A lapp lány délkeletnek ment, és magával vitte mindenét. Napokon, hónapokon át vándorolt hegyen-völgyön keresztül. Megküzdött mindazzal, amit az út tartogatott számára. Dolga végeztével haza indult. Köpenyén körbe nyargalásztak, legelésztek az odafestett rénszarvasok, s ha elég erősen fújt a szél, bőgésüket ki-kisodorta a csillagtalan éjszakákba. A lapp lány sosem látott csillagokat, így eszébe sem jutott, hogy azok valaha is beragyoghatták az éjjeli égboltot. A köpeny prémes gallérját díszítő bagolytollak türelmetlenül zizegtek a szélben, de a lány nem hagyta magát repülésre csábítani. Dalolva bűvölte nyugalomba kísértőit.
– Jaj, gyere már! - szólt rá útitársára.
– Jövök, jövök – válaszolt a fiatal férfi, és felbukott egy fa gyökerében.
– Nézz a lábad elé! - korholta tovább a lány.
– A dalod a hibás! Elálmosodtam tőle!
– Nem! Te vagy a hibás, mert mindig az eget bámulod!
– Hogy találjam meg másként a csillagokat?
– De nincsenek csillagok! Mondtam már. Remélem az öregeknek elhiszed majd.
– Az öregek, remélem tudják majd, hogy hova lettek – mondta a férfi. Feltápászkodott, leporolta magát, de nem indult tovább. – Pihenjünk.
A lány hallgatott rá. Találtak a közelben egy tisztást. Leheveredtek, és tüzet gyújtottak.
– Biztos jót tesz annak a szívnek, hogy zsákban hordozod?
– Nem látszik, hogy bármi baja lenne - válaszolt a lány. Alaposan szemügyre vette az oldalára bogozott zsákocskot. – Dobog.
Valóban dobogott.
– Akkor jó - nyugtázta a férfi, aztán álomba szenderült.
A lány, még méltatlankodott magában néhány percet - Mégis milyen férfi az, aki alváson és csillagok esztelen kutatásán kívül semmit sem hajlandó tenni -, aztán maga is követte társa példáját.
– Add nekem a fiút! Add nekem a fiút!
A lány morgolódva nyitotta ki a szemét. Napok vagy talán hetek óta nem aludt jól, és a reszelős suttogás sem ígért nyugodt éjszakát.
– Add nekem a fiút!
– Nem az enyém – válaszolta. Felállt, maga köré terítette rénszarvasbőr köpenyét, és szembenézett hívatlan látogatójával.
– Add nekem! - A hang gazdája a sötétben rejtőzött, de a lány így is felismerte. Több alakban is látta már, sőt mi több, meg is küzdött vele minden találkozásukkor.
– Hagyj már aludni!
– Csak ha nekem adod!
– Nem az enyém, mondtam már!
– Akkor elviszem!
Megkönnyebbülve, hogy megszabadult zaklatójától újra lefeküdt, de mielőtt elalhatott volna, meggondolta magát. Egykori ellenfele, egy kétembernyi, vénségesen vén öregasszony alakját öltve, épp egy nagy zsákba gyömöszölte bele a még mindig alvó útitársát.
– Tedd le szépen! - szólt rá a vénasszonyra, miközben ismét felállt.
– Nem a tied! - szólt vissza az.
– De a tied sem.
– Elvetted a szarvasbőrömet, a szívemet és az ezüsttalléromat. Most add nekem a fiút!
– A szarvast a csordámból, a szívet pedig Tore-től loptad. Az ezüstöt is biztos... valakitől. Egyébként is, minek neked egy ilyen mihaszna? Az sincs, amit leenni róla.
– Kell! Az enyém! - Ezzel, a vénasszony összehurkolta a zsák száját, átvetette a vállán, és hatalmas lendülettel, egyik fa hegyéről a másikra ugrálva menekülni kezdett. A lánynak sem kellett több. Bár gyötörte az álmosság, és a férfi is hátráltatta, meg dühítette olykor, mégsem hagyhatta veszni. A köpeny bagolytollai örömteli susogással nyugtázták, hogy végre dolguk akad, és akár a szélvész, úgy röpítették a lapp lányt ellensége után. Nehezen sikerült utolérnie a vénasszonyt. Amint tehette jó erősen belekapaszkodott ellenfele sarkába, és lerántotta a mélybe. Óriásit huppanva értek földet mindannyian. Miután magához tért szédültségéből, a lány felugrott, és előkapta sípját. Egyéb fegyvere nem lévén, azt kezdte fújni. Lassanként a vénasszony is feltápászkodott.
