Mese N-nek, aki nem is sejti, hogy valaki mesét írt neki
Sok ember nem szereti az egereket. Sőt, egyesek egyenesen irtóznak tőlük, és a földgolyóról is leszaladnának egy-egy szőrös kis jószág láttán, ha a Föld nem lenne éppenséggel gömbölyű. Így csak körbe-körbe szaladgálnak, mindaddig, amíg a rémült kis állat meg nem gondolja magát, és vissza nem bújik békés egérlyukába. A mi történetünk főhőse azonban nem félt az egerektől. Sőt mi több: Kis Katinka királykisasszony egészen kicsi kora óta szerette őket. Dajkája, Dundi Dóra, sokszor nem győzte elcipelni őt a palota pincéjének bejáratától, ahol bizony hemzsegtek az egerek. A királykisasszony általában leült egy nagy malomkőre, bíbor-bársony ruháját jól összekoszolva, és csak figyelte az egerek jövés-menését akár órákon keresztül. Édesapja, Kálmán király – akinek szíve csücske volt a lánya – egyik születésnapjára hozatott neki egy kis fehér egeret, melyet ragyogó ünnepség keretében nyújtott át lányának. Kis Katinka örömében feldobta a koronáját, mikor meglátta a piros szemű egérkét, és tüstént nevet is adott neki: Egér Elemér. Az új jövevény természetesen a királylány hálószobájában kapott helyet, egy arany ketrecben. Olyan jó dolga volt, hogy többi egértársa csak irigyelhette: a királylány maga gondozta, etette, beszélt hozzá, és néha, különlegesen szép, csillagos éjszakákon még énekelt is neki.
Egy csendes nyári alkonyon Kis Katinka éppen az ablakán nézett ki, és a felhőket számolta, mikor közeledő patkódobogásra lett figyelmes. A vár nehéz tölgykapui nyikorogva kinyíltak, és bevágtatott egy lovas. A szolgák sürgés-forgásából ítélve az idegen nem akárki lehetett. Kis Katinka a dajkája után kiáltott, aki a lépcsőzéstől hangosan lihegve nem sokára meg is érkezett a toronyszobába.
– Dadus, mi ez a nagy zaj odalenn? – kérdezte izgatottan, mire Dundi Dóra elmesélte, hogy egy királyfi van itt, egy nagyon távoli országból, és mivel útonállók támadták meg miközben átutazott az országon, idejött megszállni egy éjszakára. A királylány szeme elkerekedett. Végre valami izgalom! Látnia kell az idegent! Se szó, se beszéd, magára kapta hímzett királylányi köntösét, sarkon fordult, és leszaladt a trónterembe. Dundi Dóra még kiáltott utána valamit az udvari illendőséggel kapcsolatban, de ezt már csak a falak hallották. Ahogy Kis Katinka belépett az ajtón, két arc fordult felé: édesapja jólismert, királyi tekintete, és egy idegen arc: az ismeretlen, daliás királyfi arca, aki rámosolygott. Kis Katinka félénken viszonozta egy ügyetlen pukedlivel (haj, pedig mennyit gyakorolta Dundi Dórával). Kálmán király magához intette a lányát.
– Ő itt Kis Katinka, a lányom – mutatta be büszkén az idegennek. – Ő pedig Nemeslelkű Nátán királyfi, Nedreba trónjának ifjú örököse.
Kis Katinka emlékezett a földrajzórán tanultakra, meg szakállas tanárjára, aki megmutatta neki a világ összes országát. Nedreba nagyon, de nagyon messze van tőlük. Még az Üveghegyen is túl. Hogyan volt képes ez a fiatal herceg ilyen hosszú utat megtenni? Az esti vacsoránál erre is fény derült. Amíg a királylány cipójából kanalazta a levest, Nemeslelkű Nátán csak mesélt és mesélt kalandjairól idegen országokban, a törpék és óriások földjén, manók, tündérek, lidércek és viziszörnyek között, és Kis Katinka csak hallgatta, hallgatta, amíg olyan ismerőssé nem vált számára a királyfi hangja, mint a saját lekiismeretéé.
