A szerencsések közé tartozom, akik éjszaka jutottak ki a barlangból. De a kínok még ma is belém marnak: a csillagok apró tűk, a hold sarlója, ahogy a földön vergődtem keresztül-kasul, szeletekre hasogatta az agyam. Hát meghaltam, gondoltam. Port tömtem a számba, üvöltöttem, körmeimmel a fejbőröm szaggattam, de a fájdalom nem enyhült. Megpróbáltam a szememet kivájni. Akkor lefogtak, egy sziklához vonszoltak és megkötöztek. Ez megnyugtatott, hogy alig tudtam mozogni, megint mintha otthon lettem volna.
Még örültem is, amikor láttam, a csillagok eltünedeznek. Csakhogy minden egyre világosodott, az ég színe megfakult, alul vagy messze (nem értettem akkor én ezeket a dolgokat) hideg tűz terjedt. Félelem áradt szét bennem, újból ordítottam: „Meneküljünk, meneküljünk!” Valaki hozzám lépett, rongyot terített a fejemre. Mégsem haltam meg, gondoltam, most akarnak megölni. A szöveten át kivettem, hogy a tűz némán és ellenállhatatlanul borít el körülöttünk mindent, a testemen éreztem melegét. De azt is láttam, hogy akik elragadtak (angyaloknak gondoltam őket) nyugodtan álldogálnak és figyelnek engem. Végül egy narancs láng az arcomba csapott, felüvöltöttem és dobálni kezdtem magam, hogy szabaduljak. Lefogtak, szétfeszítették ajkaim és keserű italt erőltettek belém.
Egy hetet töltöttem a sziklához kötözve. Gazdám, Hiliogiosz mondta el, aki magához vett és foglalkozni kezdett velem. Azt is elmondta, hogy elméletileg (ezt a szót igen kedveli) nem ért egyet a póráz és a nyakörv használatával, de amíg megriadok a madaraktól, egy fáról lepottyanó gyümölcstől és főképp a villámlástól, jobb ha rajtam tartjuk. Szegényes házában a lábánál üldögélve meséltettem el újra és újra a történetem, hogy hogyan járt le a barlangba és hogyan választott ki (nyughatatlan, izgő-mozgó, állandóan szabadulni próbáló alkat voltam, aki igyekezett a tűz felé fordítani fejét). Ő pedig engem kérdezgetett, mit és hogyan láttam ott lent, hogyan beszélgettünk egymással, mit gondoltunk az istenekről és a világ dolgairól (ő „árnyékoknak” nevezte ezeket, és ahogy nyelvüket elsajátítottam, én is áttértem erre a szóhasználatra). Azt is kérdezte, sejtettem-e valaha, hogy üzenni próbál nekünk kézmozdulatai villódzó képeivel a falon, értettem-e kiáltásait. Nagyon csalódottnak látszott, amikor azt feleltem: csak mintha gördülő kövek morajlottak volna olykor.
A kinti világot, legalábbis így mondták (mert sokáig, akár az újszülöttek, tudat nélkül tanultam), bámulatos gyorsasággal értettem meg. A legtöbb barlanglakó gyorsan elpusztul – sokunkat kíméletből még vissza szoktak vinni a sötétségbe, de ezek ott sem maradnak már meg: vagy nem vesznek magukhoz ételt vagy a többiek fojtják meg őket a láncokkal. Nekem ebben is szerencsém volt, a fény világa nem hogy nem riasztott, érdekelni, sőt, gyönyörködtetni kezdett. Hiliogiosz kedvvel magyarázott el mindent, s még ha együgyűségemben százszor is megkérdeztem ugyanazt, akkor sem mutatkozott türelmetlennek. Magával vitt, akárhová is ment – pedig a barlanglakókat rendesen szégyelli mindenki, a gyerekek csúfolnak minket, az egyszerűbb emberek kinevetnek, a tanultabbak gúnyosan megmosolyognak vagy egyszerűen arrább húzódnak –, így hallgathattam, miről beszélget a tanítványaival. Mert Hiliogiosznak tanítványai voltak, főleg fiatalok, akik tisztelettel és szeretettel hallgatták szavait. Az agora egy árnyas szegletében gyűltek össze, ott formálták ki gondolataikat, míg a jó polgárok lapos pillantásai el nem zavarták őket. Akkor kivonultak az olajfák közé, ahol végre nem háborgatta semmi a társalgást, én a fűben heverészve élveztem dallamos mondataikat. Néha-néha azért valamelyik tehetősebb fiú után szolgálót küldtek, hogy hazarendeljék a mihasznát, ilyenkor apró olajágat nyomtak a szolgáló kezébe, hogy békességet hirdetve térjen vissza – a fiú nélkül.
