A ködsárkány

Évszám
2010

- Kérlek, mesélj nekünk valamit! - szólt a kislány az apjához.       
- Most nem. Még rengeteg dolgom van. De keressétek meg nagyapát, majd ő. Több sem kellett a kis csöppségeknek, már szaladtak is át a hosszú folyosón. Az öreghez benyitva pedig tüstént nekiszegezték a kérdést.
- Mit csinálsz? Ráérsz egy kicsit, Nagyapa? - A választ meg sem várva:

- Mert ha ráérsz akkor... -ha lehet még bájosabbra és ártatlanabbra fogva mint eddig. Az öreg kisandított a szemüveg fölött. Jól tudta mire megy ki a játék.

- Na jó-mondta. Üljetek ide a tűz mellé.Megvárta, míg mindegyik kényelembe helyezi magát a kandalló előtt, majd körbesimította hófehér bajuszát, megköszörülte torkát, amúgy csak a hatásszünet kedvéért, és rákezdett.

- Ez a történet a kék tavakon túl, a fenyvesekkel és patakokkal tarkított messzi északon esett meg sok-sok esztendeje Vorken fia Vendel királyságában, ahol senki nem szűkölködött, földjei és tavai ellátták az ott élőket.  Mindenki asztalára jutott jófajta vadból, gombából bőven, telenként pedig füstölt hal. Szokás volt ekkoriban az ifjakat elküldeni egy nagyobb útra, melyről tapasztalattal, tudással tértek vissza, felkészülve a férfikorra. Egynémelyik mesterséget tanult, és volt közöttük aki már teli erszénnyel tért vissza a kétéves útról. Abban az évben csak hárman nem tértek még vissza a hó elolvadtával: Haraat a vezér fia, Dobel a hajóskapitány fia, és Tiil a vadász unokája. Hogy miért nem értek még haza? Talán azért mert ők voltak a legmerészebbek, és nekik kellett a legmesszebbről hazatérniük. Ki tudja. Akárhogy is, a király őket várta haza a legjobban. Haraat még jókora távra volt szülőfőldjétől, de nem bánkódott hisz  igazán kitűnő hátast sikerült szereznie, és jóleső érzéssel töltötte el az mikor teli  erszényére tévedt a keze. Gondolta, ő már nem megy haza üres kézzel. Épp egy ilyen örömteli pillanatban tűnt fel előtte egy öregasszony, kinek bőre sötétebb volt, mint  jobb vállán tanyázó fekete hollója, lábai körül pedig egy hamuszínű kutya szaladgált. Az idős asszony kifújta pipája füstjét, majd rekedtes hangján megszólalt.

- Ó, lovag úrfi, légy üdvözölve! Már két napja nem ettünk semmit , ha volna egy kis fölösleges kenyered, nagy jót tennél vele. 

Haraat először meglepődött, hogy került ily hirtelen elé ez a ködös alak. Majd ahogy a pipafüst elszállt, meglátta az öreganyó arcát, és dühbe gurult. 

- Hogy merészelsz!?  Na tágulj előlem, sietős a dolgom! Pár pillanattal később az anyó a pipafüstön keresztül már csak a távolodó lovast látta. Szeme elmosolyodott, majd odaszólt a vén csahosnak.

- Na gyere, Banduka megnézzük a nagy vizet! 

A kikötőben több hajó is vesztegelt, de csak egy volt köztük, mely épp vitorlát készült bontani. Előtte állt újdonsült tulajdonosa, Dobel, ki rakományát vitette fel. 

- Üdvözlet a kapitány úrnak!- szólalt meg az idős hölgy. Az ifjú válaszképp bólintott egy halványat, gondolván, mégiscsak úgy illik. 

- Akad-e egy magamfajta öreg csont számára némi hely ezen a vitorláson? 

- Utasonként egy tallér – jött rá a gyors válasz.  

- Ó, drága uram, nincs nékem ennyi pénzem. Viszont ismerem a legtöbb gyógyfüvet, mellyel  a betegségek, rossz nyavalyák mind elkerülnek. Dobel végigmérte az anyót és látván annak viseltes ruháit, na meg furcsa kísérőit, elhatározásra jutott. 

