A Királyságok földjén

Évszám
2009

Hol volt, hol nem volt, valahol a Királyságok földjének leges legutolsó királyságában élt Tódor király Amália királynővel, a feleségével és három szép szál fiával. A fiúk hamar felnőtt legények lettek, ezért Tódor király és a felesége, szerette volna, ha párt találnak maguknak, és mihamarabb népes család üli körül a királyi asztalt.

Magához is kérette egy nap a fiait komoly beszélgetésre a király. Alfréd, Előd és Ivó, a három királyfi, illedelmesen jelentek meg az apjuk előtt. Tódor király jelentőségteljesen adta tudtukra a kívánságát: induljanak, és esztendőre mátkájukkal együtt térjenek vissza a szülői házba.

Alfréd királyfi és Ivó királyfi szívének ettől kedvesebb kérés nem is hangozhatott volna el, mert titokban mind a kettőjüknek volt már szerelmetes választottja, csak arra vártak, hogy az apjuk nősülésre szólítsa fel őket. De azért úgy tettek, mintha még most indulnának leányt keresni, hadd legyen meg az apjuk öröme. Megtalálták már mind a ketten a párjukat réges-régen, nem is messzebb, mint a szomszéd királyságban, csak eddig nem mertek vele előhozakodni. Így nekik nem kellett messzire menni, hamar odaértek a szomszéd királyság palotájába, és ott választottjuk mellett, kellemesen eltöltötték az esztendőt.
Nem így Előd királyfi, aki középső volt a királyfiak sorában. Neki még nem volt választottja. Kicsit visszahúzódó volt az egyik füle miatt, ami ugyanis nagyobbra nőtt, mint a másik. Emiatt gyakran kicsúfolták egészen kicsi korától kezdve. Nem volt ez másképp nagyobb korában sem, csak akkor már nem csúfolták, hanem mosolyogva nézték a fülét, és ez neki pontosan elég ok volt a visszahúzódásra. Bátortalanná tette ez a széptevésben is, ezért kerülte el a szerelem mindezidáig, nem úgy, mint a két testvérbátyját. Akadt volna számtalan alkalma neki is a próbálkozásra, volt mulatság szép számmal a királyi udvarban, meg a többi királyságban is, ahova rendre hivatalosak voltak, de ha észrevette, hogy valaki nem a szemébe néz, hanem mosolyogva a fülére, rögtön el is köszönt. Ha tehette volna, állandóan sapka takarta volna a füleit, de abban mégsem jelenhetett meg egyetlen mulatságon sem. Ezért inkább visszamondta a meghívásokat. Mindig talált valami kifogást, amivel kimenthette magát. Inkább ügyességi játékokkal, lovaglással, úszással töltötte az idejét. Így aztán most igen nagy bajban volt! Hogyan fogja megtalálni az igazit esztendőre? Olyan párt nem szeretett volna választani, aki csak azért mosolyog rá szépen, mert királyfi, de a háta mögött meg a füleit neveti ki. 

