A fiú a nagyváros peremén lakott öreg szüleivel, legkisebb gyermekükként, egy csendes, kényelmes kerti házban, amolyan igazi otthonban, de mégsem volt elégedett. Gyerekkorától kezdve elvágyódott a családi fészekből, hogy valami izgalmasabb, valami kalandosabb életet élhessen, de sosem tette meg a döntő lépést. Talán azért, mert nem akart csalódást okozni senkinek, talán csak nem volt ereje hozzá, maga sem tudta. Titkon őrzött álmai helyett elvégezte az iskolákat, ahova a szülei beíratták, majd elment dolgozni egy irodába, ahol jól fizettek ugyan, de a napi munka monotóniája csak még jobban elcsüggesztette.Fásulttá vált és megkeseredetté. Néha ugyan tett egy-egy kísérletet, hogy kitörjön ebből, és valami olyat műveljen, amit tényleg szeret. Megtanult gitározni, egészen jól is ment neki, de aztán lassan elapadt a lelkesedése, és a kezdeti felbuzdulás után alig-alig nyúlt a hangszeréhez. Igyekezett izgalmas emberekkel barátságot kötni, hátha dicsfényükből valamennyi rá is vetül. Megismerkedett lányokkal, akik csak addig voltak kedvesek hozzá, míg meg nem tudták, hogy ő is csak egy az unalmas, fiatal aktakukacok közül. Fásultsága lassan közönnyé tompult, elégedetlensége mélabúvá. Rövidesen már az álmaira sem emlékezett, csak azt érezte, hogy valami nincs rendben.
Egy csillagfényes nyári estén épp egy barátja nyaralójába igyekezett, mikor meglátta az út szélén ácsorgó lányt. A vékony, farmernadrágos alak fázósan burkolózott sötétzöld, vastag kardigánjába, vállát finoman lehúzta a nagy oldaltáska, amit görcsösen szorongatott kezével. Ő pedig szinte önkéntelenül lépett a fékre, tolatott vissza, és nyitotta ki az ajtót neki, pedig sohasem szokott idegeneket felvenni az autójával. Orrát megcsapta a lágyan édeskés, korábban sosem tapasztalt illat, ahogy a lány bemászott mellé, s mikor szélesen rámosolygott, önkéntelenül viszonozta azt, pedig sosem volt az a könnyedén barátkozó alkat.
- Merre mész? - kérdezte a lányt. Hangja rekedt volt, alig felismerhető.
Az kedvesen rámosolygott kócosan göndör haja rejtekéből.
- Általában amerre visz az út - mondta sejtelmesen, s smaragdszín szeme huncutul megcsillant. - De most csak ide, a szomszédos városba.
- Elviszlek. - A válasz oly egyértelműen jött a szájára, ami még saját magát is meglepte.
- Köszönöm - mosolygott rá a lány újra, olyan szívből jövő, egész lényéből sugárzó mosollyal, amivel már rég nem találkozott.
Kissé zavartan fordult el, adott gázt, tekintetét az útra szegezte, de a lány illatát továbbra is az orrában érezte, s egyszerűen nem tudta figyelmen kívül hagyni a jelenlétét.
A városka, amit a lány megadott, nem volt messze, alig egy órát kellett autózniuk. Rövidesen begördültek az apró főtérre, ahol nem volt más, csak néhány jobb napokat is látott üzlet, egy karácsonyfaégővel feldíszített öreg kávéház, és egy rozzant motel. Ahogy a kocsi csendesen megállt a motel előtt, a lány odafordult felé. Vonásain enyhe zavar tükröződött, mikor megszólalt:
- Szeretnélek meghívni egy kávéra, hogy viszonozzam a kedvességedet - suttogta lesütve különös formájú macskaszemeit. - Persze csak ha nincs semmi sietős dolgod.
- Köszönöm, jól esne egy kávé - mondta ő, pedig első gondolata még az volt, hogy elutasítja a meghívást. Aztán mégis ezek a szavak csúsztak ki a száján, maga sem tudta, hogy miért. Mintha beléköltözött volna egy másik ember, aki átvette az irányítást teste és az agya fölött.
