett. - Jelentsen, fiam!
- Kikko nem engedi, hogy beavatkozzunk, amíg csak egyedül őt tudjuk kihúzni a pácból. Családi kérvényt akar, de a többiek...
- „Minden rendben van" - családról van szó - szólt közbe Dunde. - Bátorkodtam beépülni a vállalkozásukba - kiváló habcsókokat készítek, ugyanis - pukedlizett szolidan - és felajánlottam Kertész-szolgálataimat. Időbe telik, míg észreveszik. Most éppen szipológushoz viszik Kikkot, ilyen torzképként csapódott le náluk a Kertész-logóm - sóhajtott tehetetlenül Dunde.
- Metszőki Doktor? Maga mit tud erről? - fordult az akciócsoport másik tagjához Gerebélyes. - Ez a maga területe lenne, nem?
- Kikko tavaszi metszését nyugodtan rám bízhatja, hamarosan átveszem a lány kezelését! - csattogtatta ollóit a doktor. Dunde szíve szerint megkímélte volna a lányt a durva beavatkozástól. Kikko nem lesz öngyilkos - ebben biztos volt, azonban hamarosan élősködők szökkennek szárba növényén, és ahhoz, hogy ő elkezdhesse építő munkáját, ezeket el kellett távolítani.
Maga sem tudta mitől (a szipológus piruláiban nem hitt), de Kikko egyre jobban érezte magát. Újra élvezte a társaságot, az ételek ízét, a mozgás örömét, tudott nevetni, beszélgetni, libidója is visszatért. Éjajás azonban untatta, és undorral töltötte el. Végül a fiú mondta ki, hogy vége. Mindent elégetett, ami a lányra emlékeztette, többé hallani sem akart róla. Kikkonak semmi kedve sem volt tovább a fiú mellett kushadni, így könnyen eleget tett a kérésének: „Nem akarlak látni. Telefonon se keress!"
Mámoros, kéjes tavasz köszöntött Kikkóra. Mindent be akart pótolni, amiről lemaradt az elmúlt hónapokban.
Legfontosabb teendőit össze is írta:
„- Családot kigyomlálni!
- Tiszta emberi értékeket gyűjteni (legalkalmasabbak a szélsőséges nélkülözésben élő Emberek)!
- Szerezni egy napszemüveget, mert a tekintetemen keresztül illetéktelenül belém hatolhatnak! (lopni is ér, mert KELL a napszemüveg)
- Megismerni magamat, hogy SOHA TÖBBÉ ne legyek depressziós!!!"
Kritikátlan viselkedésével hamar elérte azt, amit a depressziójával nem sikerült: lehullott a „Minden rendben van" -tapasz családtagjai szeméről. A családi kérvényen megjelentek a hiányzó aláírások.
- Feltétlenül szükséges ez? - kérdezte Kikko anyja fakó arccal Metszőki Doktort, aki némán bólintott.
Kikko zárt osztályra került. Kezdetnek tápsókkal tömték, hogy az összes rajta élősködő növény leszáradjon, majd elvégezték a metszést. Növénye olyan szellős lett, hogy ruhákat hordott még nyár elején is, amikor végre hazamehetett.
„Ez alkalommal jobban kéne felépítenem a növényemet" gondolta Kikko a kertek között kószálva, hátha ráérez, merre kéne elindítani a hajtásait.
- Szervusz - köszönt rá Dunde felbukkanva a napsütésben.
- Szervusz - emelte fel fejét meglepetten a lány.
- Gyere, mutatok neked valamit! - fogta kézen Dunde, majd egy kedves, bokroktól határolt, műveletlen kerthez vezette. -Ez lesz a mi kertünk - mondta ellentmondást nem tűrő bizalommal. - Látod, most elültetem itt az első virágunkat - választott le finoman egy kínálkozó hajtást magáról. - Neked még nem kell, majd ha a növényed készen áll, csak akkor - nyugtatta meg a levágott ágait tapogató lányt. - Addig is, te mindig eljöhetsz ide erőt meríteni a virágunkból. Lehet, hogy kisebb munkákkal is megbízlak majd, hogy igazán széppé varázsoljuk ezt a helyet. Na, mit szólsz?
- Köszönöm - rebegte könnyes szemmel Kikko, és ha nem félt volna, hogy csonkjai megsértik Dundét, meg is ölelte volna.
Kikko növénye újra kihajtott, sőt, új gyökereket is növesztett Kertésze segítségével. Mindig a kertjükben találkoznak, és már a lánynak is van mit elültetnie. Most éppen előkészítik a helyet a lány családjának, és gyönyörködnek Kikko legújabb ötletében:
- Nézd, hogy megbokrosodott ez a történet! - büszkélkedik írásával a lány.
- Még virágokat is hozhat, figyeld meg! - mosolygott rá büszkén Dunde, a Kertésze.