Távol innét s igen-igen régen, még a jó királyok, sárkányok és boszorkák idején, volt egyszer egy falucska. Egyszerű, jóravaló népség lakta, mely örömét lelte a mindennapok feladataiban: a nagy gonddal űzött mesterségekben, a házak-kertek csinosítgatásában, az ünnepségek előkészületeiben; és szívvel-lélekkel végezték ezeket a munkákat életükön át. Hanem olyan legény is akadt, akinek mindez nem volt kedvére való, és bár neki volt a legügyesebb keze és legfürgébb esze messze vidéken, nem kezdett bele semmi dologba; azzal múlatta csak az időt, hogy mindenkiből tréfát űzött, a mezőkön bóklászott, vagy a lányok után kóricált, őket szédítette. Ezért, vagy nem ezért, már senki sem emlékezett, de a fiút Kóricnak hívták, és hiába teltek-múltak az évek, csaknem vált belőle dolgos ifjú, kacagott csak a falusiak szorgoskodásán.
Egy nap nagy újság érkezett a faluba: a királyi család s udvara nemsokára a szomszéd városban száll meg, ahol hajnalig tartó mulatságot rendeznek tiszteletükre. Nagy lelkesedéssel kezdett mindenki a falu rendezgetéséhez: felseperték az utcákat, kimeszelték a házfalakat, virágokat ültettek, sütöttek-főztek a báli lakomára. Kóric úrfi is fáradozott, de nem ám azon, hogy a környéket szépítse: arra volt gondja, hogy gazdag úri ruhát varrasson magának, borbélyhoz menjen és eltanulja az előkelő illemet. Fejébe vette ugyanis, hogy ő bizony megtáncoltatja az összes nemes kisasszonyt a királyi bálon, és ha az egyszerű ember köreikből kitiltatott, hát majd kiadja magát finom úrnak.
Elérkezett a várva várt este, és Kóric oly peckesen járt, oly elegánsan biccentett fejével a főuraknak-hercegeknek és oly gazdagon volt a ruhája arannyal hímezve, drágakővel rakva, hogy csakhamar a díszes bálteremben találta magát, amint selymes-fodros ruhák és illatos hajfonatok közt járta a kvadrillt és a menüettet, és osztotta a bókokat a hölgyeknek. Mindezt pedig olyan érzékkel tette, hogy az éj felére már minden kisasszony vele akart csak táncolni: még maga a királylány is felfigyelt az ifjúra, és mikor Kóric minden merészségét összeszedve meghajolt előtte, boldogan adta kezét a következő tánchoz. A királylány pedig szebb volt az összes hölgynél, aranyló napsugárhajú és tengerzöld szemű, hófehér bőrű és karcsú termetű. És alighogy egymás szemébe néztek, többé nem tudták elképzelni, hogy elengedjék egymást. Sugárzott az örömtől a királylány szép arca, Kóric pedig úgy érezte, nincs a világon más, mint az a mosoly, az a szempár, és az egyetlen feladata az életben, hogy ennek az angyali lénynek minden percét boldoggá tegye, hogy megőrizze örökké ezt a ragyogást. A táncok azonban véget értek, és a király visszaparancsolta lányát a trónushoz, maga mellé, és – a királylány vőlegénye mellé. Régen kiszemelte ugyanis az udvar egyik főurát neki, már az eljegyzés is megvolt, hiába kért még időt leánya, hiába mondta, hogy nem szereti jegyesét: atyjának csak a választott jóhíre számított, és a biztonság, amit ígért.
Elváltak hát, és Kóric szíve majd' meghasadt, mikor látta, hogy egyszerre eltűnt a királylány szeméből a ragyogás: mintha a nap sötétült volna el verőfényes délben. És elmúlt az éjjel és véget ért a bál, és útnak indult a királyi menet aranyos hintókkal, egy messzi-messzi, elérhetetlen városba, melyről Kóric azt sem tudta, merre van, és egyáltalán, ezen a világon van-e még.