– Hagyd abba! - kiáltott rá a lányra, de az nem engedelmeskedett.
– Hagyd abba! - kiáltotta még egyszer. - Felébreszted Sztallót!
Kiabálása ismét hatástalan maradt. Ahogy egyre erősödött a sípszó arcára mind jobban és jobban kiült a rémület.
– Engedd el, és abbahagyom - szakította meg egy pillanatra a sípszót a lány
– De nem kell neked! Neked sem kell, hidd el! - próbálta meggyőzni a vénasszony. - Látom a jövődet, látom a jövőjét! Csak bajt hozna rád! Csak bajt!
– Engedd el! - hagyta abba ismét egy pillanatra a lány a sípolást.
– De akkor hiába raboltad el a szívemet! Hiába loptad vissza Tore szívét. Sosem kaphatja vissza, ha most ezt elengedem, sosem fogadnak vissza a faludba. Látom a jövőd!
A távolban recsegni kezdtek a fák. Az öregasszony még hangosabb rikácsolásba kezdett.
– Felébresztetted! Idecsalod! Hagyd abba! Hagyd abba! Mindenkit felfal! Ide csalod az erdők óriását! Ide csalod Sztallót, hagyd abba!
Rikoltozása ismét csak süket fülekre talált, és a farecsegés közeledtével, a zsákot hátrahagyva, hanyatt-homlok menekült az erdőből. Mire a lány kifújta magát a hosszú sípolás után, útitársa már ki is szabadult.
– Jól fúvod! - mondta, és bár erősen látszódtak rajta az iménti gyötrelmek nyomai kedvesen mosolygott.
A lány ügyetlenül pukedlizett, legalábbis úgy gondolta, hogy ügyetlenül tehette, mivel még sosem látott senkit pukedlizni. Hallani is csak mesékből hallott róla. Aztán, maga után rángatva a férfit, rohanvást hagyták ott az erdőt. A lány ugyan még egyszer sem találkozott Sztallóval, az erdők hatalmas óriásával, de úgy döntött, hogy nem is kíváncsi rá.
– Régi barátnőd a banya? - kérdezett rá a férfi. Már biztonságos távolságban pihentek az erdőtől. Még az óriás csalódott bömbölése sem hallatszott.
– Nem rég találkoztunk először. Akkor még ember formában próbált becsapni.
– És? Sikerült neki?
A lány végigsimított köntösén, és megveregette az oldalára kötött zsákot, amiben Tore szívét hordozta.
– Némileg – válaszolta.
Eddig, és a lapp lány úgy gondolta, hogy a továbbiakban sem lesz másként, útitársa teljesen hasznavehetetlennek bizonyult, egyetlen tulajdonságát kivéve: gyönyörű történeteket mesélt. Igaz legtöbbet a csillagoknak nevezett agyszüleményeiről, de gyönyörűeket. Ezért, hogy adósa ne maradjon, ő is belekezdett a saját történetébe.
– Amikor először találkoztam vele, épp egy szálfa termetű férfi alakját viselte. A falu rénszarvasait legeltettem, s igaz, meghagyták, hogy véletlenül se távolodjak el a falu határától, én mégis jó messzire jutottam a csordával. Az egyik bika megriadt valamitől. Nekiiramodott, s a többiek a nyomába. A nagy patadobogásban már csak azon vettem észre magam, hogy a csorda egy nagy domb lábánál legel, a falu pedig sehol. A domb oldalában hevert a férfi. A rénszarvasokat figyelte. Nem tudtam, hol vagyok, ezért útbaigazítást kértem tőle, s ő adott is, de előbb valami itallal kínált. Elfogadtam, de alig kortyoltam belőle, máris elnyomott az álom. Amikor felébredek, látom, hogy a férfi a szarvasokat vizsgálja, hogy milyen a húsuk, a bőrük, elég kövérek és elég tiszták-e. A szarvasok meg, ahelyett, hogy elmenekültek vagy megtaposták volna, békésen tűrték a vizsgálódást.
A lány közben hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla senki sem követi őket, aztán folytatta.
