Hej, de régen volt! Nagyon régen. Amikor még lóháton vágtatva üldözték a vadat a vacsorához és paloták díszes termében ünnepelték a hőstetteket, élt ekkor egy király.
Népét bátorságra, hűségre és emberségre tanította. Ezért hálából, az emberek építettek neki egy gyönyörű palotát. Ablakából minden reggel megcsodálhatta a Torockói hegység mögül felkelő napot.
A hidegvizű hegyi patakok hallal ajándékozták meg, az erdők madárcsicsergéssel vidították, a hegyek lábánál terülő földek búzát, kukoricát teremtek, míg a dombok hátán szőlőtőkék sorakoztak.
Úgy éltek itt az emberek, akik magukat magyaroknak nevezték, mint hal a vízben.
Azt tartották királyukról, hogy Isten ajándéka, hát Szent Lászlónak nevezték el.
Igen ám, csak hogy életüket sokan irigyelték.
Egyik éjszaka, mikor már a tücsök is elszenderedett, s a hold éppen a másik oldalára készült fordulni, éktelen lárma zavarta fel a királyt. Kitekintett az udvarra, s hát látja, hogy emberei ide-oda rohangálnak, kardot forgató turbános, és szőrmekucsmás ellenséggel viaskodnak.
— Uram! Felséges királyom! Megtámadtak a tatárok! — rohant be ajtóstól az őr, akinek úgy remegett kezében a kard, mintha rögvest ki akarna esni.
— Meneküljön fenség, mert ezek a gyaurok magát, a királyt akarják koronástól!
Szent László meg hányta-vetette magában a hallottakat és látottakat, avval felpattant a nyerges paripájára s kivágtatott az ellenség közé.
— No, gyertek gazemberek! Vegyétek el királyi koronám! — kiáltott oda nekik, avval magasra emelve koronáját elhagyta az udvart.
Útját a Torockó-i hegyek felé vette. A tatárok őrjöngve loholtak utána, ki lovon, ki pedig gyalogszerrel. A vágtató lovak patái magasra dobálták a füves földdarabokat, s a dübörgést barlangok és sziklafalak visszhangozták.
Szent László három nap és három éjszaka vágtatott megállás nélkül, hogy jó messzire elcsalja az ellenséget. Amikor elérte a hegység lábát, megtorpant. Megvillant benne a felismerés: nincs tovább! Üldözői egyre jobban közeledtek. A Torockó-i hegyek oly magasztosan tornyosultak fölé, akár a Jóisten hatalma. Hirtelen sóhaj szakadt föl benne, mely azon nyomban el is hagyta a száját:
— Szabadíts meg Atyám, hiszen népedért harcolok!
S lássatok csodát! A szikla megremegett. Árnyéka lassan két oldalra húzódott, s a hegyfal ormótlan teste kettényílt. A hasadékon átbújt fürgén a nap sugara, mint tűfokán az aranycérna s a szél is utat mutatva rohant át és vissza a nyíláson.
Szent Lászlónak nem volt ideje a gondolkodásra. Neki iramodott a hasadéknak. Üldözői már ott loholtak a nyomába. Hogy időt nyerjen, benyúlt a bársonysújtásos palástja zsebébe és egy marék aranypénzt szórt az üvöltő ellenség lába elé. Még mormolt valamit magában, azzal átugratott a nyíláson a párkány szélére. A szakadék mélysége szédítően integetett, de a lova hirtelen fordulattal tovább ügetett a hegylánc biztonságos oldalában.
A tatárok bízva gyorsaságukban megálltak és felszedték a drága aranypénzeket, avval ők is nekiveselkedtek a sziklahasadéknak.
Csakhogy a sok aranypénz a zsebükben kővé változott s a nehéz súlytól a lovak nem bírtak megállni .Mind belestek a feneketlen mélységbe.
A nap már lefelé hanyatlott a messzeség kék-tiszta határán, a hegyek meredek csúcsáról még vetett egy utolsó pillantást az elcsigázott lovas és lova andalgására.
A kimerült király hajlott háttal dülöngélt a botladozó állat csontos hátán. Napok óta vánszorogtak hazafelé étlen, szomjan. Arany nyergének kantárjából egyszer csak kicsusszant a lába s oldalra dőlve mindketten a földre rogytak. Abban a szempillantásban forrás tört elő a földből. A király nagyokat kortyolt és a lovát is megitatta. Így mindketten erőre kaptak és lábra álltak.