Kóric ettől fogva hiába próbálta meg addigi életét élni, nem volt többé kedve a tréfákhoz, nem találta helyét a kedves mezőin, és egyetlen lányra sem vetette pillantását. Csak a tengerzöld szemek, a királylány sugárzó mosolya lebegett előtte, és a mély szomorúság a tekintetében, mikor a tánc után jegyese oldalára ült. És jött éjre éj, napra nap, és Kóric érezte, hogy nem tud tovább a faluban maradni; felkerekedett hát, hogy ha a világ végére kell is mennie, megtalálja a királylányt, és újra láthassa az öröm fényét csillogni szemében.
Elindult Kóric az egyetlen úton, amely a falucskából az ismeretlenbe vezetett, csupán hófehér lova volt vele, s mikor már oly messze került, hogy nem is látta a távolban az ismerős dombokat, egyszerre télbe fordult az idő. Először jeges szél támadt, majd óriási hóvihar kerekedett, karnyújtásra sem lehetett látni; csak úgy örvénylett a hó, és a ló szügyéig borított mindent a fehér lepel. Mikor a szélvész csendesült, körülnézett Kóric: körös-körül mindenütt csak fehérség, eltűnt lába alól az ösvény, eltűntek a távoli hegyek, és a láthatáron összeolvadt a föld és az ég. Nem tudta, mitévő legyen, merre menjen tovább, egyik irány olyan volt, mint a másik, se előre, se vissza nem vezetett út. Hogy milyen hosszan álldogált tanácstalanul, maga sem tudta, hanem egyszercsak észrevett a távolban egy fekete foltocskát. Feléje ügetett, s ahogy közelebb ért, látta, hogy egy görbehátú, vénséges és csúf öregasszony botorkál át a végtelen fehérségen, mintha a semmiből jött volna, s a semmibe tartana. Kóricnak nem volt más választása, megszólította a banyát.
-Öreganyám, segítsen nékem, nagy bajban vagyok. A királyi palotába tartok, hogy megtaláljam a világszép királylányt, eddig erre vitt az út, de most eltűnt még a föld határa is ebben a fehérségben. Látom, kend tudja, hová tart, azt is tudja, tán, hogy én merre menjek.
-Kövesd az én nyomaimat, fiam – szólt az öregasszony – az majd elvezet a hóföld határáig. Hanem készülj rá: nem leszel egyedül azon a vidéken.
Kóric megköszönte szépen az útmutatást, de mikor indult volna, rászólt a banya:
-Ácsi galambocskám, nem úgy van az, hogy csak kérünk, s cserébe semmit nem adunk! Látom, nincs sok mindened, add hát nekem a lovadat, és mehetsz utadra.
Nem tudta Kóric, mitévő legyen, hisz gyalogszerrel aztán igazán nem volt reménysége elérni a palotát; ott akarta hagyni az öregasszonyt, de hiába sarkantyúzta lovát, azt nem vitte a a lába. Belátta, hogy nem mozdulhat addig, míg meg nem fizette a segítséget. Leszállt hát lováról, megpaskolta az állat oldalát, és a rút vénasszony kezébe adta a kantárszárat.
-Úgy, úgy, fiacskám, most már mehetsz! – így a banya, azzal ahogy jött, el is tűnt a fehér messzeségben.
