Kitt katt program

bagolyneandi, 2015, március 24 - 11:18

„ Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki nem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg”

A hatalmas vászonra lendületes mozdulattal kanyarítanám fel az almafa ágat, feketével, mély barnával árnyalnám, majd nekilátnék a háttér megfestésének. Aranyló, késő őszi, fakó sárgát választanék, meg akarnám festeni azt a fajta búcsúzását a nyárnak, amit már hetek, hónapok óta érezek a szívemben. A sötétzöld levelek széle is barnába kunkorodna, eltakarná a megbúvó piros almákat. A szüretelésre érett gyümölcsökből, amiket festeni szeretnék, tudom, hogy nem lenne semmi. Hiába akarnék én feszes héjú, csalogatóan lédús, egészségtől kicsattanó életerő bombákat festeni, olyan lenne mind, mint az életem mostanában, erőtlen, lendülettelen, kókadozó, töppedt.  Mivel nem vagyok festőművész, mások talán azzal vigasztalnának, hogy először meg kéne tanulnom bánni a színekkel és az ecsetekkel. 48 évesen sem reménytelen. De én tudom, hogy ha az lennék, sem ragyognának az almáim.   Picasso mondta egyszer, hogy a festőművésznek a festés olyan, mint másnak a naplóírás. Olyan vagyok, mintha a következő kép a sorozatban mindenképpen az lenne, hogy a fa, amin az almák csüngnek menthetetlenül kiszárad.

Ez történt márciusban. Aztán a gödör alján megtapasztalt mélypont észre térített. Általános iskolás kislányom részt vett az egyik társa szülinapi buliján, ahol sok ismeretlen gyerek volt. Nála kisebbek is. Amikor érte mentem a többi anyukával még beszélgettünk egy csokorban. Az egyik kicsi, megkérdezte az én lánykámat: Melyik a te anyukád?  Lia rám mutatott. Az az öreg?  - kérdezte a kicsi. Lia bólintott és lesütötte a szemét.

Mélységes dühöt éreztem magamban a tehetetlenségem miatt. Hazaérve előkaptam egy lapot és nagy piros betűkkel jó vastag filctollal ráírtam: A fa nem szárad ki, hanem újra virágba borul. Fogok én még esővel megitatott, tápanyaggal megetetett, okosan megmetszett, életerős almákat festeni.

Elhessegettem magamban a feltörő emlékeket, a kudarcokat, hogy nem először próbálkozom és mindig hiába, hogy nincs kitartásom semmihez, hogy diéta idején az én testem kétségbeesett éhségsztrájkba kezd, és úgyis feladom. Hogy a mozgástól megfájdul a térdem, a zöldségektől puffad a hasam, hogy mindenre kifogást találok. Ha a családomnak elmesélném, hogy újra valami életmódprogramba akarok belevágni, előre kinevetnének.

Most valami egészen mást fogok csinálni. Olyat, amit előttem még senki. Valamit, ami igazán nekem való. Előkaptam egy üres papírlapot. Először leírtam, hogy milyen szeretnék lenni, mire vágyom: Könnyebb mozgásra, több energiára, szép arcszínre, szem alatti karikák el tünésére, tiszta fejre, logikus gondolkodásra, megerősödő emberi kapcsolatokra stb.

A tükör elé álltam és azt mondtam magamnak, hogy ha teszek érte, mindez lehetséges. Aztán előkotortam a fejemben minden tudásomat arról, hogy mi az, amit egy ember megtehet az egészségéért. Ezeket kétfelé csoportosítottam, az egyik oszlopba az került, amit én örömmel megteszek ezek közül, a másikba az, amit utálok megtenni. Örömmel nyugtáztam, hogy egészen sok egészséges dolgot szeretek csinálni, csak nem teszem rendszeresen, amit pedig nem szeretek, arra tulajdonképpen képes lennék, ha hinnék az erőmben és a kitartásomban, mert megvan hozzá mindenem.

Tudom, hogy bárki más, másmilyen listát írt volna. Az a lényeg, hogy ez az én listám, azt fogom tenni, ami nekem jó. Úgy döntöttem, hogy naponta kiválasztok valamit azok közül a dolgok közül, amiket szívesen megteszek az egészségemért és heti 3-at azok közül, amit nem szeretek, de tudom, hogy fontos. De még ezt az engedékeny programot is aggódással figyeltem, hogy képes leszek e tartani, ha simán csak az akaraterőmön múlik majd a siker.

Aztán történt valami. Találkoztam egy barátommal, aki túláradó lelkesedéssel mesélt arról, hogy nemrég értek haza Ausztriából és ő megmászta a Dachstein -t.

-          De hát hogy csináltad? Az nagyon magas!

-          Te is meg tudnád, ha időnként megállnál fényképezni.

Ez a mondat aztán meghatározója lett az én életmódprogramomnak. Mindig is szerettem fényképezni. Azonnal megéreztem, hogy mit jelenthetett a magas hegy megmászásakor a fényképezőgép: szünetet, erőgyűjtést, a gyönyörködés adta pozitív érzések erejét. Kicsit kibújót, hogy ne kelljen lépést tartani a többiekkel, had haladhasson mindenki a saját tempójában.

Már most az elején elmesélem, hogy nem hittem volna, hogy ez nekem majd ilyen nagyon jól működik.

