Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.
Egy ember talált a téren ötszázezer forintot.
Hazavitte. A táskát, amiben a pénz volt, lerakta a hálószobában. Beült a nappaliba, és a térdét verdesve nevetni kezdett.
Ez valami vicc lesz, törölgette örömkönnyeit. Kandi kamera. A stáb ott áll az ajtaja előtt. Mindjárt bekopognak.
Mikor később lehiggadt, rászakadt a valóság. Mintha szupercella telepedett volna fölé. Szinte érezte, amint nyakig elmerül több liter esővízben. Behunyta szemét, várta a jégdarabokat.
Ha nem tréfadolog, akkor leszámolásba keveredett. Lehet, hogy bérgyilkos van a nyomában, kezében marhabénítóval. A lakótelep átváltozik nem vénnek való vidékké, melyen a halál negyvenötös lábakon oson.
Beóvakodott a hálóba; mintha szeretőt rejtegetett volna. Fehér színű volt a táska. Mint a szűz hó.
Aznap túlórázott, és lekéste a megszokott járatot. Türelmesen várakozott a következőre. Súlytalan ácsorgott a térbe vetve, mikor fiatal nő lépett mellé. Dübörgő zenét hallgatott, és lágyan, szélesen mosolygott rá. Fekete, térdig érő nadrágján rózsaszín selyem sort feszült, mint egyedi márkajelzés. Az ember úgy belefeledkezett a látványba, hogy előbb szállt le, s követte a nőt egy liget felé. Óvatosan, mintegy önkéntelenül. Mikor az futólépésben eltűnt a fák között, emberünk kisétált a térre. Ott pillantotta meg a táskát. Belesimult a tájba, akár egy homokvár, amit fölépítettek s azzal ott is hagytak. Nem rontott az összképen, és nem is adott hozzá semmit. Elhúzta a zipzárt, hogy lássa, mit rejt. Felbuzgott benne a tettvágy, de hidegvérrel cselekedett.
Egyszer az életben neki is lehet szerencséje.
A vacsoránál annyiban színt vallott, hogy megszerezte a hiányzó részt. Övék lehet a hőn áhított kertes ház a város szebbik részén. Felesége tapsolni kezdett, szempillája sűrű egymásutánban vagy százat rebbent. – Egy kollégámtól. Te nem ismered – kente el otthon is az igazságot. Ivánnak hívják. Szentes Ivánnak, tette hozzá. Június huszonnegyedike volt, ezért így keresztelte el magában az ismeretlen illetőt. Éjjel nehezen aludt el. Álmában végtelen vizeken hánykolódott, s a fehér táskába kapaszkodott, mely hatalmassá nőtt alatta, akár egy mentőcsónak
A régi tulajdonos igen csodálkozott, mikor a kívánt összeget hiánytalanul megkapta. Lehet, hogy nem is akarta eladni a házát, ezért nem engedett az árból. Emberünk is hálás volt, csak nem tudta még, személy szerint kinek.
Eltelt néhány hónap, s egy belső hang sürgetni kezdte. Próbált ellenszegülni, ami sziszifuszi küzdelemnek bizonyult.
Például elment a plázába tévét venni, mikor a műszaki üzlet felé menet leállt a mozgólépcső. Ez jel, gondolta. Fölgyalogolt, majd a boltot kikerülve a másik oldalon lejött és hazament. Vagy. Elindult befizetni egy társas utat, mikor a neje fölhívta, hogy bárányhimlőt kapott az unokájuk. A tengerpart helyett gyerekvigyázással töltöttek el két hetet.
Csak magának tudta bevallani, hogy félni kezdett. Megcsörrent a telefon, és azt gondolta, őt keresik.
Megesküdött, hogy az egyéves fordulón megadja a pénzt.
Az ominózus héten szabadságot vett ki, s a megelőző napon levitte a nejét vidékre az anyjához. A hazaúton végig fütyörészett. Étteremben vacsorázott cigánypecsenyét. Úgy aludt el, mint gyerekként, mikor mindenről elfeledkezve várta a Jézuskát; korán és izgatottan.
Valahogyan eltelt az idő, indulni kellett. A buszon nézte az utasok hátát, hogyan fut rajtuk fény és árnyék. Felrémlett a selyem sortos lány, de néhány pillanatnál tovább nem gondolt rá. Már a téren járt, mikor távolról ciripelést hallott. A mobilja volt, felesége hívta.
Üres volt a pad, a fák finoman csóválták lombfejüket. Lerakta a táskát, úgy, ahogyan találta. Nem tétovázott, fülén a telefonnal elindult hazafelé. Körülvették a beszélgetés apró örvényei, s mikor már messzebbről visszanézett, eltéveszthette az irányt, mert sehol sem látta azt a kicsi, fehér foltot. Többé soha nem látta.
Időnként még megjelent álmaiban; mint egy skicc, körvonalaiban és jellegtelenül. Hab, amit földob az emlékezet óceánja.
Akár egy szelet kenyér.