A kávézó a maga ósdi módján hangulatos hely volt. A szúette fabokszok üresen tátongtak az éjkék függönyökkel takart ablakok előtt, melyeken a gyér lámpafény kísértetiesen megtört, földöntúli ragyogásba vonva a helyiséget, jótékonyan elfedve a berendezés kopottságát. A pultos mintha a múlt századból lépett volna elő: hosszú vászoningét beletűrte bő, sötét nadrágjába, annak szárát pedig rövid csizmájába, teljesen fittyet hányva az uralkodó divatirányzatokra vagy éppen a hőmérőre, ami bizony még egy ilyen késői órán is több mint húsz fokot mutatott. A viselkedése sem volt sokkal időszerűbb öltözködésénél: főként a pökhendi földesurakat idézte, megtűzdelve néha egy-egy alsóbb néprétegre jellemző kifejezéssel, főleg istenkáromlóval, ami még akár fülsértő is lehetett volna, ha az egész alak nem lett volna annyira mesébe illő, hogy az ember hajlott megbocsátani neki minden modorbéli hiányosságát.
Megrendelték a kávét, és beültek a legtávolabbi sarokban álló bokszba. Kínos csend telepedett rájuk, amit a pultos érkezése tört meg. A kávéval immár le tudták foglalni kezüket, s néha szájukat is, a hangulat felengedni látszott.
- Te hová tartasz? - törte meg a csendet a lány.
- A tópartra, egy barátom nyaralójába - válaszolta, szinte felszabadultan, hogy végre megszólalhat.
A lány smaragszín szeme különösen felcsillant, még macskaszerűbbé téve a tekintetét.
- Nem úgy értettem - mondta halkan. - Nem a mai napon, hanem úgy általában, ha az egész életedet nézzük.
- Akkor sehova - válaszolta, s szinte torkában érezte a feltörekvő keserűséget. Ivott még egy kortyot tejjel felhígított kávéjából, hátha az segít elfojtani a kellemetlen ízt, de az csak nem akart eltűnni.
A lány áthatóan nézte, mintha pontosan tudná, mi játszódik le benne.
- Olyan nincs, hogy sehova - törte meg nagy sokára a csendet. - Mindenki tart valamerre, csak lehet, hogy éppen egy nagy, zegzugos erdőben van, és nem érzékeli a haladást vagy éppen eltévedt, és a számtalan ösvény között nem találja a számára megfelelőt.
- Lehet - hagyta rá. - Akkor én valahol a dzsungel közepén vagyok, és körülvesznek azok a csapások, amiket a környezetem helyes útnak ítél, de én egyikre sem akarok igazán rálépni. Az az egy, amit igazán szeretnék, olyan mélyen van elrejtve közöttük, hogy már azt sem tudom, létezik-e egyáltalán. - Igazabbnak érezte ezeket a szavakat, mint valaha, s talán sosem volt számára ennyire átlátható, ennyire világos a kialakult helyzet, mint most. Ám hiába tudta, mi a probléma, a megoldást még mindig nem ismerte.
- Az ösvény mindig ott van, csak néha túl vakok vagyunk, és nem vesszük észre - felelte csendesen a lány, s ő furcsa mód elhitte neki, hogy így van.
Újra csend ereszkedett közéjük, de ez már nem az a zavart, feszültséggel terhes volt, mint korábban, hanem nyugodt, enyhet adó.
Még órákig beszélgettek a félhomályos kávéházban, hosszabb-rövidebb hallgatásokkal, és szinte észre sem vették az idő múlását, a kék függönyök mögött az oszladozó sötétséget. Furcsa mód nem tudtak meg sokkal többet a másikról, hisz nem is az volt a céljuk, mégis jobban megismerték egymást, mint sok ember, akik éveket töltenek el egymás társaságában.
A lány nem volt idős, alig múlhatott húsz, mégis annyi mindent tudott az életről, mint gyakran a dupla annyi évesek sem. Különös érzés volt hallgatni, mintha nem is egy fiatal nő ülne vele szemben, hanem egy öreg hölgy egy huszonéves lány testében. Mégis valahogy illett az egész helyzethez, a kísértetiesen homályos kávézóhoz, a kopott függönyökhöz, a kemény padhoz.