- Igen ám, de kend nem egyedül jönne. Hisz ott ül vállán egy madár, az az eb meg még kárt tenne a rakományban, amit nem hiszem, hogy egy-két gyógyfűvel orvosolni lehetne. Ígyhát ha megbocsát, más hajót kell keresnie. Én el nem vihetem.

Azzal sarkon is fordult, és tette a dolgát. Mire visszanézett, ami nem volt hosszabb mint két sirályvijjogás, az anyó már sehol sem volt. Nem is lehetett, hisz már egy erdő legmélyén járt, és  épp egy ifjút nézett, ki pompás fajdkakasra szegezte megfeszített íját. Rebbent a vad, de hiába. Halk csobbanással egy tölgy melletti kis tóba esett. Örült is meg nem is Tiil, hisz eltalálta, csakhogy a kakas a víz közepén landolt. Sebaj, gondolta, valahogy, csak ki lehet szedni. Eközben az öreg kutya felnézett gazdájára, mint aki csak jelre vár. A vénasszony elmosolyodott, mint aki éppen erre számított .

- Látod Banduka, ma sem maradunk éhen.

Kilépve az öreg tölgy takarásából, komótosan odasétált a tóparthoz. Az ifjú észrevette a nem várt vendégeket, és fülig vörösödött. Nem elég, hogy ez történt, még más is szemtanúja volt. Meglepetésében hirtelen meg sem tudott szólalni. Megpróbált kinyögni valami köszönésfélét, de aligha volt kivehető.

- Rá se ránts, még nem veszett el - mondta az anyó. Azzal megadta a várt jelet, s már loholt is az eb korát meghazudtolva a dermesztő kékségbe. Amikor enyhült arcáról a pír, a fiú végre megszólalt.

- Tiil vagyok – hajolt meg – hazafelé megyek északra, Vendel udvarába. Igaz, szüleim nincsenek, de nagyapám már biztosan vár. Ő a király vadásza, és nagy tisztességben őszült, remek céllövő hírében áll. Az anyó helyeslően bólintott majd ő is bemutatkozott.

- Az én nevem Younde, és mint arcomon is látszik, nem idevalósi vagyok. Messze délről jöttem, és ismerem a füvek, fák szinte minden titkát. Mire ezeket kimondta, megérkezett Banduka, szájában a meglőtt madárral, és jóízűen megrázta magát, mint aki csak fürdőzésből jött. Aznap mindannyian jól bevacsoráztak. A tűz mellett sokáig beszélgettek arról, kivel mi történt az eddigi élete során. Mivel Tiil még igen fiatal volt, többnyire ő hallgatta Younde beszámolóit szülőföldjéről.  Volt ott mindenféle furcsaság, a csíkos öszvérektől kezdve a fenyőfa nagyságú őzeken keresztül az olyan óriási teremtményig, aminek orra leér egészen a földig. Ennyi csoda hallatán csak nagy sokára jött álom Tiil szemére. Talán még azon sem csodálkoznánk, ha álmában is ezek a furcsa lények riogatták volna, de bizony nyomasztóbb volt az, és már nem először tört rá.  Hajnaltájt lehetett már, mikor Tiil úgy érezte, bokáját körbefonja valami nyirkos és hideg köd. Hirtelen kinyitotta a szemét, és Banduka szürke bundája kezdett körvonalazódni, amint csapódnak róla a vízcseppek a szélrózsa minden irányába.

- Á, csak te vagy! 

Azzal jólesően nyújtózkodni kezdett, hogy minden tagjába eljusson az ébredés. Nagyot ásított, és egyszer csak valami különös, finom illat csapta meg az orrát. Azonnal az illat forrása felé tekintett, ahol Younde valami reggelifélét készített a hűlő parázson. Szemlátomást nem volt bonyolult, csupán néhány fekete magot szórt a lobogó vízbe.

- Ébresztő, fiatalúr, reggel van! Azzal már nyújtotta is felé a különös itókát. Tiil még nem látott efféle főzetet, de az illata igazán hívogató volt, így gyorsan megitta.

- Láttam az éjjel rosszat álmodtál. Elmondod, mi bánt? – kérdezte Younde.

