A kis egér aki a magasba vágyott

ehajos, 2015, március 23 - 13:02

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis szürke mezei egér, aki sok kicsi virgonc testvérével és szüleivel éldegélt földalatti labirintusukban. Volt azonban valami, ami miatt másnak érezte magát. Szürkeségével is kirítt ugyan a többiek közül, hiszen rajta kívül mindannyiunknak inkább barnásszürkén fénylett bársonyos bundája, mégsem ez volt az, amitől furcsán érezte magát népes családja körében. Teljesen más oka volt annak, amitől különbőnek érezte magát és amiért egérmama is aggódott. Míg testvérei vígan szaladgáltak a tágas zöld mezőn a virágok között, ő, a kis szürke egér, minduntalan a messzi hegyeket kémlelte, minden útjába akadó kóró tetejére felmászott és a messzeségbe meredt tekintete. 

-          A hegyekbe vágyik. – mondogatta egérmama egérpapának – El kell vinnem oda.

-         Ne bolondozz, – háborgott egérpapa minduntalan – a mezei egérnek semmi keresnivalója a hegytetőn. Majd belátja ő is előbb-utóbb.

A kis szürke egérke viszont továbbra is sóvárogva nézte a messzi hegytetőt, addig-addig, míg egérpapa látta be előbb, hogy a kis szürke egér más, mint a többi, merőben más.

Egy napsütötte reggelen egérmama elemózsiát csomagolt, elbúcsúzott kicsinyeitől, egérpapától, majd útnak indult kis szürke egerével, hogy megmutassa neki a hegyet közelebbről. Abban reménykedett, hogy ha eljutnak a hegy lábáig, a kis szürke egér rájön végre, hogy nem neki való az a hely. Vándoroltak kitartóan napokon át, mindez idő alatt a kis szürke egérke le nem vette tekintetét a hegycsúcsról. Fáradtan, éhesen érkeztek meg a hegy lábához, elemózsiájuk elfogyott, egérmama ereje elpárolgott, lerogyott egy kőhalom mellé és így szólt a kis szürke egérkéhez.

-          Kicsit megpihenek, aztán szerzek valami ennivalót, pihenj meg te is kedvesem.

A kis szürke egér azonban rá sem nézett fáradt mamájára, hanem elindult, neki a hegynek.

-         Pihenj egy kicsit kis fiam. – kérlelte mamája, de minden hiába. A kis egér mászott, mászott, csak mászott felfele a szúrós sziklákba kapaszkodva ügyesen, fürgén, fáradhatatlanul.

Egérmama pedig csak keservesen nézett kis szürke egérkéje után, ereje azonban nem volt követni. Fáradt is volt, félt is a magasságtól. A kis egér estére ért a hegycsúcsra, ott aztán végre megállt és megpihent. Egérmama csak sejtette hol lehet a kisfia, látni már nem látta.

-          Csak le ne essen. – Fohászkodott az ég felé, majd összekucorodott és elaludt.

Reggel, amint az első napsugár megsimogatta orrocskáját, egérmama felpattant és felnézett a hegycsúcsra. Ott állt kis szürke egérkéje széttárt karokkal, mint aki repülni készül. Egérmama összeszedte minden bátorságát – felmászom hozzá – gondolta és elindult. De alig tett pár lépést, visszacsúszott. Újra próbálkozott, de minduntalan visszacsúszott. Így próbálkozott napokon keresztül, egyre fáradtabban, egyre kétségbeesettebben, egyre soványabban, éhesebben, remény vesztve, miközben a kis szürke egér a hegycsúcson tárt karokkal kitartóan arra várt, hogy egy szép napon sikerül a magasba emelkednie. És láss csodát, elérkezett ez a nap.

Egy ragyogó napsütötte reggelen a kis szürke egér újra kitárta karját, felnézett a napra, majd körbehordta tekintetét a zöldellő erdőn, a barna szántóföldeken, a tarka réten, érezte, ahogy a teste átmelegszik a nap sugaraitól és ekkor megtörtént a csoda. A kis szürke egér bundája aranybarnára változott, két kis mellső lába és teste közé pedig mintha szárny nőtt volna. A kis egér nekirugaszkodott és felrepült a magasba, elsuhant a zöldellő fák fölött, a barna szántóföld fölött, a tarka rétek fölött, majd egérmama fölött is.

-         Denevér lett belőle. - Nézett csodálattal egérmama a magasba. Majd ahogy kisfia a szemébe nézett újra, és újra, érezte, hogy most végre neki is sikerülni fog. Felnézett a hegycsúcsra és elindult. Gyenge volt, már szinte csont és bőr a sok éhezéstől, de annál nagyobb volt az akarata, a hite, hogy képes lesz felmászni. Lassan tette lábacskáit, kapaszkodott a sziklákba, ahogy kisfiától látta és haladt felfele, fel, a hegycsúcsra. Ő is estére érkezett fel, lenézni nem mert, de nem is érdekelte mi van lent, hiszen ott volt, kisfia mellett a magasban. Boldogan aludt el a kis szürke egérből lett kis aranybarna denevér bundájához bújva.

Másnap reggel egérmama kitárta két kis mellső lábát, szemét becsukta és várt. Érezte, ahogy a nap átmelegíti testét, várt, várt, de nem történt más. Hanem egyszer csak arra eszmélt, hogy kisfia megragadja és a magasba emeli. Kinyitotta szemét. Csoda az amit látott, vagy a valóság? Az egész világ mintha lába alatt terült volna el, a zöldellő erdő, a barna szántóföldek, a tarka rét. Kisfiára nézett, egymásra mosolyogtak.

Aznap egy kis vándordenevér költözött be a sziklák rejtette barlangba. Sokan laktak már ott, de kedvesen fogadták az új jövevényt, hiszen pont olyan volt, mint ők. A kis vándordenevér még egyszer hátranézett, kilesett a barlangból a rétre. Anyja mosolygó, búcsúzó tekikntetét látta az alkonyatban, a két kis kerek csillogó szempár a következő üzenetet sugározta:

-      -   Vigyázz magadra, kisfiam.

Az írás hossza kb. 4 ezer karakter