A Korallok városa

Évszám
2015
Beküldő
Kankalin

Az emberek elfeledkeztek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás."

Vannak különleges emberek, és vannak azok, akikre szükség van, de mégsem. Legalábbis, ez egy, a közösségben hallgatólagos tény. Azonban, mi van akkor, ha valaki úgy gondolja: Bárkiből lehet valaki, és valakiből lehet bárki? Egyedül az válhat feleslegessé, aki engedi, vagy aki elhiszi magáról, hogy az. Ezt egy Simon Humphry nevű vándor mondta, aki egészen Európából indult vándorútnak... meg akarta találni a tökéletes világot. Így került egy távol-keleti kikötő városba, a Korallok városába. Azóta ő is a város legendájává vált.- Makoto! Makoto! - gyerekek szaladtak egy húszas éveiben járó halászférfihoz, aki épp a hálót javította. Egy kissé önelégült, de kedves mosollyal pillantott a gyerekekre:
- Na, mi a helyzet, kölykök? Halat akartok fogni?
- Most nem! - vinnyogták
- Makoto! Azt ígérted, elmeséled Simon Humphry történetét!
- Igen... tényleg ígértem ilyet. - sóhajtott kissé bosszankodva, majd letette maga mellé a hálót.
- Akkor? Mire vársz még? - újra kezdődött a vinnyogás.
- Kis türelmetlenek! Ahhoz, hogy értsétek az Ő történetét, ismernetek kell Korall város múltját is!
- Ajj, de az nem olyan izgi... Áu! - Makoto lenyomott a fiú fejére egy barackot.
- Ha nem akarjátok tudni a múltat, nem kell, de akkor Simon történetét se mesélem el. - mondta végig nézve rajtuk, mire a gyerkőcök elcsitultak. A férfi sóhajtott. - Rendben, gondolom, mindenki ismeri a városunk legendáját.
- Naná! - rikkantotta Ren, az egyik fiúcska. - Több száz évvel ezelőtt rémes háborúk dúltak a Keleti-tengeren. A tenger istennője, Kanamisza bánatos volt, és könnyei esőként mosták a partokat. A telepesek kincsekkel és mindenfélével megrakott hajókkal akartak letelepedni ezen a földön, de a kalózok ezt tudván mindig rajtuk ütöttek, és kifosztották őket, nem telt sok időbe, és a telepesek katonákkal érkeztek, így törtek ki a harcok. Egy viharban azonban a kalózok se tudtak elmenekülni, és minden hajót darabokra szaggatott a vihar. Egyedül egy Simon nevű kalóz élte túl, de ő se tudott kikecmeregni a tenger vad habjai közül. Kanamisza egy ideig figyelte az életéért küzdő, sebesült férfit. Látta rajta, hogy ő más, mint a többi viszályt szító ember, ezért sárkány alakot öltött, és kimentette Simont. A férfi az életét megmentő Kanamisza kívánságának szentelte magát: eltökélte, hogy véget vet az örökös tengeri háborúknak, hogy az istennő ne legyen bánatos. Hosszú, de kitartó tárgyalások indultak a kalózok és a telepesek között Simon közvetítésével: végül megegyeztek abban, hogy a kalózok is letelepülhetnek a telepesekkel, és ők halászok lesznek, mint egykor. Ezt követően beköszöntött a béke korszaka. A legenda szerint, Kanamisza megjelent Simon előtt, hogy a tengerbe fulladt kincseket neki adja hálája jeléül, de Simon visszautasította, és azt kérte helyette tőle, hogy változtassa korallokká a rengeteg aranyat, drágaköveket, ékszereket. Kanamisza úgy is tett: és gyönyörű korall börtönbe zárta a háború maradványait. Simon vezetésével pedig, a telepesek és a kalózok egy várost alapítottak: ez volna Korall város. - fejezte be Ren, és Makoto jóváhagyóan biccentett.
- Így van.  A városunk jelenlegi földesura Szedzsun Tóra.  Mindenki egy kedves, barátságos férfinek ismeri őt, de ő sem volt mindig ilyen. - helyezkedett törökülésbe, a gyerekek pedig csodálkozva huhogtak. - Amikor én voltam akkora tökalsó, mint Ti, sokáig figyeltem a földesurat. Egyebet sem csinált, csak hetente néhányszor végig robogott a városon díszes hintójában, de egyszer se nézett ki belőle. Akkoriban a város is egy romhalmaz volt, az emberek pedig elégedetlenek.

