Évszám
2010
Meleg, otthon illatú, meglehetősen tágas helység lakója volt ez az ülő alkalmatosság. Semmiben sem különbözött társától, akivel együtt már ki tudja mióta állandó bérelt helye volt a többfunkciós konyhaasztal alatt. Biztos lábakon állt, melyen még a szú munkálkodásának nyomai sem látszottak.
Egyetlen hibája akadt, amit tán soha nem fog megbocsátani alkotójának, az asztalosnak. Megrepedt a teteje. Sokáig ülőpárnával próbálták leplezni ezt az apró hibát, mindhiába. Gyakran megesett, hogy a vékony színes anyag becsípődött, és kiszakadt. Ilyenkor előkerült a tű, cérna, s fürge ujjak rövid időre orvosolták a bajt.
Gyökeres változás akkor állt be a hokedli életében, mikor a gazdasszony miatta borította ki a lisztet. Tésztagyúrás volt az a napi legfontosabb, elsőbbséget élvező teendője. Népes családjának hatalmas mennyiségre volt szüksége, ezért sietősre fogta a dolgot.
Nagy igyekezetében, hanyagul maga elé akasztott kötény csücske beakadt a hokedli hasadékába, amitől ő megbotlott, s ahelyett, hogy az asztalba kapaszkodott volna, ijedtében a liszttel teli edényt ragadta meg.
A doboz perdült egyet, leesett a kőre, ahol verseny gurult a nyomába siető sodrófával. Szállt a finom fehér por, ellepte az egész konyhát.
Tulajdonosát elöntötte a pulykaméreg. Megragadta szegény hokedlit és kitette szűrét a folyosóra. Nagyot nyekkent az belé, s a keskeny rés tovább hasadt. Megszeppenve állt magában és arra gondolt, majd ha a konyha újra rendben lesz, beviszik. Rosszul gondolta, mert éjszakára is kint maradt.
Mikor besötétedett, s a háziak a bejárati ajtót is bezárták, gyanút fogott.
- Hé! Megfeledkeztetek rólam!- kiáltott volna utánuk, de nem tehette.
Egy egész napot strázsált ott, miközben még a háziasszony villámokat szóró tekintetét is kénytelen volt elviselni.
Következő nap, friss hírekkel vendég érkezett a házhoz. Az üdvözlő szó elhangzása után fogta magát és lehuppant az első útjába kerülő helyre, ami nem más volt, mint a... Nos, abban a szempillanatban mondták ki rá a halálos ítéletet!
- Dobd ki ezt a törött hokedlit, csak a baj van vele, nézd most meg a Liza szoknyáját szakította ki! - kiáltott férjének a gazdasszony, riadt barátnője vigasztalása közben.
A férj pedig szót fogadott. Hóna alá csapta a széket és elsietett vele a pajtába.
- Majd ha egyszer lesz ráérő időm, megszegelem. - morogta magában, és a hokedlit oda állította az öreg szecskavágó és a farakás közé.
- Jaj! Ne hagyj itt! - nyúlt volna amaz az elsiető lábak után. Legalább toporzékolni, vagy földhöz csapkodni tudta volna magát, de csak állt megszégyenülten.
Telt múlt az idő - azt nem állítom hogy megkedvelte - de valahogy csak elviselte az idegen szagú és hangulatú környezetet.
A macskát kimondottan szerette, főleg mikor rajta napozott elnyúlva és még dorombolt is hozzá. A kutyával is meg tudott volna barátkozni, ám amikor az fatörzsnek nézte fehérre festett lábait, úgy döntött, inkább letesz róla.
A szomszédból megszökött csikótól megrémült, mivel az a kíváncsi jószág, éles lapát fogaival beleharapott.
A tyúkokat szívből gyűlölte, mert létrának használták. Az ő hátáról ugrottak fel a szecskavágóban hagyott szénára, a farakásra.
A kakast kifejezetten utálta. Legszívesebben lecsippentette volna e gőgös, hangoskodó állat éles sarkantyúját, aki napjában többször is rajta trónolt.
