Évszám
2010
Élt egyszer egy hamvas szépségű árva leány, akit Bazsarózsának becézett a kedvese. Teljes szívükből szerették egymást, és már az esküvőt fontolgatták, amikor egyszer csak kitört a háború. A leány mátkáját, Kertész Jánost már másnap behívták katonának. Néhány hét múlva híre jött, hogy sikerült kiűzni az országukra támadó ellenséget; véget értek a válságos napok. Ám alig egy órával később gyászhír érkezett: Kertész János hősi halált halt a csatamezőn.
Az örömöt keserű bánat söpörte el - Bazsarózsa szárazon égő szemekkel szenvedett. A temetésen szinte csak alvajáróként volt jelen, különben megszakadt volna a szíve, amikor a fekete koporsót elnyelte a föld. Nem tudta elhinni, hogy kedvese nincs többé, és már sohasem találkozhatnak egymással.
- Egy ilyen szerelem nem érhet véget a halállal! - gondolta. De amikor látta, hogy a többiek tudomásul veszik, nincs mit tenni - ami történt, megtörtént -, a leány elbizonytalanodott. Miután mindenki hazament, visszatért a sírhoz, és bazsarózsát ültetett a fejfa tövéhez. Azután eleredtek végre a könnyei, és belemosták fájdalmát a porhanyós földbe, a virág gyökereihez.
Este, miután álomba sírta magát, Bazsarózsa a kedvesével álmodott. A legény megjelent az ágya végénél, és így szólt:
- Ne sírj miattam, kedves, hiszen élőbb vagyok, mint valaha! Csak a földi világ számára haltam meg. Ha te is úgy akarod, együtt élhetünk egy mennyei kertben, ami reánk vár. Ám ez a kert most még kőkertként rejlik valahol a földön. Neked kell megtalálnod, és a síromról letépett bazsarózsával felélesztened. Különben én sem léphetek be a mennyei kertbe, mert nem szolgáltam rá. De ne legyen Kertész János a nevem, ha nem leled meg a kőkertet, és nem tudod feléleszteni! Járj sikerrel édes mátkám, szívem, Bazsarózsám!
A leánynak nagyot dobbant erre a szíve. Kinyitotta a szemét, de nem látott senkit. Finom rózsaillat járta át a szobát, és Bazsarózsa felbolydult szívét. Nem is hagyta el többé őt, bármerre ment ezután.
Bazsarózsa tarisznyájába tett némi útravalót, és kilépett az éjszakába. Meg sem állt a temetőig, ahol diadaltáncot járt némán a sötétség. Csak a frissen hantolt sír fölött derengett egy kis világosság. A leány átvágott hozzá a sírkövek között, és csodálkozva látta, hogy a fejfához ültetett bazsarózsa időközben olyan hatalmasra nőtt, hogy egészen ráborult a sírra. Mintha összeölelkezett volna azzal, akinek teste a föld mélyén pihent, miközben szíve-lelke odafönt várja hűséges mátkáját. Milyen egyszerű lenne most véget vetni az életének, hogy kedvese után menjen a halálba! És milyen nehéz követni őt az életbe, ha egy halott kőkertet kell megtalálnia és felélesztenie ahhoz, hogy beléphessenek együtt a mennyei kertbe!
- Ne legyen Bazsarózsa a nevem, ha nem járom végig a kőkerten át vezető utat, aminek a végén Kertész János vár rám! - kiáltotta a leány, és letépett egy bazsarózsát a sírról. Nagy csengés-bongás támadt erre, mintha ezernyi apró harang szólalt volna meg! A temető sírkövei megreszkettek, némelyik éles hangon felsikoltva kettérepedt. Az alattuk lakozók riadtan lapultak a koporsó fenekére - azt hitték, hogy eljött az Utolsó Ítélet! A sötétség meghátrált a János sírjáról letépett virág elől, amelyet ibolyakék fényudvar vett körül. A sírhantra boruló bazsarózsabokorból fenséges illat áradt.
Éjfél volt. A templomtoronyban megkondult egy harang. Hangja sokáig elkísérte a leányt, aki útra kelt, hogy addig vándoroljon, míg a kőkert kapujához nem ér.
- Ha kell, elmegyek a világ végére, vagy még tovább - gondolta, - csak megtaláljam az én páromat, aki él a halálon túl!