Éjszaka, mikor már mindenki álomra hajtotta fejét a palotában, a királykisasszony álmatlanul forgolódott ágyában, mert egyre csak Nemeslelkű Nátán hangja csengett a fülében. Másnap reggel a királyfi fölpattant lovára, búcsút intett a kapuban álldogáló királykisasszonynak és a palota népének, majd elvágtatott. Kis Katinka sokáig nézett utána. Hanem ettől a perctől kezdve nem volt többé nyugta. Reggel, este csak sóhajtozott, és még Egér Elemérről is elfeledkezett. Egyre csak az országutat bámulta a szobája ablakából, vagy eddig ismeretlen, szomorú dallamokat játszott a mandolinján. A vár lakói nem tudták mi ütött belé. Szegény Dundi Dóra hiába hajtogatta, hogy menjen már ki a friss levegőre, vagy csináljon végre valami mást, a királylány mintha meg sem hallotta volna. Egyedül az édesapja ismerte annyira, hogy megsejtse, mi van a szívében. Ezért egy este magához hívatta.
- Kislányom, Katinkám, én tudom, mit érzel – szólt hozzá igazi édesapás hangon. – Nemeslelkű Nátánt szereted, ugye?
A királylány bátortalanul bólintott.
– Jajj, jajj, – sóhajtott a király. – Nedreba ifjú trónörököséről mindenki tudja, hogy nagyon becsületes, tisztességes, és szeretnivaló. Nála jobb vőt nem is kívánhatnék. Hanem tudod, hogy nagyon messze lakik tőlünk. Ha elvenne feleségül, Nedrebába kellene költöznöd, és talán sosem látnánk viszont egymást!
A királylány nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. Kálmán király felállt, néhány percig fel-alá sétált. Kis Katinka csak nehéz bársonypalástja szélét figyelte, amint lustán kúszott a márványpadlón apja ezüstcipős lábai után. Aztán a király megállt, és maga felé fordította lánya arcát.
– Hát nem bánom, – sóhajtott – írj annak a fiatalembernek, és én máris küldöm a legesleggyorsabb futárommal Nedrebába. A legfontosabb, hogy boldog légy, gyermekem.
A királylány apja nyakába ugrott, és már fenn is volt a szobájában, hogy megírja azt a bizonyos levelet. A szolgák nem kis csodálkozására a toronyszobában egész éjszaka pislákolt a mécses, és mire a hajnal sugarai fehérre festették a palota piszkosszürke falait, Kis Katinka ott állt apja előtt a lepecsételt levéllel. Kálmán király nehéz szívvel bár, de előhívta Gepárd Gedeont, villámsebességű futárát, és a levél már úton is volt Nedreba felé. Mondanom sem kell, hogy Kis Katinka ezek után végre kimozdult a szobájából. Ahogy reggel felkelt a nap, már ott is állt a palota kapujában, és az utat kémlelte. Minden egyes távoli porfelhő láttán hevesen dobogni kezdett a szíve, míg egy napon, jó két hónap elteltével, megjelent a távolban a futár. Rongyosan, éhesen, koszosan, de visszaérkezett a palotába, és az inge alatt, egészen a szíve fölött őrizte azt az aranynál is értékesebb kincset, amit Kis Katinka annyira várt már: Nemeslelkű Nátán levelét. Ahogy végre kezében tartotta a lepecsételt üzenetet, a királylány felszaladt a szobájába, és le sem jött másnap reggelig. Mikor előbukkant, egy újabb levél volt a kezében. Kálmán király összeráncolta a szemöldökét.
– De hát kislányom, …szegény futár még ki sem pihenhette fáradalmait a hosszú út után, várhatnál még egy kicsit a válaszoddal!
