Három hónapja annak, hogy találkoztam ezzel a furcsa férfival. Haja szinte platinaszőke volt, ahogyan minden egyes apró szőrszál is a testén. Szeme olyan sötétzöld, amilyet még soha azelőtt nem láttam, bőre szokatlanul világos. Wennek nevezte magát és hamar elárulta, hogy a ködből jött. Hamarabb, mint vártam. És bár azt rögtön éreztem, hogy ő nem olyan ember, mint akiket addig ismertem, de arra nem mertem gondolni, hogy valójában nem ember. Nem, nem mertem még gondolni sem erre, hiszen soha senkihez nem vonzódtam olyan őrült módon, mint hozzá. Eszembe sem jutott, hogy valami becsaphatja az érzékeimet, pedig egy-egy elejtett megjegyzéséből gyanút kellett volna fognom. Hetekkel később mesélt csak a lamoqról, arról a parazitáról, bár az ő esetében inkább szimbiontáról, ami a testében élt, segítve őt sok mindenben. Ez a parányi állat befolyásolta a vonzalmunkat. Azt a vonzalmat, aminek normális esetben nem lett volna szabad léteznie, ám ami nélkül soha nem lett volna részem mindabban, amit Wen mellett láttam és tapasztaltam. Arról, hogy mikor lett ez a férfi több számomra, mint egyszerű szerető, fogalmam sincs. Talán már az első pillanattól fogva, hogy megismertem.
***
Füllesztő délutánba fordult a forró, nyári délelőtt mire felértünk a szülővárosomhoz közeli hegyekbe. A napsugarak könyörtelenül égették Wen fehér bőrét, amit a lamoq gyógyított folyamatosan, különben nem bírta volna pár percnél tovább a nálunk oly természetes, erős napsütést. Ennek ellenére kiült velem a rovaroktól nyüzsgő, zöld hegyoldalba, ami nélkülözött minden árnyékot. Alattunk, a síkságon, hatalmas búzatáblák terültek el.
- Nem túl kellemes látvány - mondta Wen, mikor végigfuttatta tekintetét a tájon.
Kérdőn néztem rá.
- Megölitek vele a földet. Megölitek vele az élet lényegét - mutatott körbe a megművelt mezőkön.
- Te mindig olyan furcsa dolgokat mondasz - bámultam még értetlenebbül rá, mire ő elnevette magát.
- Ó, Yahra... a természet sokszínű. Az élet kulcsa a változatosság. Nem ez, amit itt látsz - mutatott körbe a messzeségbe. - Ez valami rossz tréfa, amibe még nem untatok bele.
- De hát, ez nem tréfa, ezt eszi a legtöbb ember. Ha nem termelnénk búzát, éhen halnának sokan.
Wen keserűen nevetett. - Ha nem termeltetek volna annyi búzát az évezredek során, most nem kéne ennyi embert etetnetek.
Összevontam a szemöldököm. Nem értettem, mire is akar kilyukadni ez az odaátról való férfi.
- Tudod, én sokat éltem itt köztetek - kezdte. - Először nem akartam elhinni, amit láttam és tapasztaltam. Azt hittem, ilyen nincs és csak én értek félre valamit. De a szomorú valóság az, hogy közeledtek a zsákutca végéhez, csupán nem akarjátok észrevenni.
- Mit kéne észrevennünk? - kérdeztem.
- Az életmód, amit folytattok... alapjaiban van elrontva. Régen úgy gondolkoztatok akárcsak mi, de ez az utóbbi nagyjából tízezer évben megváltozott. Rengeteg mesénkben szerepel az, amikor feladtátok a tisztes emberi mivoltotokat azért a mezőgazdaságért, amit máig is folytattok.
- De hiszen a mezőgazdaság nélkül nem lenne élelmünk. Vagyis nem ennyi ember számára.
- Ebben igazad van, de kicsit félreérted. Nem a mezőgazdasággal van a baj, hanem azzal a módjával, ahogyan ti termeltek.
- Miért? Hogyan termelünk? Mi a baj vele? - néztem Wenre nem kicsit értetlenül.