Ment, mendegélt Bazsarózsa, kezében a virággal. Az éjszaka nappalba fordult, majd ismét éjszaka lett. Volt, hogy befogadták este az emberek, volt, hogy barlangban húzta meg magát. Többnyire a szabadban talált nyugvóhelyet, a fák lombsátora és a csillagos ég fenséges kupolája alatt. Sokszor ázott-fázott, éhezett és szomjazott. Olykor menekülnie is kellett emberek vagy vadállatok elől. De ő csak ment rendületlenül, mert valahol várt rá egy kőkert, és csak azon keresztül juthatott el Kertész Jánoshoz.
Három esztendeje kóborolt már, amikor egy végeláthatatlan pusztaság közepén nagy fáradtság tört rá, s lerogyott a földre. Sokáig feküdt, és kezdte elhagyni a remény. Felnézni sem volt ereje, nemhogy felkelni! Úgy látszik, itt fogja végezni, és anélkül kerül át a halál birodalmába, hogy megtalálta volna a kőkertet.
- Nem, az nem lehet! Akkor nemcsak én, hanem János sem léphet be a mennyei kertbe - gondolta. - Ne legyen Bazsarózsa a nevem, ha most itt feladom! - suttogta maga elé.
A kezében szorongatott virág ekkor halkan megcsendült, s erősebben kezdett fényleni és illatozni. A kimerült leányba friss erő költözött. Felnézett. Egy kőfal magasodott előtte, mely eltakarta a mezőt. A lenyugvó Nap, mielőtt eltűnt volna a fal mögött, kibontakozott a felhők öleléséből, és melengető fénysugarat küldött Bazsarózsának. A leány feltápászkodott a földről. Eleinte még meg-megingott, de aztán egyre biztosabban állt a lábán.
A fal szabályos körívben húzódott a pusztaság közepén. Bazsarózsa körüljárta a kerítés által körbezárt területet, de kaput sehol sem talált.
Lassan bealkonyodott. Már csak egy vékony aranysáv derengett a nyugati ég alján, ahol a sötétbe hajló mező összetalálkozott az éggel - azután az aranyszegély is elhalványult. A Nap nyugovóra tért, és átadta helyét a Teliholdnak. Az éjszaka királynője holdsugaras tekintetét a fallal körülkerített területre szegezte. Ő már tudta, amit a leány csak sejtett, hogy régóta keresett úti célja előtt áll!
- A kőkert nem enged be ám akárkit magához! - súgta a Telihold. - A János sírjáról szakított virág azonban kaput nyit a falon, ha méltó vándor tartja a kezében. De tudd meg, hogy ha átléped a kaput, onnan nincs visszaút! Vagy eljutsz holtában is élő mátkádhoz a mennyei kertben, vagy kővé dermedve a kőkert foglya maradsz! Jól gondold meg hát, hogy mit teszel!
A leány arcát mosoly öntötte el, mely úgy világított, hogy még a kőfal is meglágyulni látszott a fényében. Bazsarózsa a kerítéshez érintette a virágot, és a feltáruló kapun keresztül belépett a kertbe. A fal nyomban összezárult mögötte. De ő mosolyogva nézett fel a Teliholdra, aki az égbolton gyülekező felhők közül visszamosolygott rá, majd ezüstös fényével a háttérbe húzódott.
A kőkertre sötétség és halotti csend borult. Az avarból nyirkos pára szivárgott, és szétterült a föld felett. A leány kezében tartott virág ibolyakék derengése volt az egyetlen fényforrás. Akármerre ment Bazsarózsa, vele tartott a világosság, ám háta mögött rögtön összezárult a sötétség. Kísérteties látványt nyújtott a kert. A föld felszínén gomolygó ködből faragott kőoszlopok és kőtáblák meredeztek, mintha egy elvarázsolt temető erre-arra dülöngélő sírkövei lettek volna. Kövek ezrei hevertek a földön, és a leánynak igencsak figyelnie kellett, nehogy elbotoljon bennük! A köveken faragott virágminták és növényi fonatok kavarogtak.