Tiil elmondta zavaros, rémisztő álmát, közben a hátán végigfutott a hideg, tenyere nyirkosabb lett, a szíve meg majd kiugrott a helyéről.

- Nézz a szemembe fiam!- mondta nyugodtan Younde, és kérges tenyerét rátette Tiil kezére - Ha jó szándék vezérel, nincs mitől félned, és akkor nem leszel magányos ebben az életben. Így hát azt mondom, hallgass mindig a szívedre, mert tudom, az a helyén van, és túl nagy baj nem érhet.

Ahogy ezeket kimondta, Tiil lelkében tűz gyúlt, hisz visszagondolt arra a szedervirágra, ki őt könnyek közepette engedte a nagy útra s remélte, atyja még nem adta hozzá egy nemesi kérőhöz sem . Amint Younde visszahúzta a kezét, Tiil érezte, hogy van valami a tenyerében. Rápillantott, és egy talizmánt látott. Kérdően nézett az öregasszonyra.

- Vidd magaddal! -mondta bölcsen Younde - még nagy hasznodra lehet, erejét a legforróbb sivatagok egy-egy porszeméből nyertem ki. Hitem szerint jó kezekben képes teljessé tenni egy életet. Tudni fogod kinek add, és mikor.

Tiil megköszönte a különös ajándékot, és a szívébe is hamar visszaköltözött a nyugalom. A nap már a fák fölé kezdett magasodni, így ideje volt ismét útnak indulni. Igaz, előtte Younde még jó pár főzetre való fekete magot is adott, amiből reggel az italt főzte. Útmutatásként figyelmeztette az ifjút, hogy ez biz erősebb mint a helyi málnaborok, és este csak akkor igyon belőle ha mindenáron virrasztani akar. Végezetül az ifjú megköszönte a sok jó tanácsot és mindketten felkerekedtek. Egy ligetig útitársak voltak, azután Tiil átkelt több tisztáson, erdőn, és érezte, a patakok is a hazai zenét csörgedezték. Örült, hogy még napnyugta előtt hazaér, és az éjszakát már otthon töltheti. Ment is tüstént, felért a szomszédos domb tetejére, és már látszottak az első házak a völgyben. Nem sokkal később az utcán már embereket is látott, kiknek illemmel köszönt. Végre hazaért, gondolta, de első dolga mindenkinek, mikor megjön, hogy lerója tiszteletét a király előtt. Ahogy közeledett  nagyterméhez, egyre erősödött az a nyugtalan morajlás amit már kint is érzett. A helybeliek egyre jobban összesúgtak, pusmogtak és efféle hangfoszlányok szűrődtek ki a tömegből: -meggyütt. -itt a harmadik is. -talán majd űk... Ezeket próbálta tekintetével elcsípni, de csak azt látta, hogy szinte mindenki, még a katonák is fekete ruhába öltöztek az erre megszokott zöld és kék viselet helyett. Mire a nagycsarnokba ért, Haarat és Dobel tiszteletük jeléül már a trónus előtt féltérdre ereszkedtek. Sebtében ő is csatlakozott hozzájuk.

- Rendben, örülök, hogy te is itt vagy Tiil - szólt a király tompa hangján, kinek arcán öröm helyet csak bút láthattak az ifjak. Halljátok hát szavaim mindhárman. Elgyöngíti lelkemet és testemet a bánat. Tanácsosaim és bölcseim szerint elfordultak országomtól az istenek és ránk küldtek egy lidércet. Hiába volt az a sok áldozat, amit engesztelésképpen tettünk, elvitte legkedvesebb dolgainkat, és amikor már ez sem volt neki elég, gyermekeinket ragadta el. A vár fokán posztoló őreim látni vélték, hogy Ködsárkány képében jő hömpölyögve a nyugati hágón keresztül, s mire eléri házaink szélét legyűrhetetlen álmot hint az összes lélekre – ahogy ezeket Tiil hallotta, arca egyre sápadtabb lett. Hát mégis igaz, nem csak álmodta.