- Felszántjátok a földet - mutatott végig újból a végeláthatatlan búzamezőkön. - Hatalmas területekre egyetlen növényfajt ültettek. Minden számotokra nem kívánatos növényt és állatot száműztök róla, vagy épp kiirtotok. Mintha háborúban állnátok a körülöttetek lévő világgal. És miután kimerítettétek, terméketlenné tettétek a földet, utána tovább gyalázzátok műtrágyákkal.
- Mi mást tehetnénk? Hiszen ha nem termelünk élelmet, akkor még többen fognak éhezni, mint eddig. Mert hát így is éheznek sokan.
- Esetleg elkezdhetnétek más növényeket, más módszerekkel termeszteni. Értékesebb és változatosabb tápláléknak való növényeket. Életteret hagyva a többi fajnak is és kevesebb felesleget termelve. Nincs szükségetek az ideinél több élelem előállítására jövőre sem.
- De a népességünk évről-évre növekszik.
- Mert évről-évre egyre több élelem áll a rendelkezésetekre.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Azért van szükségünk több élelemre, mert egyre többen vagyunk.
Wen elmosolyodott. - Yahra, mi odaát nem folytatunk ilyen jellegű mezőgazdaságot. Sőt, szinte alig folytatunk valamilyet, mégsem éhezünk. A népességünk pedig lényegében nem növekszik, ellentétben a tiétekkel.
- Mert nektek nincs hozzá elegendő élelmetek - vágtam rá, de aztán el is hallgattam, mert éreztem, hogy ezzel csőbe húzott. - Lehet, hogy igazad van - mondtam végül megadóan.
Ő erre már nem szólt és nem is folytatta a témát. Én közben bután a növényeket bámultam és a rajtuk repkedő színes lepkét, mert az addig elképzelt összefüggéseim épp széthullottak és nem tudtam hirtelen mit összetákolni a darabjaikból.
- Nappali pávaszem, Inachis io - szólalt meg Wen. - Szép, mint minden lepkétek.
- Nem tudtam, hogy így hívják - állapítottam meg.
- És még mennyi fajnak nemcsak a nevét nem ismered, hanem a létéről sem tudsz. És anélkül halnak ki az emberi tevékenység következtében, hogy valaha is hallottál volna róluk - mondta, miközben tekintete hosszan követte a lepke kacifántos útját a levegőben.
- Ez szomorú - suttogtam. Tanácstalanná tett, nem tudtam, mit várt erre tőlem.
- Mára naponta százával halnak ki fajok a világotokban azért, hogy ti létezhessetek, ehessetek, szaporodhassatok - folytatta aztán. - Elveszitek az élőhelyüket, megsemmisítitek a táplálékukat, hogy az általatok előnyben részesített fajokat telepítsétek a helyükre. Csökkentitek a sokszínűséget, az életközösség változatosságát. Istent játszotok egy olyan világban, aminek a szabályai alól nektek sincs felmentésetek, pusztán késleltetve érzékelitek majd a szabályszegésetek következményeit.
Nem akartam hazudni magamnak: rettentő kellemetlen volt ezt hallgatni. Tudtam minderről, hiszen mindig szóltak ilyesmikről hírek. De más volt ezt valaki olyantól hallani, akinek adtam a szavára, aki tulajdonképp külső szemlélőnek számított a világomban. Mégis azt kívántam, hogy hagyná már abba. Nem akartam tudni ezekről, ám ő még nem végzett.
- Tudod, Yahra, nem csak más fajokkal teszitek ezt, hanem a sajátotokkal is. A természeti népek leigázása, áttérítése a saját kultúrátokra, hitetekre, az emberi kultúra sokszínűségét ölte meg szép lassan az utóbbi néhány ezer éves történelmetek folyamán. Mondhatnád, hogy még így is milyen változatos, de én inkább csak a hasonlóságot látom mind a keletinek, mind a nyugatinak nevezett kultúrátokban, hiszen azonos alapokra építkezik mindkettő. Jobban hasonlítanak, mint amennyire különböznek. Sajnos, az a tévesen szent cél vezérelt titeket, hogy az élet általatok helyesnek ítélt módja a követendő mindenki más számára is. Pedig ezzel rengeteget ártottatok ahelyett, hogy jobbá tettétek volna bárki életét is.