- Lenne kedved eljönni velem valahová? - kérdezte hirtelen a lány.
- Mikor? Hova? - értetlenkedett ő, zavartan a hirtelen váltástól.
- Csak ide, nem messze, pár percet kell gyalogolni a város határától, de megéri, majd meglátod - mondta, majd már állt is fel, és hátra sem nézve, hogy követi-e a fiú, elindult kifelé.
Ő pedig követte, valahogy úgy érezte, nem is tehet mást. Ott hagyott az asztalon némi aprót, majd a lány után sietett. Hamar beérte, még a tér túlsó oldalán, felzárkózott mellé, és így mentek tovább, a csendet egyikük sem törte meg. Lassan elhagyták a kisebb-nagyobb házakat, s letértek egy fákkal, bokrokkal sűrűn teliszőtt ösvényen, ami olyan keskeny és ágas-bogas volt, mintha sehova sem vezetne, sőt nem is létezne.
Mire átverekedték magukat a legelvadultabb részen, a mélykék ég sötétszürkére fakult, ők pedig egy kiugró sziklafal tetején találták magukat, a korahajnali félhomály jótékony takarásában. A lány elégedetten felsóhajtott, és leült a perem szélén álló kőre, ő pedig gondolkodás nélkül követte a példáját.
Aztán a szemben álló hegyek peremén felbukkant a sötétvörösben játszó napkorong, egyre nagyobb részt villantva fel sugárzó testéből, mint a buja szerető egy mámoros éjszakán, fellebbentve a leplet gondosan takargatott tájékairól. A sötétzöld, vadregényes hegyek, az alant kacskaringó, türkizszín folyó olyan hirtelen tárult fel, hogy szinte azt sem tudta, mit is nézzen meg előbb. Szemeivel vadul itta a látványt, s úgy érezte, ennél szebbet még sohasem látott. Régi álmai, amik egykor arra buzdították, hogy lásson világot, ismét előtörtek, erősebben, mint valaha. Hirtelen a mézszínű napfelkeltével együtt maga előtt látta a haragosan dübörgő, hullámzó tengereket, a meredeken felfelé ívelő hegyek szikláit, a végeláthatatlan pusztaságokat. A vastag hótakaró borította tájat, az aranysárga őszi fákat, a szivárvány minden színében pompázó illatos virágmezőket. És az embereket, akik keresik a boldogulások kulcsát ezeken a távoli helyeken. Látni akarta őket, megérteni, megismerni.
El akarta mondani ezt a mellette ülő lánynak is, és megköszönni neki, hogy elhozta erre a varázslatos helyre, de amikor oldalra fordult, már nem talált a lapos kő másik oldalán senkit, mintha a sötétséggel együtt a lány is eltűnt volna. Vagy talán soha nem is létezett? Talán csak egy tündér volt, vagy egy jóságos boszorkány, aki miután segít, nyomtalanul eltűnik, nem hagyva maga mögött semmilyen nyomot.
Botladozva bandukolt vissza az autójához, és kimerülten ült a volánhoz. Lassan hajtott, nem volt hová sietnie. Immár tudta, hogy merre vezet az útja, a kérdés csupán az volt, úgy dönt-e, hogy elindul rajta. Most már minden csak rajta múlott, s ez jó érzés volt. Sokkal jobb, mint a fásultsággal eltöltött évek, amikor nem tudta, mi az, ami hiányzik.
A fiú hosszú életet élt, férfivá serdült, aztán öregemberré töpörödött; nagy családja lett, gyerekei, unokái, ám néhány tétova lépésnél többet soha nem lépett rá arra a bizonyos ösvényre, amit azon a furcsa, nyári hajnalon újra megtalált. De talán nem is ez számított, hisz a lehetőség végig ott volt, bármikor megtehette volna, ha akarja, s ez végtelen nyugalommal töltötte el. Talán többet jelent, ha van esélyünk megvalósítani az álmainkat, mint tényleg megtenni azt, s közben elmulasztani valamit, ami tán kevésbé meseszerű, de az életünk nem lenne teljes nélküle.