- Ahogy jött, úgy távozik is - folytatta a király - Csöndben az éj leple alatt, de minden alkalommal magával visz egy fiatalt. Fiamat, Venrilt már egy éve elragadta, és azóta számos gyermeket. Tegnap éjjel pedig királyságom legszebb ékköve, a leányom is eltűnt.  Fiam, ki örökölné koronám, már nincs. Vendel hangja megremegett, még soha nem látták ilyen törékenynek. Így azé lesz trónom – folytatta - és lányom, aki az én szedervirágomat  visszahozza. Most, hogy itt vagytok talán még van némi reményünk.

Az ifjak meghajoltak, s vállukra tett nagy teherrel rögtön útra keltek. Egyikük sem ilyen fogadtatásra számított, és fáradtak is voltak a hosszú úttól, ezért jól jött egy kis lélekmelegítő. Haraat jóféle málnabort vett magához, Dobel kedvence a mézsör volt. Tiil kulacsa régen kiürült, ezért Younde magocskáiból kapott be pár szemet. 

-Igyatok a boromból, ez bátorságot ad, hisz látom, igencsak rátok fér - mondta büszkén Haraat, és bőrkulacsát a többiek felé nyújtotta. Igen erős volt a bor, de egy-egy kortyot azért ittak belőle.

- Ha már itt tartunk, merem állítani, az én mézsörömtől meg nincs édesebb.

- Lányoknak és kölyköknek való ez - mondta a Haraat miután egy embereset húzott az édes nedűből.

- Neked is ez a véleményed Tiil?- ravaszkodott Dobel

- Meg ne sértődjetek, de én nem nagyon bírom az efféle italokat, egyből a fejemnek áll, de szívesen adok az én babszemjeimből.

- Hadd lám! - kapta ki kezéből Haraat - Hisz ez fekete. Én ezt meg nem eszem – tolta el magától.

- Mutasd csak! - érdeklődött Dobel, azzal kíváncsian megszagolta őket. Hm, remek az illatuk - gyorsan bekapott egy szemet, és elfintorodott - de az íze keserébb mint az éretlen gyümölcs magja.

- Jó-jó, kicsit kesere főleg mézborra, viszont nagyon frissítő - magyarázta Tiil.

- Na mostmár hagyjátok a torkoskodást, megérkeztünk - rivallt rájuk Haraat.

Felosztották maguk között a nyugati hágó három kiemelkedését, melyeket a helyiek hordköveknek neveztek. Ezek a szikladűnék csak egy kőhajításra voltak egymástól, de róluk biztonsággal kémlelhették a környéket. Haraat a bal oldali, Dobel a középső, Tiil a jobb oldali sziklán foglalt helyet. A tetejükön jelzőtüzeket gyújtottak. Nem telt el sok idő, és a tűlevelek között szúrós szél kezdett süvíteni, ami a nappal nyomát szinte teljesen elfújta, átadva helyét a csillagoknak. Ebben nem is volt semmi szokatlan, hisz egyik égi vándort követi a másik. Most is kezdett valami derengeni, de ezer ördög és pokol, nem kelet felől hanem nyugati irányból. Gomolygott át mindenen, és sűrű volt, mint a vizes kéreg füstje a tűzön. Jött buckázva fákon, sziklákon a völgy felé, kanyargott akár a hegyi ösvény. Hihetné az ember fia egyszerű ködnek is, de fénylettek elől hideg, kék szemei. Amint Haraat meglátta, felugrott és kardot rántott.

- Na gyere, te bestia - fogta két marokra éles fegyverét, de több már nem hallatszott, elérte teljesen a homály. Most Dobel felé vette az irányt, az pedig mire felemelhette volna lándzsáját, már csak fáradt öregember módjára támaszkodni bírt rá, teljesen elhagyta akarata és mint a részeg tántorgott, kishíján a szemei is leragadtak. A köd már a harmadik dűnét fogta közre. Tiil szíve hevesebben kalapált, mint eddig valaha, kezében megfeszült íjának idege, de nem lőtt. Álmosságot egyáltalán nem érzett, annál inkább perzselő tüzet, ami úgy lobogott benne mint a fáklya. Maga körül mindenütt a sárkányt látta, ami teljesen bekerítette. Nem volt menekvés. A nagy bestia egyre gyorsabban körözött. Már kézzel érinthette volna. Egyszercsak a két hideg szem alatti száj megszólalt. 

