Kíra

Nurse, 2011, március 2 - 21:56
Hatéves kora óta más akart lenni.
Addig csak azért nem, mert nem tudta, hogy létezik másmilyen világ, mint amiben addig élt. Honnan sejthette volna, hogy ruhát nem csak a Máltai házban lehet venni, és nem kell hetekig hordani, mint odahaza tették, mert ki lehet azt mosni is. Eszébe sem jutott, hogy lehet másképp tisztálkodni, mint lavórból. A közkútról, fáradtságos munkával hordott hideg vízben, hetente egyszer, vagy még ritkábban. Nem tudhatta, hogy létezik vezetékes víz, villanyvilágítás, központi fűtés, hogy a meleg nem jár együtt azzal, hogy az ember könnye csorog a füsttől; hogy máshol köves út kanyarog a ház előtt, nem olyan nyáron poros, télen sáros, mint az övékhez. A szobák falait nem lepi vastagon a penész és a kosz. Miért is gondolt volna arra, hogy már nem teknőben mosnak az asszonyok, apró kis szappandarabokkal, mint az anyja, vagy a nagyanyja, hanem géppel, illatos szerekkel.
Mit bánta ő, hogy létezik rendszeres étkezés! Akkor ettek, ha volt mit enni.
Elkerekedett volna a szeme, ha tudja, hogy vannak helyek, ahol az emberek külön fekhelyen alusznak. Nem kell osztozniuk még három másikkal. Azokon az ágyakon van párna, lepedő és meleg paplan; nem öreg, kopott nagykabátok, meg itt-ott összeszedett rongyok.

Hatévesen iskolába került, és kinyílt a világ. Sokáig nem találta a helyét. Még a nyelvet sem nagyon értette, mert otthon teljesen másképp beszéltek. De nem kellett sok idő és ráébredt, hogy mit nem akar.
Nem akart mindig az utolsó padban ülni, nem akarta, hogy a szép, hosszú hajában rendszeresen tetveket keressenek. Nem akarta, hogy a férfiak majd lekurvázzák. Nem akart kemény kenyeret venni a boltban. De leginkább nem akart negyvenévesen, cserzett bőrű, foghíjas vénasszony lenni, amilyen az anyja lett, és a nagyanyja volt.
Ki akart törni. Más akart lenni. Jobb, okosabb, különb.
De a másságot nehéz levetkőzni. Az beleissza magát az ember bőrébe. Lehet, hogy nem is lehet észrevenni elsőre, mégis ott van. Létezik, mint egy tetoválás. Beköltözik az emberek tudatába. Ha kívül van, belülre kívánkozik, ha meg belül, akkor kifelé igyekszik.

Enyhe morajlás futott végig a padok között, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a portás. Egy megszeppent, mezítlábas, hosszú szoknyás, fekete hajú kislányt terelt maga előtt. A lány arca szutykos volt, haja csimbókokban lógott, félig takarta az arcát. A kezében egy seszínű műanyag táskát szorongatott, de a szemében csodálkozással vegyes kíváncsiság csillogott.
- Kinn találtam az ajtó előtt. Nem lehet szavát venni. Gondoltam behozom ide, magához Magdika. – mondta a portás bácsi.
- Te biztosan Kíra vagy - szólt Magdi néni kedvesen a kislányhoz – na, gyere, gyere csak beljebb – intette magához a még mindig az ajtóban toporgót – Nézzük csak, hova is tudnálak leültetni? Gyerekek! Ki szeretne Kíra mellé ülni?
Izgatott fészkelődés kezdődött a teremben. Minden kisgyerek egy kicsit kijjebb helyezkedett a padban, jelezve, hogy mellette egy morzsányi hely sincs. Vagy éppen közelebb húzódott a szomszédjához, tudatva, mennyire összetartoznak. Csak a hátsó sorban volt szabad hely, így Magdi néni odavezette Kírát. Ahogy haladtak hátra a sorok között, a kislány észrevette a gyerekek arcán az undort, a fintorgást. A tekintetükből kiolvasta, hogy máris megbélyegzett a külseje miatt.
A gyerekek már csak ilyenek. Még el sem indultak az úton, de már nagyon gyakorlottak abban, hogy bizonyos dolgokat jónak, vagy rossznak nyilvánítsanak azonnal, anélkül, hogy igazán ismernék.