– Árva vagyok, s hogy a falubeliek gondomat viselik, én kell a legtöbbet terelgessem a csordát, de én is kapom a legnagyobb büntetést, ha valamelyik szarvasnak baja esik. Rákiáltottam hát, hogy hagyja csak békén az állatokat. A férfi megijedt, kezei helyébe szárnyakat, lábai helyébe karmokat növesztett, s azokkal belekapaszkodva a legszebb bikába, magával hurcolta a domb tetejére. Ott egy nagy fa állt, annak ereszkedett az egyik ágára. Én persze nem voltam rest, meg hát a büntetést sem akartam, ezért utána kaptattam. Még a fára is utána másztam. Elkezdtem kirángatni a bikát a karmai közül, de csak nem akarta engedni. Addig viaskodtunk, hogy egyszer csak letörött alattam az ág, én pedig a földre estem, de a bikáról leszakadt a bőre, és a kezemben maradt. A szörny elkezdte visszakövetelni a bőrt is hús mellé, de nem adtam, ezért megfenyegetett, hogy most már hatalma lett a falusiak húsa felett, s ha nem adom meg amit kér, hát elveszi Tore húsának legfontosabb darabját. Tore gyermekkori játszótársam, s abban az időben, hát, egyebeket is játszottunk, na. El is pirultam a gondolattól, mert megpróbáltam kitalálni, hogy melyik lehet Tore húsának legfontosabb darabja, de a szarvas bőrét csak nem adtam vissza. Amikor látta, hogy semmire sem megy velem, a madárszörny, maga után vonszolva a dögöt, elrepült a falu irányába. Mire hazaértem, már mindenki tudta, hogy mi történt. Tore-t valóban meglátogatta a szörny, de nem azt vitte el a húsából, amire én gondoltam, hanem a szívét vágta ki. Tore nem halt bele, sőt ugyanúgy élt tovább, mint addig, de ő erősködött a legjobban, hogy takarodjak faluból. Így hát elkergettek. Akkor eldöntöttem: megszerzem Tore szívét, hogy visszafogadjanak, de Tore-val többet soha szóba nem állok.
– Akkor miért mentettél meg? A banya…
– Nem hiszek neki. - zárta le a beszélgetést a lány, és aludni tért. Maga sem értette, miért hazudott.
A lapp lány csillagokkal álmodott. Jojkált a télnek, s közben hideg szelek csábították repülésre hóbagoly tollait. A csengve táncba induló égi fényecskék össze-össze koccanva billegtek egymás körül, elhalványodtak, majd ismét felragyogtak. A lány nevetett, és lenyelte a csillagokat.
– A csillagaiddal álmodtam - mondta, amikor felébredtek.
– Meséld!
– Lenyeltem őket.
A férfi előbb csak nézett, aztán nevetésben tört ki. A következő hét napban, amíg elérték a lány faluját, sokkal többet beszélt és nevetett, mint addig bármikor.
A téli szállás nem állt a helyén. Vagyis a helyén állt, csak már nem lehetett szállásnak nevezni. A házak romokba dőltek, a környékbeli fákat kicsavarták a helyükről, és megcsonkított rénszarvas tetemek hevertek szanaszét. Az egykori falu közepén Sztalló ült. Egyik kezében a lány alakváltó ellenségét tartotta, a másikban Tore-t. A harmadik kezével épp egy rénszarvast tömött irdatlanul nagy szájába, a negyedikkel pedig a körülötte gubbasztó falusiaknak vezényelt, miközben azok rémtetteiről énekeltek.
– Egy hete már, hogy rátok várok! - kiáltott oda a megdöbbent lánynak és társának. - Őket már megtaláltam a szaguk után – rázta meg két foglyát -, de ti nem siettétek el.
A falusiak és Tore vádlón bámultak a lányra.
– Engedd el őket! - a lány hangja megremegett a hatalmas óriás előtt.
– Elengedjem? - kérdezett vissza az óriás. - Jól van, nem bánom.
A lányból és a falusiakból egyszerre szakadt fel a megkönnyebbülés sóhaja, aztán a várakozás csendje telepedett köréjük. Értetlenül meresztették szemeiket az óriásra. Semmi sem történt.
Az óriás várt egy keveset, aztán felröhögött. Rengett a föld hangos jókedvétől.
– Elengedem őket, ha valamelyiktök megküzd velem... és legyőz. - Az óriás hangjából elillant a jókedv.
A lány nagyot sóhajtott. Felkészült a küzdelemre.
– No no! Nem te! - vigyorodott el Sztalló. – Én választom az ellenfelet, ő, azt hogy miben mérkőzzünk.
– Nekik nincs közük hozzá! Ők nem voltak ott az erdőben – bökött a lány a falusiak irányába. – Csak engem választhatsz!