- Te meg hogy vagy még mindig talpon, már rég szunyókálnod kellene! -ahogy ezeket kimondta már nem is volt annyira félelmetes, mondhatni egészen megjuhászodott.

- Az én hatalmam csak addig tart- mondta meglepően bársonyos hangon - míg valaki ébren nem bír maradni. Mihelyst ez megtörténik, én felszabadulok.

- Mi alól?– kérdezte Tiil döbbent arccal és tágra nyílt szemekkel.

- Na engedd le az íjad, és elmondom. Úgysem bírsz bennem ilyesmivel kárt tenni.

Tiil leengedte fegyverét, és kérdően nézett legyőzött ellenfelére.

– Én a nagy hegy lábánál eredő Vágyak Forrásából származom, egy mély barlangból. Két téllel ezelőt váratlan vendége volt a barlangnak. Ez a kíváncsi vendég állandóan pityergett. Már szinte elviselhetetlen volt.

- Ezért ragadtad el azt a sok helybelit?- vágott közbe Tiil kételkedő hangon.

- Köhm - köhintett a sárkány - Folytatnám, ha megengeded. Könnyeinek párája összekeveredett a forrással, így uralma alá kerültem. Amikor ködként éjjelente útra keltem, nem a szél szavára hallgattam, hanem az ő vágyaira. Ami csak megtetszett neki, el kellett vinnem hozzá. Ez így ment egészen mostanáig. Hálából amiért megszabadítottál, segítek bejutni a barlangba, amúgy is kezd szűkös lenni ennyi harácsolás után. Na, pattanj fel!

- És velem mi lesz? –szólalt meg Dobel kótyagos hangon - csak nem akartok itt hagyni?

Tiil felrántotta maga mögé a még mindig bizonytalan Dobelt. Amikor Haraatot keresték, látták, hogy hangosan, horkolva húzza a lóbőrt odalent. Nem szálltak le hozzá, hanem eszeveszett tempóban száguldottak át hágón, egyenesen a nagy hegy felé.

- Egyél ebből - mondta Tiil, és Dobel orra alá dugta a fekete magokat, amit az tüstént magához is vett, kesereség ide vagy oda.

- Azt hittem csak álmodom! - kiáltott fel Dobel.

 - Csöndesedjetek, mindjárt odaérünk - miközben a sárkány ezeket mondta, már be is siklottak a barlang bejáratán, ami gyalogszerrel egész biztos megközelíthetetlen volt.

- Hol van, amiért küldtelek – visszhangzot a köveken mindenfelől egy követelőző hang - és kik ezek?

- Tiil vagyok ez pedig Dobel, a társam azért jöttünk hogy kiszabadítsuk Vendel király lányát. Te ki vagy? Mutasd magad! - néztek körbe, az ifjak de csak egy csörgedező forrást láttak.

- Hogy ki vagyok? – szólt a hang ismét. Nincsen se apám, se anyám. A három égtáj mágusai öntötték mohó vágyaikat imába, hogy megalkossák azt, aki teljesíti minden óhajukat. Hiába volt minden tudásuk, nem sikerült. Nem sikerülhetett, hisz nem szívlelték a negyedik mágust, a délit, aki nem akarta uralni a természetet kapzsiságával. Vele lett volna teljes a varázs, de a többiek lenézték sötét bőre, boszorkányos kinézete miatt, így testet már nem kaphattam. Így lettem kíváncsi kóborszellem, nevem Loóki. Annyira vágytam erre a világra, hogy a három mágus nem tudott kordában tartani, és ebbe a barlangba száműztek. Én viszont megszerettem a világotokat, olyan akartam lenni mint bárki ember fia. Sorra mindent ki akartam próbálni, de csak elhozni tudtam bármit is, megkóstolni, érezni vagy játszani velük nem. De félek, nekem csak a negyedik mágus tudna testet adni. Egyszer csak egy fekete árny suhant be a barlangba az ifjak feje felett. Három gyors kört leírt, közben reszelős hangján károgott, mint a holló és már távozott is, mintha soha nem is szállt volna ott. Tiil nyomban felismerte, és eszébe jutott Younde talizmánja. Letépte nyakából, és belevetette a kis forrásba. A víz, mintha üstben forrt volna, úgy elkezdett bugyogni, és a gőzéből egy tízéves forma fiú alakja kezdett kirajzolódni. Ahogy a pára elszállt, a fiú végignézett magán, és nem akart hinni a szemének. A vízben meglátta saját arcmását, tapogatta saját kezeit, mellkasát.

