A fura jószág megjelenésének azonnal híre terjedt a faluban, s harmadnapra egyenként és csoportosan is jövögetni kezdtek az emberek az állat megtekintésére. Nyár lévén, akadt volna munka éppen elég a földeken, apám mégis úgy érezte, kötelessége illendőképpen fogadni a kíváncsiskodókat, annál is inkább, mert valahogy sejtettük: a jövevény feltűnésével a mi családunkat kitüntetés érte.
A nagy meleg ellenére igencsak kirittyentettük magunkat – gyolcsing, gyolcsgatya, sujtásos mellény, árvalányhajas, nemzetiszín szalagos kalap és tükörfényes rámás csizma –, így fogadtuk a látogatókat, no meg persze szilvóriummal: egy ötliteres demizsonnal elfogyott aznap, pedig mindenki csak egy kupicával ivott.
Mindenki, aki jött, ugyanúgy vizitált – mintha összebeszéltek volna: először kezet fogtak apámmal, aztán mosolygó képpel lehajoltak énhozzám, s kezet fogtak velem is, a miniatűr felnőttel, majd megbirizgálták a kecske orra hegyét. Végül így szóltak apámhoz: “Sok szerencsét a kecskéhez, Balcsi!”, aztán ha a látogatónak sietős volt a dolga, sokatmondó hümmögéssel búcsút intett, ha meg több ideje volt, el kellett mesélnem neki a jószág érkezésének históriáját.
Két napja Szili Pityuval, a pajtásommal szokásos nyári foglalatosságunkba merültünk: meztelenül fürödtünk a kertsor végében elterülő kicsi kerek tóban, aztán belefeküdtünk az utcát két hüvelyk vastagon borító futóhomokba, és betakaróztunk vele. Amikor már nem bírtuk elviselni a hőséget, mint két apró homokember visszaszaladtunk a tóra, és leöblítettük magunkról a fövenyt.
Már jócskán bent jártunk a délutánban, épp szédelegni kezdtem a forróságtól a homokban, szólni akartam Pityunak, hogy fürödjünk, de kiszáradt a szám, és egy hang sem jött ki a torkomon: az országút felől, a bekötőúton hirtelen egy csigavonalban tekergő, vastag oszlop emelkedett az ég felé, akár egy palackból kieresztett szellem, és közeledett ijesztő sebességgel felénk. A nap egyszeriben sápadt koronggá vált az útszéli szentjánoskenyérfa egyik ágán. A szemem egy pillanat alatt tele lett homokkal, s amikor kinyitottam, a forgószél már el is vonult, csak a homokszemek szitáltak még percegve jó ideig. Pityuék háza előtt feküdtünk, a mi deszkakerítésünktől húszlépésnyire...
Ekkor derengett föl valami a mi kapunk előtti feljárón, valami állat – apránként vált ki a por függönye mögül, kutyának nagy volt, borjúnak kicsi, s csak mikor már leszállt az összes homokszem, ismertem föl.
Farral a kapunknak állt, feltartott fejével egyenesen a dunapentelei dombokra hanyatló napba nézett. Mozdulatlanságában maga volt a megtestesült nyugalom és büszkeség, csak jobb mellső lábát hajlította be kissé, mintha indulni készülne tovább, de még várna valamicskét. Szőrét nyugatról, amerre nézett, s amerről a förgeteg érkezett, gyönge szellő borzolta, szakálla viszont meredten ívelt előre. Mintha testének körvonala arannyal lett volna kihúzva – pedig csak a napfény nyaldosta körül, mint ínyenc marhanyelv a sótéglát. Olyan kíváncsi voltam a váratlan vendégre, hogy Pityuról teljesen meg is feledkeztem.
Nem lépve, hanem a lábamat a homokban csúsztatva közeledtem a kecske felé, élveztem a bokáig érő, forró biztonságot – önkéntelenül késleltettem a találkozást az állattal. Nem csodálkoztam, hogy a kecske továbbra sem mozdul, ismertem a fajtáját, sokszor órákig képes dermedten állni, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami komoly probléma, amelynek a megoldása nélkül nem zökkenhet vissza a mindennapok valóságába.