Talán, ha Kíra nem akart volna annyira kikerülni a hátsó padból, és megmaradt volna bárgyú együgyűségben, ahogy azt elvárták tőle, ha nem határozta volna el, hogy elfogadtatja magát, és ezért mindenre hajlandó lesz, akkor könnyebb dolga lett volna. De ő más akart lenni, mint a hozzá hasonlók. Ösztönösen a külsejével kezdte.
Esténként beleállt egy lavór vízbe és egy szappandarabbal, meg egy kefével hosszú ideig súrolta a bőrét. Várta, hogy fehéredjen. Nem tudta elfogadni, hogy hiába minden igyekezete. Véresre sikálta magát minden alkalommal. Az öccsei kinevették, az anyja megbüntette, de ő nem hagyta abba, egyre csak súrolta magát. Aztán, amikor ezzel kudarcot vallott, akkor elhatározta, hogy mindent meg fog tanulni, amit csak lehet, hogy Magdi néni észrevegye és szeresse. Ezzel nem is volt baj. Szépen haladt a tanulással. Hamarosan az osztály legjobb tanulói között találta magát, pedig a könyveit, füzeteit nem merte hazavinni. Félt, hogy az öccsei tönkreteszik, vagy koszos, foltos lesz a parányi szobában.

Már csak egy vágya volt, hogy a lányok befogadják. Ám, ez ment a legnehezebben.
- Mit játsszunk? – kérdezte egy szünetben a lányokat Takács Nóri, aki amolyan hangadó volt a többiek között.
- Játsszunk iskolást! – mondta a szőke Farkas Klári.
- Az hülyeség! Mindig a Nóri akar lenni a tanító néni, már nagyon unom! – méltatlankodott Nagy Katica – inkább játsszunk Hófehérkéset!
- Az nagyon jó! Én leszek a Hófehérke, én vagyok a legszebb – csillant fel Galambos Fanni szeme, és már bontotta is ki hosszú, fekete haját.
- Játszhatok én is? – ment közelebb a lányokhoz Kíra.
- Még mit nem? Más sem hiányzik! – biggyesztette le a száját Klári - Menj, játssz a fiúkkal!
- Ugyan már, Klári, hagyd! Hadd játsszon velünk – kacsintott a lányokra Nóri – Játszhatsz – szólt nagy kegyesen Kíra felé – te leszel a gonosz mostoha. Jó lesz?
- Ha más nincs – sóhajtott egy nagyot Kíra, de elfogadta, mert így mégiscsak részese lehetett a játéknak. Észre sem vette, hogy a háta mögött összesúgva, gúnyosan nevettek a lányok.

