Kiközösítettek

Évszám
2011
Beküldő
D.H.B Otisz
Bár a hidegben majd megfagyok, mégis meleg szívvel sietek a vasútállomás felé. Ennyi ember még sohasem köszöntött fel egyszerre. Tegnap volt a születésnapom, és még azok is mosolyogva gratuláltak nekem a munkahelyemen, akiket valójában alig ismerek. Persze nyilván csak formalitásból tették, én mégis inkább a felém irányuló szeretetnek akarom betudni a dolgot.

Vidáman ballagok át a zebrán, miközben összehúzom magamon a kabátot. A legközelebb lévő óráról megállapítom, hogy még van bő tíz percem a vonat indulásáig, úgyhogy leülök az egyik padra. A peronon jóformán senki sincs, csupán tőlem távolabb látni amint egy szakadt külsejű férfi odahajol egy padon ülő másikhoz. Nyílván egy kéregető. Úgy látom, kap is néhány aprót, majd nagy köszöngetések után elindul a következő áldozata felé, azaz felém. Már készítem is zsebre dugott kezembe az aprópénzt, hogy gyorsan véget vethessünk a procedúrának. Nem szeretem a kéregetőket, de jó napom van, és egy jócselekedet csak javíthat rajta.

Az ápolatlan szakállú, szakadt lila kabátú fickó lassan elém biceg, és elkezdi előadását a szegénységről, és a válságról. Be se fejezi, már be is dobok egy százast a felém nyújtott zöld katonasapkába. A hajléktalannak elakad a szava.

- Ennyi? - kérdezi tőlem, én meg kidüllesztem a szemem a megdöbbenéstől.

- Hogyan? - kérdezek vissza bátortalanul, hátha csak félreértettem.

- Ennyit tudsz adni? Három napja nem ettem rendesen! - mondja egy értetlen diákját kioktató tanár hangjával.

- Én erről mit tehetek? - a hangomon már érezni, hogy kezdek ideges lenni, de ő még közelebb hajol úgy, hogy az eddig még a hideg miatt csak látott leheletének már nem túl kellemes szagát is érezzem.

- Ne mond, hogy nem tudnál többet adni!

- Nehogy már elkezdjen itt alkudozni! Mit képzel maga? - emelem fel a hangom.

- Te mit képzelsz? Elkényeztetett ficsúr!

- Hogy mondja? - állok most már föl, és lenézek a nálam egy fejjel alacsonyabb bácsira.

- Tisztelhetnéd az idősebbet! Csak mert még nem találkoztál az élet árny oldalával, még engem sem kell állatnak nézni!

- Tiszteljem? Ugyan miért?

- Na, ide figyelj!

- Tudja mit? - vágok a szavába -Maga figyeljen ide! Azt akarja, hogy tiszteljem? Ugyan miért? Maga egy senkiházi, aki arra sem veszi a fáradtságot, hogy állást keressen, inkább csak kéreget! Van olyan munka, amire befoghatnák magát, de akkor dolgozni kéne, mi? Az már nem olyan egyszerű ugye?

Az öreg kezd vörös lenni a dühtől, de én folytatom:

- Akkor inkább kéregessünk! Másnak úgyis annyi pénze van, hogy örül, ha odaadhatja! Mert ő úgy se dolgozik érte, csak úgy az ölébe hullik. Így gondolja?

- Még egy szó... - emeli fel az ujját, de nem hagyom abba.

- Maga csak ne várja el, hogy tiszteljem! Azt hiszi, a világ majd kiszolgálja, de maga mit tett a világért? Semmit. Maga a világ számkivetettje! Örüljön, ha egyáltalán adunk magának valamit, és nem közösítjük ki! Mert azt érdemelné.

Ez már szerintem is egy kicsit sok volt. Általában nem vagyok ilyen, de ez a helyzet kihozta belőlem a legrosszabbat. Már majdnem bocsánatot kérek, amikor dühös szemeivel az enyéimbe néz, és kifakad:

- Kiközösítetek? Ti? Engem? Számkivetett vagyok? Semmit nem tettem a világért? - vonja fel a szemöldökét, miközben gúnyosan eltorzítja a hangját - Na, ide figyelj! Tizenhat évig dolgoztam tanárként, és vagy száz ilyen kis gazdag kölyköt, mint te, neveltem az életre! Aztán egyik napról a másikra kirúgtak, mert rosszat találtam mondani az egyik gyerekre. Az utcára kerültem, és minden méltóságomat le kellett küzdenem ahhoz, hogy életben maradhassak.

- Nézze, én nem...

- Most én beszélek! Évek óta élek így, mert senkinek se kell egy botrányos múltú magyartanár. És ezek után még azt kell hallgatnom, hogy én használom ki a világot?

- Én sajnálom... - mondom enyhülten, de ismét közbevág.

- Ki kéne engem közösíteni mi? Már megtettétek! De tudjátok mit? Nincs is rátok szükségem! Öntelt pöffeszkedő világ, ami ilyen alakokat teremt, mint ez - néz végig rajtam, én pedig majd elsüllyedek szégyenemben - Nem kell nekem a segítségetek. Nem kell tőletek semmi! Ti nem fogtok kiközösíteni engem! Én, közösítelek ki titeket!

- Hogy mondja? - nézek rá csodálkozva, majdnem elnevetem magam, de ő komolyan beszél.

- Jól hallottad! Nem kell a pénzetek se! - és hozzám vágja az érmét - Ki vagytok közösítve!

- Figyeljen már...

- Annyira kiközösített vagy te is, hogy már nem is hallak! Milyen érzés kisöreg? - néz rám vigyorogva. Egészen biztos, hogy megőrült.

Sarkon fordul, leugrik a peronról és elindul a sínek mentén, miközben ordítva énekel egy népdalt, ami így teljesen fölismerhetetlen. Ahogy távolodik, úgy kezdek én is lassacskán magamhoz térni. Mintha sokkot kaptam volna, úgy állok ott. Ha nem nézne rám az a másik ember olyan csodálkozva, azt hinném, hogy csak képzelődtem.

A hangosbemondó közli, hogy a vonat indul, én pedig fölszállok az egyik kocsiba. Leülök az első szabad helyre, velem szemben a teletömött vagon többi utasa. Mindenki nyugodtan néz ki az ablakon, olvas, esetleg alszik. Csak bennem van ez a mélabú, ez a hihetetlenül rossz érzés. ami nem hagy nyugodni. Nekik ez egy olyan nap, mint a többi, és talán úgy is megy tovább az életük, mint eddig. Én viszont hazamegyek, és azzal a tudattal kell tovább élnem, hogy kitaszítottak.

 

De a többiek még nem tudják, hogy valaki kiközösítette őket...