Már egészen közel értem hozzá, a szeme sarkából láthatott is volna, de a jelek szerint nem zavartatta magát. Ekkor kezdett gyanússá válni a jelenés, közelebbről valahogy a szőre hatott furcsának, egészen durva volt… Amit messzebbről a szőre borzolódásának véltem, az nem volt más, mint a kőrücskei közti girbegurba vájatokban a szellő által kergetett kvarcszemek miriádjainak mozgása!
Pontosan olyan színe volt, mint a lába alatt a homoknak – akárha a homokból nőtt volna ki, vagy a förgeteg szelleme a fölszippantott fövenyből gyúrta volna össze jókedvében kecske alakúvá s állította volna oda a mi portánk elé valamilyen kifürkészhetetlen szándékkal.
- Na, most már nekünk is van bálványunk! – mondta apám tréfásan, miután a szénabehordást követően elmondtam neki, amit a kecskéről tudok; a “bálvány”-nyal arra utalt, hogy az alvégen a csöppnyi katolikus közösségnek volt egy kis zörgő pléhkrisztusa, amely szerintünk, kálomisták szerint nemhogy segíteni nem tudott az embereken, de kicsinysége miatt inkább szánalmat ébresztett azokban, akiket vigasztalnia kellett volna.
Először csakugyan arra vetettünk, hogy a homokból született és tömörült össze a kecske, mert amikor apám meg a napszámosunk, Fekete János megpróbálta fölemelni, és eltenni az útból, hogy behajthasson a szénásszekér, alig tudták megmozdítani és a felhajtó széléhez vonszolni.
Aznap este apámnak és Hájas Bandinak, a sógorának különösen jó volt a kedve, pedig apám most sem ivott több bort annál a kevésnél, amit szokott, Bandi bátyám pedig bizonyára egy csöppel sem kevesebbet annál a rengetegnél, ami nap mint nap legurult a torkán. Apámnak megvolt az a csodálatos képessége, hogy át tudta venni mások borvirágos hangulatát anélkül, hogy ő maga akár csak egy kortyot is ivott volna. Nemsokára dalolni kezdtek Bandival, és olyan széles jókedvük kerekedett, hogy cigányokat is hívattak volna, ha anyám rájuk nem szól, hogy késő van már, és holnap korán kell kelni. Így ünnepelték meg a kecske érkezését, aztán eltették magukat másnapra.
A negyedik napon a kecskét becipeltük a kapuból az udvarba. A gazdálkodó paraszt udvarán nem sok kihasználatlan tér van, mégis sikerült állandó helyet lelnünk a furcsa szerzetnek. Az udvar egyik sarkában hevert egy széles, az egyik végénél törött marhaitató vályú, azt fenékkel fölfele fordítottuk, és arra állítottuk az állatot. Aztán a konyhából menten kivittem egy hokedlit, s arról óvatosan felszálltam a kecske hátára – vigyáznom kellett, csak három lábon állt a jószág, hiszen a jobb mellső lába nem érintette a földet.
Természetesen az összes kertsori gyerek szerette volna “meglovagolni” a paripámat, de én csak Pityunak engedtem. A többiek fűt-fát ígértek, cukorkát, tíz fillért, legbecsesebb játékaikat is felajánlották. Alszögi Pista volt a legerőszakosabb: nem riadt volna vissza attól sem, hogy ellopja nekem az anyja féltve őrzött kösöntyűjét. Én azonban hajthatatlan maradtam. Már akkor éreztem, hogy ez a kecske nem játékszer.
Egy bágyadt délelőttön, jó néhány nappal az után, hogy piedesztálra emeltük a jövevényt, feltűnt valami: mindig igen sok háziállat sündörgött vagy pihent körülötte. Bogár kutya például macskamód dörgölőzött a kőkecske valamelyik lábához. Szegény öreg jószág bal szemére már rég hályog ereszkedett, megmaradt fél szemével viszont sóváran sandított föl a szobor hasára... És a baromfiak is, amelyek szabadon kószáltak az udvarnak abban a fertályában, előszeretettel fürödtek a vályú mellett a porban vagy pihentek az emelvény tetején, pedig a kecske nem sok árnyékot vetett.