Az óriás a lány útitársára bökött.
– Ő ott volt. Őt választom! - húzódott még szélesebbre az órás vigyora.
– De...
– Elég legyen! - hallgattatta el a lányt az óriás. - Miben mérkőzzünk? - fordult a férfi felé.
Az csak vakargatta a fejét egy ideig, aztán megvonta a vállát.
– Hát, versenyezzünk abban, hogy ki tud egyszerre nagyobbat nyelni.
– Nagyobbat nyelni? - az óriás ismét hahotázásba tört ki. – Jó – folytatta a beszédet, amikor a nevetés végére ért. Körül nézett, felmarkolt két rénszarvast és néhány falusit, a szájába tömte, majd lenyelte őket. Ráadásként még a Tore-t és az alakváltót is utánuk csúsztatta.
A férfi elismerően hümmögött, bólintott egyet, aztán, se szó, se beszéd, lenyelte az óriást.
A lány szemei elkerekedtek. Az még hagyján, hogy az a nyeszlett alak lenyelte az óriást, még az is, hogy az óriás a maga során lenyelte Toret is, de hogy a falusiak is a férfi gyomrába vándoroljanak, azt mégsem hagyhatta annyiban. Mielőtt a férfi becsukta a száját, a lány is átcsusszant az összezáródó fogak között, és az óriás után száguldott.
Legnagyobb meglepetésére semmi gyomorszerűt nem talált a helyben ahová érkezett. Éppen pirkadt, holott, szívdobbanásnyival ezelőtt, amikor a falusiak után indult a Nap épp az utolsó sugarait szórta a tájra. A lapp lány elindult jobbra, de balra ért, így aztán balra is elindult, de az jobbra vezetett. Idővel beletörődött, hogy ezen a helyen minden fordítva van, mint ahogy lennie kellene, ezért aztán ő is fordítva cselekedett: ha balra akart menni, akkor jobbra tért, ha jobbra indult, akkor balra.
A széles sárga síkságot, amin épp álldogált, hét hegy vette körül. A síkságon senkit sem talált, így hát nekiindult az egyik hegynek, hogy megmássza. A hegy tetején hatalmas farkas várt rá, de Sztallónak nem akadt nyomára.
– Nem mehetsz tovább! - morgott rá a farkas.
– Tovább kell mennem! - válaszolta a lány, és le sem lassítva indult a következő hegy felé.
A farkas eléje ugrott.
– Nem mehetsz! Senki sem mehet! - morogta ismét.
A lány megállt.
– Miért?
– A gazdám parancsa.
– Hol találom a gazdádat? - toppantott dühösen a lány.
A farkas az egyik fa tövére bökött az orrával. A fa alatt félig elropogtatott ember csontváza fehérlett.
– Megettem – morogta a farkas elégedetten. Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem.
– A gazdádat?
– Azt. Nem parancsolta meg, hogy ne faljam fel.
– És, ha új gazdád lesz?
– Nem lesz! A gazdám megjövendölte: rajta kívül senki sem uralkodhat fölöttem. Igaza volt, most, hogy megettem, én is látom a jövendőt... csak téged nem elég tisztán, de az mindegy is.
– De, ha megetted, akkor már nem...
– A parancs, az parancs! Őrizni kell a helyet. Most menj vissza. Nem vagyok éhes.
A lány csípőre tette a kezét, és ismét toppantott. Szörnyen dühítette a farkas akadékoskodása. Törte a fejét, hogy mit is tehetne, aztán felcsillant a szeme. Lekuporodott az egyik fa alá, és maga elé terítette köpenyét. Kis festékes tégelyt húzott elő. A farkas bizalmatlanul méregette közben.
„A jövődet magad fested, s magad is színezed.” Még az utazása elején tanulta ezt egy öreg anyókától. Az anyóka kunyhójában aludt egy éjszakát, miután segített a rőzsegyűjtésben, s a tűzrakásban. Az anyóka keverte a festéket, és a szarvasokat is ő festette a lány köpenyére. Tőle tudta meg a lány, hogy az elrabolt szarvas bőréből készült kabát bizony egyébre is jó, mint, hogy csak meleget tartson. Most a lányon volt a festés sora. Ügyetlen ujjvonásokkal kutyaszerű lényt rajzolt a szarvasok mellé, hogy őrizze őket.
Alig húzta meg az első vonalakat a farkas felmordult, de mire bármit is tehetett volna, a lány már végzett a rajzzal.
