A kincs

bendő, 2010, március 12 - 01:17

Melyben szó lesz Bendőről, aki  - foglalkozását tekintve - gyermekőrző manó, és egy tündérlányba szerelmes. Ezen kívül felbukkanhat még a történetben egy szigorú lakásvédő szellem, játékok és könyvek, néhány denevér, illetve egyéb szárnyas és szárnyatlan, emberszemnek látható és láthatatlan lény, no meg - teljesen mellékesen - egy embercsalád (élén egy kisfiúval, Prücsökkel).

Apa és Anya úgy döntött, már reggel elindulnak egy hosszabb kirándulásra a városhoz közeli erdőben. Természetesen Prücsökkel együtt, így Bendő is kénytelen - kelletlen csatlakozott, hiszen a kisfiút nem hagyhatta magára. Míg azonban a lassú léptű emberek a lépcsőházat rótták, Bendő az erkélyen keresztül hagyta el a lakást, apró szárnyaival hajtva magát a levegőben. Abban reménykedett ugyanis, hogy e nehéz reggelen legalább néhány szót válthat Türkizzel. Türkiz a leggyönyörűbb tengerkék tündérlány volt, akit manószem valaha is látott - legalábbis ez volt Bendő nem éppen elfogulatlan véleménye a lakás virágainak elhivatott őréről. Türkiz azonban nem volt sehol, s Bendő szomorúan vette tudomásul, hogy manószívének oly kedves lény társasága nélkül kezdődik el ez a nap. „Legalább a fuvoláit hallhatnám!"-ábrándozott a manó magában.

Tudnivaló ugyanis a tündérekről, hogy illat helyett az adott tündérre jellemző hang veszi körül őket, amely „viselője" hangulatához igazodva változtatja dallamát. Türkizt -többnyire - lágy fuvolaszó lengte körül, mely menten dühödt sípolásba váltott, ha a virágok ellenségei, a büdösbogarak feltűntek a színen. A tündéreken kívül más lények azonban csak  kivételes esetben hallhatták a hangot, így Bendő igen meglepte Türkizt ezzel a képességével. Ha ugyanis valaki megmenti egy tündér életét,  testvérré fogadják egymást vagy szerelmesek lesznek- ez olyan szoros köteléket hoz létre a tündér és egy másik lény között, hogy a másik hallhatja a tündér dallamát. Bendő e tudás birtokában nagyon is reménykedett, hogy nem csak a véletlen fanyar tréfája, de Egyéb Ok is áll annak a rejtélynek a hátterében, hogy hallja Türkiz fuvoláit.

 

A család autóba szállt, s Bendőnek jócskán igyekeznie kellett, hogy utolérje őket, s ne kelljen a manóorr számára különösen bűzös városon keresztül repülnie az autót követve. Hosszú és émelyítő kanyarokkal teli kocsikázás után végül egy erdőhöz értek, s ott leparkolták a bűzokádó szörnyet - ahogy Bendő nevezete magában az autót. Csodás, erőteljes erdőillat csapta meg az orrukat, Bendő mélyen belélegezte a tiszta levegőt. Prücsök boldogan szaladgált az erdei úton, s mindenféle érdekességeket gyűjtött: kanyargós faágat, apró tobozt, piros levelet, nagy, lapos kavicsot : az erdő megannyi kincsét. Egyszer csak egy gesztenyefa alá értek, melynek egyik ága lehajlott. Prücsök még sosem látott gesztenyét, s teljesen elbűvölte a gömbölyű, sima, barna termés. Cibálni kezdte a lehajló ágat, mire egyszerre egy gesztenye landolt Prücsök feje mellett. Aztán még egy. Bumm! Mire a kisfiú felocsúdhatott volna, a gesztenye tüskés bundája is megérkezett: egyenesen Prücsök kézfejére, aki rémülten hőkölt hátra az orvtámadás elől. Bendő addigra már kiszúrta az apró, ám annál kecsesebb alakot, aki a gesztenyefa egyik ágán ücsörgött. A fura szerzet nem is próbált elrejtőzni, kezében egy újabb gesztenyét szorongatott, s odaszólt a manónak:

- Veled van az ember? Fogd vissza, mert a következőt a fejére dobom. Elég jól célzok...

- Mit képzelsz, azonnal hagyd abba! A végén még megsérül!- csapkodott dühösen Bendő a szárnyaival, s a karcsú alak felé kormányozta magát - Neked meg mi bajod van?