Őszre Bogárnak meggyógyult a szeme, pofáján pedig a már erősen fehéredő szőr kezdett visszafeketedni. Ezt csak én vettem észre a családban, az viszont még a nagyanyámnak is szemet szúrt, hogy ilyen gyönyörű nagyra a tyúkjaink még sohasem nőttek.
Volt nekem a ház körül egy kicsi földem, egynegyed holdacska, amit apám jelölt ki számomra, hadd tapasztaljam meg minél előbb az önállóság ízét, s hadd műveljem tetszésem szerint. Miután ősszel bevetettem búzával, mint jó gazda gondoltam a hengerelésre is – és különös ötletem támadt.
- A kecskével szeretnék hengerelni, édesapám.
- De hát hogyan gurulna az, kisfiam? Tán letöröd a lábait?!
- Dehogyis, édesapám. Jól megkötözöm a csüdjeinél, és majd elhúzza a Rigó.
- És nem fogja túrni a földet az a kőbálvány?
- Nem hát, én tudom. Szép finom íve van a hasának meg az oldalának. Öröm nézni. Eleget figyeltem a nyáron.
Úgy is történt, apám beleegyezett. Nehézséget csupán a kecske szállítása jelentett. Apám, Hájas Bandi meg Fekete János óvatosan feltették a jószágot egy kiskocsira, és kitolták a földemhez. Én közben a kecske fején tartottam a kezem, s beszéltem is hozzá, hogy nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. Úgy bántam vele, mint egy miskárolásra előkészített disznóval. A felnőttek letették a kecskét az oldalára, ahogy kértem, aztán megkötöztem a lábainál, s a kötélvégeket a felszerszámozott Rigó hámfájához erősítettem. Fogtam a gyeplőt, ráálltam a kecskére, suhintottam egyet az ostorommal, és nekiindultunk. A kezdeti nagy zöttyenéstől valami mintha megzörrent volna, de – gondoltam – nyilván a hám vasrészei okozhatták e zajt, ám a zörrenés a bukkanóknál többször is megismétlődött, és mindig a lábam alól hallottam, nem pedig a Rigó felől. De nemsokára megszoktam, és nem törődtem vele. Kicsi voltam, ötéves, csak a Rigó széles, erős, biztonságot sugárzó farát láttam magam előtt, meg a hosszú farkát, amellyel szüntelenül a legyeket csapkodta. A fara fölött, az ég kékjében csak néha villant föl a feje, és libbent meg sárgás sörénye. Napnyugtáig végeztünk, a kecskét pedig visszaállítottuk a helyére.
A rákövetkező esztendőben gyönyörű búzám termett, nem szorult meg a szeme, nem volt semmi betegsége – se lisztharmat, se rozsda –, a hatalmas kalászok büszkén bókoltak, az aratás előtti viharban nem dőlt meg, mint a többi gabonánk java része. Apám osztott-szorzott, és kiderítette, hogy sokkal nagyobb terméshozamot értem el, mint ő.
- Szép búzád termett, kisfiam.
- Szép hát, édesapám, hiszen kőkecskével hengereltem!
Ősszel ismét búzát vetettem, noha apám óvott tőle, mondván: jobb lenne herét vagy repcét vetnem, különben csökkenni fog a hozam. De én már akkor is makacs emberke voltam. Hengereltem a kecskével meg a Rigóval, s jövőre – még több búzám termett! Apám nem akart hinni a szemének, amikor kiszámította a hozamot.
- Ezt meg hogyan csináltad, kisfiam? – kérdezte a bajuszát rágcsálva.
- Nem tudom, édesapám, a kőkecskével hengereltem – válaszoltam, holott már korántsem voltam olyan biztos a dolgomban. Sokszor éppen akkor kezd az ember tamáskodni, amikor valami halvány bizonyíték kerül a kezébe.