– Nézz a jövődbe farkas – kiáltotta a lány. - Én leszek a gazdád, és az lesz a dolgod, hogy a csordámat őrizd! Senkit nem bánthatsz többé, amíg meg nem engedem!
– Nem változtathatod meg a jövőt! Láttam! - üvöltötte a farkas.
– Pedig megváltoztattam. Kushadj! - mondta a lány, és a farkas, morogva bár, de engedelmeskedett.
– Most menj, keresd meg a szarvasokat, és őrizd őket! - kuporodott oda a farkas mellé a lány. Megsimogatta a vad bundáját, aztán tovább indult.
A következő hegy csúcsán kis emberke várta. Hatalmas kupac aranyérmén, és egyéb csillogó-villogó csecsebecséken ült. A lány illedelmesen köszönt, és már indult is a következő hegyre. Az emberke megszólította:
– Hé! Te, lány! Mit adsz, ha adok a kincsemből?
A lány megállt, megfordult. Értetlenül bámult a kis emberre.
– Add nekem a köpenyedet! Szép. Megfizetem.
– Nem – válaszolta kurtán a lány.
– Nem? Hogyhogy nem?
– Nem kell a kincsed.
– Hogyhogy nem kell? - értetlenkedett tovább a kis ember, de a lány csak vállat vont.
– Gazdag lehetnél ennyi kinccsel! - győzködte tovább az emberke.
– Gazdag?
– Megvehetnél mindent, amit csak kívánsz!
– Már az enyém minden, amit szeretnék - vonta meg ismét a vállát a lány.
– Az nem lehet! - pattant fel a kis ember. - Sosem lehet a tied minden, amire vágysz!
– Pedig az – mosolyodott el a lány, és szembe fordult széllel. Körbemutatott. Enyém a világ minden színe és minden hangja. Annyim van amennyit csak szeretnék, és mégis mindenkinek jut belőle. Mi kellhetne még? Ha éhes vagyok eszem, ha fáradt vagyok alszom.
– Fáradt vagy – fürkészte az emberke ravaszkás mosollyal a lány arcát.
– Az, de a nyugodt álmokat a kincseid sem adnák meg.
– De szabad lehetnél! Ennyi kincsből bárhova eljuthatsz! Bármit láthatsz! Szabad lehetsz!
– Én szabad vagyok, s a magam kincsei éppen elegendőek, hogy szabad is maradhassak. - Gondolkodott kicsit, aztán folytatta. - De te, kis ember, te szabad vagy?
– Persze! - vágta rá az.
– Akkor miért nem sétálsz egyet?
– Micsoda?
– Mikor jártál le utoljára a hegyről kis ember?
– A hegyről? Minek jártam volna? Értem már! - kurjantott fel. Szemében megcsillant a felismerés. - Be akarsz csapni! Rá akarsz venni, hogy elmozduljak, hogy itt hagyjam a kincset! Hogy ellophasd! De az én eszemen nem jársz túl!
A lány már nem válaszolt. Lefele ballagott a hegyoldalon, és azon töprengett, hogy mi várhat rá a következő csúcson.
– Megbánod még, hogy itt hagytál! Bánni fogod, hogy semmid sincs! - kiabálta utána az emberke.
– Az lehet - bólintott, csak úgy, magának a lány, és többet nem törődött a kis emberrel.
Az éjszakát egy kis kunyhóban töltötte – ezt találta a harmadik hegy tetején. Reggel sülő hús illattára ébredt, s még ki sem nyitotta a szemét, máris hatalmasat kordult a gyomra.
A húst egy vadász sütögette. Daliás termete, kellemes hangja és illata meglepte a lányt. Három nap is eltelt mire felocsúdott a meglepettségből, s bizony a három nap alatt teljesen megfeledkezett arról, hogy tovább kellene állnia. A negyedik nap délután, a vadász az elejtett vad mellett, egy kis csillogó kaviccsal tért meg a vadászatból.
– Mi az? - kérdezett rá a lány.
– Kavics. Néha találok ilyeneket az erdőben. Szépen csillognak, ugye?
A lány lelkesen bólogatott, és közben eszébe jutott valami.
– Hallottál már csillagokról? - kérdezte valamivel később a vadászt.
Amaz csak a fejét rázta, a lány pedig hajnalban elhagyta a kunyhót.
Egykori ellenségére, az alakváltóra a negyedik csúcson lelt rá. Öregasszony formájában kuporgott egy nagy kövön.