Hogy nem tekintettem magam többé barlanglakónak, az első és egyben utolsó visszatértemtől számítom. Hiliogiosz egy napon megkérdezte, felkészültnek érzem-e magam, hogy újból lássam a világot, melyben felnőttem. Te lennél az első, mondta, akinek ez igazi emberként megadatik. Féltem ettől a kérdéstől. Itt fent is leginkább egyedül szerettem lenni – egy közeli hegyre vonultam el, kimásztam egy szirtre, ahol semmit nem lehet hallani a város zajából és az ég végtelen kékjébe menekülhettem –, hiszen tudtam, az itteniek nem fogadtak el. De hogy a lentiek milyenek, azt akkorra én már el is felejtettem...
A barlang száján végighúzódó tüzeken túl jó ideig várni kellett, hogy megszokja a szem a félhomályt. Ez meglepett, régen úgy hittem, ott világos van. Apám, anyám és testvéreim, a legjobb barátom, mind-mind láncokon. Odébb egy lány, akibe gyermekként szerelmes voltam. Hiliogiosz engem figyelt, ahogy néztem őket. Aztán széttárta a karjait, úgy csinált, mint egy madár, az árnyékok táncoltak a falon. A barlanglakók felélénkültek, mutogattak, nevettek és vitatkoztak. A láncok csörögtek. Hiliogiosz nagy levegőt vett és lekiáltott hozzájuk: „Gyertek fel! Szabaduljatok, hiszen szabadok vagytok!” Intett nekem is, hogy kiáltsak vele együtt. De a gombóc a torkomban nem engedte, elcsuklott a hangom, sírás tört rám. Valamit megérezhettek a lentiek is, elhallgattak, némán bámulták a falat. Hiliogiosz akkor, maga is megrendülten, sóhajtott. Átölelt és kitámogatott.
Nem beszéltünk erről többet. A póráz végleg lekerült rólam és kitanultam a kőcsiszolást. A kavicsokkal való játszadozást már lenti életemben is élveztem, itt megfelelő szerszámok birtokában rájöttem, hogyan lehet egészen csillogóvá varázsolni a kövek sík felületét. Csak le kell kenni gyantával és alaposan átdörzsölni, olyan lesz, mint egy tükör. Ennyire egyszerű, és én műhelyt és szobát tudtam bérelni ebből. Az emberek szeretik nézegetni magukat, én pedig szeretem megsokszorozni az áldott fényt. Amikor pedig nem a fény szaporításával foglalatoskodtam, a tanítványokkal tartottam, hallgattam vitáikat, melyek, kezdtem már remélni, segítenek majd megérteni sorsom.
De egy este, ligeti beszélgetésünk zárultakor, Hiliogiosz különös, derűs kifejezéssel az arcán bejelentette, hogy a tanács maga elé idézte. Kis csapatunk, a tucat álmodozó ifjú és én, a volt barlanglakó, nehéz szívvel kísértük el az agorára. A tömeg már összegyűlt, a tanács pedig – néhány szikár, szigorú ábrázatú öreg – egy emelvényről vezényelte a gyűlést. Körben az épületeket fáklyákkal díszítették fel, az egész tér olyan lett – ez jutott róla eszembe –, mint a barlang.
Először néhány mellékes kérdést vitattak meg, hidak építését, adók bevezetését. Utána kerültünk sorra. A tanács tagjai egymást követve beszéltek, hosszan és részletesen fejtegették a város dicső múltját, kötelességeiket az istenek felé, a nevelés fontosságát és a szorgalmat, a hagyományok tiszteletét. Hogy ne bolygassák azt, amit az istenek nem rendeltek bolygatni, hogy a barlanglakók maradjanak azok, akik, ahogy ők, a városlakók is azok maradnak, akik mindig is voltak. Végül a legtekintélyesebb emelkedett szólásra, botjára támaszkodva az emelvény közepén megállt, s tekintélyéhez illő komolysággal azt kérdezte:
– Bár egyelőre, érdemeidre való tekintettel, nem fogalmaztunk meg semmiféle vádat, ha ez mégis megtörténne, mit tudnál felhozni mentségedre, Helioliosz?