Gyorsan telt az idő. A kislányból pillanatok alatt lett kamasz. Szorgalmasan tanult, sorra nyerte a tanulmányi versenyeket, segített az anyjának a kistestvérei körül. Szépsége is mindinkább kibontakozott. Fekete haja, fekete szeme, korán megmutatkozó nőiessége egyre jobban felkeltette a férfiak figyelmét. Mindebből ő semmit nem vett észre. Tizenkét éves volt, amikor nagylány lett. Szégyellte, nem értette mi történik vele. Először azt hitte, valami betegség, ezért nagyon megijedt. A szülei éppen a kocsmában voltak, hát fogta magát, és utánuk ment. A vérzés nem tréfadolog, azt már az öccseinél megtanulta. Jobb, ha szól az anyjának.
Az ivóban nagy volt a füst és a hangzavar. A félhomályban percekig tartott, mire a fröccsös poharak és sörösüvegek között, rosszarcú férfiak társaságában felfedezte az apját. Az anyját nem látta sehol. Aztán később, inkább csak a hangjáról, felfedezte őt is. Egy játékgépet püfölt nagy indulattal. Biztosan vesztésre áll, gondolta Kíra. Bátortalanul, szorongva lépett oda hozzá.
- Anyu! – fogta meg a nő szoknyáját.
- Mit akarsz itt? Nem megmondtam, hogy maraggyatok a feneketeken? Megetetted a purdét?
- Anyu! Valamit akarok mondani!
- Várj már, nem látod, hogy dógom van?
Aztán mégiscsak elmondta. Az anyja összecsapta a kezét, felnézett a plafonra, aztán egy “na, hál’ Istennek” – kel odacitálta az apja elé.
Kírát ez nagyon bosszantotta. Nem elég, hogy félt, fogalma sem volt, milyen furcsa betegsége lehet, ezt még az egész kocsmának is meg kellett tudnia! Legszívesebben elrohant volna, de az apja csak vihogott, és szorosan magához ölelte. Ilyet is régen tett már.
- Fizetek egy kört mindenkinek! Nagylyány lett a lyányom, akár férjhez is adhatom már – mondta olyan hangon, hogy Kírának végigfutott a hideg a hátán. Innen is, onnan is röhögő, részeg és koszos férfiak ajánlkoztak, mint számba vehető férjjelöltek.
- No, gyere csak, lyányom! Gyere apádhoz! Itt mindenki előtt, meg a magasságos Úristen előtt mondom én néked, hogy kívánhatol valamit – ezzel körülnézett, hogy mindenki hallotta-e, milyen nagyvonalúan kezeli ezt a kérdést.
- Nagyot kívánjál, te lyány! Az anyád az elébb nyert a félkarún – hangzott innen is, onnan is.
- Az én pénzembűl aztán már nem ajándékozgat, inkább befektetem asztat egy borospohárba – szólt felháborodottan a nő.
- Csönd legyen, asszony! – utasította rendre mérgesen a feleségét, aztán kedveskedve odafordult a lányához.
- Mongyad, mit akarol, lyányom?
Tágra nyílt a kislány szeme, még soha nem kívánhatott semmit, vagy ha kért is néha valamit, soha nem teljesítették. Nem tudta, merjen-e nagyot óhajtani, de aztán eszébe jutott az osztálykirándulás. A többiek Pestre mennek, az Országházba, meg a Vidámparkba, de ő meg sem kérdezte otthon, hogy mehet-e. Honnan is lenne nekik annyi pénzük? Nagyon csábító volt a lehetőség. Soha nem járt még sehol a városon kívül, de az sok pénz! Viaskodtak benne az érzések, de mégiscsak kibökte:
- Szeretnék elmenni az osztállyal, megnézni a koronát. Elenged, Apám? Holnapig még lehet jelentkezni.
- Aztán mennyi az annyi, te lyány?
- Tízezer forint - mondta ki a számot alig hallhatóan – de ebben benne van minden – tette hozzá még gyorsan, nehogy az apja soknak találja az összeget. De az így is a fogát szívta.
- Sok píz az, nagyon sok!
- Most már nem másíthatod meg, Bódi! El kell engedned – szólt az egyik asztaltársa és köszöntésre, amolyan áldásra emelte a poharát.

Kíra az éjszaka közepén zajra ébredt. Az aprócska szobában megült a füstös, áporodott levegő. Az orráig sem látott a koromsötétben. Mellette nyugtalanul megfordult az öccse, magával rántva azt a rongydarabot, ami takaróként szolgált kettejüknek. Már éppen visszaaludt volna, amikor szülei ágya felől beszélgetést hallott. 
- Bódi, te! Hunné vesző annyi pízt? - A csend, amit a kérdés hagyott maga után, ott vibrált a levegőben. Kíra küszködve próbálta megőrizni az önuralmát, hogy semmiképpen el ne árulja, ébren van.
- Hmm, Bódi! Hunnét?
- Maraggyá mán, Málvin! Az anyád Istenit! Unnét, ahun eddig is vót - válaszolt mégis az apja, hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek.
- Eddig, eddig! De mondd meg Bódi, hunnét?
- Van a Kajtár Józsi bácsiná! Láttam tegnap, amikor a fáját hasogattam. Tele vót a bukszája nékije, de igen szűken mérte a fizetséget.
- Unnét? – csodálkozott el az asszony, de aztán nem sokáig törte a fejét, belenyugodott. Ha unnét, hát unnét. Mit érdekelte már tovább! A lényeg, hogy nem az ő pénze bánja.

