A lakkcipő

 "Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani - mindenestül."

Anikó az iskolában ismerkedett meg Julikával.

A szívében néha megjelent egy csöppnyi irigység, mikor a lány olyan ruhákat hordott, amilyenre neki reménye sem volt.

- Julika egyke, egy ruhát kell vásárolniuk, jobb módúak, mint mi, akik nem engedhetjük meg az ilyesmit. Nem szép dolog irigykedni, azzal kell beérni, ami van!

– Igen, édesanya! – ám női mivoltából, s a szép ruhákra vágyásból nem nevelte ki az édesanyja legszeretetteljesebb magyarázata sem.

 Amikor Julika egy csillogó-villogó lakkcipőben indult templomba, összeszorult a szíve. Nem tudta a szemét levenni róla, minden álma lett egy ugyanolyan. Bánatosan nézte minden lépését, a szeme akaratlanul is ráterelődött a cipőkre, melyekben meglátta önmagát, a nap csak úgy szikrázott rajta. Megdöbbent, mikor az iskolába is abban indult.

– Julika, nem félted a kopogós lakkcipőd? Ez nem az ünneplő?

– Eddig az volt, de ha elkopik, kapok másikat! – legyintett.

Magába fojtotta bánatát, de már éjjel is lakkcipővel álmodott…

 Egy tehetősebb család gyermekei kinőtt ruhái épp ráillettek a Szalkai család négy gyermekére, mikor selejteztek nekik ajándékozták, így az édesapja néha egy nagy táska holmival érkezett.

Imádtak túrni a sok meglepetés között, felpróbálni, melyik kire illik. A ruhák széthúzgálása után a táska alján maradt egy szatyor. Kati lazán lógatta Anikó felé.

– Na, mit gondolsz, mi ez?

– Nem tudom… - dobbant nagyot a szíve… - Csak nem?

– De-de igen! Fekete, kopogós, fényes lakkcipő… - vigyorgott.

Anikó rögtön eldobta a többi cuccot, és elkapta a szatyrot. Óvó-féltőn magához szorította, nehogy valaki elvegye tőle.

– Jaj… ez egy, ez egy… lakkcipő! Álmaim cipője?

Közben az egész család nevette, amint az első döbbenet után kiemeli a szatyorból, óvatosan megsimítja, letörölgeti, majd mély tisztelettel leteszi a földre és belebújik.

– Pont jó! – sóhajtotta kicsit letörten.

– Kislányom, ha nem jó, ne vedd fel, tönkreteszi a lábad!

– De jó… pont jó!

A lakkcipő úgy szorította, hogy szikrát szórt a szeme, gondolta, majd a járástól kitágul. Látta, mikor az anyja az öccsére vizesen adta rá a cipőt, hátha kibírja, amíg fizetést kapnak.

„És ha az a cipő kitágult, akkor ez is ki fog!”

Bevizezte és elment sétálni a szomszéd utcáig, hogy megmutassa Julikának, de ő nem volt otthon. Bánatosan hazaballagott, ám mikor levette, két vízhólyag ékeskedett a középső ujjain.

Újra bevizezte, kitömte az orrát.

Nem tudott aludni, elképzelte, milyen meglepett arcot fog vágni a barátnője.

 

– A két lakkcipős lány! – nevette odafelé, miközben a vízhólyagok iszonyúan égtek.

– Csókolom, Pista bácsi! Julika?

– Szerbusz! Még eszik! Gyere be, várd meg!

Csalódottan beoldalgott a konyhába, csalódottan, mert azt hitte, egyből észreveszik álmai cipőjét. Ám Pista bácsi rá sem hederített, nemhogy Juliska néni…

– Szerbusz, Anikó! Ilyen korán?

– Siettem…

– Julika is mindjárt kész!

 „Remélem, legalább ő elámul!” – gondolta és elnézte, hogy a kiflit beaprítja a tejeskávéba, kiszívja a levét, utána lenyeli. Számtalanszor látta azt, hisz ő mindig időben indult. Julika bezzeg folyton húzta az időt, önfeledten nyeldekelt, míg ő látszólag türelmesen várakozott. De belül toporgott…

„Hogy lehet egy tányér tejeskávét egy kiflivel órákig majszolni?”

 

No, de egyszer befejezte, s magára öltötte legújabb fehér kardigánját, a hozzá illő fehér kistáskát, az elmaradhatatlan lakkcipőt és már indultak is. Anikó egyre hangosabban verte a sarkát a talajhoz, hogy felfigyeljen a kopogós lakkcipőjére, de Julika csak a saját dolgairól beszélt, észre sem vette. Épp azt ecsetelte, milyen új ruhát fog kapni, amikor Anikó kifakadt.

– Nem veszed észre az új cipőmet?

