Egyszer, valahol a mesék birodalmában élt egy öreg király. Nagy volt a bánata, mert a fia nem talált megfelelő feleséget magának. Megnézték az összes királykisasszonyt, az ország hajadon leányait, de a herceg a fejét rázta.
- A legkülönlegesebbet akarom, édesapám – mondta. Csakhogy se abban, sem a szomszéd birodalmakban nem találta azt a bizonyos legkülönlegesebbet.
Elterjedt a híre a herceg válogatósságának, így jutott a hír egy pacsirta fülébe. Repült a kicsi pacsirta, egyenesen a trónterembe, ahol rászállott a herceg vállára.
- Én tudom, hol találod a legkülönlegesebb királykisasszonyt – csivitelte a fülébe. – Egy varázsló tartja rabságban, celláját három lakat őrzi. A kulcsokat a varázsló a legsötétebb erdőbe, a legmagasabb hegyre és a legmélyebb tengerbe rejtette. Ha megszerzed őket, kinyithatod a cellát és megkapod a legkülönlegesebb királykisasszonyt. Régóta vár a megmentőjére.
Az öreg király hamar felnyergeltetett egy lovat a herceg számára és így intette.
- Haza ne gyere feleség nélkül!
A herceg lóra szállt vállán a pacsirtával és elindult a legsötétebb erdőbe az első kulcsért.
- A kulcs azon a helyen van, ahol fény még sosem érte a földet – csicseregte a pacsirta, ahogy az erdő szélére értek. – Vigyáznod kell, csak úgy találsz ki a sötétségből, ha nem adod fel a reményt. Sokan vesztek már oda, mert nem találták a kiutat.
A herceg kikötötte a lovát, fáklyát gyújtott és elindult amerre a legnagyobb sötétséget látta. Alig látott tovább az orra hegyénél, de ment egyenesen, amíg meg nem pillantott egy kivilágított emelvényt, rajta az első kulccsal. Odasietett és elvette az apró bronzkulcsot. Abban a pillanatban kialudtak az emelvény fényei és a fojtogató sötétség kioltotta a herceg fáklyáját. A herceg megfordult és vakon botorkálva kereste a visszafelé vezető utat. Minduntalan fáknak ütközött, gyökerekben botlott el és sehogy nem lelte az ösvényt, amin idáig eljött.
- Hogy találok ki innen? – kérdezte önmagától kétségbeesetten, már-már elvesztette a reményt és kezdett beletörődni, hogy odaveszik, amikor angyali trillázást hallott.
- Erre, herceg! – a hang reménnyel töltötte el szívét és követte az édes hívást. – Erre, erre!
A pacsirta hangja volt, mi kicsalta őt a fényre.
- Köszönöm, kedves pacsirta! – hálálkodott a herceg. – A te hangod adott nekem reményt.
Felmutatta az első kulcsot. A pacsirta a vállára reppent és sürgette a herceget.
- A legmagasabb hegy következik, siessünk herceg, siessünk! Erre, erre!
A herceg felugrott a lovára és elvágtattak a legmagasabb hegyhez. A legmagasabb hegy mellette egy hatalmas óriás őrködött.
- Le kell győznöd és megkaphatod a kulcsot – csiripelte a pacsirta.
A herceg kivont karddal, habozás nélkül indult az óriás ellen. Bármennyire is jártas volt a kardforgatásban, csak az óriás lábszáráig ért fel, nem tudott komoly kárt tenni benne.
- Korábban kell felkelned, ahhoz, hogy engem legyőzz! – nevetett az óriás és emelte az egyik hatalmas lábát, hogy eltapossa a herceget.
A pacsirta idegesítő legyecskeként repkedett a feje körül megzavarva az óriást, így mikor a lábával a hercegre tiport, nem láthatta, hogy a herceg a feje fölé emelte a kardját, ami egyenesen az óriás talpába fúródott.
- Jaj, a lábam! – kiáltott fel az óriás és elvesztve az egyensúlyát, hangos robajjal zuhant a földre.
A herceg a fejéhez sietett és egyetlen csapással akarta elválasztani az óriás fejét a testétől, de az óriás könyörögni kezdett.
