Kutyavilág

Maybelle, 2010, március 14 - 23:53

Városi gyerek voltam, de sokszor ellátogattunk  a tanyára a nagybátyámékhoz. Emlékszem a birtok minden egyes darabjára. A nagybátyám búzát termesztett, és gyönyörű lovakat tartott. A birtok hatalmas területen terpeszkedett, és ehhez hozzátartozott a közeli tölgyes egy része is.  Gyakran  az egész napomat a táj feltérképezésével töltöttem. Bár nagyon élveztem, mégis kicsit magányos voltam. Azonban hamarosan egy csodálatos barátra találtam, akivel  új lendülettel vágtunk neki a közös kalandoknak. Ezernyi  élmény várt ezután, minden megelevenedett  a szemem előtt. Különleges  új barátommal sohasem unatkoztunk. Mikor először találkoztunk, már akkor tudtam, hogy mi egymásnak lettünk teremtve. Mindkettőnk számára új élet kezdődött.

Néha  olyan messzire kalandoztunk, hogy a szabad ég alatt vetettünk magunknak ágyat és mellette sohasem féltem a sötétben. Azokat az estéket szerettem a legjobban. Az égen millió csillag ragyogott, lágy szellő  fújdogált, a tücskök ciripeltek... Ilyenkor  mindig mesélt és előttem  lejátszódott  élete minden történése. Az egyik  alkalommal megkértem, hogy mondja el, hogy is került városi házunk aprócska kertjébe. Ő  rám nézett nagy barna szemeivel, majd csendben mesélni kezdett...

 

*

 

Céltalanul, magányosan kóboroltam a város utcáin. Csak néhányan lézengtek a szürke utakon. Az égbolton fekete fellegek gyülekeztek. Lassan alkonyodott.

A lámpák hamarosan meggyulladtak, az eső pedig szemerkélni kezdett. Perceken belül egyedül maradtam. Az emberek nem szeretik az esőt. Én sem szeretem. Éhesen, fázva andalogtam tovább mert egész nap nem találtam semmit.  Megálltam és szimatoltam. Hol lelhetek valami ennivalót? A házak előtt egy-két szemetesláda állt. Sietve odakocogtam és lelöktem a tetejüket. Üres. Mind üres. Növekvő éhséggel és csalódottan kutyagoltam a kihalt utakon. Hirtelen ételszag csapta meg az orrom. Bármi legyen is az, megszerzem. Korgó gyomrom egyre jobban sürgetett. Végigvágtattam a mellékutcán, befordultam a sarkon és...

Egy ember állt az egyik ház falának dőlve. Valami nagyon „jószagút" evett. Sóvárogva, a szájam szélét nyalva, szinte csúszva közeledtem a kétlábú felé. Mihelyt észrevett rám bámult,  aztán hidegen falta tovább az ételt. Könyörgő szemekkel leültem előtte. -  Ó, csak egy falatot vess ide! - Ám az hirtelen felkapott egy husángot a földről és hadonászva kiabált felém:

-        Tűnj el innen te rühös kutya!

Ijedtemben egy bokor mögött kerestem menedéket. Nem tudtam mit jelentenek a szavak, de éreztem a hanglejtésből és a mozdulatokból, hogy nem sok jót ígérnek. Vajon mit tettem már megint?

Hirtelen egy másik, az előzőnél sokkal magasabb és vállasabb ember jelent meg. Beszéltek, de nem értettem szavaik jelentését:

-        Mi baj? Mit ordítasz mint a sakál?

-        Az a korcs idejött kunyerálni. Gondoltam elzavarom. Nekem itt ne kolduljon. Etesse a gazdája!

-        Azt, még mindig itt van! Takarodj! Nem hallod te süket? Menj haza!

-        Biztos várják már valahol...

-        Nem feltétlenül. Lehet, hogy kóbor... Érdekes mindig ugyan az a nóta... Megveszik, hogy milyen édes kiskutya, meg minden, később meg nyűg lesz, aztán kirakják...

-        Vagy ellés után marad a nyakukon és kirakják.

-        Minek az ilyeneknek egyáltalán kutya?

A két fickó befordult egy házba és ismét egyedül maradtam. Elkeseredetten, céltalanul ballagtam tovább.

 

A kétlábúak sohasem  értettek meg. A gazdám sokszor kiabált és megvert, máskor meg bezárt egy kis, sötét szobába és nem kaptam enni. Nem tudtam miért. Mit csinálhattam? Úgy tűnik a kétlábúak mind gonoszak. Csak hangosan kiabálni és verekedni tudnak. Félnem kell tőlük és jobb, ha kerülöm őket ha életben akarok maradni...

