- Anya! Csodálatos vagy! Te mindenre gondolsz! – mondta a lány mosolyogva és elvette a teát anyukája kezéből, hiszen az út alatt jócskán megszomjazott.
- Lassan! – mondta Anita anyukája nevetve. – Hagyj nekem is!
Anita csak úgy nyelte a kortyokat és csakhamar kiürült az egész üveg. Bűnbánóan nézett édesanyjára, aki felnevetett, majd egy másik üveget bányászott elő a nagy kosárból.
- Ne aggódj! Tudom, milyen kis torkos vagy! – mosolyodott el Anita anyukája, amiért egy nyelvöltést kapott „ajándékba”. Amikor megették a szendvicseket. Anita felpattant és beszalad az erdőbe. Mindig is imádta a természetet, és édesanyja nem féltette, hiszen Anita úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét.
Ahogy sétálgatott az erdőben, megállt a fáknál, felmászott párra, minden botot felvett és képzeletben titkos emberekkel harcolt, akiket a fák elevenítettek meg. Néha, ha talált egy-egy gombát a fákon, dobolt rajtuk egyet, amitől visszhangzott az erdő. Édesanyja közben a réten virágot szedett. Tudta, hogy Anita imádja a virágokat és ő is egy csokor virággal fog visszatérni a rétre. Most az egyszer tévedett…
Anita egyre beljebb sétált az erdőben és kissé félve vette észre, hogy olyan fákat lát, olyan bokrok közé keveredik, amiket még soha nem látott. Körbenézett és próbálta megsaccolni, hogy vajon merre lehet a tisztás. Halk vinnyogást hallott az egyik bokorból. A vinnyogást halk sírás követte, majd erőlködés és ismét sírás. Anita felhúzta a szemöldökét, hiszen nem tudta, honnan jött a hang. Lehet, hogy egy csapdába szorult állat – jutott eszébe és arrafelé ment, amerről a hangok jöttek. Egy kis bokorhoz ért, aminek a tetején…
- Szent Habakkuk! – sikkantott egyet Anita és szája elé kapta a kezét. A bokrok tetején egy kis tündér próbált kiszabadulni a bokor tüskéiből. Gyönyörű, selyemruháját fogva tartották a tüskék. Anita egy pillanatig csak nézte, próbálta felfogni, hogy valóban egy tündért lát, majd közelebb lépett. A tündér észrevette és nyugton maradt. Gyönyörű, hatalmas, kék szemeivel meredt Anitára. A lány még közelebb ment, majd kicsit bátortalanul fejtegetni kezdte a ruháról a tüskéket. Amikor végzett, gyengéden megfogta a tündért a tenyerébe, hiszen elég kicsi volt, és kiemelte a bokrok közül. A tündér elmosolyodott.
- Köszönöm szépen! – hallotta meg Anita a kis tündér csengő hangját. Mosoly szökött az arcára, majd biccentett egyet.
- Igazán nincs mit! Merre laksz? – kérdezte Anita kíváncsian. Lassú léptekkel elindult arra, amerre a tisztást sejtette, hogy napfényben is megnézhesse a kis tündért.
- Sajnos nem tudom! Elrepültem a családomtól és nem találtam vissza. Aztán belegabalyodtam abba a fránya bokorba! – mesélte el először kétségbeesetten, majd egyre mérgesebben a történetét a tündér.
- De valahol itt van az erdőben egy nagy fa, aminek van egy odúja. És ott van Tündérország bejárata – magyarázta lelkesen a tündér. Anita csak hallgatta. Ha nem látta volna a tündért a saját szemével, nem hitte volna el, hogy ott tartja a kezébe. Pillekönnyű volt. Bár miért is ne lett volna könnyű, hiszen alig volt 10 centi. A markában bőven elfért. Gyönyörű világoskék selyemruha fedte apró kis testét és hártyavékony szárny volt a tündér hátán, melyet a napfény ezerszínűvé festett. Anita megbűvölve nézte a kis lényt, majd lassan ismerős területre érkeztek.
- Megmutatlak anyukámnak, és ő segít majd megkeresni azt az odút, rendben? – kérdezte mosolyogva Anita, mire a kis tündér sután bólintott.
- De ő nem biztos, hogy látni fog engem… - motyogta a kis tündér, de ezt Anita már nem hallotta, hiszen kiértek a tisztásra és édesanyja elé futott.
- Anya! Megjöttem!
- Hol jártál? Már kezdtem aggódni miattad, Kicsim! Nézd, szedtem virágot! Te… - nézett a lánya kezére és meglátta, hogy a tenyerét felfelé tartja.
- Te mit csinálsz? – kérdezte nevetve Anita anyukája a lánytól. Anita mosolyogva nézett anyukájára, majd a tündérre. Aztán lehervad arcáról a mosoly.