– Új? – meredt rá csodálkozva – Ez új? Hisz ez már volt rajtad!

– Nem, ma van rajtam először!

– Tényleg? Azt hittem, már jártál benne! Viszont, ha ma van rajtad először, akkor ez nem új! Ez nem új cipő! Anyukám sosem adná rám más levett cipőjét… mindenki másképp csámpázza, az pedig eldeformálja a lábat!

– Igen, tudom… - bólintott Anikó.

Hallgatagon lépkedett, fel sem fogta, miről cseveg a másik egyfolytában. Akkor kezdett újra érezni, amikor a csodálatos lakkcipő már nem csak a középső ujját szorította, hanem mindenütt kikezdte az összes lábujját és a sarkát… Azt hitte, nem bírja tovább, de kénytelen-kelletlen összeszorított fogakkal tűrt. Örökkévalósának tűnt, míg odaértek, ahol elkínzottan rogyott az ülésre. Legszívesebben levette volna a cipőt, de templomban nem illik, bábuként énekelt, imádkozott, de belül zokogott. Nemcsak a fájdalmak miatt, hanem mert Julika lekicsinyelte megvalósult álmát. Kicsinek, szegénynek, szerencsétlennek érezte magát.

– Jaj, nagyon kell sietnem, hátul megyek! - hazafelé le akarta rázni.

– Nekem mindegy, merre megyünk, bár arra messzebb van, de most az egyszer veled megyek!

– Gyere, de siessünk!

– Lemaradtam valamiről? Mondtál valamit idefelé? Nem értem, mi bajod, olyan fura vagy ma! Hová rohansz ennyire?

– Vendégek jönnek! – sikította eltorzult arccal.

– Fáj valamid?

– Nem! - igyekezett elrejteni a kikívánkozó eszeveszett zokogást.

– Hát jó, fussunk! Bár anyukám megtiltotta, hogy ünneplő ruhában rohangáljak, nehogy elessek és kilyukadjon az új kardigánom, vagy lerúgjam az új cipőm orrát!

– Ha nem akarsz, ne fuss!

– Várj, nem tudlak követni! – kiabált utána, mert a lány végig előtte rohant.

- Szia! Holnap találkozunk! – intett és elkanyarodott.

– Tessék? – döbbent meg Julika és tétován megállt, ahol az út kétfelé vált…

„Csak tudnám, mi lelte, még sosem hagyott faképnél! Máskor hazáig kísér…” 

 

Anikó alig várta, hogy látótávolságon kívül kerüljön, lerúgta a cipőt, s hangosan sziszegve leült.

„Jaj… fáj!” – fogta keze közé a lábait.

Pár perc kesergés után mezítláb kullogott haza.

– Mi történt? Mit tettél a fehér harisnyáddal? Tiszta kosz, a fű beleette magát! Hogy fogom kimosni? Mi ez? Vér? Ugye megmondtam, ha kicsi rád, ne vedd fel azt a vacak cipőt! Ejnye-ejnye, kislányom, hogy néz ki a lábad? Úgy jártál, mint a Hamupipőkében a gonosz nővérek!

Anikó nem is hallotta, annyira fájt a lába, levette a harisnyát és előtűntek a sebek. Nem küszködött tovább szabadjára engedte könnyeit.

– Nagyon fáj…

- Hát persze, hogy nagyon fáj! Úgy kell neked! Máskor majd nem csinálsz ekkora butaságot! Mindjárt bekenjük valamivel… a cipőt meg bevágjuk a tűzbe!

– Ne! – sikította.

– Akkor adjuk Mártikának!

– Nem! Ez az enyém! Mindig ilyen cipőre vágytam! – szorította magához könnyekkel teli szemmel.

– De kicsi rád!

– Akkor is az enyém!

– Mit akarsz vele?

– Né… nézegetem…

- Ahogy gondolod, de a lábad nem fog meggyógyulni holnapra… papucsban kell menned…

– Nekem mindegy… - nyögte.

Egész nap a plafont bámulta, ám a lába nemhogy meggyógyult, inkább egyre jobban sajgott.

 

A születésnapjára kapott cipőt bezzeg észrevette Julika…

– Tyűha, új cipőd van?

– Igen, tegnap kaptam a születésnapomra!

– De kár, hogy lemaradt róla a lakk! Lakkcipő lakk nélkül? - fintorgott.

– Olyat már nem lehet kapni!

– Majd meglátjuk!

 

Julika addig hajszolta a szüleit, amíg nem vettek neki egy újabb kopogós, fényes fekete lakkcipőt.

– Hol vettétek? – sóvárgott Anikó.

– Óh! A szüleim bejárják az egész várost, ha akarok valamit!

– Az enyémek is!