- Ember lettem! – kiáltott fel örömében.

Amint ezeket kimondta, a hajnal derengő képe kezdte megvilágítani a sziklatermet. Tiil egyre harsányabb ásításokat hallott a barlang mélyéről. Ott volt a király szedervirág szépségű leánya, és ott voltak mind, kik az elmúlt hónapokban eltűntek a köddel, így az elveszettnek hitt trónörökös, Venril is.

- Hol vagyok?

- Mi ez a hely? –kérdezgették az ébredezők.

- Minden rendben - nyugtatta őket Tiil, és  udvariasan felsegítette a királylányt. A lány arca felderült boldogságában.

- Már nagyon vártalak haza– mondta a királylány Tiilnek, aki szokásához híven elvörösödött. Mielőtt bármit is mondhatott volna, köréjük gyűltek a Loóki által elrabolt fiúk és lányok.

- Ideje hazatérni – mondta Tiil.

- Itt hagytok? – kiáltott fel Loóki kétségbeesetten. Tiil Venrilre tekintett.

- Menjünk együtt – ajánlotta Tiil – Vendel király majd eldönti, mi lesz a sorsod.

- Na és hogy akarsz lejutni innen, nagyokos? – kérdezte Dobel Tiilt – hiszen alattunk egy szakadék tátong!

- Majd én segítek – kiáltotta Loóki, és a forrás felé fordult – kérlek, utoljára teljesítsd a kívánságom! Vigyél le minket a köddel! Ha jót teszel, többé nem fognak rettegni tőled az emberek!

A köd felkapott mindenkit, és sebesen kúszott velük le a hegyoldalon, egészen Vendel király udvaráig. A forrás szelleme örült, hogy az emberek, ahelyett, hogy aléltan összeestek volna érkezésére, boldogan üdvözölték a visszatérőket. Vendel örömkönnyeket hullatva ölelte magához gyermekeit.

- Ismerd őt meg apám- mondta Venril a szemérmes Loókira mutatva - igaz ő minden bánatunk oka, de tudom, nem tehetett másként, és hiszem, hogy ha lehetőséget kap, megszolgálja a bizalmat.

- Ez igazán királyhoz méltó beszéd-monda Vendel és koronáját rátette fia fejére, majd Tiilhez fordult.

 - Megmentetted gyermekeim, és birodalmam - mondta - milyen jutalmat kívánsz cserébe, azon kívül, ami már úgyis a tiéd? - azzal rámosolygott Tiil mellett álló leányára.

 - Nekem nem kell semmi más rajta kívül - felelte Tiil, mire a királylány boldogan megcsókolta. Tiil ismét fülig elpirult.

- Éljen a király, éljen a megmentőnk! - éljenzett a tömeg, és ezernyi süveg repült egyszerre a magasba. Csak az ezeregyedik hiányzott, mely Dobel fején volt.

- Uram már megbocsáss- szólt az elégedetlenkedő hang - ha királyságod fiadé, lányod keze pedig Tiilé, mit kapok én?

- Fordulj fiamhoz, Ő mostantól a király.

- Tiéd lesz mostantól a legszebb és legnagyobb hajó a királyságban Dobel főkapitány- mondta Venril méltóságteljesen.

- Hm, nem is rossz -dörzsölgette állát Dobel - Már tudom is, merre visz az első utam. Arra, amerre ezek a kesere kis babok teremnek.

- Így végződött a ködsárkány legendája - mondta a nagyapa, ki épp egy ásítást fojtott el - de most már sipirc lefeküdni, későre jár.

Szófogadóan mentek is a lurkók a folyosóra, de egyikük még visszanézett.

- Nagypapa - szólalt meg komoly hangon- kifelejtettél valamit.

- Mégis mit? - nézett ki szemüvege fölött laposakat pislogva a nagypapa.

- Hogy hívták a királylányt?

- Úgy mint téged szederbokrom. Lakka.

A kislány szája fülig ért és már szaladt a többiek után.