Néhány nap múlva felbolydult a város. Mindenki a rablásról beszélt. Valaki betört a Kajtár bácsihoz és leütötte, aztán kirabolta az öreget. A szomszédja találta meg másnap vérbe fagyva. Hiába jöttek a mentők, már nem lehetett rajta segíteni. Micsoda szégyen! Ez is annak a fene nagy szabadságnak az eredménye. Az öregebbek szigorú felelősségre vonást sürgettek, a fiatalabbak a rendőrség tehetetlenségén háborogtak. A gyerekek hasznot próbáltak húzni a dologból; minden órán szóba hozták, hogy legalább a feleltetésről elvonják a tanárok figyelmét. A városszéli utcában is erről beszéltek az asszonyok, meg-megállva a kútról, vagy a boltból hazafelé jövet. Senki nem értette, kinek lehetett útjában szegény Józsi bácsi. Mindenkivel csak jót tett, nem ártott a légynek sem. Csak Kíráéknál nem volt szabad szóba hozni az eseményt. Ha valakinek mégis kicsúszott a száján, annak az apával gyűlt meg a baja.
- Nem megmondtam, hogy kuss legyen! - kiáltott fel ilyenkor, aztán magára kanyarította a vattakabátját, és elment a kocsmába. Ritkán látták józanul. Aztán egy este magához intette a lányát:
- Nesze, te! Itten van a pízed! Mehecc a híres koronádhoz! Remélem, most boldog vagyol? -így, ezekkel a szavakkal adta oda neki a pénzt a kirándulásra. Az első dolog, amit a lány érzett, az a hála és a boldogság volt. Mehet a többiekkel, nem nézik le, nem sajnálják le az osztálytársai, mint eddig. Utazhat. Ez olyan izgalommal töltötte el, hogy észre sem vette, mikor költözött belé az a hajszálnyi rossz érzés, ami a napok teltével egyre csak erősödött.

A kirándulás utáni napon történt. Éppen csak hazaért az iskolából, amikor egyenruhás férfiak vették körül az aprócska házat. A gubancos kutya egyre csak acsargott, a kisebb fiúk bebújtak a fészerbe, az asszonyok az udvaron jajgattak, amikor bilincsbe verve kihozták a Bódit.
- Nem csináltam én semmit, biztos úr, az anyám életére esküszöm! Most mér bánnak így az ártatlan emberrel? - siránkozott a férfi, de a rendőrök szóra sem méltatták. Aztán az egyik, akinek csillagok voltak a ruháján, csak úgy, félvállról odaszólt az asszonynak:
- Csomagoljon ruhát az urának, nem mostanában fog hazajönni! - azzal már nyitotta is a rendőrautó ajtaját. Összecsődült az egész utca. Mindenki csodálkozott, hogy a Bódit viszik a rendőrök. Néhányan tudni vélték, hogy lopott a boltból. Volt, aki az ártatlanságát bizonygatta nagy hangon, és szidta a rendőröket a bánásmód miatt.
- Persze, velünk mindent szabad, ugye! Mert mink olyanok vagyunk – morogták a férfiak.
- Főtörzs úr, engedje már el, nem követett ez el semmit! A légynek sem tud a Bódi ártani – siránkoztak a nők. A gyerekek meg csak tátott szájjal bámulták a villogó kék fényeket, meg a fegyveres, egyenruhás férfiakat.
Kíra egyik pillanatról a másikra, szembetalálta magát az apjával. Csak egy másodpercre akadt össze a tekintetük, de az a nézés beszédesebb volt minden szónál. Az a pillanat sokáig megmaradt az emlékezetében. Éjszakánként gyakran ébresztette fel álmából az a néma párbeszéd.
- Apám? – kérdezte a lány szeme – de hát miért?  
- Érted, lyányom, érted! – jött a néma válasz – mert szeretlek.
Azt már nem tudta elmondani, hogy ő is szereti. A történtek ellenére, akkor is, ha ez újabb bélyeg lesz a többi mellett, ha ezután megint egy kicsivel nehezebb lesz az életük.

Az anyja napokig sírt és átkozódott. Aztán fogta magát, meg a kevéske szociális segélyt, elment a kocsmába vigasztalást keresni.
Kezdetben még látogatta az urát, amíg a helyi börtönben volt, de az ítélet után elvitték a Csillagba, oda már nem ment utána. Egy darabig siratta, aztán már azt sem. Inkább átkozta, hogy így magára hagyta a sok gyerekkel, meg a kutyával.
Kíra ezzel is megbirkózott. Keményebben tanult, mint eddig, ellátta a testvéreit, míg az anyja a kocsmában kesergett elhibázott életén. Ha eddig nehéz dolga volt az osztálytársaival, ezután még nehezebb lett. Összesúgtak a háta mögött, nem ültek mellé az ebédlőben, nem vették be a csapatba tornaórán. Szerencsére minden csoda három napig tart, mire a tanév véget ért, már más dolgok foglalkoztatták az embereket. Elcsitultak a hullámok, minden visszatért a régi kerékvágásba.

