Volt egyszer valahol Afrika szívében, vagy annál kicsit délebbre, ahogy ott mondanák: csak egy kőhajításnyira, egy falu. Kicsi volt és lényegtelen, de - talán Isten akaratából - az én hősöm éppen ezen a területen lépett színre és adott témát a mesémhe
Ebben a faluban a háziállatok közül csak a kecskék és az igénytelen birkák éltek meg, így mint utolsó esélyüket megbecsülték őket az ott lakók: ástak nekik egy csatornát, melyben csörgedezett egy kis víz, onnan ihattak emberek és állatok; gondozták az egyetlen arra megélő növényt, minek is szépítsem: gazt, hogy azt rágcsálhassák kedvenceik, de maguknak ruhát is készítettek belőle. Ez az aránylag jó ellátás teljesen érthető volt, hiszen az itteniek csak ezen állatok által juthattak húshoz és tejhez. A föld olyan száraz volt, hogy a rovarokra vadászó girhes macskák apró léptei is homokviharként porzottak az apró viskók mellett, melyeket manapság még műhelyeknek sem tudnánk elképzelni, de a helyiek ezekben laktak! A faluban emberemlékezet óta béke és egyetértés honolt. A felnőtté avatás során a férfiak letették ünnepélyes esküjüket az állandóan hosszú szürke kámzsát és ősz szakállat viselő helyi varázslónak: „A vacsoraállatnak gyors, szenvedésmentes, embertársainknak pedig természetes halált szánunk. Nem gyilkolunk, segítünk egymásnak, amiben tudunk, hiszen a Nap egyformán süt mindannyiunkra.”
A falu élén Tanamo állt, a törzsfőnök, aki évekkel ezelőtt apja után került erre a posztra, mivel a bölcs öreg halála után a közösség őt találta legalkalmasabbnak arra, hogy vezetője legyen.
Egy ideje azonban valami megváltozott, amit senki sem értett, s az az igazság, hogy először nem is nagyon vették észre a változást, az ugyanis lassú volt; az emberek pedig azzal voltak elfoglalva, hogy megtalálják a kecskéknek és a birkáknak szükséges növényeket, megfoltozzák ruhájukon a kikopott részeket, befoltozzák a kunyhók tetején támadt nyílásokat, elkergessék a hiénákat a falu közeléből, s hogy mindig megtalálják a legmegfelelőbb, legfelemelőbb történeteket gyermekeik számára.
A törzsfőnök kezdte elveszíteni az emberek bizalmát, egyesek viszont nagyon szoros kapcsolatba kerültek vele: különböző indokokkal ugyanis olyan mértékű adókat szedett be népétől hívei segítségével, amilyeneket az európai városok Rotschildjai, Fuggerei, de még az amerikai felhőkarcolók Bill Gatesei is elképesztőnek tartottak volna, hát még a Napisten leszármazottai, akik elképedve figyelték, hogy Tanamonak és híveinek kikerekedett az arcuk, nincsenek lyukak a ruhájukon, nem fújja be a szél a homokot az egyre tágasabb kunyhóikba…
A törzsfőnök fejében valami megpattant: egyre gyakrabban képzelte azt, hogy a tárgyak életre kelnek, megtámadják őt; kunyhójában vademberek faragott arcmásait nézve összeszorult a szíve, rátelepedett a félelem; sokszor gondolt arra, hogy el fogja veszíteni tisztségét; hogy valamilyen lelki segítőre lenne szüksége, de mivel tudta, hogy már nem szeretik, nem is volt kihez fordulnia. Számítania kellett arra, hogy a bölcsek javaslatára másik vezetőt választ magának a közösség. Hatalmához azonban embertelen módon ragaszkodott, bár elméjében az értelemnek parányi szikráját, szívében pedig a szeretetnek leheletnyi melegét sem lehetett volna már megtalálni.
Egyszer, ottani idő szerint a száraz évszak 74. napján ez a gonosz, akit a hátán hordott a föld, a szokásosnál is kegyetlenebb volt: parancsa szerint a 12 évesnél fiatalabb és a 24 évesnél idősebb embereknek ki kellett vonulniuk a sivatagba, ami egyenlő volt a halálos ítélettel. Azok a fiatalemberek, akik ott „maradhattak” a faluban, foglyok voltak, tehát nekik maradniuk kellett, hiszen velük később terve volt a vezérnek, s ebben segítettek neki rendíthetetlen hívei, hiénakutyái.
Senki nem értette, hogyan történhetett, mintha megbabonázták volna az embereket, úgy cselekedtek Tanamo parancsára és hívei újonnan sodort korbácsainak látványára.