Apám mindenesetre nem hitetlenkedett, kijelentette, hogy a hektáronkénti több mint hét tonnás hozamom isteni ajándék, s ősszel szeretné elkérni tőlem a kecskét, s azzal hengerelni a többi földünket. Fülig pirultam a büszkeségtől.
Mondanom sem kell, szeptemberben a földemet megint csak búzával vetettem tele. Apám óvatosabb volt, nem akarta kockáztatni a család kenyerét, úgyhogy ő a szokásos vetésforgót alkalmazta, de a kecskémet bizony elkérte, és mind a huszonegy hold búzával bevetett földet azzal hengerelte meg. Amikor végzett, s hazaért a határból, nekem szegezte a kérdést: - Kisfiam, te is hallottad, hogy ebben a jószágban zörög valami?
- Hallottam hát, édesapám, nem tudom, mi lehet, én már megszoktam.
Visszaállítottuk a jószágot a helyére. Késő este volt már, sötét, abban maradtunk, hogy holnap egy kicsit tüzetesebben megnézzük.
Engem azonban nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. Amikor már mindenki aludt, fölkeltem. Nem mertem világot gyújtani, nehogy észrevegyenek. Kibotorkáltam az udvarra. Újhold volt, a levegő koromfekete massza. Ahogyan a deszkakerítés mellett tapogatózva az udvar sarka felé közeledtem, egyszer csak földbe gyökerezett a lábam: a kecske sárga szemekkel bámult rám. Noha már-már igazi élőlényként kezeltem, világító szemeket azért mégsem vártam egy szobortól, még ha az Úristen pottyantotta is elénk. Az első döbbenet után mentem tovább, aztán lassan odaértem hozzá. A szempár továbbra is meredten nézett. Felálltam a vályúra, és megpaskoltam az állat oldalát. Ekkor ért az újabb meglepetés: a kő egészen sima volt, akár a dunai kavics, és szinte meleg.
- Jól van, na, tudtam én, hogy különleges jószág vagy… - mondtam neki, vagy inkább magamnak, hogy ne féljek.
Aztán próbáltam megsimogatni a fejét is, de valami nagyon puhába nyúltam. A puhaság egy kicsit dorombolt a kezem alatt, majd unottan lehuppant a földre, és elsompolygott. A cirmos.
Reggel apámmal első dolgunk volt alaposan szemügyre venni a kecskét. Az éjszakai élmény álomnak rémlett, de hogy mégsem álmodtam, az is bizonyítja, hogy a kecske oldala csakugyan igen sima volt. Hirtelen viszolygás fogott el. Mintha a kecske valami ronda bőrbetegségben szenvedne, amitől kihullott a szőre. Ráadásul az egyébként homokszürke állat oldala foltokban sárgásan fénylett. Apámmal megállapítottuk, hogy lekoptak a kőrücskei, mégpedig ott, ahol hengerelés közben a földet súrolta. De nem is evégett jöttünk, hanem hogy kiderítsük, tényleg zörög-e belül. Apám odaállt elölről a fejéhez, két kézzel megmarkolta a nyakát, és elszánt mozdulattal egy pillanatra hirtelen megemelte – vagyis a hátsó lábaira állította. Én oldalt álltam, a vályú mellett, s figyeltem a felágaskodó kecskét, aztán ahogy visszazöttyent a helyére, határozottan hallható volt valami fémes zörrenés. És amint néztem az oldalát, láttam, hogy a sárgás foltok is átrendeződtek.
Nem hagyott nyugodni bennünket a dolog, s mivel nem tudtunk okosabbat kitalálni, eldöntöttük, hogy kihívjuk az öreg Tillingert.
- No, hun az a beteg? – tért a tárgyra az öreg, miután letette a kredenc mellé az jókora állatorvosi táskáját, amely – ahányszor csak láttam – a korábbiakhoz képest mindig egyre dagadtabb lett.
