Tudtam, hogy nem lesz könnyű elfelejtenem Ádámot. Annyi mindent éltünk át együtt, most pedig külön váltak útjaink. A szívem szakad meg, ha belegondolok, többé nem áraszt el csókjaival, nem fon a karjaiba, nem suttog szerelmesen a fülembe, nem néz rám olyan őrjítő tűzzel. Szüntelenül emlékeztetem magam, hogy elkerülhetetlen volt a szakítás. Nem arról van szó, hogy megszűntem szeretni őt, de félek, ha nem változik meg, olyan emberré válik, aki mellett nem tudnám leélni az életem.
A huszadik születésnapomon ért meg bennem az elhatározás, hogy szakítanom kell. Korábban meg se fordult a fejemben a szakítás gondolata, az meg főleg nem, hogy én mondjam ki, de a sokat emlegetett vitafórum után elöntött az érzés, hogy nincs más választásom. Készen álltam a változásra, de ehhez magam mögött kellett hagynom, ami visszatartott.
Márpedig Ádám ilyen tekintetben az utamban állt, mert minden egyes cselekedetem meghatározta. Lényegtelen, hogy szánt szándékkal vagy tudat alatt, de jelen volt minden gondolatomban, döntésemben, tettemben. Amióta az eszemet tudom, mindig mindenkinek meg akartam felelni. Én voltam az okos, jó lány, akire mindig számítani lehetett, és akire mindent rá lehetett bízni. És ezzel az emberek sokszor vissza is éltek. Egy idő után kiszámíthatóvá váltam; nemcsak örültek neki, de el is várták, hogy mindenben a szolgálatukra álljak. Az emberekért szeretnék élni, de vajon megérdemlik? Vajon méltóak vagyunk arra, hogy mindent feláldozzunk egymás segítéséért? Akár igen, akár nem, nekem mégis ezt kell tennem.
Nagyon izgultam, ahogy az egyetemhez közeledtem. Amióta a vizsgák véget értek, nem jártam erre. Nem tudtam, mire számítsak. Eddig Ádám mindig biztos pontként volt jelen az életemben, most viszont csak magamra számíthattam. Ijesztő, mégis jó érzés volt. Úgy éreztem, nekem kell a változásnak lennem. Bármit is hajtok végre, azt a saját erőmből teszem, és csak magamnak köszönhetem. Ez pedig valami olyasmi, amire érdemes büszkének lenni.
Felkerestem a rektor urat, aki igyekezett minden segítséget megadni. Ádám miatt ismertem személyesen az egyetem első számú emberét, akivel jó kapcsolatban álltam. Felfedtem előtte a tervem, miszerint el akarok indítani egy szakkört az egyetemen, amiben a hallgatók különféle önkéntes munkát vállalnának a közösségért. Rávilágítottam a pozitív megítélésre is, ami az egyetemünket érné a külvilág szemében, ha működtetnénk ilyen szakkört, így a rektor úr áldását adta. A kapcsolatai révén elintézte, hogy a hallgatókat fogadják a megcélzott szociális intézmények. A szavát adta, hogy órák előtt tarthatok egy tájékoztatót az egyetem hallgatóságának is. A Jótevők Játéka szakkör ezzel megalakult.
Korán reggel kitettem a plakátokat az egyetemen, hogy mindenki figyelmét felkeltse a szakkör iránt. Küldtem e-mailt a hallgatóknak, amiben regisztrálva jelentkezni tudnak a szakkörre. Mindezek előtt pedig megtartottam a tájékoztatót.
- Mindenkit szeretettel köszöntök! Remélem, az e-mailem mindenkihez eljutott! Szeretném a tudtotokra adni, hogy megalakult egyetemünkön a Jótevők Játéka nevezetű szakkör, amihez a mai naptól fogva bátran csatlakozhattok! A szakkör lényege, hogy a tagok önkéntes munkák végzésével a társadalom hasznos tagjaivá váljanak, tapasztalatokat szerezzenek és segítsenek másokon. Ha szeretnél egy összetartó, vidám közösség részévé válni, aminek a legfontosabb célja a segítség nyújtása minden rászoruló számára, akkor köztünk a helyed! Szabadon csatlakozhatsz, és a tagság nem jár semmilyen kötelességgel. Ahogy időd engedi, úgy veszel részt a feladatok ellátásában. Az egyetem biztosítja, hogy a célzott intézmények örömmel fogadjanak bennünket. Többet között szeretnénk önkénteskedni kórházaknál, óvodákban, idősek otthonában, hajtéktalanszállókon és állatmenhelyeken. Szeretnénk foglalkozni, beszélgetni, ápolni és szórakoztatni az embereket illetve az állatokat, hogy segítsük a helyzetüket és jobbá tegyük életüket. A feladatok szabadon válaszhatóak, hisz az a cél, hogy mindenki megtalálja a hozzá leginkább illő területet. Remélem, minél többen kedvet kaptatok az önkéntességhez és csatlakoztok a szakkörhöz! Köszönöm a figyelmet!- Mosolyogva magabiztos arckifejezést vágtam, a közönség pedig megtapsolt.
A következő utam pedig a szakkollégium irodájához vezetett. Tudtam, borzasztó érzés lesz viszont látnom Ádámot. Biztos voltam benne, hogy tiszta szívéből gyűlöl és végérvényesen lemondott rólunk. Nem akartam, hogy azt higgye, jó nekem nélküle. Ahogy sétáltam, olyan érzés töltött el, hogy mindenki engem figyel. Úgy éreztem, a közutálat tárgyaként tartanak számon, amiért összetörtem Baradlay Ádám szívét. Hihetetlen, de az egyetem kis közössége mindig mindenkiről mindent tudott, és számon is tartotta az eseményeket. Azt hitték, a presztízs határozza meg, kik vagyunk. Nem az számít, mások mit gondolnak rólunk, egyedül az, amit teszünk; a döntéseink, a tetteink.