Az évek megszépítették a lányt. Az egész megjelenése, különös neve titkot ígért, ami még érdekesebbé, vonzóbbá tette.
- Jaj, Kíra, ez olyan izgalmas! Mondtam én, azt kell mondanod, hogy görög az apukád és az anyukád egyedül nevel. Olyan vagy, mint egy görög istennő. Miért ne hitte volna el? Mikor találkoztok újra? – kérdezte Mara, miközben lassan haladtak végig a sétálóutcán.  Együtt kezdték a gimnáziumot, azóta voltak barátnők. Egyedül Marának árulta el, hogy honnan jött és azt is, hogy az apja börtönben van.
Iskola után általában Maráékhoz mentek tanulni, mert a lánynak nem nagyon ment a matek, Kírának meg jól esett, hogy néha egy tál étellel megkínálták. Most azonban Mara bajban volt. Nem tudta, hogy mondja meg a barátnőjének, hogy ennek vége. Az anyja kerek perec kijelentette, hogy nem akarja még egyszer ott látni. Látta, hogy Kíra más.  Nem akarta, hogy egyszer majd az egész „pereputtya” rajtuk élősködjön. Hiába volt minden észérv és kérlelés, az anyja hajthatatlan maradt.
- Szerdán délután találkozunk. Azt mondta, elvisz, bemutat az anyukájának. Hiába mondtam, hogy ez még korai, képtelen voltam lebeszélni. Baj lesz ebből, Mara! Mi lesz, ha kiderül?
- Ugyan, miért derülne ki? De, ha mégis, meg fogja érteni, hiszen szeret, nem?
- Megérteni, Mara? Te sem érted az egészet! Nem vihetem haza, te nem tudod, mi hogyan élünk! El fog hagyni, ha kiderül.
- Az még odébb van. Különben sem lehet olyan rossz a helyzet! Tudod, mit? Ma hazakísérlek. Legalább nálatok megcsináljuk a házit, jó?
Nem tudott mit mondani. Hagyta, hogy történjenek a dolgok. Talán, ha Mara megérti, akkor Zoli is.
Mara tudta, hogy Kíráék szegények, de ami fogadta, arra nem volt felkészülve. A sáros úton alig lehetett a házat megközelíteni. Házat? Viskót! Düledező, vakolat nélküli épület volt, elől egy rozoga ajtó, oldalt egy aprócska, üveg nélküli ablak. A sáros udvaron négy kisgyerek püfölt egy elhasználódott gumiabroncsot. Amikor meglátták a hazatérőket, egy pillanatra abbahagyták, aztán elindultak utánuk a ház felé. Egy gubancos kutya bukkant elő a házból, kicsit morgott az idegenre, de aztán eltűnt egy rozoga bádogteknő mögött.  A házban torokkaparó füstszag, fekete falak, hevenyészett, össze nem illő bútorok fogadták. Az asztalon valami fura kinézetű leves, a kanálon legyek falatozták a maradékot. Mara csak állt az ajtóban, földbegyökerezett lábbal.  Nem akarózott beljebb mennie. Istenem – gondolta - így is lehet élni?
- Látod, erről beszéltem! Nem hozhatom ide. Jobb lenne, ha te is elmennél! Nemsokára hazajön anyám a kocsmából. Nem szereti a vendégeket.
- Sajnálom, Kíra! Nagyon sajnálom! Akkor holnap találkozunk - mondta még elmenőben Mara és örült, hogy nem kell maradnia.