- Hogy mi bajom? Én vagyok ennek a fának a tündére, nem hagyom, hogy bárki bántsa. Rengeteg gesztenyét lehullatott a földre, éppen azért, hogy békén hagyják az ágait. Erre az ember persze épp azt cincálja! Fura alakok! Egyébként is ez az utolsó gesztenyefa ebben az erdőben, és nem mellesleg igen jó barátom! - a tündér gyengéden megsimogatta a faágat, amin ült, mire a lombkorona sejtelmes susogásba kezdett.

- Én Bendő vagyok, akit meg embernek hívsz, az Prücsök, és egy kisfiú. Őrá én vigyázok. És nem mellesleg nagyon rendes emberke, biztosan nem akarta bántani a fádat, ne haragudj!

- Ó, semmi baj! - mosolygott a tündér, és nevetve megrázta aranyhaját - Fenyer vagyok, elnézésedet kérem a viselkedésemért. Tudod, régebben egy mamutfenyőerdőben éltem, de azokat sajnos nem tudtuk megmenteni.... Azóta kicsit talán harciasabb vagyok.... - tette hozzá elszomorodva, s Bendő bánatos kürtszólamot hallott felcsendülni. „Honnan jöhet ez a zene?"- futott át a manó fején, aztán a tündérre nézett elgondolkodva:

- Hmm, mamutfenyők....Érdekes, hogy ezt mondod, egy másik tündértől már hallottam hasonló történetet...

- Ki az a másik tündér?

- Óh, biztosan nem ismered! Egy városi lakás virágait őrzi. Türkiznek hívják.

- Türkiz! - kiáltott fel a tündér, mintha valaki megcsípte volna. A harci kürtök hangja, ami - mostanra már egyértelmű volt Bendő számára - a tündérből áradt, vad csatába szólítottak. Mondhatjuk, hogy Fenyer határozottan feldúlt állapotba került: sötétzöld szeme megtelt aggodalommal, s halvány mohaszín kezével megragadta a manó vállát:

- Mondj el mindent Türkizről! Hol van, hogy van.... - a megrázott manó döbbenten bámult, sehogy sem értette ezt az érzelmi vihart - Régen hallottam már felőle, egykor a hitvesemnek ígérte magát. A mamutfenyőket, ahol megismerkedtünk, végül kivágták.... minden küzdelmünk ellenére. Kötelességünk pedig aztán máshová szólított bennünket, s így el kellett válnunk egymástól Türkizzel. - „ A tündérek nem tudnak normálisan beszélni? Méghogy a hitvesem! Tehát jártak. Na és. Mikor volt az már!" - gondolta Bendő ellenségesen. Már egyáltalán nem találta kedvesnek a tündért, és majd megőrjítette a búbánatos kürtdallam, ami Fenyerből áradt.

- Elvinnél neki egy üzenetet? -kérdezte a tündér, majd - mivel Bendő csak hümmögött az orra alatt valamit, úgymint „noshátnemistudom" meg hogy „már sietnünkkellnincs erre idő" , meg mintha olyat is említett volna, hogy „nemvagyoksenkinek a futára" - de végülis Fenyer zavartalanul folytatta - csak add át neki ezt a gesztenyét, és tudni fogja, ki vagyok. Ha még szeret, megtalál. Én várni fogom - mondta átszellemülten, s Bendőnek arrébb kellett lépnie, olyan erővel dübörögtek a tündér kürtjei és harsonái. Bendő fanyalogva átvette a gesztenyét, majd szárnyra kelt, valami búcsúzásfélét mormolva.

 

Mire hazaértek, Bendő már kéken izzott a haragtól! „ mit képzel magáról ez a tündér? Nem is ismerem! Felbukkan kitudja hány sok év távlatából, és én meg legyek a futárja. Hát úgy nézek ki, mint egy postás???" Mérgében földhöz vágta a gesztenyét, amit addig a kezei közt szorongatott. A gesztenye begurult egy bokor alá.

- Nocsak - vonta fel a manó gonoszul a szemét- hát ez bizony elgurult..... - majd még hozzátette cseppet sem sajnálkozó hangon - Ajjjajj! Hát így bizony a szép Türkiz sosem tudja meg, hogy mit üzen neki a kürtölő gesztenyelakó.....Ajjajaj!

Azzal fogta magát, s egyenesen felrepült az erkélyre.

 

Türkiz épp az erkélyen ácsorgott a muskátlik között, s néhány büdösbogárral vitatkozott, akik a manó érkezésére jobbnak látták, ha odébbállnak. A tündérlány hálásan mosolygott, ám mielőtt bármit is szólhatott volna, a szobából - ahol Prücsök focizgatott - a nyitott ajtón keresztül a lábuk elé gurult egy fényes, barna gömb. Bendőnek összeszorult a torka: Fenyer gesztenyéje volt. Türkiz önkéntelenül is lehajolt érte. Alighogy hozzányúlt, kővé dermedt. A gesztenyéből harci kürtök hangja áradt.

