Kondás Peti királyfia

- Hű! - nézett végig magán a királyfi. - Ej, de csinos legény vagyok! Megmozgatta hosszú lábait, egyet-kettőt rúgott a levegőbe, majd elrugaszkodott és egy nagy lendülettel már le is ugrott a papírról. - No, nézzünk szét egy kicsit a világban – mondta magában. - Elvégre még meg kell találnom azt a királylányt vagy hercegkisasszonyt, akit nekem szánt a sors. - De merre lehet apám, az öreg király? - forgatta a fejét. - Az imént hallottam, hogy apám azt mondja, „indulj el fiam a nagyvilágba, járj szerencsével, és találd meg a magadhoz méltó feleséget!”

Fürgén végigszaladt a pad tetején és az asztal lábába kapaszkodva ügyesen lecsúszott rajta. A földre huppanva álmélkodva nézett szét. Hatalmas iskolatáskák vették körül, persze a kis királyfinak fogalma sem volt arról, mi is az az iskolatáska. Őt csak egy cél vezérelte, megtalálni ebben a különös világban azt a lányt, aki egy életen keresztül a társa lesz, akivel megosztja örömét, bánatát, aki kitart mellette jóban, rosszban, és akivel együtt uralkodik majd apja királyságában. A közelben egy ugyanolyan padot látott, mint amilyenről az imént a padlóra érkezett. Elkapta a vastag, fémből készült lábat, és felkapaszkodott rajta. Az asztalon - amire érkezett - színes ceruzák hevertek szanaszét és egy kéz sebesen mozgott a rajzlapon. A királyfi leguggolt a radír mögé és onnan nézte a kibontakozó alakot. A figura, ami lassan formát és ragyogó okker színt öltött, olyan óriási volt, hogy szinte a fél lapot eltakarta.

- Pszt! - szólt oda halkan, mikor látta, hogy a kéz eltűnik. - Hé! - szólt oda még egyszer. - Te ki vagy?

- Én? - kérdezett az vissza. - Én vagyok a táltos paripád - azzal megrázta aranyszínű sörényét és halkan felnyihogott.

- Akkor veled indulok útnak, hogy megtaláljam a királylányt?

- Igen, kicsi gazdám. Pattanj a hátamra, és csukd be szemed! Hogyan szálljunk, olyan gyorsan, mint a madár, olyan gyorsan, mint a szél, vagy olyan sebesen, mint a gondolat?

- Elég, ha átugratsz velem a szomszéd asztalra - válaszolt a királyfi. - Ott mintha látnék egy csinos fehérnépet.

- Már repülünk is kis gazdám - nyihogott a paripa. Szájából tüzes láng tört elő, és olyan zajt csapott a patáival, hogy a királyfi kénytelen volt két kezét a fülére szorítani, hogy meg ne süketüljön. Átrepültek a szomszéd asztalra, sebesen, mint a gondolat, és a királyfi kíváncsian fürkészte az előtte elterülő lapot. Egy kék tavat látott rajta, amin hófehér, hosszú nyakú madarak úszkáltak, a tó mellett pedig három csodaszép lány ült a fűben. Hosszú hajuk, mint az olvadt arany a derekuk köré csavarodott, ruhájuk lágyan elterült a selymes, zöld fűben.

- Ej, de szépek vagytok valahányan! - ugrott le a királyfi a nyeregből. Bajszát megpödörte, fejét magasra emelte és peckesen elindult a lányok irányába.

- No, szép leányok - szólította meg őket, mikor a közelükbe ért. - Ki akar közületek a feleségem lenni? Hetedhét országra szóló lakodalmat csapunk, ásó, kapa, nagyharang választ csak el minket.

A három tündérszép lány egymásra nézett és csengőn kacagni kezdtek.

- Hozzád menni feleségül? - kérdezte végül a legkisebb. - Néztél te már tükörbe?

- Nem - válaszolt a királyfi. - De csinos legény vagyok, úgy szól a mese - mondta, és újra megpödörte kackiás bajuszát.