- Nagypapa! Megint itt van... - nézett komoran a kicsi Makoto a békésen döcögő hintóra, amit legalább tíz zsoldos katona kísért. Nagyapja, Hanbei megszorította a vállát.
- Gyere, Makoto. Ne feledd, sose köss a földesúrba. Úgy is te járnál rosszul.
- Na de nagypapa... akkor örökké szegény, nélkülöző halászok leszünk, amíg az a dagadék tovább puffad? - kérdezte elég hangosan, mire a hintó megállt, és a földesúr egyenesen a fiút nézte. Hanbei ijedten maga mögé rántotta, és olyan erősen szorította a karját, hogy a fiú feljajdult: - Nagypapa, ez fáj!
A feszültséget azonban menten megtörte egy, a kilépő Szedzsun Tóra földesúr, és a Hanbei között megálló nyugati vándor. Szedzsun kissé elkerekedett szemmel nézett rá, de hamar visszanyerte hidegvérét. Makoto-t azonban teljesen megigézte az európai férfi megjelenése.
- Ki maga, Idegen? - kérdezte végül Szedzsun, mire a férfi felé fordult.
- A nevem Simon Humphry. Bocsásson meg, nagyságos Uram, de nem nézhettem tétlenül, ahogy közelít az öregemberhez és a fiúhoz.
- Nem tűröm a tiszteletlenséget, még gyerekektől sem. Én vagyok a környék földesura, ezért elvárom, hogy tiszteljenek.
- Ezt az Úr se gondolhatja komolyan. - Simon végig szántott tekintetével az utcán. Az emberek reszketegen bújtak meg a házakban, néha-néha kipillantottak a résnyire nyitott ablakokon. - Nem tiszteletre méltó az, kitől rettegnek. - nézett egyenesen a szemébe, mire az összeszorította a fogait.
- Hogy mondta...?
- Szerintem nagyon is jól hallotta, Uram. Azonban mondok Önnek valamit: ezen változtathat. Ha azt szeretné, hogy tiszteljék, tisztelje Nagyságod is az Önre bízott embereket.
- Őrök! Hozzátok a palotámba ezt a férfit! - dörrent rá a zsoldosokra Szedzsun és feldúltan visszarobogott a hintóhoz. Az őrök elindultak, de Simon még fél térdre ereszkedett Makoto elé, aki tágra nyílt szemekkel meredt rá.
- Bácsi... El fog vinni... fuss! Meg fog ölni! - fakadt ki, de Simon ráfektette nagy kezét a fiú hajára.
- Nem fog. Rideg embernek tűnhet, de nem ölne meg senkit. Azonban, ha még sem találkoznánk újra, egy valamit jegyezz meg, Fiú: nektek is tennetek kell. Ne csak panaszkodjatok, mert az nem visz titeket előbbre.
- Ezt... hogy érted...?
- Az emberek elfeledkeztek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás. - mondta Simon, majd felállt, az őrök pedig elvezették. Makoto még sokáig nézett utána, de egy idő után Hanbei elvonszolta onnan.

- Elvitette?! - sikkantott fel az egyik kislány, mire Makoto felé biccentett.
- Igen. Elvitte, és egy jó negyed évig nem is hallottunk felőle újra.
- Na, és a földesúr? - kérdezték többen, mire Makoto elmosolyodott.
- Ő is egyre ritkábban jelent meg, de a szolgálói minden nap járták a várost és jegyzeteltek. Nem nagyon értettük, mi történik, de azt tudtuk, hogy valami készülőben van.