 

Ilyen gondolatokkal baktattam végig az utakon. A szürke panelházak fölém magasodtak. A sötétség észrevétlenül lopakodott mellém, s átkarolta körülöttem a világot. Leszállt az éj, és én hirtelen nagyon vágytam egy kis melegségre. Egy szerető gazdira, egy nyugodt helyre a világban.

Az egész napi kóborlás  után rám tört  a fáradtság. Utolsó erőmmel bebújtam egy  kerítésen, és  bemásztam egy  kerti asztal alá, melyről félig lecsúszott a takaró. Ebben a pillanatban megdördült az ég és az eső sűrű cseppekben esni kezdett. Amennyire csak tudtam összegömbölyödtem és mancsaimra hajtottam a fejem. Ám még sokáig nem bírtam elaludni. Figyeltem az egyre szakadó esőt, ahogy ködös homályba vonja a panelek magas szikár alakjait.  Majd az  asztalon ütemesen kopogó esőcseppek zajára lassan-lassan lecsukódott a szemem ...

 

Reggel hirtelen felriadtam. Valahonnan hangokat hallottam. Feléledt a környék. Az utca megtelt iskolába induló vidám gyermekhangokkal. Felálltam, de alaposan bevertem a fejem az asztal lapjába. Kinyújtózkodtam, hogy meglazítsam elgémberedett tagjaimat. Ekkor hirtelen észrevettem, hogy nyolc láb áll az éjjeli nyughelyem körül. Egy bőrcipős, egy edzőcipős, egy papucsos és egy egészen kisméretű rózsaszínű szandálos. Ijedten lelapultam, vártam a sorsomat. Mit akarhatnak, biztos azonnal elkergetnek. Lesunytam a fejemet, így nem láthattam őket. Eldöntöttem, hogy nem fogok rájuk nézni menekülés közben.

A lábak gazdái emberi hangon beszélgettek, de teljesen máshogy mint a két tegnap esti férfi:

-        Látod apa - mondta az egyik és az edzőcipős láb megmozdult - biztos éjszaka jött be.

-        Most már tényleg meg kell javítanom a kerítést. Nem lenne szabad minden kóbor állatnak bevonulnia - hallottam a másikat, aki haragosnak tűnt.

-        Igazad van, de előbb csalogassuk ki ezt a kis táborozót...- mondta egy kedves  hang és szandálban lévő gazdája közelebb lépett az asztalhoz.

-        Anyu, anyu megsimogathatom?- lelkendezett egy csilingelő fiatal hangocska.

-        Nem, még nem kicsim. Előbb meg kell nyugtatnunk- felelte szigorúan az előbbi haragos.

-        Fiam, szaladj be a házba és hozz virslit!

-        Megyek!- láttam, ahogy a két edzőcipős láb elszaladt.

-        Kislányom, maradj egy kicsit távolabb!

-        Jó...-sóhajtott a kis csengettyű.

-        Megpróbálom kiszedni - mondta a haragos.

Két kezet láttam, amint benyúlt, hogy megfogja a nyakamat, de rámorogtam, és ha lehet még jobban összekucorodtam. A haragos hangja tanácstalanná vált.

-        Hát ez nehezebb, mint gondoltam...

-        Itt a virsli!

Az edzőcipős visszaért majd újra a szigorú hangja hallatszott:

-        Add ide, kérlek- mondta.

Lehajolt hozzám annyira, hogy már az arcát is láthattam volna, de én csak kinyújtott tenyerét figyeltem, melyen ott pihent  a hús. Ó de éhes voltam! Elkezdtem felé kúszni, de aztán eszembe jutott, hogy az előbb meg akart fogni. Visszalapultam a helyemre.

-        Hát ez így nem megy...- az edzőcipős tétován toporgott.

-        Nem, valóban nem...- felelte a papucsos, majd  még közelebb jött.

Hirtelen egy kis kéz jelent meg az asztal alatt. Észre sem vettem, hogy a rózsaszínű szandálkák mikor szaladtak egészen hozzám, de a gazdájuk egyszerre bebújt mellém és  a szám elé tolta a virslit, majd egyre közelebb  közelebb araszolt hozzám.

-        Gyere ki kutyus! Nem bántunk, gyere!

Hogy az a kis kéz milyen jó illatú volt! Óvatosan megnyaltam. A többiek megrémülhettek, mert egyszerre kiabálták:

-        Gyere el onnan!

Ám a kislány kacagni kezdett és azt mondta:

-        Gyere ki kutyus, gyere!

Hát persze, hogy mentem! Oda voltam a boldogságtól! Hát ez a kétlábú mégis rendes! Hátha a többiek is azok? Jól megnéztem őket.

-        Na jól van gyerekek befelé, mert megfáztok!- mondta közben a papucsos  mosolyogva- és szerintem  kis barátotokra ráférne egy jó fürdő, és egy kiadós reggeli, persze nem ebben a sorrendben, már hogyha ő is úgy szeretné...