– Na, persze… akkor nem vettek volna egy ilyet! Ez meg sem közelíti a lakkcipőt, lakkcipő mellett sem volt! Különben már hiába keresitek… Elhoztuk az utolsót! Ha ez kifut, új divat jön, akkor majd olyat veszünk!

A sértett lányka pulykavörös lett, nem szólt többet, ám ez nem zavarta Julikát, beszélt helyette is, észre sem vette, mennyire megbántotta.

 

Gondolkodott, hogyan tudná kifényesíteni.

„Csónaklakk, amitől a padló tükörként fénylik! Lesz olyan lakkcipőm, hogy csoda!” – tapsikolt örömében, mikor rábukkant a dobozra.

A cipőt alaposan átfestette.

„Ez hihetetlen! Átváltozott! 24 óra száradási idő… – olvasta a dobozon.

 

Kopogós fekete lakkcipővel álmodott…

Másnap csalódottan állapította meg, hogy még mindig tapad, ahol hozzáért, az ujjlenyomata ott maradt, öt nap múlva mégis abban indult el.

– Fúj, mi történt a cipőddel? Hogy néz ki? – kérdezte Julika fitymálóan.

– Nem tudom, mi lehet vele… talán az új boksz…

- Ez nem boksz, az nem így néz ki! Fogadjunk, bekented valamivel! Valld be, mit kentél rá?

– Csónaklakkot… - dünnyögte megsemmisülten.

– Mit?

– Csónaklakkot!

– Elképesztő! Azt hitted, attól lakkcipő lesz?

– Igen… az is lakk… ha a padló fénylik tőle…

– Hát, most jól elszúrtad a cipődet, pedig milyen szép volt, amíg ezt a vackot nem kented rá! Fúj, a bogarak is beleragadtak!

- Miért nem képes megszáradni öt nap alatt… - motyogta megszégyenülten.

– Azt ne tőlem kérdezd! – nevette Julika.

 

Iskola után bánatosan oldalgott haza, pechjére az édesapja karjaiba futott.

– Atyavilág! Mit csináltál az új cipőddel?

– Apa, ne mondd el anyának…

– Nem, ha megmondod, mi történt!

– Belakkoztam… Csónaklakkal… a cipő miért nem fénylik, a padlón bezzeg másnapra megszáradt…

– Azért mert nem cipőre tervezték, az kétfázisú lakk, biztos csak egyikkel kented le!

– Igen… eggyel kentem… kétfázisú?

- Kettőt kell összekeverni, együtt hatnak!

– És egymás nélkül?

- Soha nem száradnak meg! Azért ilyen ragacsos! Hogy voltál képes tönkretenni az új cipődet? Miben fogsz járni? El tudod képzelni, milyen drága volt? Alig tudtuk összekaparni a pénzt… ha ezt anyád megtudja, megüti a guta!

– Kértelek, hogy ne mondd el neki! Van valami mentő ötleted?

– Azon kívül, hogy próbáljuk meg hígítóval lemosni róla, nincs…

- Lejön?

– Nem tudom, igyekezzünk, mielőtt anyád hazajön!

Hígítóval lepucolták a cipőt.

- Nem olyan, mint volt, de a ráragadt kosz lejött és már nem tapad.

– Köszönöm…

- Szívesen, de máskor ne csinál ilyet! Megígéred?

– Meg… Várj, apa, ezzel kentem le, ez kétfázisú?

– Igen, ez csak akkor szárad meg, ha összekevered ezzel! – vett le egy másik dobozt a polcról  – Na, szaladj tanulni, a cipőt meg hagyd szellőzni!

– Köszi! – adott egy puszit az apjának.

 

 „Azért nem sikerült a terv, mert nem kevertem össze a lakkokat, de nem adom fel!”

Újra lekente a cipőt.

„Szebb, mint Julikáé!” – örvendezett.

Amikor megszáradt, meg sem lehetett hajlítani, olyan kemény lett.

„Sebaj, majd bejáródik!”

Cseppentett bele pár csepp kölnit, és boldogan rohant Julikához…

Nem árulta el a titkot, amíg a barátnője szemeit tágra nyitva a cipőre nem meredt.

– Te jó szagú szél! Már megint mit csináltál a cipőddel? Befestetted?

– I-igen… - döbbent meg a látványtól.

A keményen rászáradt lakk a bőrrel együtt mindenütt megrepedezett, összetördelőzött, úgy nézett ki, mint a szétszáradt sivatagi föld.

 

Minden kiderült…

- Edd meg, amit főztél! Ennyivel volt ennyi! – dühöngött az édesanyja.

A cipőt is sajnálta, közben vérzett a szíve a lányáért, szánta, hogy nem tudnak másikat venni, hogy még azt is tönkretette, ami megvolt.

 

Julika nevetve mesélte.