Makoto a főutcán császkált, mert az árusok között kereste azt, amelyik a háló javításhoz szükséges anyagokat árulta. Éppen csak véletlenül pillantott félre, amikor meglátta a nagydarab európait. Álla leesett - és uccu neki, rohanni kezdett.
- Bácsi!! - kiáltotta, mire Simon megtorpant és hátra nézett.
- No, csak... a Fiú. - mosolyodott el, és leguggolt hozzá.
- Nem ölt meg! - Simon megszeppenve meredt rá Makoto kijelentése nyomán.
- Mondtam, hogy nem öl meg...
- Azt is mondtad, hogy lehet, többé nem találkozunk! - tette csípőre a kezeit Makoto, mire Simon jóízűen felnevetett.
- Igen, valóban mondtam ilyet. Úgy értettem, hogy elhagyom a várost.
- Mi történt veled idáig? És a földesúrral? Mi folyik a városban? - hadarta is volna tovább, de Simon jámboran félbeszakította.
- A földesuratokkal minden rendben. Hamarosan ő is mutatkozik majd. A városotok rövidesen pompázni fog.
- Micsoda? Miért pompázna? Az összes külföldről jött kereskedő azt mondta...
- Miért érdekel ez titeket? Ha nem tetszik az otthonotok, ennek a városnak a jelenlegi megjelenése, változtassatok rajta.
- Mintha az olyan egyszerű lenne! Mi csak halászok és kereskedők vagyunk, szegény földművesek, mi nem-
- Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani. Ha csak a panaszba fulltok, annyit is értek. Ti azt mondjátok, szegény, tehetetlen gyenge emberek vagytok, de szerintem ez nem igaz: hogy lehetnétek gyengék, amikor nap, nap után halásztok, kereskedtek, kézművesedtek, és földet szántotok?
- Ezt... nem értem, Bácsi...
- Még fiatal vagy, de meg fogod érteni, ha nagyobb leszel: embert és embert csak a szívük különböztethet meg. Semmi egyéb.

- Ezek után, Szedzsun földesúr nyitott a város, és a többi falu felé. Fesztiválokat rendezett, amelyek sok külföldit vonzottak, ebből rengeteg bevétele lett Korall városnak. Ezt a pénzt pedig nagymértékű felújításokra költötte, és az óta fest ilyen kellemesen a város. A fesztiválokkal az elfeledett hagyományokat is feltámasztotta, így a munkán kívül újabb értékek kötötték össze az embereket. - Makoto beszéde közben a kék égen legeltette a szemeit. Arra gondolt, hogy Simon szemei is ilyen kékek.
- Simon Humphry változtatta meg a földesurat?
- Nem. Ő csak segített neki. A Szedzsun földesúr változott meg. Ő, és Mi, a város lakói.
- Na de... nekem anyukám azt mondta, Simon Humphry nagy hős, aki csodát hozott a városba.
- Simon ő maga mondta: Nem hős vagy próféta vagyok, csak egy nincstelen vándor ember, aki egy gyönyörű világot keres.
- Mi az a gyönyörű világ?
- Talán egy másik alkalommal erről is beszélhetünk... de most lóduljatok, különben nagypapa belőlem foltozza meg a hálót! - amikor Makoto feléjük lendített a hálóval, a gyerekek nevetve szétszaladtak, a raktárból pedig kilépett egy szelíd, már ősz szakállas óriás.
- Rólam meséltél nekik, Makoto?
- Én csak elmondtam a kölyköknek, hogy hála Neked, a bolond nép észbe kapott. - mosolygott magabiztos virgoncsággal Makoto Simonra, aki csak hümmögött.
- Hozd azt a hálót, Hanbei már károg.
- Hozom, hozom, Simon!

Talán nem létezik az a gyönyörű világ, amit Simon keresett, de egy biztos: a világ, amiben élünk, lehet gyönyörű, csak meg kell változnunk hozzá, hogy megváltozzon a környezetünk is, oha ez nem hangzik könnyűnek, de ahogy a mondás tartja: Csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között.