Bazsarózsa gyönyörködve nézte őket. Az egyikhez egészen közel hajolt, hogy jobban lássa, és eközben hozzáért a János sírjáról tépett virággal. E pillanatban nagyot csendült valami - talán a kő, talán a fénylő bazsarózsa, vagy egyszerre mindkettő. És a kő megmozdult: életre kelt, növekedett! A leány álmélkodva nézte, majd odébb lépett, és ébresztgetni kezdte sorra a köveket. A temetői csendet nagy csengés-bongás és a növekedés hangjai váltották fel. A kövek elmozdultak a helyükről, majd egymás hátára kapaszkodtak, és egyre bonyolultabb formákat hoztak létre. Egy ismeretlen terv szerinti épület szerkezete rajzolódott ki Bazsarózsa csodálkozó tekintete előtt. Oszlopok, boltívek, falak és ablakok, majd egy torony nőtt ki a szinte semmiből. A kőkert közepén egy templom állt. Virágminták díszítették - mintha maga a kert költözött volna fel rá! Körülötte kiürült az udvar, hiszen minden kő megtalálta helyét az épületben. A kopár kertben csupán két kőszobor maradt: egy oroszlán és egy unikornis. Bazsarózsa ijedten nézett az oroszlánra, az egyszarvú szépsége viszont csodálattal töltötte el!
Odalépett a kecses állat szobrához, és megérintette a nyakát. Egy bizsergető erőáram futott végig rajta, más azonban nem történt. Azután a fénylő bazsarózsával próbálkozott, de a kőszobor ekkor sem kelt életre. Az ibolyakék fényudvar viszont átterjedt rá, és az egyszarvú különös, földöntúli látványt nyújtott. Bazsarózsa csak nézte-nézte, és a szíve össze-vissza kezdett verni. Szinte erőszakkal kellett elszakítania tekintetét a szoborról, hogy mozdulni bírjon. Azután az oroszlánhoz lépett, amely döbbenetesen nagy volt és félelmetes. Bazsarózsa úgy érezte, hogy őt is köteles életre kelteni, vagy legalábbis megpróbálni. Titkon azért abban reménykedett, hogy a hatalmas fenevad is megmarad kőnek. De amikor hozzáérintette a bazsarózsát, az oroszlán hirtelen megmozdult. Nagyot nyújtózkodott, majd egy akkorát üvöltött, hogy szegény leány ijedtében beszaladt a csupa virág templomba.
Az épület mennyezetén szépséges virágdíszek és növényi indák burjánzottak. De Bazsarózsa nem bámészkodhatott kedvére, hiszen az oroszlán bármelyik pillanatban beronthat a kapun! A János sírjáról szakított virágból egy fénycsóva csapott ki, és a templom közepére mutatott, ahol egy nyitott kőkoporsó feküdt a padlón. Oldalán kopottas felirat látszott, ami így szólt:
Ez itt a Halál kapuja, ami az Örök Életre nyílik. Ha belefeküdtél, nem hagyhatod el mindaddig, míg az új Nap fel nem kél a mennyei kert fölött!
Bazsarózsa a fényjelet követve elindult a kőkoporsó felé, aminek belsejét mohatakaró borította. Ám ekkor nagy robajjal kicsapódott háta mögött a templom kapuja, és egy szörnyű ordítás morajlott végig az épületen. A leány megtorpant. Életösztöne menekülési lehetőségek után kutatott, ám a nyitott kőkoporsó a lehető legrosszabb helynek látszott! Hogyan is tudna elrejtőzni ott az iszonyú fenevad elől?
- Ha most elfutok innen, talán sosem jutok el Kertész Jánoshoz! Tovább kell mennem a mennyei kerthez vezető úton, ami a Halál kapujából nyílik. Nem mindegy, hogy milyen halált választok! És a bazsarózsa talán megvéd az oroszlántól... - gondolta, majd odaszaladt a kőkoporsóhoz, és lefeküdt a bársonyos mohatakaróra. Két kezével melléhez szorította a János sírjáról tépett virágot, ami fényudvarába fogadta fekhelyét.
Az oroszlán karmai rémségesen csikorogtak a templom kövén. Aztán egyszer csak felhördült, de olyan közel, hogy forró lehelete becsapott a kőkoporsó belsejébe. A leány halálra vált arccal szorongatta a bazsarózsát. Minden idegszála azt kiáltotta, hogy „menekülj!" De maradt, mert azt gondolta:
- Egy életem, egy halálom, én bizony addig nem mozdulok innen, míg az új Nap fel nem kél a mennyei kert fölött!