Csüggedt volna Kóric, de szívében mint a fáklya, lobbant fel a vágyakozás a királylány szép mosolyát látni; és a tengerzöld szemeit, arca vonásait élesebben látta maga előtt, mint bármikor. Elindult hát gyalogosan a banya lábnyomain, és alighogy egyet-kettőt lépett, háta mögött ismét hóvihar támadt, és olyan szél kerekedett, hogy szinte lába sem érte a földet, ahogy a szárnyaira vette, és mint egy óriási hófehér kéz, vitte-vitte, röpítette az ifjút. Így aztán nem is kellett sok, hogy félországnyi hómező maradjon mögötte, ám ekkor olyan rémséget pillantott meg, hogy majd' kiugrott a szíve ijedtében. Egy rettenetes sárkány bukkant fel előtte, a fejétől a farka végéig el sem lehetett látni, villámokat szórt a szeme, feneketlen torkából jeget és havat okádott, és olyan hideg volt körülötte a levegő, hogy még a tüzet is megfagyasztotta volna. Kóric látta, hogy nem kerülheti el a bajt, egyenest a fenevad szeme elé perdült. Rálehelte dermesztő lélegzetét a felbőszült sárkány, Kóric azonban állta a fagyot, mert tudta: szerelme forróbb annál, semhogy engedje halálra fagyni. Mikor pedig kifogyott a szuszból az szörnyeteg, Kóric egy szempillantás alatt előrántotta kardját, és mélyen a sárkány szívébe mártotta, ottan megforgatta, és az állat már nem tudta befejezni lélegzetvételét. Ekkor pedig kinyílott a kék az ég, olvadni kezdett a hó, zöldült köröskörül a mező, feloszlott a tejfehér köd, és a közelben hatalmas bronzszínű hegyek vonalai tűntek elő.
Folytatta hát Kóric az utat, mely a roppant hegyek közé vezetett. Hanem itt ismét csak tanácstalanság lett úrrá rajta, mert ahogy beért a bronzhegyek gyűrűjébe, ezerfelé futott szerte az ösvény, minden hegyre száz meg száz utacska vitt, és száz meg száz hegy magasodott a katlanbéli falucska körül. A falu házai mind a hegyek oldalába voltak vájva, bronzszínű agyagból voltak falaik és padlójuk, bronzból az ajtók, a székek meg az asztalok. Embert azonban csak keveset látott, mert ahogy megpillantották a vándort, retesz került az ajtókra, bezáródtak az ablaktáblák, hiába zörgetett Kóric minden portán, nem volt felelet. Egyetlen ajtót talált nyitva, belépett hát a bronzagyag kunyhóba. Odabent pedig egy ráncosarcú banya fogadta, és kérdezte is rögvest, mi járatban van. Sóhajtott a fiú, és felelt is amint illik, bízva benne, hogy ezúttal jószívvel adnak neki tanácsot. Nyájasan is válaszolt az öregasszony:
-Nehéz lesz a dolgod, fiam. A te utad, amely a királyi város felé visz, bizony a legmagasabb bronzhegyen visz keresztül. A legmeredekebb úton indulj, mert az összes többi ugyanide tér vissza.
Rászánta magát Kóric a keserves útra, az ajtón azonban nem léphetett ki, mert szólt a banya:
-Megadtam amit kértél, lelkecském, de ingyen biz nem adom. Lám, szegény vagy, de a szolgálatért fizetség jár! – Kóric erre bizonygatni kezdte, hogy semmije sincs, hisz zsebei üresek, lovát már eladta, és még a kardja is ottmaradt a sárkány szíve közepén. Így folytatta hát a banya:
-Úgysem ereszt az alku, míg tartozásod meg nem adod, add hát nekem a jobb lábadat s jobb karodat, és eredj utadra.
Megijedt a fiú, hát hogyan is adhatná oda lábát-karját, de hiába volt minden tiltakozás, nem tudott egyetlen lépést sem tenni. Szíve pedig egyre csak sürgette, hogy siessen a királylányhoz, kénytelen volt hát ráállni a dologra.
Nevették is a falubeliek, mikor fél lábon bicegve vágott neki a leghatalmasabb hegy legmeredekebb ösvényének, de ő egyre csak a királylányra gondolt, és hívogatta szemeinek ragyogása. El is indult a bronzhegy sziklái között, és lám: a föld megszelídült talpa alatt, és míg egyet lépett, húsz lépésnyire jutott. Napokba telt így is, mire maga alá gyűrte a hegyet, és a rettenetes magasságból szédítő mélység lett. Alig aludt, alig evett és sajgott mindene, ruháját megszaggatták a bronzszínű kövek, de végtére is felért a csúcsra, ahonnan már szelíd lankán ereszkedett alá az ösvény.