Indult hegyeken, völgyeken át, egyetlen királyságot sem kihagyva, bízva jó szerencséjében, hogy valahol megtalálja azt a királylányt, aki kedves lesz a szívének élete végéig. Mert Tódor király kikötötte, hogy csak királylány feleséget választhatnak maguknak a fiai.  
Ahogy ment, mendegélt a Királyságok földjének szép számú királyságán keresztül, találkozott egy igen öreg emberrel. Az öregember meglévő egyetlen almafájáról igyekezett leszedni az utolsó almákat. Csakhogy a fa igen magasra nőtt! Az öregember háta meg már olyan erősen hajlott volt, hogy nem érte el a fa tetején még ott lévő pár szem almát. A királyfi, látva hiábavaló igyekezetét, gyorsan felmászott a fára, és az utolsó darabig leszedte az almákat. 
- Nem is tudod, mekkora segítség ez nekem! –hálálkodott az öregember. -Ha csak egyetlen alma is fennmaradt volna, soha többé nem termett volna ez a fa gyümölcsöt! És akkor nem is tudom, mit ettem volna, mert láthatod, a kertem is olyan öreg már, mint én vagyok, sorra kiszáradtak a fák. Ezért erre az egyre nagyon kell vigyáznom! Mit adhatok neked cserébe, amiért kérés nélkül is azonnal a segítségemre voltál? – kérdezte nagy - nagy köszönettel. 
- Nem kérek én ezért semmi, nem várok én ezért jutalmat, szívesen segítettem – mosolygott szerényen a királyfi. 
- No, amiért ilyen dicsérni való vagy, neked adom az öregapám sárkányölő kardját, ami még az öregapám öregapjáé volt. Nekem már nincs rá szükségem, én már nem keveredek bajvívásba sárkányokkal, de te még jó hasznát veszed, ha már erre visz az utad feleséget keresni! Mert tudd meg, hogy a hegyen túl igen sűrűn laknak a sárkányok, és ember legyen a talpán, aki elbír velük! – adta át az öreg szívélyesen becses kincsét a királyfinak.
- Ez a kard hétszer edzett bűvös acélból van. Ha kirántod a hüvelyéből, jó hangosan csak annyit mondj: nyissz- nyassz, és anélkül, hogy egyet is suhintanál vele, már hullik is lefele a sárkány valamennyi feje. Jószerencse kísérje utadat - köszönt el az öregember. 
A királyfi igencsak csodálkozott, mikor a sárkányokat hallotta emlegetni, mert ő úgy tudta, hogy már réges –régen más vidékre menekült a Királyságok földjéről az a néhány sárkány, amelyik még életben maradt a nagy sárkányviadalok után. Most aztán örült, hogy az öregember adta karddal bármelyik sárkánnyal meg tud majd küzdeni, ha arra lesz szüksége, és elűzi őket valamennyi királyságból.
Ment, ment a királyfi, oldalán a bűvös karddal, és megérkezett Királyságok földjének Huszonkilencedik királyságába. Itt meghallotta, hogy férjhez szeretnék adni a királylányt, de eddig még egyetlen kérő sem tudta teljesíteni a lány kérését, mert hát nem akármi volt az, anélkül pedig nem adhatják oda a kezét senkinek.
- Köszöntelek, Tódor király középső fia! -fogadta Előd királyfit Tihamér király, a Huszonkilencedik királyság királya. – Ha feleséget keresel, nem kell tovább menned egy tapodtat sem! Leányomat férjhez szeretném adni, de ő csak ahhoz akar menni, aki elhozza neki a kék rózsát a hegyen túl lévő üvegpalotából –sorolta a lánya kívánságát Tihamér király.  - Az a rózsa olyan gyönyörű, hogy aki csak ránéz, boldogsággal telik meg a szíve, és ő egész életére boldogságot remél ettől a rózsától. De vigyázz! – figyelmeztette Tihamér király Előd királyfit -, mert hétfejű sárkány lakik az üvegpalotában, és ha bármivel is hozzáérsz a palota falához, az azonnal akkorát csendül, amitől a legmélyebb álmából is felriad a sárkány, és akkor a te életedet egyetlen csoda nem sok, annyi sem menti meg!
- Köszönöm a figyelmeztetést, Tihamér király, megpróbálok magamra vigyázni, mert apámuram nagyon vár haza, és nem egyedül, hanem a választottammal. – Azzal elindult Előd királyfi a szemközti hegyen túl lévő üvegpalotába. Gondolta, estig meg is járja. Oldalán van a bűvös kard, nagy baj nem érheti. Igen hamar odaért. Nagy volt a csend, mert a hétfejű sárkány éppen az ebéd utáni álmát aludta. Egy nagyon szűk résen lehetett bemenni a palota udvarába. Hiába vette jól szemügyre a nyílást a királyfi, próbált ügyeskedni, hajlongani, de a kardjának a hüvelye csak megérintette a palota oldalán lévő rést! Attól akkora csengés, bongás lett azonnal, hogy a sárkány pillanatok alatt felriadt az álmából, és még mielőtt a királyfi közel érhetett volna a kék rózsához, már ott is volt. Mérgesen fújtatott, szemei szikráztak, amiért felriasztották álmából. Amikor meglátta a királyfit, rögtön végezni akart vele.
- Ne olyan hevesen, te sárkány! –kiáltott rá nagyot a királyfi. Ettől a bátorságtól egy pillanatra meghőkölt a sárkány, ez épp elég idő volt a királyfinak ahhoz, hogy előkapja a kardját, és hangosan nyissz-nyasszt mondjon. No ettől potyogott is sorra le a hétfejű sárkány valamennyi feje! Előd királyfi nem győzött félreugrálni. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, bement a palotába, és az udvar közepén lévő kék színű rózsát tövestől betette a tarisznyájába.  
 