De a királylány hajthatatlan volt. Apjának egy másik futárt kellett elküldenie hát az újabb levéllel. Kis Katinka még türelmetlenebbül várta a választ, mint előtte, és apja csak szomorúan nézte, ahogy hajnaltól szürkületig az utat kémleli. A második futárnak, Sólyom Sílásnak, három hónapjába telt hogy meghozza a választ. De az első futár sejtette, hogy már indulhat is másnap reggel. És ez így ment hosszú-hosszú ideig, hónapokig, évekig. Kis Katinka megírta a levelet, várt, megkapta a választ, írt, várt, írt, várt… Már az egész palota berendezkedett erre az új időszámításra: levél előtt, levél után, már csak így számolták a napokat. Amikor egy-egy futár megérkezett, mindig hatalmas lakomát csaptak, és együtt örültek a királylánnyal. Csak Kálmán király csóválta meg néha büszke, ősz fejét. Kis Katinka többször magán érezte szomorú tekintetét, amikor ő éppen boldogan nyújtotta legfrissebb kézbesítendő levelét a futárnak.
Hogy a levelekben mi volt? Ez rejtély maradt mindenki számára, bármennyire is próbálták kideríteni. Néhányan szerettek volna bekukucskálni a lepecsételt borítékba, de a királylány mindig gondosan nyolcfelé hajtotta, és minden oldalról lezárta őket. Egy legenda szerint azonban valakinek csak sikerült belepillantania a levelek titkába: egy éjszaka a futár egy gyönyörű pásztorlány hegyi viskójában húzódott meg, akit annyira hajtott a kíváncsiság, hogy gőz felett felnyitotta a levelet, és beleolvasott. Senki sem tudja biztosan, mi állt a levélben, de az bizonyos, hogy a pásztorlány a házat másnap ezer rózsával díszítette fel, és mivel azt hitte, a levelet a futár írta, térden állva könyörgött neki, hogy vegye feleségül. Ezek után persze még jobban fúrta az emberek oldalát a kíváncsiság.
Hanem egy napon rettenetes dolog történt: a futár megérkezett, Kis Katinka elészaladt, egészen a nagy útkereszteződésig, de az csak üres kezét emelte a magasba: nem hozott több üzenetet. A királylány megtorpant, tekintete elsötétedett, és valami ismeretlen fájdalom szorította össze a szívét. Mi történhetett? Szomorúan ballagott vissza a szobájába, és magára zárta az ajtót. Három napig ki sem jött, hiába kérlelte Dundi Dóra. Aztán a negyedik napon az apja kopogott be az ajtaján, és mondta, hogy Nemeslelkű Nátán saját futára hozott üzenetet számára. Kis Katinka résnyire kinyitotta az ajtaját, és kidugta a fejét. Kálmán király bús tekintete láttán azonban elszállt szeméből a csillogás. Az apja bement, leült az ágyára, és magához intette őt. A királylány lassan engedelmeskedett.
– Katinkám, kislányom, fájdalmas hírt kell közölnöm – és itt elhallgatott, mert lánya ijedt arcára nézve torkán akadt a szó. – Nemeslelkű Nátán nem ír neked több levelet. Tegnap délután megházasodott. Szomszéd Szidóniát vette el, aki a Nedreba melletti birodalom királyának a lánya.
A királylány kréta-fehér lett, szemei elkerekedtek. Apja átölelte.
– Hidd el gyermekem, hogy Nemeslelkű Nátán szeretett téged. Szeretett, hiszen téged csak szeretni lehet! Csak az óriási távolság miatt nem vehetett el feleségül. Meg kell értened! Talán jobb is így… Majd elfelejted. Jön majd egy másik herceg… Hidd el, kedves kislányom! Az élet már csak ilyen…
Kis Katinka nem szólt egy szót sem, míg apja benn volt a szobában. Hanem amint magára hagyta, elbotorkált az ágyáig és leült. Először csak egy kövér könnycsepp himbálózott egy darabig a szempilláján, majd halkan hüppögni kezdett. Aztán szipogott, pityergett, sírdogált, majd lassacskán sírni kezdett, végül már zokogott, vagyis bömbölt, sőt – ha a királyi etikettet félretesszük – azt is mondhatnánk hogy ordított, mint a fába szorult féreg. Csak sírt és sírt, és sírt, és úgy tűnt, sosem fogja abbahagyni. Zokogása a palota minden termében és folyosóján visszhangzott. A szolgák abbahagyták a sepregetést, ágyazást, csirkekopasztást, vagy amit éppen csináltak, és ijedten szaladtak Kis Katinka szobája felé. Mire Kálmán király megérkezett, már a toronyba vezető csigalépcső legutolsó fokán is tizenhárman álltak. A szolgák döbbent arccal nyitottak utat uralkodójuk előtt, aki nehéz léptekkel sietett fel az ajtóig.