- Fenyer! - suttogta Türkiz, s gyönyörű szemeiben hatalmas, mélykék könnycsepp gyűlt össze. A fuvolák olyan bánatos dallamot játszottak, hogy Bendő minden haragja elpárolgott. Nagyon megsajnálta a szomorú tündérlányt.

-  Egy közeli erdőben őriz egy gesztenyefát. Az utolsót az erdőben. A mai sétán találkoztam vele. Ezt neked küldte.... - mutatott Bendő a gesztenyére, s tétován elhallgatott. Türkiz jó darabig nem felelt, így a manó csak ácsorgott egyik lábáról a másikra, hegyes fülét vakargatta, meg más efféle haszontalanságot művelt, amit a zavarban lévő manók rendszeresen tesznek. Bendő szótlanul Türkiz kezébe nyomta a gesztenyét. A tündér becsukta a szemét, s úgy szorongatta a termést, mintha hallgatózna. Egyszerre felkacagott.

- Drága Fenyer!- mondta nevetve- te nem változtál semmit! Örökké viccelődött, akármilyen nehézség is adódott! - ezt már Bendőnek mondta, mintegy magyarázatképpen:

- Ez nemcsak egy gesztenye, hanem jóval több annál...!

- Tudom, zenél is - vetette közbe Bendő unottan.

- Te Fenyer kürtjeit is hallod? - csodálkozott Türkiz - Hát ez teljesen rendkívüli! - kissé elgondolkozott, majd felvidult az arca - Tudom már! Hiszen mindkettőnkhöz közöd van! Te leszel a futárunk! Szerelmünk közvetítője!- Bendő arca elkomorult. Már megint ez a postás szerep! Na, azt leshetik a tündérek! Nem is beszélve erről a fellengzős stílusról: „szerelmünk közvetítője" Hát hol tanulnak ezek beszélni?

- Persze, csak ha vállalod - tette hozzá csendben Türkiz, mivel látta a manó arcán átsuhanó rosszallást - Ez nem csak zene, amit te is hallasz, hanem üzenet is. Hallom, mit gondolt Fenyer, miközben a gesztenyét fogta. Olyan ez, mint egy hangos levél. Illetve annál azért megbízhatóbb, mert ezt TÉNYLEG csak én hallom. Segíts nekünk, kérlek, legyél üzeneteink közvetítője! Mi csak minden teliholdkor hagyhatjuk el az őrhelyünket, csak ekkor találkozhatnánk. A manótörvények nem ilyen szigorúak, te bármikor elrepülhetsz, ha kedved tartja, egy órácskára...- „Mit tudhat egy tündér a manótörvényekről!" dohogott magában Bendő, ám miközben Türkiz kérlelte, fülbemászóan lágy fuvolaszólam fonta körbe a manót, tele kétségbeeséssel, reménykedéssel, s még számtalan olyan érzéssel, amit többnyire a szerelmes lények szoktak érezni. Mi mást tehetett volna Bendő? Minden ellenkezése dacára végül beleegyezett - egy nagy sóhajtás kíséretében.

 

A tündérek nagyon hálásak voltak. Hálájuk odáig terjedt, hogy felajánlották mindketten Bendőnek azt, amit csak nagyon ritkán kínálnak fel a tündérek más lényeknek: hogy testvérükké fogadják.

- Hát ez igazán kedves! - válaszolta Bendő Fenyernek morcosan, miközben a tündér a testvérré fogadási szertartást ecsetelgette - Sajnos nem fogadhatom el! - folytatta cseppet sem sajnálkozóan Bendő - ugyanis nem jöhetek többet. A Manótanács megtiltotta. - Bendő a mondat végére már olyan mélykék lett, mint egy dühös tintahal. Pedig inkább csak zavarban volt. Még sosem hazudott ekkorát. Fenyer szomorúan szorongatta a gesztenyét, s a fa egyik vékony ága vigasztalóan a tündér vállára hajtotta zöld lombjait.

- Azért ezt még átadhatod, ugye? - nyújtotta a manó felé  a gesztenyét mosolyt erőltetve magára - Attól még, hogy nem jöhetsz többé, igen nagy szolgálatot tettél nekünk - a tündér ünnepélyesen a manó vállára tette mohazöld kezét - A testvérem vagy! Akár szertartás nélkül is. - Bendő most már nagyon rosszul érezte magát, sietve elbúcsúzott a tündértől, s heves szárnycsapásokkal igyekezett kifelé az erdőből. Út közben az ágak belekaptak bozontos fürtjeibe, mintha meg akarnák cibálni a haját. A tiszta erdei levegőt pedig egyszerre fojtogatónak érezte. „ Ez valami tündérátok lesz!" - gondolta a manó, s pocakját fájlalva repült tovább.