- Az emberek gonoszak. Ezt tudom - húztam el a szám.
Wen azonban megrázta a fejét. - Tévedsz. Nem gonoszabbak bármely más fajnál. Csupán a ti társadalmatok jelenleg tévúton jár, és nem akar erről tudomást venni. Ezért meséltek be magatoknak olyat, hogy az emberekkel van a gond. Pedig csak veletek van a gond, nem az egész fajotokkal.
- Biztos vagy te ebben? Én ilyet még senkitől nem hallottam - néztem Wen szemébe megkavartan.
Ő csak csendben bólintott, majd hanyatt dobta magát a fűben és az eget bámulva folytatta.
- Rengeteg apró és nagyobb hazugságban éltek. Közben erőszakot tesztek az életen, a természeten, önmagatokon. És teszitek ezt sokan úgy, hogy nem is vagytok ennek tudatában. Kiölitek mindenből a különbözőséget, a sokszínűséget, a változatosságot, ami az élet fennmaradásának a kulcsa volt eddig. Ám ezután is az lesz... veletek, vagy nélkületek.
Rövid hallgatás után aztán Wen visszatért az előző témához: - Nekünk az volt a szerencsénk, hogy hozzánk nem tudtatok átjönni. Különben talán minket is leigáztatok volna a technológiátoknak köszönhetően. Megrémítettetek minket. Azt gondoltuk egy időben, hogy valamiféle átok szállhatott rátok.
- Átok? Ki tudja...
- Dehogy. Azóta már mi is beláttuk, hogy az ilyen átkait mindenki maga választja. Nem átok ez, csupán egy téves döntés. Amiből tanulhatnátok, ha nem lennétek azzal elfoglalva helyette, hogy tagadjátok. Rengetegen nem is vagytok tudatában annak, hogy tagadásban élitek le az életeteket, hiszen ebbe születtetek bele. Aztán bekerültök az iskoláitokba és ott igazán megerősítenek benne. És nem csak erre jó az iskolarendszeretek, hanem arra is, hogy megtanítson egyformán gondolkodni, elhallgattatni a rendszerre káros gondolataid. Megtanítja, hogyan legyél te is egy a futószalagon gyártott adófizető rabszolgákból, hogy utána unottan végigdolgozd az életed valami olyanért, ami szinte senkinek sem jó. De az éveken át tanult tehetetlenséged nem engedi, hogy kitörj belőle - mondta Wen, majd felült és kezével eltakarta a szemébe sütő napot. - Ijesztőek vagytok - nézett felém. - A világ, a természet nem így működik. Ahogy ti sem. Nem vagytok sem rabszolgák, sem egyformák és a világotok összes többi faja sem az, legyen akár növény, akár állat. Yahra, ugye érzed, hogy valami nagyon nincs már rendben a világotokban?
Megsemmisülten bámultam a szemébe és csak bólintani tudtam. Kis idő múlva azonban mégis felvetődött bennem egy kérdés.
- Miért törődsz ennyire azzal, hogyan tesszük tönkre a saját világunkat?
Wen nevetett. - Saját? Ez a világ ugyanúgy nem a tiétek, ahogyan a másik sem a miénk. Mindenki a része és használója, de senki sem birtokolja. Engem is, és nálunk sokakat, mélységesen elszomorít az, amit nálatok látunk. Mi is élőlények vagyunk, ahogy ti is, és azok is, akiket a kihalásba taszítotok puszta nemtörődömségből. És azt sem tudhatjuk, mikor sikerül végül átjönnötök a ködön...
Megszólalni erre már nehezemre esett volna.
- Ne haragudj, hogy mindezt így a nyakadba zúdítottam.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Igazad van. Lázadnak a gondolataim azok ellen, amiket mondtál, mégis érzem valahol mélyen, hogy minden ellenvetés csupán kifogás lenne.
