Kerekecskén, a világ kellős közepén éldegélt az idős házaspár, Hoámó anyó és Tamparatampa. Hoámó anyó igazán különleges asszony volt, bőre, mint a fák kérge, szikár lábai beleszilárdultak a talajba, ősz hosszú haja pedig felért egészen a holdig. Talpánál csontok és kavicsok hevertek, hófehér hajszálai közt lepkék és égi madarak repkedtek. Tiszta kék szemével jóságot sugárzott a világra. Mosolyával pedig apró virágokat növesztett szíve talaján, igazi kis virágzó kert kelt életre benne. Hoámónak nem születtek saját gyermekei, ezért apró emberkéket költöztetett szívének színes virágaira, minden virágra került egy új lakó. Ezek a csöppnyi emberkék olyan kicsik voltak, hogy akár hárman is kényelmesen elüldögélhetnének egy egészen kicsi embergyerek egészen kicsi kisujjának a tetején. Még ki is nyújtózhatnának ott, ha éppen ehhez lenne kedvük. Hoámó anyó kertjében mindenük megvolt ezeknek a pöttöm emberkéknek, ami csak kell a boldog élethez. Virágport faltak naphosszat, és nevetve csúszdáztak a virágszirmokon. Az emberkék vidám élete boldoggá tette Hoámó anyót is, akinek a szemei már a legtisztább vizű pataknál is tisztábban és csillogóbban ragyogtak. Tamparatampa, Hoámó férjeura, a mokány kis öreg féltékenyen figyelte ezt a hatalmas boldogságot.
Hoámó anyó szerette szívének összes viráglakóját, mégis volt egy kedvence közülük: Jónás, a sokszirmú margaréta csöpp kis lakója. Jónás hálás volt az élet minden egyes percéért. Néha ült csak le szomorúan a legszélső szirom legszélére, és hullajtott néhány könnycseppet. Pontosan maga sem tudta, mi bántja, csak annyit érzett, hogy azon a színes kerek margarétán nem lehet kerek az ő élete. Hoámó anyónak belesajdult a szíve, valahányszor Jónás könnycseppjei koppantak a talajon. Érezte, hogy a fiúnak bizony el kell hagynia egyszer a sokszirmú margarétát ahhoz, hogy boldog lehessen. Féltette azonban a fiút, és ezért inkább a felhők közé dugta a fejét ahelyett, hogy útjára bocsátotta volna szegény kis Jónást.
Ahogy múlt az idő, a fiúcska egyre többször fakadt sírva a margaréta szélén. Egy borús délelőttön különösen sokat pityergett. Hoámó anyó nem bírta elviselni, elvonult a felhők közé jajgatni.
- Jahajaaajj, jahajaaaa-jaj! – siratta Jónás meg nem talált boldogságát. Tamparatampa megelégelte felesége boldogtalanságát.
- Ne óbégass, asszony! – kiabálta dühösen, és hatalmas vihart keltett a szívében. Csattogtak a hetvenágú villámok, dörgött az ég, és a tengernyi esővíz mind Hoámó anyó virágaira zúdult, lemosva a könnyező Jónást a margaréta széléről. A fiúcska belehuppant egy pocsolyába. Nagyon megijedt, ki sem mert mászni a sáros vízből egészen a vihar csitultáig. Ekkor felállt, letörölte a sarat a ruhájáról, és elindult, hogy új otthont keressen magának. Körbenézett és rájött, hogy a világ is ugyanúgy kerek, mint a margaréta, és ettől máris nem érezte magát annyira borzasztóan. Sütött a nap, színes lepkék repkedtek körülötte, ő pedig kezdett ráérezni a szabadság ízére ebben a kerek világban, amely sokkal nagyobb volt, mint a kerek margaréta. Hoámó anyó aggodalmakkal tele figyelte a kis emberke útját.