- Odakint van a kecskénk az udvar sarkában. Zörög benne valami, meg az oldala sárgállik – sorolta apám a tüneteket, s röviden elmondta, miért fontos haszonállatunk nekünk ez a kecske.
- Ha zörög, hát megauszkultáljuk, mi fáj neki – kommentálta Tillinger bácsi, és előszedett a táskájából egy hallgatócsövet, amely engem valami különös trombitára emlékeztetett. Hármasban kimentünk az állathoz, s Tillinger bácsi auszkultálni kezdte a jószágot a sima hasánál.
- Majd mindjárt… - mondta apám, és a nyakánál fogva ismét lendített egyet a jószágon. Tillinger bácsi ráncos arca egy pillanatra fintorba torzult, majd így szólt: – Elég… - Levette a hallgatócsövet a füléről. – Van benne zörej, de nem szívzörej, ahhoz túlságosan cseng és bong. Hanem a hasfala annyira elvékonyodott, hogy kímélni kell szegény párát.
No, hát ettől aztán apámmal nagyon elszontyolodtunk, de azért még megkérdeztük az öreget, mennyi időt jósol a kecskének, ha továbbra is ugyanígy hengerelnénk vele.
- Nem érné meg a következő talajmunka végét.
Az alföldi paraszt igen leleményes: mindig igyekszik jóra fordítani a reménytelen helyzetet is. Apámmal rögtön meghánytuk-vetettük, miképp tehetnénk hasznossá a kecskét úgy, hogy kíméljük az oldalát. Azon a nyáron és őszön folyton lotyogott az eső, úgyhogy a pincében feljött a talajvíz. A boroshordók alját nem érte el, tehát nem volt nagyobb baj, de az egészet víz borította. Apám, Hájas Bandi és Fekete János lecipelték a kecskét a pincébe és beállították a zavaros, zöldes lébe, a lépcsővel szembe, hogy látni lehessen, ha fölülről letekintünk. Aztán este összefogdostuk a tizenöt libánkat, amely az udvaron bóklászott, és levittük a kecskéhez. Egy hónapon át ez a művelet minden áldott este megismétlődött. Izgalmas vacsora utáni program volt a harapós libákat hajkurászni, majd lépegetni le velük a csúszós lépcsőn, de meg is lett az eredménye: október közepére a pincei barlangtóban a szárnyasok a kőkecske közelében úszkálva kétszer akkorára nőttek, mint ha anyám szorgosan tömte volna őket. Az egyik egyszer beszorult a kecske hátsó lábai közé, úgy kellett kiráncigálni. Félve vágtuk le az első hatalmas szárnyast, nem tudtuk, milyen lesz az íze… De a betegeskedő kecskénk nem hagyott cserben bennünket a pince homályában sem: olyan finom, omlós húst azóta sem ettem, a libalevestől pedig még a halottak is életre keltek volna. A libák tolla is tömöttebb lett, a pehelytollaik olyan selymesek, hogy a belőlük készült vánkosokért később, a nehéz időkben kisebb vagyonokat kaptunk. Kecskénk gondoskodott rólunk még holtában is…
No de ne szaladjunk előre... Gyógyíthatatlan betegsége, amely legjobb esetben is állapota stagnálását ígérte, valamint az, hogy a piedesztálról lekerült a pincébe, a véletlenül feltört talajvízbe, minőségi zuhanás volt. Az égből jött, a földre szállt, aztán a föld alá került: mi jöhet ennél rosszabb?
Tavasszal anyám vett harminc kiskacsát, őket is a kecske oltalma alá helyeztük. Őket talán még a libáknál is sebesebben nevelte a kőkecske – a nagy igyekezettől a sötétben olykor szinte fel-felderengett sárgásan a hasa, ahogyan a lázrózsák gyulladnak fel az ember arcán.