Fényképezőgép a kézbe. „ Igyál kakaót és fogd rá a nyuszira”- hangzott a régi reklám, „tegyél az egészségedért és fogd rá a fényképezőgépre”, így szólt az én szlogenem. Ha mozogni indultam nem húztam sportcipőt és szabadidőruhát. Sima hétköznapi ruha volt rajtam – persze nem tűsarok – és a fényképezőgépem a kezemben. A sétálás , gyaloglás többé nem volt céltalan, talán még másoknál is nyitottabb vagyok a világ szépségeire. Itt egy különleges fakéreg, ott egy szép virág, épült valami új a városban, vidám fiatalok serege, egy kedves kiskutya, az első tavaszi levélkék a fákon- mind nagyszerű fotós téma.  Elvittem a fényképező masinámat a fogorvoshoz is, hogy az asszisztens megörökítse, amint szépül, gyógyul a fogam és vele a mosolyom. Egészséges zöldségeket vásároltam a piacon, voltam egy lélekemelő koncerten, láttam egy jó filmet, mindent, de mindent megörökítettem. Nyitottam egy zárt blogot a neten magamnak, és naponta feltöltögettem a képeket: ezt tettem ma az egészségemért. Jó érzéssel nézegettem vissza a fotókat, erőt adott a másnapi változásokhoz. Az új, egészséges ételeimet is lefényképeztem, mellé tettem a recepteket, hogy máskor is elkészíthessem majd. Annyira jól éreztem magam, hogy egészen megfeledkeztem arról, hogy most éppen életmód programot hajtok végre.

Megfigyeltem azt is, hogy milyen fontos az előrelátás, az életmód változtatás idején. Mert ugye, ha reggel kinyitod a hűtőt és nincs benne semmi egészséges, neked pedig 5 perc múlva indulni kell dolgozni, akkor bizony legördíted azt, amit éppen találsz. Ha úgy szervezed a napodat, hogy nem marad benne idő önmagad számára, akkor lehet, hogy a főnököd jó munkaerőnek tart és holnap még több feladattal megkínál, de te kimerült leszel és csalódott. Így aztán fényképezni kezdtem az előrelátásom bizonyítékait is a magam számára – pl a család előző nap előkészített egészséges reggelijét, az előre leszervezett egészségépítő programokat igazoló belépőjegyeket, az egészséges befőttjeimet. Jó érzés volt, hogy ma teszek valamit a család egészséges holnapjáért.

A következő fotótémám azoknak a dolgoknak a megörökítése lett, ami megelégedést okoz nekem. Korábban végig rohantam minden napon, igyekeztem mindenhol megfelelni és dühöngtem azon, hogy senki nem segít, nem veszik észre, mennyi mindent csinálok. Igazából én sem álltam meg soha egy pillanatra sem, hogy örüljek annak, amit megtettem, megtehettem. De most elkezdtem lefényképezni a nagy kupac vasalt ruhákat, a finom, egészséges ebédeket, a gyerek gyönyörűen csillogó, tiszta haját, amiből épp az előbb szedegettem ki a serkéket, amiket az iskolából haza hozott, lefényképeztem a kreatív ajándékokat, amivel megleptük a családtagokat, takarítás után a lakást. Tudom, kicsit furcsa szokás és vicces. De minden este jóleső érzés volt nézegetni, hogy mennyi mindenre volt erőm, időm, mennyi hasznos, érdekes dolgot csinálhattam, milyen sok szépet láttam.

Aztán elkezdtem lefényképezni az örömet mások arcán. Korábban nem koncentráltam erre ennyire. A gyerekeimet a kiránduláson, a nagyszülők mosolyát, amikor az unokák az ölükbe bújtak, a kutyát, amikor a bot után szaladt, Liát amikor felpróbálta az új ruhát vagy elmélyülten rajzolgatott. A férjem, amint a megmetszett fa alatt áll és örül a munkája gyümölcsének. Ezt is gyűjtöm ezután, a mosolyokat.

A család sokáig új hobbinak tartotta a dolgot, de nagyjából másfél hónap után elkezdték mondogatni, hogy „Mennyivel jobb nekünk anya, mióta Te így szeretsz fényképezni”

Elhatároztam, hogy nyilvánossá teszem a blogot. Végül is mit veszíthetek? Hátha van valaki a nagyvilágon, aki 50 évesen úgy érzi, hogy változtatna, ha tudná, hogy nincs egyedül.

Olyan oldalt szeretnék, ahol az emberek, akik kattintgatnak, fényképeznek, büszkén mutathatják meg másoknak, amit megtettek az egészségükért, elégedettségükért, még ha nem is nagy dolgok ezek. A csapat tagjai támogatják, bátorítják, lelkesítik, tanítják egymást.

Régebben is sokat hallottam, hogy legyek hálás azért, amim van, amit megtehetek. Most már végre tudok hálás lenni és szeretni az embereket.

Ma már nem csak egy faágat festenék le – ha tudnék festeni -, hanem egy nagy gyümölcsös kertet, sok életerős fával és hamvas, pirospozsgás, naponta egyre lédúsabbá és ízletesebbé váló almákkal.  A festményemen újra lendületesek lennének a vonalak, harsányak a zöldek, a narancssárgák, élet lüktetne bennük és erő.

 

 

 

 

 

 

 

Az írás hossza kb. 7 ezer karakter