- Kérlek, ne végezz velem! Megkaphatod a kulcsot, csak hagyd meg az életem!
A herceg leeresztette a kardját az óriás pedig leemelte neki a díszes ezüstkulcsot a legmagasabb hegy tetejéről.
- Hálából, amiért nem öltél meg, hadd tartsak veled! – kérte az óriás. – Talán viszonozhatom a szívességet.
- A legmélyebb tenger, herceg – csivitelt sürgetőn a pacsirta. – Siessünk, erre, erre!
A herceg megcirógatta a kismadarat, aki másodjára is a segítségére volt és csak utána fordult az óriáshoz.
- Nem bánom, velünk jöhetsz, de tényleg sietnünk kell!
Az óriás felkapta a herceget, lovastul, pacsirtástul és futni kezdett a legmélyebb tenger felé. A léptei nyomán megrengett a föld, de kisvártatva tényleg megérkeztek a legmélyebb tenger partjára.
- Az utolsó kulcsot a sellők népe őrzi – árulta el a pacsirta. – Kiálts le nekik a vízbe!
A herceg a vízbe dugta a fejét és lekiáltott a sellőknek. A falfarkú népek rögtön feljöttek a víz felszínére.
- Az utolsó kulcsot keresem, hogy kiszabadíthassam a legkülönlegesebb királykisasszonyt. Kérlek, adjátok át nekem!
- Gyere be érte! – incselkedtek a sellők.
A herceg fejest ugrott a vízbe és leúszott egészen a fenékig. Hamar elfogyott a levegője, így újra és újra fel kellett mennie a felszínre levegőért, de végül megtalálta az aranykulcsot. Amikor azonban a kezét nyújtotta érte egy sellő felkapta a kulcsot és arrébb úszott vele. A herceg próbálta utolérni, de megint kifogyott a szuszból. A felszínen bosszúsan elmesélte a pacsirtának, milyen játékot űznek vele a sellők.
- Azt hiszem, nincs más választásunk – furfangoskodott a kis pacsirta. – Kérjük meg az óriás barátunkat, hogy igya ki a tengert.
Az óriás ezt hallva hosszan kortyolt a legmélyebb óceánból, de mikor megtelt a bendője, alig néhány arasznyira apadt csak a tenger szintje. A sellők kárörvendően nevettek.
- Hiába, az óriásotok nem tudja kiinni a tengerünket!
- Egy nap alatt tényleg nem – vágott vissza a herceg mosolyogva. – De mi lesz egy hét múlva?
Megijedtek erre a sellők, a pacsirta trillázva nevetett.
- Most ússz le, herceg!
A herceg leúszott a fenékig és a sellők most nem rántották el előle a kulcsot. Felúszott hát a harmadik kulccsal a felszínre.
- Siessünk, herceg, siessünk! Erre, erre! – sürgette megint a pacsirta.
Megvolt mindhárom kulcs, már csak a királykisasszonyt kellett kiszabadítani. A pacsirta mutatta az utat egy olyan távoli birodalomba, amiről a herceg még sohasem hallott. Három nap és három éjjel meneteltek, míg elérkeztek egy csodálatos kastélyhoz.
- Odabent mindenki elátkozott – mesélte a pacsirta. – Neked kell kiválasztanod a királykisasszonyt a többiek közül, felvinni a toronyba és odalökni a tükör elé, hogy szembesülhessen valódi alakjával. Akkor megtörik a varázslat és megkapod a legkülönlegesebb királykisasszony kezét.
A herceg elindult a kastély kapuja fel, már messziről látta a három - egy bronz, egy ezüst és egy arany - lakatot. A kulcsok könnyedén fordultak el a zárakban és a kapu kitárult.
A herceget a leghihetetlenebb látvány fogadta az udvarban kutyák szaladgáltak ide-oda, két őz szökkent el előtte, vaddisznók túrták szét a virágoskerteket. A herceg rögtön a trónterembe sietett. Itt is állatok voltak.
