Lángocska

Éva lassan járkált a mohával benőtt évszázados sírkövek között. Biztosan lépett, tudta, bármilyen régen is járt itt utoljára, nem téveszti el az irányt.Valami húzta kifelé. Szuszogva ért fel a domb tetejére a családi sírhelyhez. Végignézett a tömött sorokban felvésett neveken, és a legutolsóról úgy kapta el a szemét, mintha megégette volna: Dr. Szentimrey Zoltán, élt 62 évet.
-Édesapám!-sikoltott fel benne valami, és le kellett ülnie. –Az írás!- Mintha az írás tette volna
visszavonhatatlanul igazzá a halált. A rozoga padon fázósan összekucorodott, és sokáig nézte a temetőt és az alatta elterülő kicsiny székely falut. A havas földön mint sebhelyek tátongtak a friss halmok, hervadt, fagyott virágokkal borítva, betemetve egy-egy életet és álmot. Egyetlen szál vörös rózsa kokottként világlott ki szomorú társai közül, harsogva az életet. Tekintete hosszan elidőzött rajta.
-Talán neked van igazad, kicsi rózsa. Neked mindegy, hogy halotti vagy mennyasszonyi
koszorúba fonnak. Élni kell, nem igaz?- csitult a rátörő iszonyú fájdalom, már szemlélődni is
tudott.
-Egyre több a sír -motyogta magában- vajon a tiszteletes úr újszülött névsora is így
szaporodik a régi Bibliában? Nem hinném. Haldoklik ez a falu is, mint sok másik a
Székelyföldön. Közhelyesen sokan halnak, kevesen születnek, a fiatalok elmennek. Ahogy én
is elmentem. Elmentem, és hátra se néztem, azt hittem, sose jövök vissza, hogy a haza nekem
már nem itt van, és nem is lehet soha. Nem a falu miatt, és nem a szegénység miatt, és nem is
azért, mert itt nekünk mindig bajos volt magyarnak lenni, és még bajosabb embernek lenni.
Miattad mentem el, Apám, úgy, ahogy most miattad jöttem vissza. Elszámolnivalónk van
egymással, hát ezért - már a kőhöz beszélt, de nem a követ látta, hanem az apját. Az ő szálfagyönyörű,
értelmes apját, kinek szeretetét hiába koldulta világéletében.
-Emlékszel, Apám? Emlékszel az évekre, melyeket arra pazaroltam, hogy próbáltam
megfelelni neked? De sose sikerült. És mert sose sikerült, egyszer azon vettem észre magam,
hogy már nem is próbálok, hogy már nem is számít. Komisz ember voltál, Apám. Bántó és
otromba mindenkivel, akit szerettél és aki szeretett. Törött volt a lelked, Apám, és én ezért
sajnállak téged. És sajnálom anyámat, és sajnálom magamat, de legfőképpen téged. Mert azon
a törésen valahol elillant az a kicsi fény, amit a Jóisten az emberek lelkébe beleplántál, hogy
őrizzék magukban a mennyországot már itt a földön. Ezzel a lángocskával tudunk szeretni,
Apám, és meleget gyújtani magunkban és másokban, a világban. És a te lángod kialudt, a
lelked melege elillant, és emiatt fáztál, Apám. Végigreszkettél egy életet, pedig csak a kezed
kellett volna kinyújtsd.
Kotorászni kezdett a táskájában, és elővett egy cigarettát. Rágyújtott, nehéz kattanással zárult
az arany öngyújtó. Fázósan húzta össze magán a méregdrága bundát, a szél belekapott a
szoknyájába, a hideg a bőréhez osont. Mégse tudott mozdulni.
-Nem. Még van mondanivalóm, Apám.- már hangosan beszélt, nagyvárosi dáma egyedül az
alkonyodó falusi temetőben.
-Nem hívtál a halálos ágyadhoz, és én hívás nélkül nem jöttem. Pedig tudtam, hogy nagy a
baj, és közel a vég. Azt akartam , hogy hívj! Hogy ezzel a hívással ismerd el, hogy nekem volt
igazam, és te tévedtél. De ma már tudom, hogy mindketten tévedtünk. Ezt elrontottuk, Apám.
El a halált is, s el az életet is - a könnyek lassan gördültek le a kifestett arcon.
