„ Az emberek elfeledkeztek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás."
Vannak különleges emberek, és vannak azok, akikre szükség
van, de mégsem. Legalábbis, ez egy, a közösségben hallgatólagos tény. Azonban,
mi van akkor, ha valaki úgy gondolja: Bárkiből lehet valaki, és valakiből lehet
bárki? Egyedül az válhat feleslegessé, aki engedi, vagy aki elhiszi magáról,
hogy az. Ezt egy Simon Humphry nevű vándor mondta, aki egészen Európából indult
vándorútnak... meg akarta találni a tökéletes világot. Így került egy
távol-keleti kikötő városba, a Korallok városába. Azóta ő is a város
legendájává vált.- Makoto! Makoto! - gyerekek szaladtak egy húszas éveiben járó halászférfihoz,
aki épp a hálót javította. Egy kissé önelégült, de kedves mosollyal pillantott
a gyerekekre:
- Na, mi a helyzet, kölykök? Halat akartok fogni?
- Most nem! - vinnyogták
- Makoto! Azt ígérted, elmeséled Simon Humphry történetét!
- Igen... tényleg ígértem ilyet. - sóhajtott kissé bosszankodva, majd letette
maga mellé a hálót.
- Akkor? Mire vársz még? - újra kezdődött a vinnyogás.
- Kis türelmetlenek! Ahhoz, hogy értsétek az Ő történetét, ismernetek kell
Korall város múltját is!
- Ajj, de az nem olyan izgi... Áu! - Makoto lenyomott a fiú fejére egy barackot.
- Ha nem akarjátok tudni a múltat, nem kell, de akkor Simon történetét se
mesélem el. - mondta végig nézve rajtuk, mire a gyerkőcök elcsitultak. A férfi
sóhajtott. - Rendben, gondolom, mindenki ismeri a városunk legendáját.
- Naná! - rikkantotta Ren, az egyik fiúcska. - Több száz évvel ezelőtt rémes
háborúk dúltak a Keleti-tengeren. A tenger istennője, Kanamisza bánatos volt,
és könnyei esőként mosták a partokat. A telepesek kincsekkel és mindenfélével
megrakott hajókkal akartak letelepedni ezen a földön, de a kalózok ezt tudván
mindig rajtuk ütöttek, és kifosztották őket, nem telt sok időbe, és a telepesek
katonákkal érkeztek, így törtek ki a harcok. Egy viharban azonban a kalózok se
tudtak elmenekülni, és minden hajót darabokra szaggatott a vihar. Egyedül egy
Simon nevű kalóz élte túl, de ő se tudott kikecmeregni a tenger vad habjai
közül. Kanamisza egy ideig figyelte az életéért küzdő, sebesült férfit. Látta
rajta, hogy ő más, mint a többi viszályt szító ember, ezért sárkány alakot
öltött, és kimentette Simont. A férfi az életét megmentő Kanamisza kívánságának
szentelte magát: eltökélte, hogy véget vet az örökös tengeri háborúknak, hogy
az istennő ne legyen bánatos. Hosszú, de kitartó tárgyalások indultak a kalózok
és a telepesek között Simon közvetítésével: végül megegyeztek abban, hogy a kalózok
is letelepülhetnek a telepesekkel, és ők halászok lesznek, mint egykor. Ezt
követően beköszöntött a béke korszaka. A legenda szerint, Kanamisza megjelent
Simon előtt, hogy a tengerbe fulladt kincseket neki adja hálája jeléül, de
Simon visszautasította, és azt kérte helyette tőle, hogy változtassa korallokká
a rengeteg aranyat, drágaköveket, ékszereket. Kanamisza úgy is tett: és
gyönyörű korall börtönbe zárta a háború maradványait. Simon vezetésével pedig,
a telepesek és a kalózok egy várost alapítottak: ez volna Korall város. - fejezte be Ren, és Makoto
jóváhagyóan biccentett.