Félt a sötétben, amikor az éj leple alatt ki tudja miféle isten teremtményei ott ólálkodtak, motoztak, kaparásztak lábai mellett.
Ideje nagy részét emlékei felidézésével töltötte.
- De jó is volt a konyhában! Örömmel tartottam, azt a mindig fekete szoknyába öltözött, réklit viselő öreg nénit, aki fázós lábait gazdagon hímzett tutyiba bújtatta. És milyen könnyű volt, alig nyomott többet egy véka frissen fosztott libatollnál. Szerettem a hangját is, mikor színlelt zsörtölődéssel így szólt valamelyik családtaghoz: „Du bist so nörrich".
- Vagy ott volt az idős férfi, bajusszal az orra alatt. Állandóan szürke kalapot hordott, s tán soha le nem vetette ki tudja mivel telegyömöszölt zsebű kékfestő „ketínyét". Jókat tudott hallgatni, főleg esténként, törökbúza morzsolás, vagy diópucolás közben. Hetente kétszer beretválkozásának eredményét nem tükörben, hanem „gyűkörben" ellenőrizte le.
- A gazdám? Ő sem sokat ült rajtam. Mindig sietett, tengernyi dolga, szerveznivalója akadt. Déli meleg ebédjét is kutyafuttában lapátolta magába. Meg sem tudtam melegedni alatta.
- A gazdasszonyom sem sokat koptatott. Képes volt egész álló nap sürögni-forogni. Ilyenkor belökött bennünket a konyhaasztal alá, hogy ne legyünk útban, nehogy kárt tegyen bennünk.
- Aztán ott volt az a két rakoncátlan kölyök! Alig tudtam megállni a lábamon, mikor a nagyobbik egy szent testvéri csata hevében, betört fejjel, hisztizve a vér látványától megpróbált megülni rajtam. Közben látni véltem kaján vigyorát, miközben öccsét a szülők jól elnáspángolták eme tettéért.
- Békés téli esténként is rám telepedtek, mikor az egész napos hóban- fagyban csatangolásuk után, lábukat forró vízzel teli lavórba lógatva kúrálódtak. Ázott bakancsaikat is az én hátamon szárították. Ilyenkor majd meggyulladtam a sparhelt mellett, olyan közel toltak hozzá.
- Voltak ünnepi pillanataim is. Szenteste az a megtiszteltetés ért, hogy a Jézuska - aki amúgy ismerősnek tűnt - rajtam pihent. Közben a két rosszcsont, félszemmel az ajándékra sandítva, átszellemülten énekelte a karácsonyi dalokat.
Idők végezetéig elmélázott volna, mígnem egy langymeleg őszi napon megérkezett a házhoz az új konyhaszekrény. Precízen a helyére passzintották, kimeszeltek, átrendezték a tágas helységet. A konyhaasztal maradt a helyén, meg az a másik hokedli. Egyedül.
A ház urának hiányérzete támadt, ezért kiballagott a pajtába, megkeresni társát. Fogott egy marék szeget, kalapácsot, festéket, ecsetet és munkához látott.
- Hű! Lehet, hogy visszakerülök? - Villanyozódott fel hősünk.
Sejtése beigazolódott. Féktele örömében még a szegelés és kalapálás fájdalmáról is megfeledkezett. Legszívesebben táncra perdült volna, mikor végignézett magán. A repedésnek nyoma sem volt, új fehér ruhája büszkén csillogott a napfényben.
Álma valóra vált. Most is ott áll hűséges társával az asztal mellett, és szolgál. Gazdái mára megöregedtek, a gyerekeken is jócskán látszik már az idő múlása, ám a közben felnőtté cseperedett unokák még mindig nem tudnak lemondani ama rossz szokásukról, hogy ne hintázva üljenek rajta. Néha új arcok is megjelennek, hol soványak, hol kövérek, izgágák és ráérősek ...
Van itt egy apró is, aki most tanul járni, de a kanál már a kezében, amivel büszkén csapkodja a hokedli tetejét.