 

 

*

 

A történet folytatását már ismertem. Felemeltem a fejem a puha fűből, ránéztem kedves négylábú barátomra. Barna szemeivel a holdat kémlelte mely olyan volt mintha mosolygott volna. Az éjszaka körbeölelt minket, a bársonyos levegő az arcomat simogatta. Kutyám mellém kuporodott és az orrával lágyan megbökte a kezemet, hogy simogassam . A Hold semmit sem szólt, csak tovább mosolygott, és ezüst színű szeretet palástját borította ránk.

Az írás hossza kb. 6 ezer karakter

A zsűri értékelése: Kutyavilág

Kedves Virág!

  • Egy kiskutya gazdára találását meséli el a történet, amelynek igazi történései belső történések, hiszen a főszereplő kutya csavarog az utcán, és befogadóra áhítozik. Mint szinte minden állattörténet, igazából ez is az emberről szól, hogyan képes reagálni egy ilyen helyzetben, mi motiválja, milyen a természete.
  • Az írás elején még nem tudjuk, ki az, aki beszél, kicsit bizonytalanságban tart bennünket a szerző. Később persze kiderül, hogy egyértelműen a gyerekről, a gazdiról van szó. A nézőpontváltás után már a kutya mesél. Alsó látószögből látjuk az embereket, halljuk a beszédüket. A durva férfiak után a meleg szívű családét.
  • Egész jók a párbeszédek, bár még lehetne kicsit csiszolni rajtuk, viszont átjön a beszélők hangulata, mert élő.
  • Lendületesek a váltások, ritmikus a megoldás, kicsit filmszerű is, olyan, mintha egy forgatókönyv elevenedne meg.
  • A befogadó család-jelenetben megjelenik a kölcsönös bizalom, és az a jó benne, hogy mindezt természetes, közvetlen hangú.
  • Szellemes a cím szóösszetétele, amely lefedi a tartalmat, és frasppáns is.
  • A befejezés nagyon szép, egy képben foglalja össze az egész mondanivalót. Ezzel egyben a költőiségét és az íráskészségét is megvillantja, amely nagyon fontos.
  • Kár, hogy ilyen kevés benne az esemény, és az ügyes fordulatok, párbeszédek mellett még kicsit több figyelmet lehetett volna fordítani az összekötésekre, vagyis a kohézióra. Sokszor az az ember érzése, hogy a szerzőnek nincs mindig türelme leírni mindent, amit az olvasó megkívánna, ezért érezhetők lyukak a történetben, és itt nem a szándékosakra gondolunk. Két út áll tehát az író előtt. Sűrítéssel küszöböli ki ezt a problémát, vagy megírja a hiányzó részeket, ezzel viszont növeli a terjedelmet. Örök dilemma. :-)
  • Az írás érzékletes, őszinte, ártatlan (nem naiv!) és hiteles: nemcsak egy kutya minden rezdülését jól ismeri, hanem tiszteli az élőt.

Szeretettel gratulálunk!

A zsűri

Édes történet.

Édes történet.

Örülök, ilyenkor felébred bennem a remény, h. vannak Jó emberek a világon.

 

Gratulálok!

Amit igazán szeretek, azok

Amit igazán szeretek, azok a kutyák, és más állatok. Gyakran elgondolkozom rajta, hogy mi játszódhat le a fejükben, és nem egyszer próbáltam az ő fejükkel gondolkozni. Hatalmas álmom, hogy egyszer nyitok egy kutyamenhelyet. Sokan lehurrognak, hogy nincs értelme, meg nem hoz pénzt. De itt nem a pénz a legfontosabb, hanem az, hogy segíthessünk rajtuk.

Köszönöm, hogy írtál, jól esett. :)

Ebadta jószág

Sokszor próbáltam már beleképzelni magam egy kutya lelkébe, de ennyire, azt hiszem, még sosem sikerült! Nagyon jól ismerheted a négylábúakat, ha ilyen hitelesen adod át azt, ami a fejükben lejátszódik! De ami ennél még sokkal elgondolkodtatóbb, az az, hogy hányszor cselekszünk nemcsak a kutyák és az egész állatvilág, de néha talán embertársaink nézőpontjából is értelmetlenül...

Kutyalélekkel

Nem csak kutyakedvelők fogják szeretni, amit írtál! Érdekes írói szemszöget választottál, és tényleg, néha érdemes lenne egy négylábú szemével körülnézni:)
Nagyon kedves és ötletes az a jelenet, amikor az asztal alá bújt állatkát körbeállják a lábak, és csak a mondataikat halljuk. Lélekvidító az írásod:)