– Hol vannak a többiek? Hol van Sztalló? - kérdezte köszönés nélkül a lány.
– Nem hittem, hogy eljössz. - Az alakváltó nagyot ásított.
– Hol vannak?
– Nem tudom. Talán a kastélyban – mondta, és göcsörtös újával a következő hegycsúcsra mutatott. Valóban egy kastély állott rajta. - Odaindultak pár nappal ezelőtt.
– Várj meg! - kiáltotta a lány után, amikor látta, hogy az, pihenés nélkül indul a kastély felé.
– Mi történt? - kérdezte a lány, amikor beérte az alakváltó.
– Miután Sztalló lenyelt, csak a sötétségre emlékszem. Aztán egyszer csak az útitársad hangját hallottuk. Megparancsolta Sztallónak, hogy köpjön ki minket, és, hogy kövesse őt a kastélyába. Sztalló pedig engedelmeskedett. Azóta nem láttuk őket. A faludbeliek a társad után indultak. Meg akarták parancsolni neki, hogy hazavigye őket.
A lány fejet csóvált, de nem szólt semmit.
A kastély előtt megtalálták a falusiakat és Tore-t is velük. Semmi bántódásuk nem esett, igaz nem is mertek belépni a kastélyba. Napok óta azon tanakodtak, hogy melyikük menjen be követelőzni. A lány átvágott közöttük, és egyenesen belépett a fő kapun. Az alakváltó a nyomában maradt, de a falusiak csak bámultak utána.
– Csodálnám, ha itt találnánk őket - mondta a lány már a kastély falai között.
– Miért? - kérdezett vissza az alakváltó.
– Ez csak az ötödik hegy. Még van két csúcs.
– Hányadiknál kezdted? - kérdezett vissza az alakváltó. - A lány ekkor látta először mosolyogni.
Bejárták az egész kastélyt, de egy teremtett lelket sem találtak. Végül, a legutolsó, legmagasabb torony falában egy szív alakú lyukra bukkantak.
– Én nem néznék bele a helyedben – figyelmeztette a lányt az alakváltó. – Még visszamehetsz a faludba.
– A lány, mit sem törődve a szavakkal, mégis bekukucskált a lyukon. Kukucskált, és közben igazán elámult attól, amit látott. A lyukon túl az éjszaka pihenhetett. Az legalábbis bizonyos, hogy olyan sötét volt odabent, mint maga az éjszaka, de ezt a sötétséget apró, fénylő pontok díszítették, és ragyogták be.
– A csillagok - suttogta a lány.
– Még megmentheted Tore-t. – Hallatszott a háta mögül az alakváltó hangja.
A lány erőt vett magán és elfordult a csillagoktól. Tanácstalanul álldogált egy darabig, aztán leült a padlóra, és hátát a falnak vetette.
– Csak egy szíved van, de két helye – kuncogott az alakváltó.
A lány leoldotta az övéről a zsákot, amiben Tore szívét tartotta. Nagyot sóhajtott.
– Az ezüsttallér - súgta az alakváltó. - Dobd fel. Mindig meghozza a helyes döntést. Arra jó.
A lány elővette a tallért, nézegette, forgatgatta egy darabig, aztán felállt.
– Neked van szíved? - kérdezte az alakváltót.
– Van, de azt hiába rabolnád el, semmit sem érsz vele – válaszolta az. - Nem nagyon használtam, nem tudja mit kell csinálni. Kicsit el is száradt már.
– Add nekem.
– Nem adom, az enyém!
– Visszaadom az ezüsttallért.
– Akkor jó! – csapta össze ujjongva a tenyerét az alakváltó, és kivette a saját szívét.
– Nesze – dobta oda a tallért a lány. – A szívet pedig add oda Tore-nak. Jó lesz az neki – mondta még, aztán átugrott a résen, és Tore egykori szívét beleillesztve lezárta.
Zuhant. Amikor földet ért verőfényes délelőtt fogadta. Sosem járt még ott ahová érkezett, mégsem érezte idegennek a helyet.
Kabátján újból kibővültek a rajzok. A békésen legelő rénszarvasok, és az őket őrző farkas mellé egy férfi került, az égre pedig apró kis foltok. A férfi, ha valaki alaposabban megvizsgálta, erősen hasonlított a lány egykori útitársára, és talán az eget díszítő pöttyöket bámulta. A lány elégedetten mosolyogva nézett végig a köpenyen, aztán útnak indult. Meg kellett találnia a köpenyre rajzolt helyet mielőtt a festék kopni kezd.