- Sebaj! Erre szegődtem. Csak még sokáig élvezhessem e konyha nyüzsgését, melegét! - sóhajt ilyenkor a hokedli.
Úgy legyen!
Egyetlen hibája akadt, amit tán soha nem fog megbocsátani alkotójának, az asztalosnak. Megrepedt a teteje. Sokáig ülőpárnával próbálták leplezni ezt az apró hibát, mindhiába. Gyakran megesett, hogy a vékony színes anyag becsípődött, és kiszakadt. Ilyenkor előkerült a tű, cérna, s fürge ujjak rövid időre orvosolták a bajt.
Gyökeres változás akkor állt be a hokedli életében, mikor a gazdasszony miatta borította ki a lisztet. Tésztagyúrás volt az a napi legfontosabb, elsőbbséget élvező teendője. Népes családjának hatalmas mennyiségre volt szüksége, ezért sietősre fogta a dolgot.
Nagy igyekezetében, hanyagul maga elé akasztott kötény csücske beakadt a hokedli hasadékába, amitől ő megbotlott, s ahelyett, hogy az asztalba kapaszkodott volna, ijedtében a liszttel teli edényt ragadta meg.
A doboz perdült egyet, leesett a kőre, ahol verseny gurult a nyomába siető sodrófával. Szállt a finom fehér por, ellepte az egész konyhát.
Tulajdonosát elöntötte a pulykaméreg. Megragadta szegény hokedlit és kitette szűrét a folyosóra. Nagyot nyekkent az belé, s a keskeny rés tovább hasadt. Megszeppenve állt magában és arra gondolt, majd ha a konyha újra rendben lesz, beviszik. Rosszul gondolta, mert éjszakára is kint maradt.
Mikor besötétedett, s a háziak a bejárati ajtót is bezárták, gyanút fogott.
- Hé! Megfeledkeztetek rólam!- kiáltott volna utánuk, de nem tehette.
Egy egész napot strázsált ott, miközben még a háziasszony villámokat szóró tekintetét is kénytelen volt elviselni.
Következő nap, friss hírekkel vendég érkezett a házhoz. Az üdvözlő szó elhangzása után fogta magát és lehuppant az első útjába kerülő helyre, ami nem más volt, mint a... Nos, abban a szempillanatban mondták ki rá a halálos ítéletet!
- Dobd ki ezt a törött hokedlit, csak a baj van vele, nézd most meg a Liza szoknyáját szakította ki! - kiáltott férjének a gazdasszony, riadt barátnője vigasztalása közben.
A férj pedig szót fogadott. Hóna alá csapta a széket és elsietett vele a pajtába.
- Majd ha egyszer lesz ráérő időm, megszegelem. - morogta magában, és a hokedlit oda állította az öreg szecskavágó és a farakás közé.
- Jaj! Ne hagyj itt! - nyúlt volna amaz az elsiető lábak után. Legalább toporzékolni, vagy földhöz csapkodni tudta volna magát, de csak állt megszégyenülten.
Telt múlt az idő - azt nem állítom hogy megkedvelte - de valahogy csak elviselte az idegen szagú és hangulatú környezetet.
A macskát kimondottan szerette, főleg mikor rajta napozott elnyúlva és még dorombolt is hozzá. A kutyával is meg tudott volna barátkozni, ám amikor az fatörzsnek nézte fehérre festett lábait, úgy döntött, inkább letesz róla.
A szomszédból megszökött csikótól megrémült, mivel az a kíváncsi jószág, éles lapát fogaival beleharapott.
A tyúkokat szívből gyűlölte, mert létrának használták. Az ő hátáról ugrottak fel a szecskavágóban hagyott szénára, a farakásra.
A kakast kifejezetten utálta. Legszívesebben lecsippentette volna e gőgös, hangoskodó állat éles sarkantyúját, aki napjában többször is rajta trónolt.
Félt a sötétben, amikor az éj leple alatt ki tudja miféle isten teremtményei ott ólálkodtak, motoztak, kaparásztak lábai mellett.