 

Türkiz már ujjongva várta az újabb üzenetet, ám Bendő sajnálkozva közölte vele, hogy Fenyer nem küldött semmit, talán majd pár nap múlva, ha arra jár. A manó persze tudta, hogy nem lesz legközelebb. Hosszú, álmatlan éjszakákat töltött Türkiz meghódításának módjait latolgatva. Galádabbnál galádabb terveket eszelt ki a szerelmesek szétválasztására. Végül ennél maradt: ő lesz Türkiz Vigasztaló Lovagja, aki felkarolja az összetört tündért, akinek nem üzen többé a szerelmese.

 

Bendőnek azonban már a torkát is gombóc fojtogatta, ezért úgy határozott, valami gyógyírt kellene keresni ismeretlen eredetű - bár vélhetően tündérátok okozta- bajára.

 

Felrepült hát a tetőre, s egy nagyobbacska résnél megállt. Pontosabban lebegett.

„Vajon ébren van? „ -morfondírozott magában, mire egy határozott, de éles hang hasított keresztül a levegőn:

- Mit lebegsz ott , mint egy kolibri! Repülj beljebb! De csendesen gyere! A manók olyan hangosak, mint egy mulatozó sárkánycsapat. - Bendő berepült a nyíláson, majd leszállt a padlóra. Körülötte néhány denevér lógott a tetőgerendákról - természetesen fejjel lefelé, ahogy az denevéréknél már szokás. Szundikáltak, hiszen nappal volt. Egy idős tündér állt az odú közepén szájára tett kézzel, hogy csendre intse a manót. Egyszerű, szürke öltözetet viselt, vékony, kicsi alakja mégis tekintélyt sugárzott, a hangja metsző volt, mint a kés. Inercia nénit a környék bölcseként tartották számon, afféle helyi jóboszorkány tündérnek öltözve. Hozzá fordultak ügyes- bajos dolgaikkal nem csak a közelben lakó lények, de olykor még messzi vidékek fura szerzetei is eljöttek tanácsért, gyógykenőcsért vagy valami furfangos bűbájért. Egyszer állítólag még egy sárkány is felkereste, akik pedig évszázadok óta messze elkerülik az emberlakta környékeket.

Inercia néni sosem köntörfalazott, most is egyenesen a szemébe nézett a manónak:

- Csak úgy bűzlesz a bűntudattól! Mi történt veled?

- Bűntudat? Én valami betegségre gyanakszom, gondoltam, valami tündérátok...- Bendő elmesélte Inercia néninek Fenyerrel való találkozását, illetve azt is, hogy mióta bejelentette a futárszolgálat végét, fura kórság szorongatja a torkát és a gyomrát.

- Nincs rajtad semmiféle tündérátok - mondta Inercia néni, miközben éles pillantásokkal végigmérte a manót - bár megérdemelnéd!- tette hozzá mérgesen.

- Hónapokig voltam két tündér futárja, ezért érdemelnék átkot? - jött indulatba a manó - bármelyik manó kinevetett volna érte!

- Ostoba, aki kineveti azt, aki másokon segít. De a legostobább az, aki azt hiszi, hogy büntetlenül hazudhat nekem! - Inercia néni szeme ijesztően felvillant, s szinte szikrákat szórt - Vagy elmondod most az igazságot, vagy megtudod, milyen az igazi tündérátok! -bár Bendő még tündérrel is csak néhánnyal találkozott, nem hogy tündérátokkal, mégsem kívánta egyetlen kék porcikája sem, hogy Inercia néni rajta mutathassa be boszorkányos tudományát. Elmondott hát mindent sorjában kihangsúlyozva önzetlen segítségét, melyet maga ajánlott fel a szerelmeseknek, meg a szigorú manótörvényeket, melyek miatt ezt nem folytathatja.

- Ha valóban segíteni akarsz rajtuk, talán találunk valamit a Máguskönyvben - mondta Inercia néni.

- Háát, valójában azért jöttem, hogy ENGEM meggyógyíts.