- Először, talán nézz végig magadon! - javasolta a középső leány.

A királyfi újra és újra végigpillantott magán, de semmi különöset nem vett észre. Kezével végigsimított pitykés mentéjén és lesöpörte a láthatatlan porszemeket a válláról.

- Jaj, te! - kacagott megint a legkisebb leány. - Nézd meg magad a tóban!

Felpattant és a tóhoz taszigálta a királyfit. A királyfi a csillogó víztükör fölé hajolt és életében először látta magát igazán.

- Hiszen még ki sem vagy színezve! - nevetett a lány. - Most már látod?

Azám! A királyfi túl hamar ugrott le a papírról, nem várta meg, hogy kiszínezzék. Tanácstalanul forgatta a fejét. Most mit tegyen? Repüljön vissza a rajzlapra és várja meg, amíg őt is kifestik?

- Ha nem, hát nem, nem erőszak a disznótor! Majd találok én magamnak való feleséget, különbet, mind ti valahányan! A paripa hűségesen lehajolt mellé, ő pedig fölpattant a hátára.

- Sebesen paripám, vágtass sebesen, mint a szél! – szólt, és már ott sem voltak.

Körbejárták a hatalmas termet, asztalról asztalra osontak, minden rajznál megálltak, de a királyfi nem talált magához illő leányt.

- Nyakigláb, nyakigláb, minden leány odébbáll, feleséget nem talál! – hallotta a csúfolódó szavakat a háta mögött.

- Jaj, szegény fejem – keseredett el. – Ki rajzolt nekem ilyen hosszú lábakat?

- A Kondás Peti – válaszolta a táltos paripa. – De igazán megvárhattad volna, amíg kiszínez téged!

- Ha én tudtam volna – sóhajtott a királyfi. - Könnyű utólag okosnak lenni.

Lecsúszott a paripa hátáról és leült az egyik asztal szélére. Fejét két kezébe temette, és keservesen sírni kezdett. A teremben ülő gyerekek annyira belefeledkeztek a mesébe, amit a tanító néni olvasott fel hangosan, hogy egyikük sem vette észre a síró királyfit.

- Hé – bökdöste meg a ló az oldalát egy kis idő múlva. – Ne itasd már itt az egereket! Hallgasd csak…!

A királyfi felemelte a fejét és fülelni kezdte a halk beszélgetést.

- Kérlek, add már kölcsön a ceruzáidat! – hallott egy cérnavékony kislányhangot. A királyfi felállt és óvatosan közelebb merészkedett. Elbújt egy szép színes képekkel díszített könyv mögé és onnan szemlélte az eseményeket.

- Nem adom! – válaszolt egy másik hang. – Ez az enyém!

- Kérlek… - könyörgött újra a vékonyka hang. – Nekem nem vett anyukám, tudod, nekünk nincs pénzünk rá. Csak pirosam és kékem van.

- Nem én tehetek róla!

- Akkor nekem nem lesz kiszínezve a királykisasszony… - sóhajtott a kislány, aki kicsi volt és ugyanolyan vékonyka, mint a hangja.

- Mi a baj Petra? – szólt rá a tanító néni.

- Semmi, Erzsike néni. Csak szerettem volna kiszínezni én is a királylányt, amiről mesélni tetszett.

- És miért nem színezed ki? – kérdezte Erzsike néni.

Petra lesütött szemmel hallgatott.

- Legközelebb hozd el te is a színesedet – simította végig a tanító néni Petra arcán a kezét.

- Jó – formálta szájával szinte hangtalanul a kislány.

- Hallottad ezt? – nézett a paripa a királyfira.

- Hallottam bizony – mosolygott a királyfi. – Induljunk is hű paripám máris háztűznézőbe!

Boldogan kaptattak a leány irányába, és a királyfi már messziről mosolygott rá.

- Üdvözlégy szép leány! – hajolt meg a királylány előtt, miután leszállt a nyeregből.