- Kíra! Hun vagy, te lyány? Gyüjjél ide gyorsan, mert szíjat hasítok a hátadból! – hallotta az anyja borízű hangját az udvarról. Éppen a tüzet élesztgette a csupa lyuk kályhában, hogy megfőzze vacsorára azt a pár szem fonnyadt krumplit, amit a zöldségestől kapott hazafelé. Az anyja hangja nem sok jót ígért, így sietve letette a kezében lévő kukoricacsutkát, és elindult kifelé. Az ajtóban megtorpant. Anyja mellett egy rosszul öltözött, mosdatlan, sunyi képű férfi állt. Az apjával lehetett egyidős. Az arca bal oldalán, hosszú forradás húzódott a szájától, egészen a szeméig. A markáns arcél, a furán vizslató szempár kegyetlenséget sugárzott. Kírának, görcsbe rándult a gyomra.
- Na, itten van-e! Szép lyány, okos lyány. Tanul. Tud mosni, meg takarítani is – kapaszkodott meg a nő az ajtófélfában.
- Szép lyány, de nyápic – mondott ellent a férfi, de le sem vette szemét a lányról.
- Maj megasszonyosodik – jött a válasz azonnal.
- Sokba gyün az nekem.
- A kocsmába azt mondta, kell! Akkor vigye, holnap már adom másnak!
- Anyám! – sikított fel Kíra - mit akar itt ez az ember? Oda akar neki adni? Engem nem lehet csak úgy adni-venni! Nem ló vagyok én!
- Befogd nekem a szájadat! Nézzenek oda! Börtönbe juttatja a saját szülőapját, aztán még ő kiabál?  Csomagoljad össze a cókmókodat, aztán elmész ezzel a kedves emberrel. Tisztán tartod a házát, csinálod, amit mond! Legyél kedves vele, akkor engedi, hogy iskolába járj! Ha panaszt hallok rád, haza ne gyere, mert egyesével tépem ki minden szál hajadat!
Hiába volt sírás, könyörgés, az anyja hajthatatlan maradt, a férfi meg már kezdett türelmetlenkedni.
- Nincs nekem erre időm, asszony! Ha nem akar, hát nem gyün, de akkor a pénzemet is kérem vissza!
- Megy ez, még egy kicsinykét várjon, beszélek vele - ezzel fogott egy papucsot, és Kíra után ment a szobába. Csak a huppogás hallatszott, ahogy a papuccsal többször lesújtott, meg a jajgatás.  Aztán annak is vége lett.  A lány végre - valahára elindult a férfi után.

Alkonyodott, amikor      elindultak a városba vezető úton. Elől a sebhelyes arcú férfi, néhány lépéssel lemaradva a lány. Kíra vállát húzta a batyuja. Mindene elfért egy lepedőben. Az ütések nyomán sajogtak a csontjai, a könnyeit nyeldeste. A férfi néha mérgesen hátrafordult, megnézni, miért vánszorog olyan lassan a lány, miért nem siet, de aztán szó nélkül ment tovább. Mintha órák óta gyalogoltak volna. Végre aszfaltosra váltott az út, a házak rendezettebbek lettek, majd kigyúltak a városi fények, sárgásra festve az érkezőket.
Átkeltek a hídon, éppen ráfordultak a posta utcájára, amikor váratlan dolog történt. Kíra megállt, fogást keresett a lecsúszni készülő batyuján. Egy pillanatra felemelte lehorgasztott fejét, amikor szembe találta magát Zolival. A fiú is észrevette, egy lépést tett a lány felé, amikor megfordult a sebhelyes, és mérgesen rámordult a lányra.
- Nem érünk rá, igyekezz!
A lány ránézett a férfire, aztán a fiúra. Lassan a másik irányba fordította a fejét, és elindult a sebhelyes után.

Hajnalban egy fekete hajú nő botorkált a gyér világítású utcán a folyó felé. Hideg volt, de ez nem tartotta vissza. Konokul sietett. Nem vitt magával mást, csak a szégyent. Lehelete fehér ködként ölelte körül az arcát, mintha a lelke távozna apró adagokban.
Bízott benne, hogy elég erős lesz. Erősebb, mint azon a délutánon, amikor a rosszarcú bezárta a szobaajtót. Erősebb, mint amikor nyüszítve kuporgott a sarokban, miután a férfi, dolga végeztével magára hagyta. Erősebb, mint az anyja, aki, mint egy lókupec, eladta. Nem akart szembenézni a saját félelmével. Félt már eleget. Még egyszer, futólag végiggondolt mindent. Így lesz ez jó, nyugtatgatta magát, miközben elérte a folyó árterét.
A hídig át kellett botorkálnia a rakodópart kőtengerén. Csetlett - botlott. Egy éles kő felsértette a lábát. A hirtelen jött fájdalom feldühítette. Lassan haladt, legalábbis úgy érezte. Az éjszaka sötétjében felsejlett a híd acélszerkezete. Felkapaszkodott a töltés oldalán, majd elindult a híd közepe felé. Ott egy pillanatra megállt. Pár másodpercig idegesen toporgott, aztán csak nézte és hallgatta a méltóságteljesen hömpölygő vizet. Ránézésre olyan egyszerűnek tűnt az egész. Mégsem tudott mozdulni. Szomjúság gyötörte. A jéghideg vaskorlát kegyetlenül égette a kezét. Fázni kezdett.
Gyorsan túl kell esni a dolgon - gondolta.
Tízig számolok és… Csak elindulni nehéz… csak akkor van egy kis félsz… Aztán már egyszerű minden! Majd a víz lemossa a bélyeget. Ott majd végre olyan leszek, amilyen mindig is lenni akartam!