-Már nem számít. Csak egy a fontos. Szerettelek, Apám. Mindennek ellenére, ellenedre,
szívemből szerettelek, és szeretni is foglak, amíg csak élek. Hát csak ezt akartam, Apám.
Ahogy kibukott belőle a vallomás, valahogy megnyugodott. Még életében kellett volna
megmondani neki, de nem lehetett. Nem tudott átvágni komisz gőgje erdején. De érezte, hogy
az apja így is hallja, tudja és mosolyog. Kezét a fején érezte, és sose érzett béke és derű szállta
meg.
Lenézett a völgybe. A falu főterén kivilágítva páváskodott a kúria, ahol felnőtt.
-Anyám biztosan vár már, azt számolgatja, hogy mikor érkezem. Nagy ünnep ez neki. Hány
éve is már- révedt el - tíz is van talán. Szegény édesanyám, tíz éve nem jártam haza. Azon a
sötét éjszakán elmentem, és azóta csak külföldön voltam hajlandó találkozni vele. Apámmal
még ott se... Nádor kutya vajon megvan-e még? Áh - hessegtette el magától a képét - hogyan
élhetne még, ennyi idő után.
Ott nőtt fel, abban a hatalmas fehér házban. Ma is emlékszik minden szegletére, a méteres
falakra, a termekre, melyekben éltek. A vén diófára, melyről gyermekként naponta
lepotyogott, a kútra, melytől mindig nagyon félt - sötét és félelmetes valami egy kút, mint
minden, ami képes arra, hogy elnyeljen bennünket - az állatokra, a vén kertészre - akit a háta
mögött csak Pincsinek csúfoltak, mert a munkája nem ért egy sánta pincsit, az anyja mégis
tartotta, mert szánta - a szobáira, ahol annyit örült és búsult, jó kamaszlányhoz méltóan, a
földszinti ablakokra, ahol a gavallérok éjjelente kopogtattak, és ahol ő mindig kiszökdösött
hozzájuk csillagokat nézni.
-De szép is volt - sóhajtott fel, és mosoly bújkált a szemében.- Péter, drága Péter! Vajon mi
van veled? – gondolt a régvolt nagy szerelmére. - Biztos megnősültél, és van egy szekéralja
gyermeked, egytől egyig olyan szépek, mint te voltál. Látod, te csináltad jól. Én elmentem
innen, megcsináltam a szerencsémet, doktor vagyok, sok pénzem van és drága autóm, és
sokan irigyelnek. A házasságaim sorra nem sikerülnek, azt hiszem, nem nekem való dolog.
Gyermekem nincs, csak kutyám, társam nincs, csak partnerem, otthonom nincs, csak házam.
Anyám kétezer kilométerre tőlem, apám a hideg földbe beletéve. Árva vagyok, Péter, mint a
kicsi madár, és már nagyon bánom, hogy azon az éjjelen nem mondtam igent rád és arra az
életre. Mindenem megvan és semmim sincsen, Péter. Te úgy szerettél, hogy még
öntudatlanul, álmodban is befogtad a fülem, ha jött a vonat, hogy a sípja ne zavarja
nyugalmam. Nem mondtál cifrákat, csak cifrákat éreztél. Gyermek voltam, Péter, nem fogtam
fel. Ne haragudj rám, és legyél nagyon boldog. Milyen bolond kedvemben vagyok - nevetett
fel Éva - úgy látszik ma éjjel mindenkitől elbúcsúzom, akiknek az elvesztése annyira fájt,
hogy megbénított.
Az árnyak végigkúsztak az évszázados fenyőkön, a nap nyugodni tért az ócfalvi dombok
mögött. Már nem érzett hideget, sem éhséget. Nézte az életet, amit megélt, és nézte az életet,
amit nem élt meg. Valami megmozdult benne. Talán a lángocska, amiről azt hitte, már rég
megölték benne.
Hirtelen indulnia kellett.Végigsimított az apja nevén a kövön és mosolygott.
-Pihenj csak, Apám. Én hazamegyek!
Szinte rohant lefelé, megcsúszott, az ágak megtépték szép ruháját, a csizmája csupa sár,
térdéről-kezéről lement a bőr. De ő csak szaladt, szaladt lefelé a temetőn a fehér ház felé...