- Hiszen éppen azon vagyok. Neked bűntudatod van, ezt csak úgy lehet gyógyítani, ha jóvá teszed, amit elkövettél! - bár Bendő azért tiltakozott egy kicsit, hogy ő aztán semmit sem követett el, meghogy biztos van bűntudat elleni főzet is, bár neki amúgy nincs ilyenje biztosan, de Inercia néni nem vitázott tovább, s meg sem hallotta a manó morgolódását. A tündér belefeledkezett a Máguskönyv rejtelmes, kacskaringós betűkkel írt szövegébe, aztán - hosszú idő elteltével - felkiáltott:

- Megvan! Ez egy nagyon ősi tündérszertartás. Olvasom szóról szóra, figyelj: „ Add a földnek a szerelmesek szívét, s tedd hozzá a harmadiknak kincsét. Így láthatják majd egymást nap mint nap, akik egymásnak rendeltettek". - Ez állt a Máguskönyvben. Bendő felolvastatta még egyszer. Vakarta a fejét, aztán egymásnak dörzsölgette a szárnyait, ami a manóknál a nagy gondolkodás jele. Végül felsóhajtott.

- Ebből egy mukkot sem értek!

- Hát figyelj! Először is kell valami jellegzetes Fenyertől, illetve Türkiztől. Valami, ami jellemző rájuk, amiről egymás eszébe jutnak. Namost ezt elássuk. És kell ehhez még valami értékes dolog...

- Úgy érted pénz, ékszer?

- Nem feltétlenül. Inkább olyan, ami egy olyan valaki számára értékes, fontos, aki kettejükön kívül áll. Azaz ő a Harmadik. És ennek a Harmadiknak kell valamiféle fontos dolgot adnia....vagy lemondani valamiről, ami számára és a szerelmesek számára is kincset ér....Tudsz ilyen dologról?

- Háát, Fenyer nagyon érdeklődött a nagy Manókönyv iránt.... Talán azt odaadhatnám.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet: Türkizt egyáltalán nem érdekli, hogy mit tanítanak a manók, neked meg nem olyan nagy kincs, hiszen tudsz szerezni másikat. A kincs olyan Fontos Dolog, ami csak neked van, és hiányzik, ha odaadod...és nem tudod pótolni.

 

Még másnap is az a mondat csengett a fülében, amivel Inercia néni búcsúzott tőle, miután Bendő vállalta, hogy ő lesz a Harmadik, aki megtalálja a varázslathoz szükséges kincset:

- Gondolkodj, fiam! Mia az, ami boldogságot adott, amikor ráleltél, s mindent megtennél, hogy a tiéd maradjon örökre!

 

A délelőtt eseménytelenül telt el, s Bendő az egyik szekrény tetején ücsörgött láblógatva, mély gondolatokba merülve a kincs mibenlétéről. Egyszer csak feltűnt kecses szárnycsapásokkal Türkiz, egyenesen felé tartva. Bendő szíve gyorsabban kezdett dobogni, pedig már egy ideje (mióta felvállalta a hírvivő szerepet Türkiz és Fenyer között) rendszeressé váltak a közös ebédek. Türkiz letelepedett mellé, s csacsogni kezdett a legújabb - kimondhatatlan nevű - virágról, meg hogy mennyire szúrós kedvében volt ma is az egyik kaktusz, s miként engesztelte ki. Egyszer csak a tündér felkapta a fejét:

- Átkozottak! - kiáltotta, s Bendő ebből tudta, hogy megint a büdösbogarak lakmároznak az egyik muskátliból. Türkiz elnézést kért, és elviharzott. Bendő sokáig nézett utána ábrándos pillantásokkal, s a szívét melegség járta át. „Nincs az a rossz nap, amit fel ne tudna dobni a jelenlétével, a kedvességével! Micsoda csodálatos teremtés! Bárcsak ő is Úgy érezne irántam!" S ekkor villámcsapásként hasított belé egy gondolat.

- Megvan a kincs!- kiáltott fel, de senki sem figyelt rá.

 

- Egy hét múlva holdtölte, akkor elvégezhetjük a szertartást- jelentette ki Inercia néni, miután Bendő boldogan elújságolta, hogy meglelte a kincset - Biztosan felkészültél erre? - kérdezte komoly arccal az idős tündér - Nem lesz ám könnyű, ugye tudod?- Bendő azonban nem gondolt ezzel, inkább belevetette magát az előkészületekbe, s - láss csodát - egyszerre elmúlt a gyomrát szorongató fájdalom. Miután pedig a tündéreket értesítette a jó hírről, s Türkiz is megkapta végre egy zavaros magyarázat kíséretében Fenyer utolsó gesztenyéjét, a torokgombóca is nyomtalanul felszívódott.