***
Egy nagyjából két héttel későbbi estén zaklatott lelkiállapotban talált Wen a megszokott park megszokott padján. Ő volt az oka, hogy alig fél órával előtte vesztem össze a legrégebbi barátnőmmel. Sosem gondoltam, hogy kötelezően egy véleményen kellett volna lennünk mindenben, mégis bántott, hogy az elvei fontosabbnak bizonyultak a barátságunknál. Kedvetlenül bámultam a tó előttem elterülő, sötét, csendes víztükrét.
- Azt állította Shaí, hogy alattomosan félrevezetsz engem és megmérgezed az elmém - mondtam halk és kínos nevetés kíséretében, miközben a férfi sötétzöld szemébe néztem. Tudtam, hogy nem volt igaza a barátnőmnek, mégis kényelmetlenül érintett a téma és annak a csekélyke esélye, hogy esetleg mégsem valótlant állított.
Wen kedvesen elmosolyodott, leült mellém, majd sokára szólalt csak meg, ezzel még feszültebbé téve engem. - És te mit gondolsz?
- Néha nem tudom, mit gondoljak. Olyan észrevétlenül változtam meg melletted, hogy... - de nem akartam folytatni.
- Próbáltalak hasonlóan ébreszteni fel a kultúrátok álmából, mint ahogyan gyermekkorodban altattak el bele. És bár egyáltalán nem úgy ment, ahogy szerettem volna, te mégis fogékony voltál rá.
- De vajon ez nem csak egy újabb álom? - néztem válaszokat kutatva a szemébe.
Mosolya azonban mit sem veszített magabiztosságából. - Gyere - mondta, majd felállt és megindult.
Én csendben és kíváncsian követtem. Szándékosan nem csatlakoztam mellé. Inkább kicsit lemaradva tartottam lépéseinek ütemét és közben erős hátát és karját néztem a parkot megvilágító, de mellőlünk egyre fogyatkozó lámpák sárgás fényében. Egyértelműen a tó fehérbe vesző túlsó partja felé tartottunk. Mikor egyre közelebb értünk a célunkhoz, én megtorpantam, de Wen elsétált egészen a gomolygó ködfalig, majd szembefordult velem.
- Akarod látni, mi hogyan élünk? Az meggyőzőbb minden szónál.
Bár nem ért teljesen váratlanul a kérdése, mégis megdöbbentem. Azt hittem, ilyenre csak a képzeletemben kerülhet sor. Aztán bizonytalanul, de bólintottam.
- Akkor gyere! - intett felém.
Tétova léptekkel közelítettem hozzá. Megrémített a sűrű, fehér köd.
Wen felém nyújtotta a kezét. - Nincs mitől félned.
- Úgy tudtam, mi nem léphetünk át a ködön - néztem a szemébe, miközben megfogtam a kezét.
- Ti, a civilizált világ emberei képtelenek vagytok rá. Mindenki más képes rá, legyen az ember, vagy más faj. Ez a mi védelmi vonalunk.
Szemem erre elkerekedett és bár szólni akartam, képtelen voltam értelmes szavakat előkaparni a csodálkozásom súlya alól.
- Látom, erről nem tudtál - mosolyodott el Wen, majd megemelte államat és biztatóan a szemembe nézett. - Én bízom benne, hogy neked már sikerülni fog.
Megcsókolt, de közben rajtam valami megfoghatatlan, furcsa izgatottság lett úrrá. Valóban ennyire megváltoztam volna?
Ahogy Wen lassan a ködbe lépett és magával húzott, úgy dobogott egyre jobban a torkomban a szívem. Az életközösség része vagyok, nem vagyok kivétel a természet törvényei alól - mondogattam magamban, mintha ez ekkor már bármit is számított volna, miközben egyre beljebb értünk a sűrű és puha, fehér pamacsok közé. Lehunytam a szemem és akkor megéreztem, ahogy változni kezd körülöttem minden: a levegő, a talaj, a hangok, az illatok, az egész környezet. Az egyetlen biztos pont Wen erős és biztonságot adó keze maradt.
***
Mottó: Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény.
***
A történet mondanivalójához az ihletet Daniel Quinn könyvei adták.