A hegy tetejéről arra lett figyelmes, hogy túlnan bíborszínű az ég alja, bíborba borult a láthatár. Ahogy pedig leért a hegy lábához, látta, hogy egy egész város lángol előtte, az festi meg lángjaival a mennyboltot s a földet, ameddig a szem ellát. Nem sokkal később háromfelé ágazott az út, jobbra is, balra is elkerülte a lobogó várost, a középső viszont egyenesen a lángok közé vitt. Az elágazásnál pedig ismét csak egy csontoskezű öregasszony leste Kóric lépteit. Eleget okult már a fiú, nem akart újra banyával lépni alkura, nézegette csak a három utat, merre menjen tovább. Egyenesen a tűzhalál várná, gondolta, de a két szélső ösvény meg homlokegyenest más irányba futott, ha rossz úton indul, talán sohasem leli meg a helyes irányt, és nem láthatja viszont a királylányt. Annyira gyötörte a kétség, hogy végül mégis a banyától kért útmutatást. Igen rossz újság volt a felelet: az egyetlen út a palota felé a tűzvészen át vezet, ha másfelé indul, csak örök bolyongás várja. Nem örült Kóric, riasztották a toronymagas lángok, de még jobban riasztotta volna a meghátrálás, hogy feladja szerelme keresését. Így hát maga fordult a banyához:
-Tudom, öreganyám, hogy addig jobbra se, balra se léphetek, míg az útmutatásért meg nem fizetlek. Vedd hát el, ami tetszik, és bocsáss utamra.
-Látom, fiacskám, ismered a módit – így az öregasszony – hagyd hát itt nekem a bal karodat, azzal megelégszem.
Mit volt mit tenni, úgy kellett lennie ahogy a banya akarta, és Kóric igencsak nyomorultul, de erős lélekkel, szerető szívvel vette az irányt a bíbor lángtengerbe. Azt gondolta: – ha elvész szemem világa, elvész, világít majd nekem kedvesem szeme, a haláltól meg nincs mit félnem, hisz életem úgysem élet, ha nem találhatom meg őt. Belépett ezzel a bíbor veszedelembe, arcába csaptak a lobogó lángok, füst fojtogatta tüdejét és hamuvá porladt inge ujja, de ahogy arra gondolt, hogy a királylány kézen fogva vezeti, hát nem égette talpát a parázs, nem bántották bőrét a lángok. Végtelennek tűnt az út a tűz emésztette városon keresztül, de egyszer csak kitisztult az ég, hamvába fulladt a bíbor birodalom és a parazsat a földön megannyi kékvizű erecske öntözte-oltotta.
Ahogy továbbment, az erecskék patakokká, majd folyókká nőttek, és a vidéket mindenfelől át- meg átszeldelték. Föld már csak lábnyomnyi látszott itt-ott, míg a szem ellátott, folyóvizektől, tavacskáktól, patakoktól kéklett a vidék, mintha csak a tintásüveg borult volna a papírra. Alig-alig győzte már erővel Kóric, oly nehezére esett minden lépés, hogy kis híja volt, hogy össze nem esett. Kisvártatva kies tisztáshoz ért, mit háromfelől folyók szegélyeztek, a tisztáson pedig kedves kunyhócska állott, ajtajában pedig egy szépséges lány, káprázatos égszínkék selyemruhában. Rámosolygott Kóricra és selymes hangon hívogatta:
-Gyere velem, hisz úgysem bírsz már tapodtat sem menni. Bízd magad gondjaimra, majd én ápollak, nálam megpihenhetsz, örök életedre kényeztetni foglak, nem lesz többé gondod semmi!