Hamarosan elfogyott az összes virágpor, amit Jónás a zsebében tárolt, és hatalmasat korrantott kicsi gyomra. Új táplálékot adó otthont kellett keresnie. Ment, ment mendegélt, míg egyszer csak odaért a galambbegysaláta lábához. Felugrált a leveleken, egészen az apró fehér virágokig, és rácsücsült a legkisebbnek a kellős közepére. Az volt az érzése, hogy valaki figyeli, de körbenézett, és nem látott egy árva lelket sem. Elkezdte habzsolni a friss virágport, hogy enyhítse az éhségét, mikor is különös zajokra lett figyelmes:
- Pöttörö döttörö! Pöttörö döttörö! - Jónás felnézett, és látta, hogy három kisfiú áll előtte, fejüket felemelték, mellüket kitolták.
- Sziasztok, Fiúk! – köszönt nekik mosolyogva Jónás. Ők azonban nem viszonozták a barátságos köszönést, viszont nekirontottak és jó alaposan elhupákolták, de úgy, hogy még a ruhája is elszakadt! Hoámó anyó könyörögni kezdett Tamparatampának, hogy keltsen ismét vihart, hadd szabaduljon szegény Jónás ezektől a nála kicsit nagyobb goromba kisfiúktól. A férje nem hallgatott rá, sőt, úgy tett, mintha nem is hallotta volna meg felesége szavait. A goromba fiúk magára hagyták Jónást, aki a nagy fájdalomtól meg sem bírt mozdulni. Arccal a virágporban aludt el, mikor besötétedett. Hoámó anyó apró pókocskát küldött hozzá, aki fonalával észrevétlenül beszőtte a szakadást Jónás ruháján. A következő három nap ugyanígy játszódott le, a goromba fiúk pöttörö döttörö felkiáltással lerohanták, és jól elverték, Hoámó anyó pókja pedig minden éjjel megjavította a fiúcska ruháját.
A negyedik napon gondolt egyet Jónás, és már előre várta a goromba fiúkat. Most nem gubbasztott a fehér kis virágon, hanem mellét kitolta, állát felemelte. Mikor megérkeztek a fiúk, hogy megejtsék a szokásos napi verést, Jónás felkiáltott:
- Pöttörö döttörö! – és nekiugrott a goromba fiúknak, azoknak pedig a nagy meglepetéstől elszállt minden erejük, és a kicsi Jónás könnyedén elhupákolta őket. Tamparatampa boldogan dörzsölgette össze a két tenyerét, Hoámó anyó továbbra is aggódott a fiúcskáért, nem tetszett neki ez a verekedés. A goromba fiúk négykézláb vánszorogtak vissza a saját virágaikra, és innentől fogva nem merték bántani többé Jónást. A kisfiú számára nyugodt, a margarétás életét idéző időszak következett. Megszerette a galambbegysaláta kis fehér virágát, örült az életnek és virágport habzsolt. Harminchat boldog nap után eszébe jutott, hogy milyen óriási kerek világban él, a sokszirmú margarétán és a galambbegysaláta fehér kis virágain kívül mégsem ismer egyetlen más helyet sem. Néha kiült a virágocska szélére sírdogálni, és hullajtotta a könnycseppeket Hoámó anyó szíve talajára.
Hoámó anyónak belesajdult a szíve, valahányszor Jónás könnycseppjei koppantak a talajon. Érezte, hogy a fiúnak bizony el kell hagynia egyszer a fehérvirágú galambbegysalátát is ahhoz, hogy újra megtalálja a boldogságot. Féltette azonban a fiút, és ezért ismét a felhők közé dugta a fejét ahelyett, hogy útjára bocsátotta volna szegény kis Jónást.
Ahogy múlt az idő, a fiúcska egyre többször fakadt sírva a fehér virágocska szélén. Egy szeles délelőttön különösen sokat pityergett. Hoámó anyó nem bírt elviselni ekkora fájdalmat, elvonult a felhők közé jajgatni.
- Jahajaaajj, jahajaaaa-jaj! – siratta Jónás meg nem talált boldogságát. Tamparatampa megelégelte felesége szomorúságát.
- Ne óbégass, asszony! – kiabálta elvörösödött fejjel, és hogy vörös feje fel ne robbanjon, dühösen fújtatni kezdett. Egy óriási forró lehelettel lefújta Jónást a fehér virágocskáról.