A legnagyobb trónszéken kövér, koronás malac pöffeszkedett, mellette egy elhízott pulyka gágogott. A legfurcsább látvány mégis a hatalmas medve volt, ahogy egy tálcán gyümölcsöt szolgált fel egy puha párnán heverésző pávának. A páva körül egy macska és egy mennyét sündörgött. A herceg odaugrott, elkapta a pávát és felrohant vele a toronyba, ahogy a kis pacsirta meghagyta.
Könnyen megtalálta a tükröt és odatartotta a pávát, aki a szeme láttára változott vissza a leggyönyörűbb királykisasszonnyá, akit valaha látott.
- Így hát megtört az átok? – szólott egy öreg hang.
A herceg hátrafordult és megpillantott egy igen öreg varázslót.
- Te átkoztad meg ezt a kastélyt? – kérdezte a herceg.
- Igen, ő volt! – vádolta meg a királykisasszony. – Nem tudta elviselni, hogy én vagyok a világon a legkülönlegesebb!
- Éjszakai menedéket kértem a kastélyban – mesélte szelíden az öreg varázsló. – De a látványom sértette az elkényeztetett királykisasszony szemét, ezért a király és a királyné kiutasítottak. Egyedül egy szolgálólány volt kedves velem, így átokkal sújtottam a kastélyt és lakóit. Mindenki olyan állattá vált, amelyik jellemére leginkább jellemző.
- De te megtörted az átkot! – mondta a királykisasszony nagy vidáman. – Kérhetsz bármit, apám megadja neked, ahogy a kezem is a tiéd!
A herceg döbbenten csóválta a fejét.
- Megjártam a legsötétebb erdőt, a legmagasabb hegyet és a legmélyebb tengert is, mert a legkülönlegesebb lányt kerestem. Bocsáss meg, hercegkisasszony, de azt hiszem ez nem te vagy. Megtörtem az átkot, de a kezedet nem fogadom el.
A herceg megfordult és elhagyta a tornyot. A trónteremben már valódi emberek voltak, a herceg szeme mégis egy apró alakot kutatott. A pacsirtát kereste, de nem találta sehol.
- Megtört az átok – mondta az öreg varázsló, mikor utolérte. – Visszaváltozott emberré.
- Melyikük ő? – kérdezte a herceg. A szíve mélyén tudta, hogy a kedves szolgálólány volt a pacsirta. Ki más lehetett volna?
- Neked kell megtalálnod őt – mondta a varázsló és köddé vált.
A hoppon maradt hercegkisasszony éktelen haragra gerjedt, mikor megtudta, hogy a herceg az ő egyik szolgálólányát választja helyette, így az összes lányt a kastély tömlöcébe záratta.
- Aki a pacsirta volt, az veszi feleségül a herceg – mondta nekik.
Eközben a herceg engedélyt kért a királytól, hogy megtalálhassa az ő pacsirtáját. A király nem tagadhatta meg a kérést, így a királykisasszony gőgösen lekísérte a tömlöcbe.
- Melyikőtök volt a pacsirta? – kérdezte a herceg.
Mindegyik lány kiáltozni kezdett és bizonygatta, hogy ő volt a pacsirta, őket vegye feleségül a herceg. A herceg nem sokat látott a sötétben ezért behunyta a szemét és hallgatta a hangokat.
Hamarosan kiszűrte a fülének legkedvesebb hangot.
- Erre herceg! – csengte a kis hang. – Erre, erre!
A herceg a fülére és szívére hagyatkozva követte a kedves hívást. A legutolsó, sötét zárkában megtalálta a lányt.
A királykisasszony majd megpukkadt mérgében, mikor meglátta, hogy a herceg a karjába kapja a kedvesét.
- Te vagy a legkülönlegesebb, kis pacsirtám!
A herceg azon nyomban hazavitte a lányt, hogy mielőbb összeházasodhassanak. Az öreg király nagyon meglepődött, hiszen a fia királykisasszonyért ment, mégis egy egyszerű lányt hozott haza, de a herceg a fejét rázta.
- A legkülönlegesebb lány, édesapám! A legbátrabb, a legönzetlenebb, a legfurfangosabb. Most azonnal feleségül veszem!
Az öreg király nem ellenkezett, így megtartották a lakodalmat. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak, ám azóta is emlegetik a herceget, aki a legkülönlegesebbet kereste.