Kóricnak más vágya sem volt, mint puha fekhelyen pihenni, és úgy csalogatta a lány ölének kékszínű selyme, hogy már-már elindult feléje. Eszébe jutott azonban szívének egyetlen, igazi szerelmének arca és bánatos tekintete, megfordult hát, és továbbment. De hiába ügyeskedett egyik kis zsombékról a másikra, elfogyott lába alól a talaj, ott állt egyszál maga a kékség közepén. Az Isten – vagy az ördög – azonban nem hagyta magára sokáig, kis ladikban újra csak egy rút öregasszonyt hoztak a hullámok. Elszánta magát Kóric, és tudakolni kezdte, hogyan juthatna tovább. A vén banya szívélyesen mutatta meg, merre találja meg az egyetlen átjárót, sőt el is vitte egy darabon magával, mikor pedig kitette a keskeny kis földnyelvre, a bal lábát és egész törzsét vitte magával fizetségül, Kóric feje pedig belefordult a folyóba. Vitték-vitték, tán napokig is a kék habok, ki a folyók birodalmából, míg egy végtelen, sűrű, zöld erdőben le nem tették. Várta-várta sorsát Kóric a zöld lombok között, és a királylány zöld szemeire emlékezett. Végül arra járt egy rőzsegyűjtő vénasszony, tőle kérdezte Kóric, vajon erre van-e a királyi város. Felelt a banya:
-Szerencséd van, fiam, az erdőn túl már a palota van, nem tévesztheted el, és kedvesed már vár nagyon. Hanem a jótanácsért nékem is jár valami, látom, már csak fejed van, hát azt viszem el. Hess ki belőle!
Egy sóhajtással kiszállt az élet Kóric fejéből, és nem maradt belőle más, csak a szíve-lelke, szerelme lángja, egy parányi szikra, apró pici csillag képében. Repült hát a palota felé, egy zöld fényű kis szentjánosbogarat követve. Mire leszállt az éj, kijutottak a zöldből, és csakhamar beröppent a csillagocska a királylány ablakán.
Mikor az alvó leányt meglátta, örömében majd' meghasadt Kóric szíve, odaszállt mellé a párnára. Hamarosan azonban mondhatatlan fájdalmat érzett, és keserves sírásra fakadt.
-Most hát mihez kezdjünk, édes szép szerelmem? Nincs karom, hogy öleljelek, nincs ajkam, hogy csókoljalak, nincs lábam, hogy oldaladon járhassak, nincs hangom, hogy elmondhassam, mennyire szeretlek. Hiába jöttem hát világokon át, hiába győztem le oly sok akadályt: itt vagyok melletted, s nem lehetek tiéd soha.
Ahogy így kesergett, a királylány tükrére esett a pillantása, s nem hitt a szemének, hogy benne mit látott! Ott ült a királylány ágyán, mint csodálatos szépségű lovag, tüzes volt a tekintete, fényből szőtt a ruhája, lábán sárkánybőr csizma feszült, vállát öt pompázatos palást borította: fehér, bronz, bíbor, kék és zöld; derekán pedig drágaköves acélkard ékeskedett. A tükör ugyanis varázstükör volt: nem azt mutatta, amit mindenki látott, hanem azt, amilyenek valójában, a szívük mélyén voltak az emberek. Erre már a királylány is felébredt, megpillantotta a tükörben várva várt lovagját, és melléje húzódott. Csak nézték a tükörben édesen-szomorúan egymást s magukat, amikor az ablakon át a szobába röppent egy denevér. Bukdácsolt a padlón, megsajnálta a királylány, kezébe vette, hogy visszaeressze az éjszakába, ám ahogy a tükörbe pillantott, nem denevért látott benne, hanem egy fekete köpenyes, ősz hajú asszonyt. Az pedig így szólt:
- Ne féljetek, kedveseim, engedjétek, hogy segítsek nektek! Egész életemben itt szolgáltam a palotában, a király jósnője voltam, míg egy nap, vesztemre, rá nem jöttem, miféle ördögi boszorkányok mesterkednek szerte az országban, s ők ezért denevérré nem változtattak. Azóta minden éjjel a boszorkák barlangjában virrasztok, és figyelem minden szavukat. Rettenetes művüket ma éjszaka fejezik be, teliholdvilágnál. Életre akarják kelteni a Szívnélküli lovast: azért vették el tagjaidat, fiam, hogy sárkánytejben mosdatva, varázsigéikkel s főzeteikkel újra összeforrasszák őket. Ettől az a test erősebb lesz minden földi lénynél és sebezhetetlen, szeme mint a sasé, és minden porcikája tökéletes lesz; hófehér lovadat parázzsal etették, és a szélnél sebesebb táltos paripa lesz belőle, aki mindhalálig hű lovasához. A lovast pedig, minthogy nincsen szíve, lelke, a boszorkák irányíthatják, míg csak el nem pusztítja az utolsó érzőszívű embert is a földről. Nem késlekedhetünk hát! Jer velem, elröpülünk a barlangba, s te visszatérhetsz a testedbe. De jól vigyázz! Ha azelőtt költözöl belé, hogy életre keltették volna a banyák, nem hat majd rá a varázsigéjük, és soha többé nem élednek meg a tagjaid. Ha viszont elkésel, s azután mégy, hogy az elsőt lélegezte, neked már nem lesz odabent helyed. Hát várd ki türelemmel, de pillantásnyit sem késlekedve, míg szólok. Addig én eltakarlak szárnyaimmal, hogy észre ne vegyék pislákoló fényed. Te meg, leányom – fordult a királylányhoz – készülj a holnapi esküvődre, mert az oltárnál az igazi jegyesedet találod majd, nem azt, akit atyád választott!