Teri néném, Hájas Bandi hallgatag felesége ekkortáj kezdett gyengélkedni. Hogy volt-e összefüggés a kecske nyavalyája és az ő betegeskedése között, nem tudom, de ha egyszer a magasság urától – vagy a sors kezéből – kérés nélkül kaptunk egy csodatévő állatot, az arra kellett hogy intsen bennünket: ugyanilyen váratlanul és kéretlenül el is veheti tőlünk, sőt, bajt is kaphatunk a nyakunkba, csőstül. Voltaképpen a jó, amiben eddig részesültünk, a kiszolgáltatottságunkra figyelmeztetett. A kecske érkezéséig konokul küzdöttünk a megélhetésért, és szinte csak az időjárástól függtünk – a kecske érkezése után viszont még egy olyan felsőbbségtől is, amely az esőhozó felhőknél magasabban székelt.
Kegyelmi állapotunknak nyáron szakadt vége. Júniusban, miután szépen felnevelte a kiskacsákat, felhoztuk a kecskét a pincéből, és odaállítottuk a gangra. Ezt a helyet Teri néném miatt választottuk, mert szegényről kiderült, hogy a gyengesége előrehaladott tüdőcsúcshurut következménye. Amikor kedve volt, kiballagott a kecskéhez, letelepedett egy székre az állat mellé, és mindkét kezét rátette, vagy egyszerűen nekitámaszkodott az oldalának, és pihengetett. Arra gondoltunk, ha az állatokat képes gyógyítani a kecske, miért ne tudna segíteni az emberen is. Vagy ha nem is segít Terin, de ő mégis bizakodik, az is jó. Sajnos azonban, a rendhagyó kúra eredményességéről nem volt módunk meggyőződni.
Június huszonegyedikén, az esztendő leghosszabb napjának estéjén a kőkecske megszűnt létezni: csak egy halom kő maradt utána.
A történet végét csak hallomásból ismerem, úgy mesélte el sok évtized múlva Alszögi Pista, aki tevékenyen közreműködött az állat elpusztításában.
Este a családunk lakodalomba volt hivatalos. Apám, anyám, Hájas Bandi meg én négy órakor indultunk hazulról. Csak a beteg Teri maradt otthon, a Kunszentmiklósról átrándult nagyanyám, hogy Terire vigyázzon, valamint Fekete János, utóbbi azért, hogy férfi is legyen a háznál. Igen ám, de Fekete annyira nekibúsult, hogy nem mehet a lakodalomba, hogy leitta magát – én leltem rá késő éjjel a szénakazal tövében. Teri a belső szobában aludt – mint később elmondta, szörnyű álmot látott: kint ült a gangon, nekidőlt a kecskének, mire az állat hirtelen megelevenedett, haragosan hátrafordította a fejét, ránézett, majd rémisztő szökkenéssel szembeugrott vele, és nekirontott; Teri alig bírt bemenekülni a házba, alig bírta kizárni a kőbálványt, amelynek a szarva beleakadt az ajtó résébe… Nagyanyámat szintén álomkór lepte meg, akár a tetőt is elvihették volna a feje fölül.
Ilyen védtelen helyzetben volt a portánk, amikor este Alszögi Pista, saját bevallása szerint, őgyelegni kezdett a kapunk előtt. Maga sem tudta, mit akar, valahogy kárpótolni szerette volna magát, amiért nem ülhetett föl a kecskére. Elmondta, hogy estefelé járt az idő, nevetségesen vékonynak és hosszúnak látta saját árnyékát, s az úton a kisebb keréknyomokba is már mélyen befészkelte magát a homály, az az időszaka volt ez a napnak, amikor a fény a házfalakat oldalról és szinte alulról éri, kidomborít rajtuk minden kis egyenetlenséget, s föltárja az épületek eladdig rejtett felszíni szerkezetét… (Költő veszett el benne, gondoltam, vagy pedig a benne szunnyadó – esetleg a láthatatlanul közelgő? – gonosz élesítette meg ennyire a figyelmét.) Egy szó mint száz, amikor épp azon töprenkedett, miképp juthatna be az udvarunkba úgy, hogy a Bogár eszeveszett csaholással fel ne riassza