- Hát… Te nem látod? Ő egy tündér! – bökött fejével a tenyerén pihenő kis lényre, aki csalódottan megrázta a fejét.
- Ő nem lát engem. Hiszen felnőtt! A felnőttek nem hisznek már a tündérekben. Ezért nem látnak minket – magyarázta Anitának a kis tündér, aki figyelmesen hallgatta. Anita anyukája kicsit aggódva pillantott a lányára, aki úgy néz ki, a tenyeréhez beszél.
- Drágám! Jól vagy? – jött közelebb Anitához édesanyja és aggódva nézett lányára. Anita felnézett anyukájára, majd csalódottan megszólalt:
- Te nem látod őt anya! Te nem hiszel a tündérekben! – hajtotta le a fejét Anita és leült a plédre.
- Pedig segítenünk kell neki, megtalálni azt az odút… - motyogta Anita. A tündérke is csalódottan nézett Anita anyukájára. Anita anyukája leült mellé és megsimogatta a fejét. Úgy döntött, belemegy a játékba.
- Várj csak! Hátha mégis látom! Azt hallottam, hogy a tündéreknek van valamiféle tündérporuk. Talán annak a segítségével… - próbált valamit kitalálni Anita anyukája, de persze a szája szegletében ott bujkált a mosoly. Anita kérdőn nézett a tündérre, akinek nagy szeme felcsillan.
- Hát persze! A tündérpor! – kiáltott fel mosolyogva. Boldogan felszállt, elővett egy kis zacskót, amiben csillogó por volt. Anita anyukája feje fölé szállt és ráöntött egy kis csillámport. Anita figyelte a kis tündért, és az anyukája is próbált odanézni, ahova lánya. De nem látott semmit. De amint a csillámport a fejéhez ért, a kis tündér megjelent szemei előtt. Kisé ijedten hőkölt hátra, majd mikor megnyugodott és megbarátkozott a látvánnyal, megszemlélte a kis lényt.
- Nahát! – mondta csodálkozva, majd Anitára nézett, aki mosolyogva figyelte anyukája reakcióját. A kis tündér is mosolyogva szállt vissza Anita tenyerébe, de most már úgy fordulva, hogy Anita anyukája is láthassa.
- Milyen szép! – súgta megbabonázva Anita anyukája.
- Segítsen nekem! Elkeveredtem otthonról, és nem tudom, hogy hogyan juthatok haza. Egy olyan fát kellene keresni, aminek van odúja. Az lesz Tündérország bejárata! – magyarázta a tündér kissé szipogva, hiszen már elég régen elveszthetett, és biztosan sokan keresik már.
- A szüleid már biztosan nagyon féltenek – szólalt meg Anita, majd felállt.
- Munkára fel! – mondta mosolyogva, mire anyukája is elmosolyodott és ő is felállt. Elindultak az erdőbe keresgélni, kutatni. Megnéztek szinte minden fát, amikor egyszer csak Anita anyukája felkiáltott.
- Hahó! Gyertek ide! Itt van egy odú! – intett a kezével. Egy elég vastag fa törzséből egy furcsa bokor nőtt ki. Ahogy a bokrot félrehajtották, kristályvíz csillant meg.
- Egy gyöngyfaszem! Ez az! – kiáltott fel a kis tündér és a kis víz fölé szállt.
- Figyeljetek! – mondta titokzatosan mosolyogva a lányoknak, majd egy kis csillámport hintett a vízbe. A víz hullámzani kezdett, majd megváltozott a felszíne. Nem a kis tündér képmását lehetett látni, hanem egy hatalmas kastélyt, amihez egy kanyargós út vezetett. A tündér boldogan mosolyogva fordult meg.
- Köszönöm szépen a segítséget! A szüleimnek mesélni fogok rólatok! – kacsintott mosolyogva a kis tündér, majd egy hatalmas ugrással beleugrott a vízbe. Egy pár pillanat múlva Anita és az anyukája láthatta, hogy a kanyargós úton fut felfelé apró lábaival. Majd a kép eltűnt és ismét saját arcukat láthatták a víztükörben. Anita és anyukája egymásra mosolyogtak, majd visszaindultak a tisztásra.
- Úgy gondolom, hogy ez a délután maradjon a mi titkunk! – kacsintott Anita anyukája a lányra, aki boldogan emelte fel hüvelykujját, jelezve, hogy egyet ért édesanyjával. Hazabicikliztek és az úton azt találgatták, vajon hogy nézhetnek ki a kis tündér szülei, hogy nézhet ki a szobája, illetve maga Tündérország.
De hogy valóban hogy néz ki Tündérország? Ha találsz egy fagyöngyszemet, Te is megtudhatod!