 

Egy hét múlva, mikor a hold felkelt, az egész környék megmozdult: mindenki hírét vette a nagy eseménynek, s látni akarták a szertartást. Ezt ugyan Inercia néni határozottan megtiltotta azzal, hogy ez „komoly dolog, nem holmi cirkuszi látványosság", ám ezzel kivételesen senki sem foglalkozott. Az idős tündér kérésére a denevérek igyekeztek szoros gyűrűt vonni a szertartás helyszíne köré, s sűrű röpködéssel gátolni a látványban a nézőközönséget. A telihold fényére azonban szükségük volt, így a magasan helyet foglalókat nem zavarták a nézelődésben. A közvetítést a galambok vállalták magukra, akik már reggel odaültek a háztetőre, s így ezzel a legjobb helyekről szemlélhették az eseményt.

 

Inercia néni különös varázsigéket mormolt, furcsa szagú főzeteket párologtatott, s illatos füveket szórt Fenyerre és Türkizre, miközben a tündérek a földbe süllyesztették a gesztenyét, s a virágmagot, amin egymásnak üzengettek, majd földet szórtak rá. Ekkor Inercia néni megfogta Bendő kezét, s a kis földkupachoz vezette.

- Íme, a Harmadiknak kincse! - mondta a tündér, s jelentőségteljesen ránézett a manóra. Bendő tudta, hogy most neki kell elmondania azt a pár mondatot, amit előre megbeszéltek Inercia nénivel, s magában is számtalanszor elpróbálta. Akkor hősiesnek tűnt. Most inkább szerencsétlennek érezte magát.

- Mit mond?! - kérdezte egy öreg galamb, akit azonnal lecsissegtek, pedig szegény majd' leesett a háztetőről, nehogy lemaradjon egy fontos részletről. Bendő Fenyer és Türkiz szemébe nézett, s reszkető hangon, de jól érthetően ezeket mondta:

- Türkiz iránti szerelmemet ajánlom fel, ez a kincs szolgálja most már a ti boldogságotokat! Egymásnak rendeltettetek, így lemondok rólad, Türkiz, örök időkre. Legyetek boldogok!- Bendő az utolsó mondatot már csak suttogva tudta kipréselni magából, Inercia néni súgására. Várta, hogy megnyíljon alatta a föld, s elnyelje, lehetőleg minél mélyebben. A nézőkbe is belefagyott a szusz, egyetlen pisszenés sem hallatszott. Inercia nénin kívül senki sem tudta, hogy mi is a kincs, s a tündérek legalább annyira döbbentek voltak, mint a tetőn ülő galambok, vagy Emma, a lakás védőszelleme, aki az erkélyen lebegett. Bendőnek úgy tűnt, órák teltek el döbbent némaságban, pedig még egy perc sem volt. Ahogy a manó befejezte mondandóját, s egy marék földet dobott a kis kupacra, ami alatt a gesztenye és a virágmag szunnyadt, egyszerre fényesség áradt ki a földből, s ragyogásába bevonta Fenyert és Türkizt.

- Sikerült!- kiáltott Inercia néni, s gyerekes boldogsággal kezdte ölelgetni a résztvevőket. A többiekre is átragadt az örömmámor, s Bendő egyszerre azt vette észre, hogy ismeretlen és ismerős lények ölelgetik, veregetik a vállát. Homályos tekintete előtt még megjelent a boldog szerelmespár, akik meghívtak mindenkit a menyegzőjükre, és örök hálájukról biztosították a manót. Ő azonban igyekezett mielőbb szabadulni a díszes társaságból, s bocsánatkéréseket rebegve hazarepült.

 

Bendő fáradtan mászott be az ágyába. Nagy sóhaj tört fel belőle, s úgy érezte, hogy szerelmes manószíve menten darabokra törik. Apró, szúrós, vérző darabkákra. Lehunyt szemei alól egy óriási könnycsepp gördült le, s végigfolyt kék arcán. Ekkor valaki megfogta a kezét. Legnagyobb döbbenetére Emma ült az ágya szélén olyan picire összezsugorodva, mintha ő is manó lenne, arcán jóságos, együttérző mosollyal. A védőszellem csendben megsimogatta a manó fejét:

- Ma igen nagy hőscselekedetet vittél véghez, ugye tudod?

- Azt hiszem, a hősök nemigen szoktak sírni. És még csak jól sem érzem magam attól, amit csináltam.....

- Visszacsinálnád, ha lehetne?

- Háát.....Olyan idétlenek voltak, össze-vissza röpködtek, meg ölelgettek mindenkit, meg ez az esküvő....de hát még csak most találkoztak újra! Nevetséges! De Türkiz....ragyogott. Még sosem láttam ilyennek...ilyen boldognak!