Jónás jó alaposan megütötte magát, ahogy leérkezett a talajra; de ahogy lehuppant, úgy pattant is fel azon nyomban, és vidáman indult új otthont keresni magának. Melegen sütött a nap, színes pillangók repkedtek körülötte, ő pedig ismét érezte a szabadság ízét ebben a hatalmas, kerek világban. Hoámó anyó aggodalmakkal tele figyelte kedvenc kis emberkéje útját.
Hamarosan elfogyott az összes virágpor, amit Jónás a zsebében tárolt, és hatalmasat korrantott kicsiny gyomra. Szerencsére nemsokára odaért egy cukorborsóhoz, és meglátott rajta egy gyönyörű virágot, amely meglepően hasonlított egy hófehér pillangóra. Jónást megbabonázta a látvány, a levelekbe és a pöndörödő kacsokba kapaszkodva felmászott a csodaszép virágra. Elkezdte habzsolni a friss virágport, hogy enyhítse az éhségét, mikor is különös zajokra lett figyelmes:
- Csillahopp! Csillahopp! - Jónás felnézett, és meglátta a csilingelő hang gazdáját. Egy mosolygós rövid hajú kislány állt előtte, hófehér ruhában, arcán huncut mosollyal. Tiszta kék szemei első pillantásra elbűvölték Jónást, aki azonban sosem látott még kislányt, és nem tudta, hogyan is viselkedjen. Kitolta a mellét, felemelte az állát, és felkiáltott:
- Pöttörö döttörö! – és ezzel nekiugrott a kislánynak, aki egyet jobbra lépett, és Jónás a nagy lendületével elszaladt mellette, és lepottyant a virágról a földre. Feltápászkodott, és éppen elindult volna új otthont keresni magának, mikor meghallotta a csilingelő kacajt. Felnézett, és látta, hogy a kislány kidugta a fejét a hófehér virág szirmai közül és rámosolygott.
- Hát mi vagy te, rinocérosz tán? Gyere fel, de többet ilyen elő ne forduljon! – kiabált le Jónásnak huncutul. A fiúcska boldog volt, soha nem ismert senkit, akinek szót fogadhatott volna; ilyen szép kék szemű kislányról pedig még csak álmodni sem mert. Gyorsan visszamászott a virágra, és ezentúl együtt lakott a hófehér, pillangó alakú virágon a kislánnyal, akit Boginak hívtak. Jókat lakomáztak együtt a friss virágporból és kóstolgatták a gömbölyű cukorborsószemeket. Kergetőztek a leveleken, nevetgéltek és beszélgettek nappal és éjjel. Hoámó anyó örült Jónás boldogságának, de ugyanakkor azt érezte, el is veszítette kicsit kedvenc fiúcskáját. Már nem volt szükség többé Hoámó anyó pókjaira, ezentúl Bogi foltozta a fiúcska ruháit, majd pedig Jónást is megtanította a varrás tudományára. Az egész virágzó kertben ő volt az egyetlen fiúcska, aki még a hatalmas lyukakkal is boldogult. Tamparatampa pedig elhatározta, többet nem szól bele még dühében sem Jónás életébe.
Hetvennyolc napon át tartott a pöttöm pár nagy boldogsága. Ekkor jutott Jónásnak ismét eszébe, hogy milyen óriási kerek világban él, a sokszínű margarétán, a galambbegysaláta fehér kis virágain és a cukorborsó hófehér pillangó alakú virágán kívül mégsem ismer egyetlenegy helyet sem. Szegény Bogi nem vágyott más élet után, ő boldog volt a cukorborsón. Végül mégis úgy döntött, követi Jónást akár a nyolcnyüves perecen túlra is. A hetvenkilencedik nap reggelén teletömködték a zsebeiket virágporral, hátizsákjukba belegyömöszöltek egy gömbölyű cukorborsót, megfogták egymás kezét és lehuppantak a hófehér virágról a földre. Gyengéden sütött a nap, színes madarak repkedtek körülöttük. Jónás örömmel köszöntötte a szabadságot, Bogi viszont félt, fogalma sem volt, milyen kalandok várnak rájuk. Hoámó anyó aggodalmakkal telve figyelte az apró emberkék útját.