Abban a tudatban feküdt ott, hogy a hatalmas ragadozó bármelyik pillanatban szétmarcangolhatja. Tekintetét a templom mennyezetére szegezte - jobb, ha nem látja, miként ront rá az oroszlán! A mennyezet virágdíszei derűsen néztek vissza rá; úgy látszik, ők jobban bíztak a bazsarózsa védelmezőerejében! Talán nekik is volt igazuk, mert az oroszlán nem támadott. Különös hangon dorombolni kezdett, mintha hívogatná őt, hogy másszon ki a kőkoporsóból. Vajon mit akar, segíteni vagy ártani? A leány másodszor is így szólt magában:
- Egy életem, egy halálom, én bizony addig nem mozdulok innen, míg az új Nap fel nem kél a mennyei kert fölött!
És mozdulatlanul feküdt tovább. Ám ekkor kiderült, hogy a hívás nemcsak neki szólt... A mohakaró megmozdult alatta; itt-ott felpúposodott, mintha valami tekeregne ott. A leány ide dűlt, oda dűlt, majd rémülten látta, hogy egy hatalmas kígyó mászik elő a moha alól! A haja égnek állt az irtózattól, de mozdulni sem bírt, mert minden erő kiszállt a tagjaiból. Amúgy sem lehetett volna hová menekülni - odakint az oroszlán, idebent az óriáskígyó, aki most szembefordult vele, és sziszegve ráöltögette a nyelvét. Táncos mozdulatokkal himbálta a nyakát, aminek kiszélesedő részén egy halálfejes minta díszelgett.
- Hiszen ez egy halálfejes kobra! - nyílalt bele a felismerés a leány szívébe, majd jeges fagyként kúszott feljebb, és szorította el a torkát. A kígyóból dermesztő hideg áradt. Bazsarózsa megadta magát a sorsnak, és Kertész Jánosra gondolt:
- Ha ez az ára, hogy találkozzam vele, hát legyen!
Ekkor a kígyó egy villámgyors mozdulattal odakapott hozzá. De nem azért, hogy belemarjon a méregfogaival, hanem hogy kitépje kezéből a virágot. A következő pillanatban már kúszott is kifelé a kőkoporsóból, és szájában vitte a János sírjáról szakított bazsarózsát. Zsákmánya fénye lassan kialudt a templomot elárasztó sötétségben. Az oroszlán elégedett morgással üdvözölte szövetségesét. Aztán úgy tűnik, távoztak, mert a karmok csikorgása és az alattomos sziszegés elhalkult. Az ajtó becsapódott - halotti csend és sötétség borult a templomra. Bazsarózsa nem látott semmit, és már saját szívdobogását sem hallotta. A fagy kezdett áthúzódni a kezére és a lábára is. Érezte, hogy ha nem mozdul, néhány perc múlva esélye sem lesz rá, hogy valaha is kimásszon innen! Minden elhagyta őt... Először a kedvesét veszítette el, most pedig a sírjáról szakított bazsarózsát. Lassan elfogy a maradék ereje, és vele együtt az élet is elhagyja őt. Ha most összeszedi magát, talán még ki tud jutni ebből a sötétségből, ami az alig pislákoló életet is hamarosan ki fogja szívni belőle!
Ám a szíve nem így gondolta:
- Egy életem, egy halálom, én bizony addig nem mozdulok innen, míg az új Nap fel nem kél a mennyei kert fölött! - mondta egy hang benne. Úgy hangzott, mintha végtelen távolból a saját hangját hallaná, Kertész János hangjával összefonódva.
És ekkor elkezdtek folyni a könnyei. Bal szeméből a bánat, jobb szeméből az öröm könnyei, mert egyedül volt a templom közepén, de mégsem érezte magányosnak magát.
A templomkapu nyikorogva kinyílt, és bársonyos léptek hangja hallatszott. Valaki jött, egyre közelebb és közelebb! A nyitott kapun keresztül fény derengett. Bazsarózsa könnyfátylon át nézte a mennyezet virágait, melyek mintha víz alól bólogattak volna feléje. A leány moccanni sem bírt, hiszen már nem állt másból, mint könnyező szemekből és egy alig-alig lüktető szívből.
- Hát ilyen a halál - gondolta -, és most eljött értem!
Érezte valakinek a jelenlétét, akitől nem kell félnie. Aztán meg is látta őt a könnyein keresztül. Az egyszarvú állt a kőkoporsó lábánál, mint egykor álmában az ő halott kedvese az ágya végében! A templom levegőjét finom rózsaillat töltötte be.