Az írás hossza kb. 17 ezer karakter



Nem igazságos

Az Árvácska óta nem volt bennem  ilyen felkavaró érzés, mint mikor a történetedet olvastam. Akkor is, most is azt mondtam magamban, ahogy Árvácskával és Kirával is (el)bánt a sors: "Ez NEM IGAZSÁGOS!"(És még hányan lehetnek...)

Mindenhol él

Elképesztő, mennyire azonosulásra tudsz késztetni, körülöttem megszűnt minden olvasás
közben. Sőt, már-már kiabáltam volna, mint egy kisgyerek a bábszínházban, hogy „vigyázz,
Piroska!”.
Kírára sajnos nem vigyázott senki… De Te olyan emléket állítottál neki, amivel talán más,
hasonló helyzetű társainkat meg tudjuk menteni… mert a történeted után nem maradhatunk
közömbösek a környezetünkben élőkkel szemben. Mindenhol él egy Kíra, akinek akár a
legapróbb figyelem is az utolsó szalmaszál lehet.

-

A történet jól meg van írva, bár ez a "társadalmi" környezet több műből is visszaköszönt már, és sajnos nagyobb összefogásra lenne szükség mindkét oldalon egyaránt ahhoz, hogy ez változzon! Ebből a szemszögből tényleg tragikus, és szomorú az egész, viszont kíváncsi lennék Kajtár Józsi bácsi vajon adott-e volna kölcsönt, ha szépen megkérik rá.

Kíra

Remélem, hogy sikerült oly annyira egy kis emléket állítani neki, hogy ezt a zsüri is díjazni fogja. A stílusból a témából, a mondanivalóból gondoltam igaz a történet. Súlya van, hogy ezeket a szörnyűségeket, emberhez méltatlan sorsokat megismerjék az emberek. Fontos, hogy közös erővel a társadalom fellépjen ezek ellen a cselekedetek ellen, elejét vegye a sérelmeknek és ennek egyik alapja, hogy napvilágra hozzuk őket, így már te is tettél egy lépést ennek elérésében! A mi eszközünk a toll, az írói véna!Grat!Honlapom: http://zehphyrke.hupont.hu/, e-mail címem: zephyrke@gmail.com. Egy hasonló történetet írok, de sajnos nem készül el a pályázat lezárásáig. Még nincs fent a honlapom, csak a verseim. Remélem sikered lesz!Nagyon jó a történeted!:))))

 

Kíra

Nagyon jó.

Kíra

Köszönöm, hogy elolvastad. Kíra története igaz történet, talán éppen azért olyan megrendítő. Gyerekorvos akart lenni, de rajta kívül nem akarta ezt más. Sem a családja, sem a társadalom, amiben felnőtt. 

Ha egy kis emléket sikerült állítani neki és sorstársainak, már megérte. 

Kira

Nagyon szomorú, könnyekre fakasztó történet. Elszomorító milyen tragikus emberi sorsok léteznek. Nagyon aprólékosan, élethűen megformált az alkotás. Átérezni ennek a kislánynak a mélységes bánatát, hányatatott sorsát, kiszolgáltatottságát, stb.Megható volt az egész mű, mintha én is Kirával a putriban ott lettem volna és  mintha én is elszenvedtem volna a tragédiáját. A lelki sebei, élete kilátástalansága, kudarcra ítéltsége érezhetően megérintette a lelkemet.Szép és nagyon tragikus történet. Grat!