Lápvilág

Évszám
2012
Beküldő
Griffo

            A szabadság az egyén tudatosságára épül, önmaga és a világ megismerésének képességére. Ha az ember nem ismeri önmagát és a világot, önnön szabadságát korlátozza.

 

Már megint fényes a nádas. A sárga korong benyilazza sugarait a növények közé és az apró békát eltalálja. A gyönyörtől az fennebb mászik egy fűcsomó tetejére és itt, mint egy kiskirály, csillogtatja a nedves bőrét. Szaporán liheg, mint aki elfáradt. Talán már egy órája ül ott. Mozdulatlan. A sárga korong egyre magasabbra száll és a reggel szűz csillogását felhasítva, képlékenyé hevíti a valóságot. A magasban percek óta egy fekete madár kering. Úgy tűnik nincs jobb dolga. Amikor azt gondolnád lecsap, legyint kettőt árnyékos szárnyaival és visszakerül az égbe. A békát ez nem érdekli. Kicsi madárkák ricsajoznak a láp túlsó felén, talán éppen a fenti veszedelemről tárgyalva. Az egyik megunja a párbeszédet, és ide röppen, ahol a béka van. A közeli nádszálon, vékony füvekből fonva egy gyűszűnyi fészek.

Leszáll a nád tetejére, majd egy másik levelére, idegesen csipog kettőt, mintha a békának mondana valami gorombát, majd a fészek szélére röppen. Körülnéz még egyszer, látta-e valaki, és azzal eltűnik a kis nyíláson. Tovarepülnek a távolabbi lármázók is, mivel a fenti madár is—mire dél lesz—eltűnik. Szédítő kékség tündöklik a nádas alatt. Habár a szelet nem lehet észlelni, a víztükör mégis ringatózik. Finom kis fodrocskák futnak rajta, körkörösen, amint egy-egy szerencsétlen bogár belecseppen. Kígyózó hullámok szaladnak végig a vízen és gyorsan haladva a béka felé közelednek. Az kővé válik egy pillanatra. De a sikló nem rá vadászik ezúttal. Úgy eltűnik a rengetegbe, mintha sosem járt volna ott.

A béka még elidőz egy darabig, nehogy valaki azt gondolja, ő a kígyótól ijedt meg, majd, amikor minden gyanú szertefoszlott, megfordult a fűcsomón, elmozdult egy kétujjnyit és fejest vetett a lápba. Teste kellemesen lehűlt ezáltal, kedvet kapott és beúszott a mocsár közepére. Kidugta szemeit a vízből, kétszer elkurjantotta magát, majd itt is, mint korábban, mozdulatlanul figyelte a sárga korong vándorlását. Zöldes szárnyú szitakötő ült le az orrára és feszegette vitorláit. A béka nem törődött vele. Biztosan zavarta, de most nem volt kedve kitátani a száját. Aztán a szitakötő unta meg hamarább, gondolt egyet és felemelkedett a növények fölé. Kinyílt előtte a tér és a kerek lápocskán túl feltűntek a gyümölcsfákkal tarkított rétek. Libegett egy darabig, aztán a tavacska egy másik sarkában ismét leereszkedett pihenni. Hosszúlábú fehér gólya keresgélt a parton és időnként nyakát nyújtogatva legyömöszölt egy-egy kétarasznyi kígyócsemetét.

Vörös lett az égbolton a korong, és megnőtt. Vér csordult ki belőle és belefolyt a lápba. A kis béka már a parton várt az elszédült szúnyogokra, a nádas mélyéből pedig ritka csicsergések törtek elő. Később, amikor már teljesen sötét lett, elnyújtott kuruttyolások jelezték a láp-ország honlétét. Majd elcsendesedett a világ.

Szépnek tűnt nekem ez a nyugalomra ítélt lét és elgondolkodtam azon, hogy a béka helyében szavak nélkül, miként tudnám elmesélni. Rájöttem, hogy a szavak képezik civilizációnk bölcsőit, de egyúttal hordoznak egy átkot, amely értelmünk korlátjait jelentik meg. A szépet, a gyönyört és mindent, ami velünk történik, szavakba akarjuk sűríteni. És ha bár egyszerűnek tűnhet a lápvilág, szavaink nem eléggé okosak, hogy leírják a lényegét. Így tehát a béka is csak csodálja a tájat. Szerencséjére nem kell azzal foglalkozzon, hogy elmondja, mi benne a szép. Ezzel a romlott kényszerrel, csak mi rendelkezünk, a civilizáció mocsarainak eltévedt lakói.