a háziakat, egyszeriben két igen hosszú árnyékot látott fölzárkózni maga mellé, egyiket jobbról, balról a másikat. Megfordult, s két férfit pillantott meg. Kicsit oldalt lépett, hogy jobban szemügyre vehesse őket, mert nagyon a szemébe tűzött még az a bágyadt nap is, s akkor az egyik ember valami furcsa nyelven kérdezett valamit, amit a másik tolmácsolt a számára: “Ide tartozol te?” – mondta, s rábökött a házra. Alszöginek jól vágott az esze, mint a kis csirkefogóké általában, s rámondta, hogy “Hát!” “Mennyiért adod a kecskét?” – jött az újabb kérdés, mire Alszöginek elakadt a lélegzete, és jó néhány másodpercbe beletelt, míg magához tért. Addig is megpróbálta szélsebesen fölmérni a helyzetet. A kérdező mintha németül beszélne, de egészen különösen, kántálva és torzítva a nyelvet, és sok olyan szóval elegyítve, amelyet Alszögi sohasem hallott még. Tudott ugyanis egy kicsit németül, az első világháborút megjárt sváb kocsmáros beszédét épp eleget hallgatta. A kérdező más tekintetben is fura szerzet volt. Látszott rajta, hogy pénzes ember, de a második kérdés hangsúlyából Alszögi azt érezte ki, hogy fukar is egyben; úriasan volt öltözve – vagy inkább városiasan –, de nem lehetett úriember, mert valahogy rosszul állt rajta a ruha, az a nagykockás öltöny, amilyenhez hasonlót annak idején a Szárazbabódra vetődött cirkusz kikiáltóján látott. Szakálla borzas, mint a szél tépázta csőszkunyhó, cimpa nélküli füle felül hegyes, s fekete szemében, amely leginkább egy föld alatti állatkáéra emlékeztetett, volt valami zavart és gyanakvó – mintha mindig a nyomában volnának. “Száz pengő!” – vágta rá Alszögi, határozottan, de kissé hunyorogva, mert az idegen, csak hogy nagyobb nyomatékot adjon a kérdésnek, mellényzsebéből előhúzta aranyóráját, felkattintotta a fedelét, és a nyugodni készülő nap egyik utolsó erősebb sugarát az óralappal elkapva megcélozta Alszögi bal szemét. “Száz pengő!” – ismételte Alszögi, aki ekkorra már fölocsúdott, s aki ennyi pénzt eddig még sohasem látott együtt. “Az rengeteg, legyen ötven!” – alkudozott tolmácsa útján az idegen. Alszögi végül belement, mert ötven pengőt sem látott együtt soha, csak apja keresményét, pár napi napszámot.
Az idegenek behatoltak a kapun – Bogár nyüszítve eloldalgott –, egyenesen odamentek a gangon álló kecskéhez, a beteg oldalára fektették és kivonszolták az udvar közepére, majd a tolmács valahonnan a ruhája alól előkapott egy kis kézicsákányt, és belevágta a kecske hasába. Négyszer csapott le, mire sárga zuhatagként áradt ki a kőszobor gyomrából a töméntelen aranypénz. A tolmács most két bőriszákot húzott elő, és fürgén, két marokkal tömni kezdték beléjük az aranyat. Alszögi a döbbenettől önkéntelenül közelebb lépett, mire a tolmács, oda sem nézve, rászólt: “Marad!” Hamar megtömték az iszákokat, majd látván, hogy a ház körül semmi mozgás, az idegen kikapta a tolmács kezéből a csákányt, és hevesen csapdosni kezdte a kecskét, ahol éppen érte. Szétverte a lábait, majd a fejét, aztán a tompora következett volna, mire Alszögi, gombóccá gyúrva a markában szorongatott öt zöldhasú bankót, felordított: “Abbahagyni! Aufstehen! Abtreten!” Az idegenek erre összerezzentek, sőt, Alszögi állítása szerint reszketni kezdtek, mint a nyárfalevél. Felkapták iszákjukat, átvetették a vállukon, és futólépésben távoztak – eltűntek nyugat felé, amerről a kecske is érkezett: két görnyedt pálcika-ember a félig lebukott nap irdatlan korongjában.