- Így van. A városunk jelenlegi
földesura Szedzsun Tóra. Mindenki egy
kedves, barátságos férfinek ismeri őt, de ő sem volt mindig ilyen. -
helyezkedett törökülésbe, a gyerekek pedig csodálkozva huhogtak. - Amikor én
voltam akkora tökalsó, mint Ti, sokáig figyeltem a földesurat. Egyebet sem
csinált, csak hetente néhányszor végig robogott a városon díszes hintójában, de
egyszer se nézett ki belőle. Akkoriban a város is egy romhalmaz volt, az
emberek pedig elégedetlenek.
- Nagypapa! Megint itt van... - nézett
komoran a kicsi Makoto a békésen döcögő hintóra, amit legalább tíz zsoldos
katona kísért. Nagyapja, Hanbei megszorította a vállát.
- Gyere, Makoto. Ne feledd, sose köss a földesúrba. Úgy is te járnál rosszul.
- Na de nagypapa... akkor örökké szegény, nélkülöző halászok leszünk, amíg az a
dagadék tovább puffad? - kérdezte elég hangosan, mire a hintó megállt, és a
földesúr egyenesen a fiút nézte. Hanbei ijedten maga mögé rántotta, és olyan
erősen szorította a karját, hogy a fiú feljajdult: - Nagypapa, ez fáj!
A feszültséget azonban menten megtörte egy, a kilépő Szedzsun Tóra földesúr, és
a Hanbei között megálló nyugati vándor. Szedzsun kissé elkerekedett szemmel nézett
rá, de hamar visszanyerte hidegvérét. Makoto-t azonban teljesen megigézte az
európai férfi megjelenése.
- Ki maga, Idegen? - kérdezte végül Szedzsun, mire a férfi felé fordult.
- A nevem Simon Humphry. Bocsásson meg, nagyságos Uram, de nem nézhettem
tétlenül, ahogy közelít az öregemberhez és a fiúhoz.
- Nem tűröm a tiszteletlenséget, még gyerekektől sem. Én vagyok a környék
földesura, ezért elvárom, hogy tiszteljenek.
- Ezt az Úr se gondolhatja komolyan. - Simon végig szántott tekintetével az
utcán. Az emberek reszketegen bújtak meg a házakban, néha-néha kipillantottak a
résnyire nyitott ablakokon. - Nem tiszteletre méltó az, kitől rettegnek. -
nézett egyenesen a szemébe, mire az összeszorította a fogait.
- Hogy mondta...?
- Szerintem nagyon is jól hallotta, Uram. Azonban mondok Önnek valamit: ezen
változtathat. Ha azt szeretné, hogy tiszteljék, tisztelje Nagyságod is az Önre
bízott embereket.
- Őrök! Hozzátok a palotámba ezt a férfit! - dörrent rá a zsoldosokra Szedzsun
és feldúltan visszarobogott a hintóhoz. Az őrök elindultak, de Simon még fél
térdre ereszkedett Makoto elé, aki tágra nyílt szemekkel meredt rá.
- Bácsi... El fog vinni... fuss! Meg fog ölni! - fakadt ki, de Simon ráfektette
nagy kezét a fiú hajára.
- Nem fog. Rideg embernek tűnhet, de nem ölne meg senkit. Azonban, ha még sem
találkoznánk újra, egy valamit jegyezz meg, Fiú: nektek is tennetek kell. Ne
csak panaszkodjatok, mert az nem visz titeket előbbre.
- Ezt... hogy érted...?
- Az emberek elfeledkeztek arról, hogy
a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az
önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás. -
mondta Simon, majd felállt, az őrök pedig elvezették. Makoto még sokáig nézett
utána, de egy idő után Hanbei elvonszolta onnan.
- Elvitette?! - sikkantott
fel az egyik kislány, mire Makoto felé biccentett.
- Igen. Elvitte, és egy jó negyed évig nem is hallottunk felőle újra.
- Na, és a földesúr? - kérdezték többen, mire Makoto elmosolyodott.
- Ő is egyre ritkábban jelent meg, de a szolgálói minden nap járták a várost és
jegyzeteltek. Nem nagyon értettük, mi történik, de azt tudtuk, hogy valami
készülőben van.