Bazsarózsa szeméből megállíthatatlanul folytak a könnyek. Azt sem tudta, ébren van-e, vagy csak álmodik? Látta, hogy a szoborból lett hófehér egyszarvú a kőkoporsó mellé lép, és lehajtja fejét. Homloka közepéből egyetlen csavaros szarv tört elő. A leány pislogás nélkül, teljes bizalommal hagyta, hogy a gyönyörű állat szarva hegyét belemártsa a bal szeméből, majd a jobb szeméből kibuggyanó könnyekbe.
A templom ekkor hirtelen kivilágosodott, aztán tovább és még tovább, mintha sohasem akarná abbahagyni! A toronyban megkondult sok ezernyi harang. Öröm reszketett a levegőben. A templomkapun kívülről csikorgó hang hallatszott: mintha köveket dörzsöltek volna össze.
Ibolyakék fény öntötte el a templom belsejét. Az ablakokon át arany fénysugarak ágai nyúltak be, keresztül-kasul átjárva az épületet. Bazsarózsa úgy érezte, hogy nem bírja el ezt a hatalmas fényességet, mindjárt megvakul! Behunyta a szemét, és hagyta, hogy egy új erő átitassa az egész lényét. Az új Nap, íme, megjelent! Felkelt, hogy mennyei kertté varázsoljon mindent a fényével!
Amikor a leány újra kinyitotta szemét, mosoly ragyogott fel az arcán, ami tovább és még tovább világosodott, mintha sohasem akarná abbahagyni. Ugyanilyen mosoly fénylett kedvese arcán, aki ott állt mellette, a hófehér egyszarvú helyén... Igen, Kertész János élőbb volt, mint valaha, és Bazsarózsa is, aki eljött hozzá, elevenebb volt, mint bármikor ez idáig!
A leány szinte kiröppent a kőkoporsóból, hogy átölelje a mátkáját. Miközben egybefonódva álltak ott, és szívük egy ütemre vert a harangokkal, a nyitott kőkoporsóban bazsarózsa virágai bújtak elő a moha alól. Az Örök Életre nyíló kapu virágba borult.
Fényvirágok nyíltak a mennyezeten, miközben ők kéz a kézben végigsétáltak a templomon. Egy égi kórus örömujjongása fogadta őket, amikor kiléptek a kertbe. A főkapu mentén két hatalmas kőszobor állt: az oroszláné és a halálfejes kobráé. A kígyó szájában tartotta a zsákmányul szerzett virágot, ami velük együtt kővé változott. Bazsarózsa egy pillanatra megborzongott, és jól esett belenézni kedvese derűsen nyugodt tekintetébe.
- Ők is a barátaink, hiszen segítettek nekünk előbbre jutni a mennyei kerthez vezető úton - mondta Kertész János csendesen.
A leány szótlanul bólintott. A mennyei kertben most csend honolt. Ahol egykor a kőkert kerítésfala húzódott, két világ találkozott egymással. Idebent színpompás bazsarózsák hajladoztak. A templom körül aranyszínben ragyogtak, egy tágabb körben vörösen virítottak, kívül pedig érintetlen hómezőként fehérlettek. Mennyei harmat csillogott, és csodavirágok illata szállt körülöttük.
Két Nap sütött egyszerre az égen. A mennybolton tündöklő új Nap mozdulatlanul ontotta fényét, míg a régi Nap sápadtan kóborolt az égen, mint aki sehol sem találja igazán a helyét.
Ha felfelé nézett Bazsarózsa, mennyei kertek virulását látta mindenütt. Mindegyiknek a közepén templom magasodott, és halhatatlan lelkek gondozták a mennyei kert fényvirágait.
Lefelé tekintve azt látta, hogy kertjüket egy végtelen pusztaság övezi, aminek a mélye kőkerteket rejtett magában. Kőbezárt lelkek sokasága várakozott bennük, hogy egyszer végre kiszabaduljanak.
- Ne legyen Bazsarózsa a nevem, ha nem segítünk nekik a mennyei kerthez vezető úton! - mondta halkan a leány, és megszorította János kezét.
Összemosolyogtak, és mosolyuk nyomán fénylő bazsarózsák nyíltak a pusztaságban.