Ideje nagy részét emlékei felidézésével töltötte.
- De jó is volt a konyhában! Örömmel tartottam, azt a mindig fekete szoknyába öltözött, réklit viselő öreg nénit, aki fázós lábait gazdagon hímzett tutyiba bújtatta. És milyen könnyű volt, alig nyomott többet egy véka frissen fosztott libatollnál. Szerettem a hangját is, mikor színlelt zsörtölődéssel így szólt valamelyik családtaghoz: „Du bist so nörrich".
- Vagy ott volt az idős férfi, bajusszal az orra alatt. Állandóan szürke kalapot hordott, s tán soha le nem vetette ki tudja mivel telegyömöszölt zsebű kékfestő „ketínyét". Jókat tudott hallgatni, főleg esténként, törökbúza morzsolás, vagy diópucolás közben. Hetente kétszer beretválkozásának eredményét nem tükörben, hanem „gyűkörben" ellenőrizte le.
- A gazdám? Ő sem sokat ült rajtam. Mindig sietett, tengernyi dolga, szerveznivalója akadt. Déli meleg ebédjét is kutyafuttában lapátolta magába. Meg sem tudtam melegedni alatta.
- A gazdasszonyom sem sokat koptatott. Képes volt egész álló nap sürögni-forogni. Ilyenkor belökött bennünket a konyhaasztal alá, hogy ne legyünk útban, nehogy kárt tegyen bennünk.
- Aztán ott volt az a két rakoncátlan kölyök! Alig tudtam megállni a lábamon, mikor a nagyobbik egy szent testvéri csata hevében, betört fejjel, hisztizve a vér látványától megpróbált megülni rajtam. Közben látni véltem kaján vigyorát, miközben öccsét a szülők jól elnáspángolták eme tettéért.
- Békés téli esténként is rám telepedtek, mikor az egész napos hóban- fagyban csatangolásuk után, lábukat forró vízzel teli lavórba lógatva kúrálódtak. Ázott bakancsaikat is az én hátamon szárították. Ilyenkor majd meggyulladtam a sparhelt mellett, olyan közel toltak hozzá.
- Voltak ünnepi pillanataim is. Szenteste az a megtiszteltetés ért, hogy a Jézuska - aki amúgy ismerősnek tűnt - rajtam pihent. Közben a két rosszcsont, félszemmel az ajándékra sandítva, átszellemülten énekelte a karácsonyi dalokat.
Idők végezetéig elmélázott volna, mígnem egy langymeleg őszi napon megérkezett a házhoz az új konyhaszekrény. Precízen a helyére passzintották, kimeszeltek, átrendezték a tágas helységet. A konyhaasztal maradt a helyén, meg az a másik hokedli. Egyedül.
A ház urának hiányérzete támadt, ezért kiballagott a pajtába, megkeresni társát. Fogott egy marék szeget, kalapácsot, festéket, ecsetet és munkához látott.
- Hű! Lehet, hogy visszakerülök? - Villanyozódott fel hősünk.
Sejtése beigazolódott. Féktele örömében még a szegelés és kalapálás fájdalmáról is megfeledkezett. Legszívesebben táncra perdült volna, mikor végignézett magán. A repedésnek nyoma sem volt, új fehér ruhája büszkén csillogott a napfényben.
Álma valóra vált. Most is ott áll hűséges társával az asztal mellett, és szolgál. Gazdái mára megöregedtek, a gyerekeken is jócskán látszik már az idő múlása, ám a közben felnőtté cseperedett unokák még mindig nem tudnak lemondani ama rossz szokásukról, hogy ne hintázva üljenek rajta. Néha új arcok is megjelennek, hol soványak, hol kövérek, izgágák és ráérősek ...
Van itt egy apró is, aki most tanul járni, de a kanál már a kezében, amivel büszkén csapkodja a hokedli tetejét.
- Sebaj! Erre szegődtem. Csak még sokáig élvezhessem e konyha nyüzsgését, melegét! - sóhajt ilyenkor a hokedli.
Úgy legyen!