Estére vissza is ért Tihamér király udvarába, ahol hatalmas lelkesedéssel vették körül. Jött a csodaszép királylány is, éppen egy könnycseppet törölt ki a szeméből, amikor meghallotta a nagy ujjongást. Azt hitte, ez a királyfi sem jut az üvegpalota bejáratánál tovább, ezért hullatta a könnyeit, de aztán megszaporázta a lépteit! Előd királyfi gyorsan kiemelte a boldogságot adó rózsát a tarisznyájából, hogy átnyújtsa a királylánynak, de az bizony a rózsa helyett az ő nagyra nőtt fülét nézte, és nem tudta leplezni mosolyát. Nagyon elszomorodott ettől a királyfi. Egészen annyira, hogy a királylány szépsége sem tudta marasztalásra bírni.
- Szépséges királylány! – mondta. - Elhoztam neked a rózsát, amit kértél. Boldogságot adjon egész életedben, de nekem tovább kell mennem – azzal nem is magyarázkodott többet, elköszönt, és már indult is. Bánatosan gondolt bele, hogy sikerül-e neki valaha feleséget találni, ha mindegyik királylány csak a fülét mosolyogja, amint meglátja.   

Így érkezett a Királyságok földjének Harminchetedik királyságába, ahol egyszerre három királylányt is szerettek volna férjhez adni, de nem találtak olyan kérőt, aki teljesíteni tudta volna a leányok kívánságát. 
Az apa, Tóbiás király köszöntötte az érkező királyfit, és elmondta neki, mit szeretnének a leányai. Az bizony nem volt más, mint a tizenkét fejű sárkány udvarából elhozni a gyöngyöt termő bokrot, mert az egy olyan csodás bokor, amitől a lányainak gyöngykacaja lesz! Ha sikerül ezt teljesítenie, a három lánya közül bármelyiket választhatja, mondta Tóbiás király.      
- Kell ennél nagyobb boldogság egy apának, mint három gyöngyöt kacagó lány? – nézett kérdőn a királyfira. – De vigyázz, mert a bokor a sárkány udvarának a legmagasabb dombján van, és ha onnan egy kavics is le talál gördülni, az olyan hatalmas dörgéssel lesz, mintha ezer villám egyszerre csapna be a sárkány udvarába, és attól a tizenkét fejű sárkány akkora méregbe jön, hogy téged azonnal ízekre szed! Eddig még senki sem mert elindulni felfelé a dombon a gyöngyöt termő bokorért. Nagy is a bánatom emiatt, a lányaim is sírnak naphosszat. Szerencse kísérje utadat, benned van minden bizodalmam –veregette meg reménykedve Előd királyfi vállát, és indította útjára Tóbiás király.
A királyfi hamar felért a tizenkét fejű sárkány hét dombon lévő várához. Szemügyre vette a valóban csodaszép gyöngyöktől roskadozó bokrot, de alighogy elindult felé, már gurult is az első apró kavics lefelé. Lett is olyan hatalmas villámlás – dörgés, mint ahol ezer hordót egyszerre döngetnek! A királyfi nem kezdett el hanyatt-homlok menekülni, mint eddig az összes szerencsét próbáló tette, hanem nyugodtan megvárta a dühtől tajtékzó sárkányt.