– Nem hoznék fel semmit a mentségemre – felelte az nyugodtan –, mert nem mentegetőznék. Amit elmondanék, azt úgyis mind ismeritek, ezt éppen nem mentegetőzésként mondanám el, hanem csak mert hangosan gondolkodom. – A tömegből felháborodott bekiabálások hallatszottak, az öreg hallgatott. – De ha már alkalmam adódott itt beszélni... Talán annyit tennék hozzá ahhoz, amit ismertek, hogy az utóbbi időben egy új elemmel gazdagodott a nézőpontom. Ez pedig az erkölcs. Nem gondoljátok, hogy barlanglakóként, féregként!, tartani embereket – embereket, akikben meglenne a lehetősége annak, hogy úgy éljenek, mint mi –, hogy ez... bűn? A bűntudat, úgy tapasztalom, ragyogó ösztönző a gondolkodásban. Arra jutottam, hogy a mi világunk is éppúgy látszatok sokasága, mint a lenti, s benne ezek a szerencsétlen barlanglakók pusztán erkölcsi és szellemi próbaként szolgálnak számunkra, mert általuk kell felismernünk a mi igazi feladatunkat. És a mi feladatunk, ha így veszem, éppen ugyanaz, mint az övék.
– És mi lenne az a feladat? – kérdezte az öreg.
–Te is pontosan tudod, mi az. Mindig is ez volt és mindig is ez lesz – felelte Hiliogiosz.
Az öreg komoran lehatotta a fejét.
– Nézd, Hiliogiosz – mondta végül. – Akik nem értenek, félnek attól, amit mondasz, főleg, mert látják, hogy akik értenek, tartanak tőle. Túl sokat voltál együtt barlanglakókkal, annyit változtattak rajtad, mint te ezen a legutolsón, melyet nem átallottál ide hozni, a szabad emberek gyűlésére. Most az erkölcsöt hozod fel. Erkölcstelenséggel vádolsz minket és tompa szellemmel, hogy fel sem fogjuk erkölcstelenségünk. A legértelmesebb ifjakat fertőzöd meg evvel a gondolattal – és hová is vezet ez? A fiúk mondják majd meg az apáknak, mi a jó? Hogy majd a barlanglakókat is embernek tekintjük? Vagy a nőket? (A tömeg itt felhördült.) A kutyákat majd nem láncon tartjuk? (Nevetés.) Nem tölthetjük kedvünk zsenge rabszolgáinkon? (Sóhaj.) Erkölcstelenséget kiáltasz, evvel forgatod fel és gyalázod városunk; és egy feladatról beszélsz, mintha éppenséggel ez a feladat lenne létezésünk lényege – megtorpant, töprengeni látszott –, ...mely, ha létezne, az istenek erkölcstelenségét bizonyítaná.
– Vagy az istenek isteneiét – felelte Hiliogiosz. – Sajnálom, hogy nem szoktál velünk tartani.
Csak a fáklyák sercegése hallatszott.
– Ezt a gyűlést figyelmeztetésnek szántuk – mondta végül az öreg. – Utolsó figyelmeztetésnek. Hogy még csak figyelmeztetés, azt nekem köszönheted, kedvelem elméd játékait. De a játékoknak is határt kell szabni! – És botját méltóságteljesen az emelvényhez ütötte háromszor. – A tanács elbocsájt. Elmehetsz.
Hiliogiosz meghajolt. – A figyelmeztetést tudomásul vettem.
A tömeg megnyílt előttünk, láttam a tekintetekben a fáklyák lángját, sötéten, gyűlölködve lobogni. Mielőtt elváltunk, megkérdeztem Hiliogioszt, mi lesz most. Már nincs jelentősége, felelte, és felnevetett.
– Köszönöm, barátom! – mondta végül, megölelt és búcsút intett.
Nem jött többé közénk. Halottam árusokat beszélgetni róla, azt mondták, megijedt a tanácstól. Amikor köveket gyűjteni jártam, még néhányszor láttam. A mezőn állt, egyenes derékkal, fejét felszegve, tenyereit és arcát a nap felé fordítva. Nem értettem pontosan, mit csinál, de volt valami egészen szentséges a viselkedésében. Illetlennek éreztem megzavarni.
Aztán már ott sem láttam. Kérdezgettem utána, de senki nem tudta, mi történhetett vele. Némelyek legyintettek, mások zavartan és szemérmesen lesütötték a szemük. Megölték volna? Elment? Elment, elment, felelték halkan. De hát hová? Bolond volt, mondták erre.
Egyedül maradtam hát, vezető nélkül, aki segíthetne megérteni sorsom. Pedig sokat töprengek. Köveket válogatok, aztán felkapaszkodom a hegyre, kiülök a sziklaperemre. Itt körülvesz az ég végtelen kékje, a fény táncol és lebeg, kedvesen simogatja a bőröm, kedvesen simogatja az egész világot. Szétterítem kincseim, felveszem és vizsgálgatom őket. A város zaja nem szűrődik idáig, hatalmas a csend, néha olyan hatalmas, hogy tisztán hallom benne a nap felől valami gördülő kövek morajlását.