Néhány nappal később megérkeztek egy bődületesen nagy citromsárga pitypang tövébe, és felmásztak rá. A virág közepén egy furcsa emberke ült. Hosszú sötét szövetkabátot viselt a meleg nyári napon, az ölében egy hatalmas tábla, kezében ecset. Sötétkék foltokat festett a táblára, és közben mérgesen kiabált:
- Azt az influenzás kacsatojását neki! Azt a pókszagú sajtmártást! – Jónás felemelte az állát, kidüllesztette a mellét, de Bogi jelentőségteljes pillantása elvette a kedvét attól, hogy nekirontson a festőnek. A kislány odalépett a fura fazonhoz:
- Téged meg mi a manó bánt? – kérdezte tőle kedves, csilingelő hangján.
- A törpe acélbaltáját, az bánt engem, hogy hetek óta nem tudom kitalálni, melyik színt fessem a sötétkék mellé! Az összeset kipróbáltam már, csak egyetlenegy maradt ki, de nem jut eszembe, melyik az! – válaszolta a festő. Bogi gondolt egyet és megkérdezte:
- Te festő, nem lehet, hogy pont a pitypangod színe, a citromsárga az, amit keresel?
A fura kis emberke elgondolkodott ezen, belemártotta a citromsárga festékbe az ecsetet, és pöttyöket festett vele a sötétkék foltokra. Elégedetten nézte a képet, és hálásan tekintett Bogira, aki kitalálta, melyik színt keresi.
Így kezdődött Bogi és Jónás barátsága a festővel. Együtt falták a finom citromsárga virágport, beszélgettek nappal és éjjel, a festő pedig több tucat citromsárga festményt készített új barátairól. Száz napon keresztül tartott a nagy boldogság, ekkor jutott eszébe Jónásnak, milyen óriási kerek világban él, de a sokszirmú margarétán, a galambbegysaláta fehér kis virágain, a cukorborsó pillangó alakú hófehér virágán és a citromsárga pitypangon keresztül nem ismer egyetlen helyet sem benne. Szegény Bogi nem vágyott más élet után, ő boldog volt a citromsárga pitypangon. Végül eszébe jutott korábbi döntése, hogy követi Jónást akár a nyolcnyüves perecen túlra is. A százegyedik nap reggelén teletömködték a zsebeiket virágporral, megfogták egymás kezét, elköszöntek a festőtől és lehuppantak a citromsárga pitypangvirágról a földre. Vidáman sütött a nap, méhecskék zümmögtek körülöttük. Jónás örömmel köszöntötte a szabadságot, Bogi viszont félt, hisz fogalma sem volt, milyen kalandok várnak rájuk. Hoámó anyó aggodalmakkal telve figyelte útjukat.
Mentek, mendegéltek a fiatalok, elfogyott az összes virágporuk. Hangosakat korgott kicsi gyomruk, de nem találtak új otthonra. Tizenkét napja mentek, mikor odaértek a nyolcnyüves perechez. Bogi itt megállt, és felkiáltott:
- Nem megyek tovább egy tapodtat sem! – és engedte, hogy talpai gyökeret eresszenek a talajba. Jónás nem tudott mit tenni, sóhajtott egyet, és ott maradt ő is Bogival. Kivették a hátizsákból a gömbölyű cukorborsót, és letették a földre. Pillanatok alatt kifejlődött belőle egy csodálatos növény, hófehér pillangó alakú virágokkal. Az egyik virág éppen Bogi mögött bontotta ki szirmait, a kislány kényelmesen bele tudott ülni, ha elfáradtak a lábai a sok álldogálástól. A két apró emberke nagy örömmel habzsolta a friss virágport. Bogi úgy érezte, sosem volt még ennyire boldog, tiszta kék szeme egyre fényesebben ragyogott. Jónás észrevette, hogy a kislány egyre szebb, és kerek szemében meglátta az egész óriási kerek világot. Többet nem is vágyott máshová, szabadnak érezte magát a huncut kislánnyal a hófehér pillangó alakú virágban. Kerekecskén, a világ kellős közepén éldegéltek boldogan, amíg meg nem haltak.