Makoto a főutcán császkált, mert az árusok között kereste azt, amelyik a
háló javításhoz szükséges anyagokat árulta. Éppen csak véletlenül pillantott
félre, amikor meglátta a nagydarab európait. Álla leesett - és uccu neki,
rohanni kezdett.
- Bácsi!! - kiáltotta, mire Simon megtorpant és hátra nézett.
- No, csak... a Fiú. - mosolyodott el, és leguggolt hozzá.
- Nem ölt meg! - Simon megszeppenve meredt rá Makoto kijelentése nyomán.
- Mondtam, hogy nem öl meg...
- Azt is mondtad, hogy lehet, többé nem találkozunk! - tette csípőre a kezeit Makoto,
mire Simon jóízűen felnevetett.
- Igen, valóban mondtam ilyet. Úgy értettem, hogy elhagyom a várost.
- Mi történt veled idáig? És a földesúrral? Mi folyik a városban? - hadarta is
volna tovább, de Simon jámboran félbeszakította.
- A földesuratokkal minden rendben. Hamarosan ő is mutatkozik majd. A városotok
rövidesen pompázni fog.
- Micsoda? Miért pompázna? Az összes külföldről jött kereskedő azt mondta...
- Miért érdekel ez titeket? Ha nem tetszik az otthonotok, ennek a városnak a
jelenlegi megjelenése, változtassatok rajta.
- Mintha az olyan egyszerű lenne! Mi csak halászok és kereskedők vagyunk,
szegény földművesek, mi nem-
- Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani. Ha csak a
panaszba fulltok, annyit is értek. Ti
azt mondjátok, szegény, tehetetlen gyenge emberek vagytok, de szerintem ez nem
igaz: hogy lehetnétek gyengék, amikor nap, nap után halásztok, kereskedtek, kézművesedtek,
és földet szántotok?
- Ezt... nem értem, Bácsi...
- Még fiatal vagy, de meg fogod érteni, ha nagyobb leszel: embert és embert
csak a szívük különböztethet meg. Semmi egyéb.
- Ezek után, Szedzsun földesúr nyitott a város, és a többi falu felé.
Fesztiválokat rendezett, amelyek sok külföldit vonzottak, ebből rengeteg
bevétele lett Korall városnak. Ezt a pénzt pedig nagymértékű felújításokra
költötte, és az óta fest ilyen kellemesen a város. A fesztiválokkal az
elfeledett hagyományokat is feltámasztotta, így a munkán kívül újabb értékek
kötötték össze az embereket. - Makoto beszéde közben a kék égen legeltette a
szemeit. Arra gondolt, hogy Simon szemei is ilyen kékek.
- Simon Humphry változtatta meg a földesurat?
- Nem. Ő csak segített neki. A Szedzsun földesúr változott meg. Ő, és Mi, a
város lakói.
- Na de... nekem anyukám azt mondta, Simon Humphry nagy hős, aki csodát hozott a
városba.
- Simon ő maga mondta: Nem hős vagy próféta vagyok, csak egy nincstelen
vándor ember, aki egy gyönyörű világot keres.
- Mi az a gyönyörű világ?
- Talán egy másik alkalommal erről is beszélhetünk... de most lóduljatok,
különben nagypapa belőlem foltozza meg a hálót! - amikor Makoto feléjük
lendített a hálóval, a gyerekek nevetve szétszaladtak, a raktárból pedig
kilépett egy szelíd, már ősz szakállas óriás.
- Rólam meséltél nekik, Makoto?
- Én csak elmondtam a kölyköknek, hogy hála Neked, a bolond nép észbe kapott. -
mosolygott magabiztos virgoncsággal Makoto Simonra, aki csak hümmögött.
- Hozd azt a hálót, Hanbei már károg.
- Hozom, hozom, Simon!
Talán nem létezik
az a gyönyörű világ, amit Simon keresett, de egy biztos: a világ, amiben élünk,
lehet gyönyörű, csak meg kell változnunk hozzá, hogy megváltozzon a
környezetünk is, oha ez nem hangzik könnyűnek, de ahogy a mondás tartja: Csak
a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes
kapcsolat a nehéz és az értékes között.