– Katinkám, kislányom, nyisd ki az ajtót!- kérlelte, de a válasz csak még hangosabb sírás volt. Hiába kopogott, hiába könyörgött az édesapa, a királylány nem válaszolt, csak sírt és sírt egyre keservesebben.
– Hívassátok az udvari lakatos mestert! – kiáltott a király, végső elhatározásában, és az izmos, izzadtságszagú mester már ott is toporgott mellette. Elővette álkulcsokkal teli kulcscsomóját, és néhány próbálkozás után az egyik kulcs végre nyikorogva megfordult a zárban. A szolgák hada kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mikor az ajtó kinyílt. Azonban ugyanebben a pillanatban ijedten hőköltek vissza, mivel a királylány szobájából óriási könnyáradat zúdult ki és hömpölygött végig a lépcsőfokokon, mint egy elszabadult vízesés. Mindenki visítozva menekült, csak a király gázolt bele elszántan a könny-árba, és lépett be a lánya szobájába. A királylány még mindig ott ült az ágyán, és arcát a kezébe temetve zokogott keservesen.
- Katinkám, kislányom, ne sírj! – próbálta vigasztalni, de hasztalan. Minél többet kérte, hogy ne sírjon, Kis Katinka annál inkább zokogott vigasztalhatatlanul. A király tehetetlenül állt mellette, majd visszament tróntermébe, és fel-alá járt naphosszat.
Az elkövetkező héten a király csak járt-kelt, a lánya meg sírt-rítt megállás nélkül. Hanem ennek meg is lett ám az eredménye! Először csak egy kis patak csordogált a palota udvarán a királylány könnyeiből, majd pár nap múlva egész tóvá duzzadt. A palotában megállt az élet. A szolgák nem tudtak többé dolgozni úgy, hogy közben szeretett kis királylányuk szívszaggató zokogását hallgatták. A szakácsnő elsózta a levest, a királyi főkertész félrenyeste a király legféltettebb rózsabokrát, az udvari főkovács négy helyett öt patkót ütött fel a legszebb lóra, az udvari főkóstoló mesternek kihullottak a fogai, és mindennek tetejében a mindig szórakoztató udvari bolond egyik napról a másikra elvesztette a humorérzékét. Így nem lehetett tovább élni. Könyörögtek a királynak, hogy tegyen valamit. Kálmán király nem is tehetett egyebet, mint hogy kihirdette birodalomszerte: aki meg tudja vigasztalni a lányát, az megkapja fele királyságát (a lánya kezét csak nem ígérhette, hiszen akkor aztán sose lett volna vége a sírásnak). Mondanom sem kell, hogy jöttek ám a jelentkezők mindenhonnan, hogy szerencsét próbáljanak. A legelső próbálkozó a jó öreg, és hivatalosan is elismert Nemzetközi Vigasztaló volt: régi családi barát, aki Kálmán királyt is megvigasztalta hosszú évekkel ezelőtt, mikor elveszítette édesanyját. Hanem hiába töltött öt kerek órát Kis Katinka szobájában, a tapasztalt, vén vigasztaló tudománya is csődöt mondott. Saját bevallása szerint ilyen mély bánattal még sosem találkozott.
Ezután jöttek a többiek: rongyos ruhákba öltözött bohócok színes labdákkal és beszélő struccokkal, sármos hercegek és grófok tevéken, elefántokon vagy hordszékeken, vándor énekesek szívet melengető muzsikával, varázstáncot lejtő tündérek, javasasszonyok, kuruzslók, és a többi furcsa népség. Persze mindegyikük lógó orral távozott Kis Katinka szobájából, egyesek nem hogy megvigasztalták volna, de ők maguk is sírva fakadtak ekkora szomorúság láttán. A király tehetetlenül ült trónján a távoli zokogást hallgatva. Nem tudott már mit tenni a lányáért, akármennyire is sajgott a szíve. Még az evésről is elfeledkezett.