- Akkor jó. Akkor mégiscsak hős vagy! - nyugtázta röviden Emma.

- Mit tudsz te a hősökről, félszáz éve ki sem mozdultál ebből a lakásból!

- TE nem tudsz semmit a hősökről! Korábban egy kastélyban éltem: ott rengeteg volt a hős! Meg sem tudtam számolni, hány hős fordult meg egyetlen nap alatt.- Bendő bizalmatlanul nézett rá

- El is higgyem?

- Idefigyelj, kobold, nem érdekel, mit hiszel vagy mit sem! -kezdte fenyegetően Emma és ijesztően megnőtt, egészen betöltötte a manókuckót. Bendő ijedten összébb húzta magát:

- Jól van, elhiszem, de ezt ne csináld többé, kérlek. Boldoggá tettem két tündért, én meg pocsékul érzem magam! Nagyszerű! Ezt aztán nevezem bénaságnak! No és mivel foglalkoztak azok a hősök?

- Segítettek a bajba jutottaknak, megküzdöttek a sárkányokkal, szereztek egy csomó hősi sebesülést ....és nem törődtek vele, hogy jól érzik -e magukat közben vagy sem, mert nem ez számított!

- Hát nem számít, hogy jól érezzük -e magunkat?

- Lemondtál a kincsedről, amit annyira szerettél. Ez most kicsit fáj...

- ...nagyon! -vágott közbe Bendő

- Hát akkor nagyon. Nem fog mindig fájni! Begyógyulnak majd a sebeid, s akkor újra jól érzed majd magad. Pont, mint a hősök!

- Tudod - mondta Bendő halkan, s közben újabb könnycsepp gördült le a szeméről - ne haragudj meg, és ne kezdj el dühödten megnőni, de én azért nem hiszem, hogy valaha is jól érzem még magam...

- Pont ezt mondta a Nagy Sárkányszaggató Böszörmény is! - Emma belemarkolt a manó álomporos szütyőjébe, s áttetsző szellemkezeivel gyengéden szétmorzsolta a port a manó szemén, ismeretlen szavakat suttogva. Bendő érezte, hogy pillái elnehezülnek, mélyet sóhajtott, s pihentető, könnyű álomba zuhant.

 

Az írás hossza kb. 20 ezer karakter

Nagyon megfogott

Nagyon megfogott ebben a mesében, hogy mennyire kidolgozott világ tárul az olvasó elé, és hogy a világ mozaikjait magától értetődő módon, „csak úgy” szórja el a mesélő, nincs benne semmilyen erőltetett magyarázkodás, fölösleges szuggerálás.

Kedves, ahogy Bendő ismerkedik az érzelmeivel; ahogy idegenként vívja a harcot saját belső világával, az egy nagyon valóságos kép.

A legjobban mégis az tetszik, hogy Bendő nem kezdi el jól érezni magát a mese végén, nem hiszi el, hogy minden jobb lesz, nem oldódik fel „hőstettében”, hanem egyszerűen csak teszi, amit a lelkiismerete sugall, és inkább választja a szomorúságot, minthogy rosszat tegyen. Igazi erkölcsi tanmese – felnőtteknek! (?)

Gratulálok!

B.M.

köszönöm a hozzászólóknak

nagyon hálás vagyok a sok kedves és szívet (meg egót) melengető hozzászólásokért. és igen, van folytatása, meg van előzménye is, csak még a fejemben... de majd igyekszem formát adni neki. szóval még egyszer köszi mindenkinek!!

Csak gratulálni tudok,

Csak gratulálni tudok, remek kis mesét alkottál! Szép szövegezés, jó történet, találó elnevezések... A bevezető szövegrészt nyugodtan hagyd el, s a címet is át lehetne frappánsabbra formálni, de ezt már csak a kötözködés szintjén említem :-)

Bendő bendője

Kedves Bendő!

Nagyon szép a meséd. Egyetértek az elöttem szólókkal, filmet érdemelne, de nem olyan hálivudit, mert elrontanák a végét. A korosztályt kell jól megválasztani, kiknek ezt elmesélhetjük.  4 évest próbáltam, még nehéz Neki. Talán  1-2 év múlva, de remélem addigra folytatás is lesz, márcsak azért is, mert ha jók az informátoraim, akkor Bendő bendője kicsi Bendőt rejt, akire csodás estimesék várnak.

Gratulálok, ha lenne laptopom, akkor a legszebb mese díjaként Neked adnám.

 

Üdv. Ollé Zoli

 

A zsűri értékelése: A kincs

Kedves bendő!