– Apa-anya! Ne tudjátok meg, mi történt! Anikó annyira akart ugyanolyan lakkcipőt, mint az enyém, hogy tönkretette az új cipőjét, most nincs, mit felvegyen! Képzeljétek csónaklakkal kente le, látnotok kellett volna, hogy néz ki!

– Te ezen nevetsz? – döbbent meg az édesanyja - Nem tudod, milyen szegények? Négy gyerek van, nem keresnek annyit, mint mi! Szegény kislány! Istenem…

– Én csak…

- Te csak… kigúnyolsz egy lányt, aki ráadásul a barátod! Kicsikém, nem erre tanítottunk! Azért mert neked mindened megvan, nem kell lenézni azt, akinek nincs! Mi is szegény családból származunk, ezért egy gyermeket nevelünk, akinek mindent megadhatunk! Szerettük volna, ha jó ember leszel, ha szereted az embertársaidat, azért írattunk be hittanra! Ott sem ragadt rád semmi, nincs neked szíved? Ebből is látszik, korunkban az emberi értékek kerültek válságba, ezért az emberek szívét kell megújítani, de mindenestül. Ilyen lesz, akinek az ölébe hullik minden? Szégyellem magam helyetted is! Tudod, mit? Adjuk oda neki, amit kinőttél!

– Jaj, anya, az már használt! Nem te mondtad, hogy nem szabad mások lábbelijét hordani?

– Akkor mi legyen? – ráncolta a szemöldökét.

- Inkább adjuk oda, ami kicsi lett a lábamra… az új, kidobni sajnáltuk, biztos örülne…

– Rendben, vidd el neki!

– Én?

– Igen, te! Eddig mindig ő jött, mindenhová együtt jártok, hazakísér, ha beteg vagy, elhozza a leckét, sokszor segít, most az egyszer te is segíthetsz!

- Jó, elviszem…

– Jól döntöttél, és ne feledj bocsánatot kérni!

– Bocsánatot, miért?

– A viselkedésedért…

– Megpróbálom, de én sose…

- Egyszer mindent el kell kezdeni! – vágott a szavába.

– Hát jó… legyen, ahogy szeretnéd…

- Legyen, ahogy te szeretnéd, ugye jó ember vagy?

– Persze… - nyögte, de abban a pillanatban nem volt róla meggyőződve.

Betette a cipőt, és süteményt csomagolt, közben átérezte a barátnője fájdalmát…

 

Anikó egykedvűen a mennyezetet bámulta, várta, hogy a föld megnyíljon alatta, vagy legalább meghaljon.

– Jé, itt a barátnőd! Szatyor van nála! – tudósította Kati, a nővére.

– Nem vagyok itthon! – motyogta.

A fal felé fordult, fejére húzta a nagypárnát, nem kívánt szólni senkihez, különösen hozzá nem.

– Micsoda meglepetés! Szia, Julika, Anikót keresed? - tessékelte be az édesapja - Kislányom, gyere!

– Megyek! – indult el Kati – Szia, Julcsi, mi újság?

– Anikóhoz jöttem…

- Próbáld meg felvidítani, nekünk nem sikerül!

– Megpróbálom… - ígérte.

Kettesben maradtak, Anikó párnával a fején…

- Szia! Hozzád jöttem… - kezdte félszegen.

- Minek, hogy végignézd a halálom? – kérdezte gúnyosan.

– Szeretnék… elnézést kérni! – nyögte.

Anikó úgy tett, mintha nem hallaná.

- Szóra se méltatsz? Legalább nézd meg, mit hoztam! A kedvenced! – azzal orra alá tolta a dobozt.

– Almás pite? – hallatszott némi csend után.

– Igen, anyukám sütötte! Tudod, ha az ember szomorú, egy szelet süti fel tudja vidítani! Főleg, ha a barátnőjétől kapja! Vagy már nem vagyunk barátok?

– Nekem már nincs se barátnőm, se cipőm…

- Akkor egyél! – ült le az ágy szélére.

– Jól néz ki! – lökte félre a párnát egy kis idő múlva és felült.

Hallgattak, amíg evett.

– Ne haragudj, hogy irigykedtem a cipődre… - törte meg a csendet.

- Én meg csúnyán viselkedtem… direkt cukkoltalak…

Lassan, de biztosan megeredt a nyelvük, s miután jól elcsevegtek, Julika felállt.

– Most már mennem kell!

– Maradj még!

– Nem lehet… de örülök, hogy kibékültünk, és nem haragszol! Itt egy másik doboz… Nézd meg, ha elmentem, szia!

Letette az ágyra és elindult kifelé.

– Szia! – intett utána Anikó, de kikísérni nem volt kedve.

Belekukkantott a dobozba.

„Uram fia, egy lakkcipő!” – sikította.

Pont ráillett.

 

Következő nap együtt sétált a két lakkcipős barátnő…