Dundi Dóra volt az egyetlen, aki minden nap bejárt a királylányhoz, és próbált beszélni hozzá. Bár válasz sosem érkezett, azért a király mindig a dadát kérdezte:
– Mi hír a lányomról?
– Semmi változás –mondta ilyenkor Dundi Dóra –, még mindig az egereket itatja.
Az ám! Az egerek! Róluk majdnem el is feledkeztünk, pedig ők aztán igazán fontos szerepet játszanak ebben a történetben. Tehát az egerek: mióta a királykisasszony az egereket itatta, csodák csodájára az egerek úgy elszaporodtak a palotában, hogy szinte már egy talpalattnyi föld sem maradt üresen. Mert ugye az egereket- hosszú szomjazás után- végre jól megitatta Kis Katinka. Kálmán király palotájából egér paradicsom lett, a szolgák nem kis bánatára. A kövér szakácsnő visongatásai aláfestő zeneként hatottak a királylány zokogása mellett. Hanem az egerek nem maradtak a palota falai közt, de nem ám! Fogták magukat, és beköltöztek a környező falvak, városok házaiba, magtáraiba, míg lassacskán az egész birodalmat ellepték. A királylány bánata nem volt többé magánügy, hiszen országos válságot okozott. Kálmán király nem bírta tovább, térden kúszva ment a lánya elé és úgy könyörgött neki, hogy hagyja abba a sírást, különben az egész birodalmat szétrágják az egerek. De a királylány képtelen volt abbahagyni.
És akkor, azon az éjszakán végre történt valami. Kis Katinka épp csendesen pityergett az ágyában, amikor halk motoszkálásra lett figyelmes fésülködős asztala felől. Először azt hitte, Egér Elemér az, de az ő ketrece sokkal messzebb volt. Nem, a zajt egy másik egérke okozta, aki pillanatok alatt felkapaszkodott az ágy lábán, felugrott a királylány dunnájára, végigsurrant rajta apró lábaival, és végül letelepedett a királylány párnáján. Kis Katinka a döbbenettől egy pillanatra abbahagyta a sírást. A kisegér erélyes mozdulattal megpödörte a bajszát, aztán alázatosan meghajtva fejét beszélni kezdett.
– Kedves Kis Katinka királykisasszony, én az Egérköztársaság Nagytanácsának küldöttje vagyok. Üzenetet hoztam számodra – itt köhintett egy picikét, csak hogy a dolog hivatalosabbnak hasson, meg persze meg is volt fázva, de ez most nem tartozik történetünkhöz. – Egész népünk nevében szeretném neked megköszönni, hogy ilyen nagylelkűen hozzájárultál nemzetünk létszámának növekedéséhez! Engem és honfitársaimat hónapok óta itatod a legkiválóbb minőségű könnyel, melynek eredményeképpen népünk virágzóvá vált, és olyan mértékű szaporulatnak lehettünk szemtanúi, amilyet nem tapasztaltunk a Nagy Sajtháború óta. Éppen ezért hálánk jeleként szeretnénk neked ajándékozni valamit –ekkor az egérke kotorászni kezdett a zsebében. – Bár te nem tudhattál róla, nemzetünk legnevesebb kutatói számolták minden egyes könnycseppedet a legelejétől fogva. Pontosan számon tartották az összeset, azaz hárommillió kétszázhuszonháromezer ötszáznegyvennyolc és fél könnycseppet-
Kis Katinka szemei elkerekedtek.
– Bizony, királylány, ennyi könnyet sírtál. De figyelj csak, most jön a lényeg: népünk legvénebb és legbölcsebb tagja, a Templom Egere úgy határozott, hogy a nagy jóért, amit értünk tettél, fogadd el most ezt a boldogság-nyakláncot – és ezzel a királylány kezébe helyezett egy csillogó láncot, amin egy kis üvegcse lógott. – Amíg ezt a láncot hordod – cincogta az egér – minden egyes könnycseppedért kapsz egy igazán boldog napot! És mivel rengeteg könnyet sírtál eddig, életed végéig nagyon-nagyon boldog leszel.