  • Azért jó a történet, mert nem egyértelmű a végkimenetel. A kis manó karakterábrázolása remekbe szabott. Figurája hiteles, mert az átalakulása, változása nem hirtelen, egyik pillanatról a másikra megy végbe. Sőt, vállalja saját érzéseit, vállalja, hogy rosszul érzi magát, de végül mégis a helyes döntést hozza.
  • Amellett, hogy a szöveg szépen gördül és igényes, az író képes finoman azt is megjeleníteni, hogy a hősök sincsenek szenvedés nélkül. De mégis hősökké válnak, mert a szenvedésük mellett erősebbé válik bennük - náluk bölcsebbek segítségével - a kötelességtudat vagy a másokért érzett szeretet.
  • Nagyon jók, élőek a párbeszédek, nincs benne semmi direktség, hihetőek a konfliktusok.
  • Találóak, ízesek a nevek is (Bendő, Türkiz, Prücsök, Fenyer), de a címadás talán lehetett volna frappánsabb.
  • Az egész írást kedves derű hatja át, amitől a történet szinte olvastatja magát.
  • Kár azonban a legelején a bevezetőért, mert igazából nem ír semmi olyasmit, amit később ne lehetett volna beleírni, vagy éppen ne írt volna meg a szerző.
  • Érzéseink olykor szánalmas cselekedetekre ragadtatnak bennünket, akárcsak Bendőt. Ebben a mesében azonban mindig van valaki, aki ráébreszti a főszereplőt, hogy gondolja át cselekedeteit. Senki nem kényszeríti, de senki nem is csinál meg helyette semmit. Ettől lesz ez a manóábrázolás olyan - emberi! :-)
  • Nem túlságosan eredeti ugyan az a mesei elem, hogy amikor Bendő nem akarja átadni a szerelmi zálogot, akkor lelkiismeret-betegségbe esik, mégis finom, újszerű eszközökkel van megírva.
  • Szóhasználata nem nélkülözi a remek hasonlatokat, szóképeket (mélykék lett, mint egy dühös tintahal; olyan hangosak, mint egy mulatozó sárkánycsapat).
  • A befejezés is szerves része az addigiaknak, mert Bendőnek időre van szüksége, hogy megeméssze, feldolgozza hőstettét. Ez pedig mélyen emberi, akárcsak az egész történet.
  • Nagy érdeme az írásnak, hogy hiányzik mindenféle túlzás a meséből, amely olyan valóságos világot tár elénk, mintha állandóan csak a virágtündérek és gyerekőrző manók társaságában élnénk. :-)

Szeretettel gratulálunk!

A zsűri

 

bendő

Ez teljesen a helyén van. Minden mondata. Nagyon jóóó! Nagyon tetszett.

(Azért lenne érdemes folytatni, mert túl sok a figura, ráadásul különleges, varázslatos figurák, sztem kár egy mesébe zsúfolni őket. apróbb történeteken keresztül be kellene mutatni a többi szereplőt is, miközben Bendő maradna a központi figura.)

 

(És érdemes lenne filmre vinni!)

Koboldok

Világéletemben rajongtam a koboldokért. Ez a Bendő meg... Bevallom, nekem is van egy hasonló manóm... De ez most nem lényeges!

Mesélj még Bendőről! Fáj elválni tőle!

Mesélj, mesélj!

Hihetetlen!

A szereplők, a névadás, a történet, a mondanivaló... szóval minden szempontból maximális pontszámot adnék erre a mesére. Hogy ebből milyen szép mesefilmet lehetne készíteni! Igazi gyerekeknek való mese, amit a felnőtteknek is tudok ajánlani. Taps!

Kincs, ami.....VAN!!!

Csatlakozva az előttem szólókhoz, és Gratula! Köszönöm!

 

Ez tényleg kincs:)

Az előbbi hozzászólóhoz hasonlóan én is úgy érzem, hogy a manók és tündérek aranyba foglalnák (avagy esetleg virágillatban költenék, gesztenyelevélbe lehelnék) ezt a történetet. Fel sem tűnik, hogy egy egészen hosszú írást küldtél, olyan lendületes, hangulatos és humorral átszőtt.

üdv

mádzsi

Ezen még a manók is elgondolkodnának!

Kedves Bendő!

Micsoda ötlet és fantázia! Ezt a történetet még a manók és a tündérek is megirigyelnék! Szép, ahogy összefűzöd és megszemélyesíted a természetet, az apró lényeket és a körülöttünk lévő világot! Humorérzéked és a hangulatfestő nevek miatt a sztorit nem lehetett letenni, és az is tetszett, hogy az áldozat meghozatala után nyitva hagytad a történet végét: így igencsak elgondolkodtató...