- No, köszönj el apádtól, anyádtól, de legfőképp az életedtől, mert véged van, izibe! –hörögte mind a tizenkét fejével a sárkány. A királyfi lehajolt, úgy tett, mint aki gondolataiba akar merülni, hogy elköszönjön szeretteitől, de a következő pillanatban már rántotta is elő a bűvös kardot, és villámgyorsan egy hangos nyissz-nyasszt mondott. A tizenkét fej is legalább olyan gyorsan potyogott le, mint az előző sárkány hét feje. A királyfi, jól végzett dolga után, nyugodtan ment fel a dombtetőre a gyöngyöt termő bokorért, és vitte Tóbiás király udvarába. Volt nagy öröm! A királylányok rohantak le a palota lépcsőjén, hogy minél hamarabb gyöngyöző kacaj váltsa fel a sírásukat. Hanem, amint meglátták a királyfi füleit, összedugták a fejüket, és úgy kezdtek el rajta kacarászni. Előd királyfi látva ezt, bánatosan adta át nekik a csodabokrot, aztán illedelmesen elköszönt, és már indult is tovább. Hiába próbálta marasztalni a király, kérlelhették a királylányok, ő ment újabb királyság felé.

Ment, ment, amikor is az Ötvenharmadik királyságnál meghallotta, hogy egy huszonnégy fejű sárkány tartja rettegésben a királyság lakóit, mert feleségül akarja venni Teó király egyetlen leányát. Már egy tucat ifjú megvívott vele, de valamennyi veszített. 
Sír a király, sír a királykisasszony, sír az egész Ötvenharmadik királyság. Ha holnap estig nem találnak egy ifjút, aki legyőzi, akkor a huszonnégy fejű sárkány magával viszi a királykisasszonyt, és soha többé nem fogják látni. 
- Köszöntelek, Teó király! – állt elé Előd királyfi. – Megvívok én a huszonnégy fejű sárkánnyal, csak holnap reggelig készítsetek nekem egy hozzám hasonló nagyságú szalmabábut –kérte a királyfi, mert már a bajvívás terve is megvolt a fejében. Sírt, sírt mindenki, de elkészítették a bábut. A királyfi betette egy nagy kő mögé, maga meg a kő előtt várta, hogy megérkezzen a sárkány.
- Te akarsz engem bajvívásra kihívni, te nyiszlett!  - gurgulázott mind a huszonnégy fejével a sárkány. – És ugyan mi lenne az, amiben úgy gondolod, hogy le tudsz engem győzni? – remegett a nevetéstől még mindig a sárkány összes feje.
- Kardvívás – mondta határozottan a királyfi.
- No még így se szórakoztatott meg senki! A világ végéig elfújlak! Ott azzal vívsz meg, akivel csak akarsz, te nyikhaj! – azzal már készült is, hogy hatalmasat fújjon a királyfira, de az megállította egy pillanatra a felemelt kezével.
- Várj! A cipőmet had kössem be, kibomlott! Így nem tudok elég gyorsan szaladni! Soká találok visszaérni, még elunod magad! – nézett bátran a királyfi sorra a sárkány valamennyi szemébe.
- Szaladni? Ha, ha ha! Repülni fogsz te, méghozzá olyan sebesen, hogy a lábad sem éri a földet! –hahotázott tovább a sárkány. – Kifújlak a világból, aztán enyém a királylány! –vitte egyre fentebb a hangját, de azért engedte, hogy kihívója a kő mögé menjen bekötni a cipőjét. Onnan a királyfi ügyesen kiállította maga helyett a bábut. A sárkány észre sem vette a cserét, a királyfi meg továbbra is ott maradt a kő mögött guggolva. Fújt is akkorát türelmetlenül a sárkány a királyfinak hitt bábura, hogy az megemelkedett egészen magasra. A szél is repítette olyan messze, hogy pillanatok alatt eltűnt a szemük elől. Éppen így tervezte a királyfi. Míg a sárkány a hasát fogva nézett utána, ő kivonta a bűvös kardot a hüvelyéből, és úgy szólalt meg peckesen pár pillanat múlva a sárkány háta mögött:
- No a segítségeddel gyorsan körbefutottam a világot, Még jó, hogy erősen kötöttem a fűzőmet! Rettentően jól esett ez a kis mozgás! Most én következem, védd magad!