Mielőtt újból nekiveselkedtek volna az útnak, a király nehéz palástját és koronáját a nyereg mögé dugta. Ahogy közelebb és közelebb értek a palotához, mezőn dolgozó embereket vett észre. Fejük fáradtan lógott, szívükből, pedig nagy szomorúság áradt. Megállt Szent László és kifaggatta őket, ugyan mért búslakodnak oly nagyon. A parasztok nem ismerték fel királyukat palást és korona nélkül, hát elpanaszolták, az idegennek, hogy jó uruk trónját, akit a tatárok elveszejtettek, egy hétfejű sárkány foglalta el. Látni még nem látták, de a palotába költöztette szószólóját, akit távolból irányítgat és uralkodik fölöttük.
Szent László leült az erdő szélén töprengeni s közben a vacsoráját sütögette a tűz mellett. Egyszer csak, honnét, honnét nem, ott termett egy nagy szakállú törpe.
— Felséges királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, láttam én mindent a hegyek rejtekéből. Tudom ki vagy s mi nyomja lelkedet. Ha megfogadod a tanácsomat, kisegítlek a bajból.
Szent László meghallgatta az öreg varázslót.
— Férkőzz a szószóló közelébe. Mihelyt alkalom adódik, vezettesd magadat a sárkány elé. Ha ott leszel, csak bukfencezz át a fejeden, s erőd úgy meghatalmasodik, akár egy kőszikla.
Avval a varázsló sarkon fordult és úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
A király úgy is tett. Elszegődött szolgának a palotába. Egyik reggel azt a parancsot kapták az emberek, hogy mindenki adja oda a sárkánynak ajándékba a legféltettebb és legdrágább kincsét. Hej elszomorodott az egész magyar nemzettség, de nem volt mit tenni. Összegyűjtötték legféltettebb kincseiket. Szent László ekkor arra kérte őket, hadd vigye ő maga a szószóló elibe az ajándékokat. Úgy is lett. Meghajolt a pökhendi uraság előtt és így szólt hozzája:
— Uram, íme a sok ajándék! — mutatott a dobozokra.
— Engedelmeddel, hadd nyújtsam én át becses felettesednek eme ajándékokat.
A szószóló nagyot nevetett.
— Eredj te mihaszna! Sze miszlikbe szaggat téged! — s a nevetésétől még a falak is megremegtek.
— Tisztelt uram, én mégis megpróbálnám!—folytatta Szent László.
— Hát eredj te kelekótya!— nevetett tovább a szószóló, s intett a szolgáknak, vezessék el lóháton egészen a hétfejű sárkányig.
Mentek mendegéltek hét nap és hét éjszaka. Amikor a fák már ritkulni kezdtek, s a madárdal is elnémult, lepakolták a csomagokat a kocsisok, és ott hagyták Szent Lászlót a hegyek tövibe.
Várt, várt, míg egyszer csak hatalmas szél kerekedett. A hegyek mögül elécsörtetett maga a hétfejű sárkány! Hatalmas zöld testét sötét foltok ékesítették s a hátán sziklához hasonló csúcsos kinövések éktelenkedtek. Hosszú nyaka kíváncsian tekeredett egyik a másik után, nagy orrlyukaiból csak úgy süvöltött kifelé a tüzes levegő.
— Ej, bátor legény, aki idemerészkedik! — mondta, s olyant fújtatott, hogy a fák is alig bírtak megállni a gyökerükön. — Lám, mit hoztál nekem! — kíváncsiskodott a hatalmas testű sárkány.
— Megmutatom, de előbb birkózz meg velem! — szólt Szent László s avval átbucskázott a fejetetején. Olyan erőt érzett hírtelen magában, hogy mindent szét tudott volna zúzni.
— Miszlikbe szaggatlak, te, emberfajzat! — üvöltötte a sárkány mérgesen, avval neki esett az álruhás királynak.
Szent László se volt rest, nekiveselkedett és egyből lecsavarintotta három fejét az állatnak.
Ettől még dühösebb lett a sárkány. Nekirugaszkodott még egyszer. Szent László elcsalta a Torda-i hasadékig. Ott fürgén átugrott a túloldalra. Mérges ellenfele, ahogy átdugta fejét a nyíláson, abba a minutumba le is tépte a helyéről. Már csak három fej maradt.
Szent László, hogy kifújja magát, beugrott egy barlang szájába, ám a felbőszült sárkány utána nyújtotta három maradék fejét. Egyel előre, egyel jobbra, egyel meg balra tekintett a sötét barlangba. De mire megszokta volna szeme a sötétséget, a király egy suhintással lecsapta a nyakáról a hatalmas fejeket.
A vergődő testtel a tetőre hágott és onnan a mélybe hajította.
Így menekültek meg a magyarok a gonosz sárkánytól.
Királyukat éljenezve, még ma is mondogatják: „Ennek a népnek csak egy jó király segíthet a bajból kijutni!”
Itt a vége fuss el véle!