Feladatát teljesítve az egérke már el is iramodott volna, csakhogy az utolsó pillanatban még eszébe jutott valami:
– Jaj, majdnem kiment a fejemből… Egy jó tanács: felejtsd el Nemeslelkű Nátánt, hiszen nem érdemli meg a könnyeidet, és figyelj arra, aki ott volt melletted minden nap, örömben és bánatban! – és ezzel már ott sem volt.
Kis Katinka elgondolkodott. Ki az aki ott volt mellette, minden nap, örömben, bánatban? Ekkor megmozdult valami a sötét szoba egy távoli zugában. A királylány összerezzent.
– Kis Katinka! –szólt egy kedvesen ismerős, mély hang valahonnan a közelből.
– Ki az? – kérdezte rémülten dobogó szívvel a királylány.
– Hát nem ismersz meg? Elemér vagyok. – volt a válasz.
– Elemér? – visszhangzott Katinka csodálkozó kérdése.
– Igen, gyújtsd meg a gyertyát!
A királylány remegő kézzel gyújtotta meg a kanócot, és a pislákoló fény egy fehér ruhás, daliás alakot világított meg egy pár lépésre tőle. Katinka bizalmatlanul hunyorgott felé.
- Én vagyok az! Nézz meg jobban!
A királylány szemében végre meglobbant a felismerés lángja:
– De hiszen te vagy Elemér, az egerem!
– Bizony. De végre újra emberi formában! Hosszú évekkel ezelőtt Elemér herceg voltam, csak egy gonosz manó elvarázsolt, de a te szeretetednek hála az Egér Köztársaság vénei felszabadítottak.
A királylány csak ezüst papucsa orrát bámulta egy hosszú percig, majd akkorát sóhajtott, mint az udvari kovács fújtatója szokott, végül megtörölte szemét, ránézett Elemérre, és elkacagta magát. Ebben a pillanatban odakinn felkelt a nap, sugarai áttörték a szürke fellegeket, amik a palota felett tornyosultak már hónapok óta, és végre újra napfény töltötte be a szobát, és Kis Katinka szívét.
Másnap reggel Kálmán király furcsa érzéssel kelt fel. Egy pillanatig csak ült az ágyában, és figyelt. Hallotta a madarak csiripelését, a mosogatás zaját, a lovászok kurjongatásait, de valami mintha megváltozott volna. És ekkor belényilallt a felismerés: nem hallotta lánya sírását. Mint az őrült pattant ki az ágyából, és elgázolva az Udvari Főébresztő Mestert, és az Udvari Borbélyát, hálósapkával a fején szaladt árkon-bokron keresztül a lánya szobájába. Mikor az ajtóhoz ért, nem mert hinni a fülének: Kis Katinka szobájából nevetés szűrődött ki. Kálmán Király megtorpant, majd hirtelen benyitott. Lánya az ablaknál állt, és mosolyogva beszélgetett egy daliás fiatalemberrel. Egy ideig tátott szájjal bámult a szokatlan jelenségre, amikor Katinka végre észrevette, és odasietett hozzá, majd átölelte őt. Na, most aztán a királyon volt a sor, az ő könnyei eredtek meg- de ezúttal örömében- mikor a királylány szépen sorjában elmesélte a történteket, és bemutatta neki Elemér herceget. Volt is nagy öröm és boldogság, az egész palota kivirágzott, és a szolgák végre újra fütyörészve és dalolva végezték a munkájukat.
Néhány hónap múlva Kis Katinka és Elemér megülték a lakodalmukat, és a királykisasszony fátylát ezer kisegér vitte a templom lépcsőjén. Nem is volt soha boldogabb uralkodó-párja az egész birodalomnak sem előtte, sem utána. És hogy az egerekkel mi lett? Természetesen Kálmán Király gazdagon megjutalmazta őket, nekik ajándékozva birodalma egyik legszebb mezejét és erdejét, hogy ott építsék fel kis házaikat, és minden héten külön szekérrel küldött nekik válogatott sajtokat a világ minden tájáról.
Na és hogy mi ebből a tanulság? Természetesen az, hogy ha legközelebb le akarnátok ütni egy ártatlan kis egeret egy seprűnyéllel, gondoljatok Elemérre! Ti sem szeretnétek, ha valaki a leendő kedveseteket püfölné…De ha igen, hát uccu neki!