A törzsfőnök élvezettel nézte kunyhója elől, hogyan cipelik némán súlyos bánatukat az egykor bölcsnek tartott és tisztelt öregek, hogyan mossa könnyük ráncos arcukat; hallgatta, hogyan jajveszékelnek az anyák hajukat tépve, a Napistent híva tanúul védtelenségükre és ártatlanságukra, hallgatta, hogyan átkozódnak a tehetetlenségükbe beleőszült apák, mert ott kell hagyniuk gyermekeiket, hallgatta, hogyan sírnak a maszatos apróságok, akik csak annyit fogtak föl az egészből, hogy az otthonuk már nem az otthonuk, de hogy miért, senki sem magyarázta el nekik...
Mikor a törzsfőnök a népét a varázsló vezetésével „elbocsátotta”, a fiatalok azt a parancsot kapták, hogy bontsák le a viskókat, a falu közepén álló épületet pedig növeljék a lehető legnagyobbra. Egyszer csak a munka szinte monotonná váló zaját, hangjait (nyögések, lihegés és néhány gyors, fülsértő mondat még az ostorcsapás előtt) megtörve előlépett egy 16 év körüli ifjú. Ezen a vakmerőségen most a hiénakutyák néztek nagyot, úgy, hogy elfelejtettek lecsapni ostoraikkal. A fiú serkenő bajuszán izzadságcseppek csillantak meg a napfényben, csapzott haja belelógott nyíltságot, őszinteséget tükröző barna szemébe, és tiszteletteljes, mély meghajlás után e kérdést intézte a törzsfőnökhöz:
- Mondd, Tanamo, hol fogunk lakni, ha most lebontjuk kunyhóinkat?
- Természetesen nálam – válaszolta a vezér.
- Megtisztelsz – mondta az ifjú, és ment volna vissza dolgozni, de a kérdezett utána-kiáltott még két szót, amelyből sütött a gúny, a gonoszság, a kegyetlenség:
- A tömlöcötökben, amelyet most építetek magatoknak!
A fiú sötéten pillantott a törzsfőnökre, lenyelte, amit mondani akart, aztán sarkon fordult, hogy a parancsot teljesítse, de most ő kapott kérdést:
- Hogy hívnak?
- Kiriku a tisztességes nevem. Régen mindenkit ismertél. Régen mindenki ismert téged is.
- Nahát, Kikiru vagy hogy is hívnak, a szemtelenségedért napnyugtáig két ember helyett is dolgozol!
A törzsfőnök nevetése a körülötte állókban a pokol kénköves üstjeinek fortyogását idézte. Kiriku azonban ebből a hangból merített erőt ahhoz, hogy a Napisten nyugovóra tértéig, a Holdistennő megjelenéséig azon gondolkodjék cipekedés, rakodás, bontás és építés közben, hogyan mentheti meg népét.
A fiú éjjel megszökött a hiénakutyák őrizetéből, miután sok-sok meleg holmit is szerzett a vezér kunyhójából, hogy a sivatagi éjszakában meg ne fagyjon társaival. Biztos volt benne, hová kell mennie, hová bújtak a kiűzöttek: egy nagy kőszikla magasodott a falutól félnapi járóföldre; a szél érdekes alakúra formálta: úgy nézett ki, mint egy hatalmas gomba. Kiriku kiskorában mindig itt játszott társaival, mikor még megengedhették maguknak (nyolcévesen azonban már a felnőttekkel egyenrangú munkát végeztek). Soha nem felejtette el, amikor egy tomboló homokvihar miatt nem tudtak hazamenni játék után, így összebújtak, és ezen a szélvédett helyen várták ki az ítéletidő végét, voltak, akik aludtak is, nem fáztak, de a félelem beléjük fészkelte magát…
Kiriku megtalálta a kiűzötteket, akik reményüket vesztve, a homokban ülve, tekintetüket a semmire függesztve, „minden mindegy”-állapotban voltak. A hitet, hogy mégis van remény elkergetni a törzsfőnököt, elég nehéz volt a megalázott népnek visszaadni. Elsőként a varázsló állt a fiú oldalára, tüzet raktak együtt, így már könnyebb lett a helyzet, körülülve az éltető tüzet, melegedve az emberek szíve is felengedett. A varázsló Kiriku segítségével meggyőzte a népet az összefogás fontosságáról, mint a túlélés egyetlen esélyéről.
Kiriku a népe élére állva visszatért falujába, elkergette a híveire már nem számító gonosz törzsfőnököt, aki azt hitte, a kunyhójában lévő faragott arcok támadták meg, miután életre keltek. Rémületébe beleőrült. Büntetését a Napisten jogos ítéletének tartották, mert így fordulhatott a kocka: a nép került uralomra, a nép, amely Kirikut tette meg törzsfőnöknek: ő nyílt, tiszta szívvel, világos ésszel, gondolatokkal irányította ezután faluját. Boldogan élnek azóta is, megelégedetten legeltetik kecskéiket és juhaikat, nem fenyegeti őket a megalázás és a lelki elsivatagosodás veszélye. Végül pedig Kiriku és az öreg varázsló meggyőzték a népet az összetartás fontosságáról és ennek következtében soha többé nem történt ilyen gonoszság, mint eddig.