Azzal egyet lépett a tükör elől, és nem volt többé asszony, hanem újra denevér, és egyet lépett Kóric lovag is, és újra parányi szikra volt csupán, majd kiröppentek az ablakon.
Mikor a barlanghoz értek, Denevéranyóka betakarta szárnyaival Kóric szívének csillagát, és úgy várakoztak a sötétben. Kisvártatva gyűlni kezdtek a rútnál rútabb gonosz boszorkányok, egyikük-másikuk Kóric testének tagjait cipelve, mások nagy üstben sárkánytejet forraltak, meg kígyómérges-varázsfüves főzetet, egy pedig a hófehér lovat vezette. De nem olyan volt ám az a ló, mint mikor Kóriccal elváltak! Úgy ragyogott a szőre, mint a telihold, fénylő acél volt a patája és kék villámokat szórt a szeme!
A boszorkák hozzáláttak a testrészek mosdatásához, sárkánytejben először, varázsbalzsamban másodszor, s közben varázsigéiket sziszegték fogaik között.
-Mehetek már? - kérdezte Kóric, aki mindebből semmit sem láthatott a denevérszárnyak mögül.
-Még nem! - Így a Denevéranyó.
A banyák a törzshöz illesztették a karokat, lábakat és a fejet, amik csodálatos módon összeforrtak, míg végül ott állt előttük a legszebb és legrettenetesebb harcos, akit hátán hordott a föld. Lovára ültették, derekára pompás kardot kötöttek, és belekezdtek az utolsó igébe.
-Mehetek már?- Kérdezte nyugtalanul Kóric.
-Még nem!
Mikor pedig elhangzott az utolsó szó, felnyílott a lovas szeme, és lassan elkezdte beszívni az első lélegzetet.
-Most! - súgta a denevér, s a kis szikra egy szempillantás alatt ott termett a lovasnál, beröppent a száján, és elfoglalta szépen szívének helyét. Egyszeriben megelevenedett a lovas, előkapta a kardját, és vagdalni kezdte a banyákat. Alig néhány perc alatt végzett minddel Kóric, nagy halmokban borították a barlangot a rút szipirtyók testei.
Kóric végül megkereste a denevért, aki így szólt hozzá: Vágj ketté a karddal, amivel a boszorkákat megölted, akkor visszaváltozhatok. - Így is történt, majd felültek mindketten a paripára, és délre már a palotánál voltak, ahol várta az oltár a királylányt s jegyesét. Ahogy pedig a királylány meglátta Kóricot, így fordult apjához:
-Ő az én igazi lovagom, hozzá megyek és senki máshoz!
És mivelhogy tetszett a királynak a gyönyörű lovag meg a táltos paripa, nem bánta lánya döntését, hát még, mikor megtudta, hogyan s miként váltotta meg Kóric a rég elsiratott jósnőt!
Megtartották hát a lakodalmat, hét hétig állt a bál, Kóric megkapta a királyságot is nászajándéknak, s boldogan éltek ezután, és élnek talán még ma is.