A sárkány meglátta a királyfi kezében a kivont bűvös kardot. Felismerte azonnal, hiszen sokat meséltek az öreg sárkányok arról a bizonyos kardról, ami majdnem a sárkányok teljes vesztét okozta. Rájött már, hogy kivel és mivel áll szemben!
- Jaj, csak ki ne mondd! Csak azt ki ne mondd, nyi…nya…. - harapta el a szavakat rémülten a sárkány. -Mindent megteszek, amit csak kérsz! A szolgád leszek, amíg csak élsz, de ki ne mondd azokat a szavakat! –Híre ment ugyanis a sárkányok körében, hogy újra kézben van a bűvös kard, de a huszonnégy fejű sárkány nem gondolta, hogy ilyen hamar az Ötvenharmadik királyságig ér vele valaki.
- Meghagyom az életed – mondta a királyfi -, ha ezentúl sem te, sem más sárkány nem akar magának királylány feleséget! Ígérd meg, hogy rendet tartasz a sárkányok között, és ahol tudtok, ezentúl mindenben segíteni fogjátok a Királyságok földjének valamennyi lakóját!
- Megígérem, mindent megígérek – hajtotta le mind a huszonnégy fejét megadóan a félelmetes sárkány -, csak ki ne mondd, hogy nyi…-nya..! – könyörgött elharapva a szavak végét, majdhogy nem sírva fakadva.

Boldog volt ezt látva az Ötvenharmadik királyság apraja, nagyja, de legfőképp Teó király. Örömkönnyek gyűltek a szemébe, úgy szólította Amarillát, a lányát. Annak ugyan fölösleges volt szólni, mert már éppen közeledett a hatalmas örömujjongást hallva. Kezében szorongatott valamit, amit elő is vett, miután köszöntötte Előd királyfit szerelmes pillantásával.
- Ezt neked kötöttem, díszítse homlokodat a korona alatt, és védje füleidet -azzal átadott egy gyönyörű, ezüstszínű selyemszálból kötött, pókháló finomságú fülpántot. Mert honnan honnan nem, hallott a királyfi felemásra nőtt füleiről. Azt is megsúgták neki, hogy rettentően gátlásos emiatt a királyfi. Ezért, amikor az édesapja elújságolta neki a nagy hírt a bátor bajvívóról, elhatározta, hogy meglepi valamivel, akár sikerül neki legyőzni a sárkányt, akár nem. 
Előd királyfi alig tudott megszólalni Amarilla figyelmességétől, a szépsége meg teljesen elbűvölte. Homlokára is illesztette a különleges ajándékot, habár Amarillát meglátva és megismerve, már egy cseppet sem zavarta, hogy az egyik füle olyan borzasztó nagyra tudott nőni. Ragyogva néztek egymásra a fiatalok. Előd királyfi nem is várt tovább, azonnal megkérte a királylány kezét. Igent rebegett Amarilla, hogy is mondhatott volna mást, hiszen egy ilyen királyfiról ábrándozott már picike leány korától. Teó király boldogan ölelte magához a szerelmeseket. 
Kicsit örvendezhettek csak, mert indulniuk kellett vissza a Királyságok földjének leges legutolsó királyságába, hiszen éppen letelt az esztendő. Ott már türelmetlenül várta őket Tódor király a feleségével, Alfréd és Ivó királyfi, oldalukon szépséges választottjukkal. Készültek mindannyian a hatalmas lakodalomra, hiszen nem minden királyságban adatik meg, hogy egyszerre három királyfi is oltárhoz vezeti a választottját. Hivatalos is volt oda a Királyságok földjének valamennyi királyságának az összes lakója. De igyekezni kellett mindenkinek, mert a leges legutolsó királyság határán csak az  tudott beférni, aki nagyon szaporára fogta, hogy ott legyen az elsők között. No, de aki nem fért be a határon, az sem búsult sokáig, mert még a sokadik szomszédos királyságban is sátrakat állítottak, úgy ünnepeltek három napon, három éjen át.
 
És a sárkányok közben mit csináltak? Örültek, és azóta is örülnek a jószerencséjüknek, mert Előd királyfi szegre akasztotta híres bűvös kardját, és soha többé nem mondta ki azt a szót, hogy nyissz-nyassz, sem halkan, sem hangosan.