- Szép napot királyfi – pukedlizett kecsesen a leány. – Elnézésed kérem, ha nem lennék tisztában a ránk vonatkozó etikettet illetően, én úgy tudom a hölgyeknek illik előbb kezet nyújtani – mondta, majd letette mind két kezéből az odarajzolt virágokat és jobbját a királyfi felé nyújtotta.

A királyfi nem győzött csodálkozni, hogy milyen művelt királylánnyal hozta össze a sors. Meghajolt és finoman megpuszilta a kezét. A lány elbűvölően mosolygott és megrázta hosszú fekete haját.

- S mi szél hozott erre? – kérdezte.

- Leánykérőbe jöttem – mondta magabiztosan a királyfi.

- Ó – pirult el a királylány.

- Messze földet bejártam, de hozzád foghatót nem találtam.

- Hiszi a piszi! – mosolygott a királylány.

- Hidd el! Neked sohasem nem hazudnék.

- Miért?

- Mert… - vett nagy levegőt a királyfi. – Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa és a nagyharang válasszon el minket! Leszel a feleségem?

- Boldogan… - mosolygott a leány.

- Juhé! – ugrott egy nagyot örömében a királyfi. – Gyere, édes mátkám! - mondta, és maga mellé kapta a leányt a nyeregbe. A paripa pedig szökkent egyet, ugrott kettőt és sebesen, mint a gondolat, elrepültek.

- Nahát – nézett nagyot Petra.

- Most meg mi bajod van? – kérdezte a szomszédja.

- Semmi – rázta meg a fejét Petra. – Csak eltűnt a rajzom.

- Eltűnt? – meresztette a szemét csodálkozva a turcsi orrú, kövér lány. – Hogy mondhatsz ilyen hülyeséget?

- De tényleg eltűnt – védekezett Petra. – Nézd meg! – mutatta a padtársa felé az üres lapot a szeplős kislány.

- Biztos kiradíroztad, most meg azt hazudod, hogy eltűnt!

- Nem hazudok, tényleg eltűnt…

- Ugyan, hagyd már a béna rajzod! Kit érdekel?

- Engem… - mondta Petra halkan.

A beszélgetést a csengő berregése szakította félbe.

- Vége a mesének! – mondta Erzsike néni. – Menjetek le az udvarra, nagyszünet van!

A gyerekek zsibongva, egymást lökdösve tolakodtak. Petra lassan lépkedett, komótosan végignézte mit rajzoltak a többiek. Szerette a meséket annak ellenére, hogy nagyon komoly kislány volt, aki már nem hitt bennük.

- Hát, te? – érintette meg Kondás Peti vállát, aki háttal ült neki. A kócos üstökű kisfiú meredten nézett maga elé és nem mozdult.

- Nem hallottad? Kicsengettek! Le kell menni az udvarra!

- Mindjárt… - válaszolta Peti.

- Baj van? – kérdezte a kislány.

- Valami nagyon fura dolog történt.

- Mi?

- Ezt nem én rajzoltam!

- Mit?

- Ezt a királylányt! Én nem rajzolok lányokat! – tiltakozott Peti az előtte elterülő lapra mutatva.

- Ezt tényleg nem te rajzoltad! – nevetett fel Petra.

- Honnan tudod? – nézett Peti a kislány arcára.

- Mert én rajzoltam – mosolygott Petra. Szeme fényes lett, arcán táncolni kezdtek a szeplők.

- Te? – csodálkozott Peti.

- Aha – bólogatott a kislány. – Épp az imént mondtam Timinek, hogy eltűnt a rajzom, de azt mondta, hogy hazudok.

- Én elhiszem. Komolyan.

- Az jó – vonta meg a vállát Petra. – Csak tudod, nem tudtam kiszínezni. Nincs színes ceruzám.

- Kéred az enyémet?

- Á, akkor te mivel rajzolsz majd?

- Nekem van otthon másik.

- Komolyan?

- Komolyan. Most pedig menjünk le mielőtt ránk szólnak! – mondta Peti és kezét Petra felé nyújtotta.

Petra megfogta a kisfiú kezét és hangos csattogással, nevetve szaladtak végig a folyosón, ki a napfényre.