El tudjátok képzelni, micsoda hírnek számított, hogy a vitafórum napján a szakkollégium elnökét kidobta a barátnője? Egyesek szerint azért szakítottam Balázzsal, mert csaláson kaptam, mások szerint azért szakított velem, mert hozzá képes egy senkinek számíthattam. Én nem értem el olyan tudományos eredményeket, mint a szakkollégium elnöke; nem kaptam köztársasági ösztöndíjat a kiemelkedő tanulmányi munkámért; nem számítottam kiváló sportolónak és nem tartoztam kimondottan a népszerű emberek közé sem. Én csak én voltam, és ő pont ezért szeretett.
- Szia, Reni!- Mária, aki az első évfolyam polgármestere volt a vitafórumon, kedves mosollyal lépett elém. - Jelentkeztem a szakkörre. Nagyon jó ötletnek tartjuk!
- Ennek örülök!- örvendtem, mire a tekintetek ismét ránk szegeződtek.
- Még nem volt alkalmam arra, hogy elmondjam, mennyire tisztellek!- Mária szavai meghatottak. - Tisztellek, amiért azt tetted, ami helyes. Véget vetni egy kapcsolatnak borzasztóan nehéz, te mégis megtetted. Ádám elárult. Láttam, hogyan néztél rá! Te ki akartál tartani a szociális ügyek mellett, de ő mégis a gazdaságot választotta, pedig tudta, mivel jár a döntése. A vitafórumon történtek sokunkra mély benyomást tett. Lehet, hogy Ádám csak egy pillanatra bizonytalanodott el, de annyi éppen elég volt. Szeretném, hogy tudd, melletted állunk és nem vagy egyedül!
- Köszönöm!- csak ennyit tudtam kinyögni, mert utána kicsordultak a könnyeim.
Mély levegőt vettem, bekopogtam a szakkollégium irodájának ajtaján, és imádkoztam, hogy Ádám ne legyen bent.
- Tessék!- hangzott bentről az engedély, így hát beléptem.
Az irodában Dóri volt bent, aki a vitafórumon a jegyzői szerepet töltötte be a csapatunkban.
- Szia! Csak a kérelmem szeretném beadni!- mondtam, s a nyomtatványt letettem Ádám asztalára.
- Biztosan ki akarsz lépni a szakkollégiumból?- Dóri csodálkozva nézett rám.
- Igen. Minden szabadidőmet a szakkörnek szeretném szentelni - hangzott megmásíthatatlan döntésem.
- Hát jól van. Továbbítom az elnöknek, aki majd jóváhagyja - jegyezte meg a lány, és elmosolyodott a bajsza alatt. - Vicces, hogy egy játékot ennyire a szívedre vettél, és emiatt szakítasz egy ilyen jó pasival…
- Nem akarlak megbántani, Dóri, de ehhez semmi közöd!- kimérten ránéztem, majd elhagytam az irodát.
Máriának igaza volt. Ebédidőben megnéztem online, hogy áll a regisztráció, és már ötven ember jelentkezett a szakkörbe. Azt írták, a példamutatásom ösztönzően hatott rájuk. Jó érzés árasztott el, de ebben a pillanatban besétált az ebédlőbe Ádám és minden szem ránk szegeződött. Ádám percekig csak állt és nézett, majd odaköszönt és elsétált mellettem. Se gyűlöletet, se haragot nem láttam a szemében, egyedül fájdalmat és reménytelenséget. Össze volt törve, de mindketten tudtuk, idővel túl fog jutni rajtam. A barátai körbevették és nevetgéltek. Érdekes, hogy én csak azt láttam, hogy egyesek utálnak, amiért szakítottam vele, és azt nem, ahogy mások felnéznek rám, amiért megleckéztettem. Pedig én egyikben sem leltem örömöt.
Ahogy telt-múlt az idő, úgy tűnt, rendeződött a helyzet. A szakkör egyre több hallgatót vonzott, és már ott tartottunk, hogy más egyetemre járó hallgatók is csatlakoztak hozzánk. Az érintett intézmények meg voltak elégedve a munkánkkal, és ragaszkodtak hozzá, hogy folytassuk tovább. Mondanom sem kell, mennyire büszke voltam, hogy ilyen naggyá nőtte ki magát az elhatározásom.
- A vezetőség úgy döntött, szeretné továbbfejleszteni a szakkör munkáját. - A rektor úr szavai elégedettséggel töltöttek el. - Arra gondoltunk, hogy kialakítanánk egy szabadon választható tantárgyat, bizonyos kreditszámért, a hallgatókat ezzel is ösztönöznénk arra, hogy segítsenek másokon. Mit gondolsz?
- Az igazat megvallva, nem értek egyet vele, mert az önkéntesség lényege, hogy nem várunk el semmilyen jutalmat sem a tevékenységünkért cserébe. A boldogság, amit az emberek arcán látunk, az a mi jutalmunk!- jelentettem ki magabiztosan.
- Előre tudta, hogy ezt fogja mondani!- mormolta nevetve a rektor úr.
- Kicsoda?- kérdeztem vissza furcsállva.
- Baradlay Ádám - válaszolt nemes egyszerűséggel, mire a szívverésem felgyorsult. - A minap beszélgettem vele is erről a témáról, és mint a szakkollégium elnöke, azt javasolta, hogy a szakkört emeljük bizottsági szintre, így nagyobb támogatást kaphatna. Bizottságként nagyobb befolyással rendelkezne a hallgatóság fölött, és több eseményt szervezhetne. Felvetette, hogy a szakkollégium költségvetését, egészen pontosan fogalmazva az ő fizetését is lefaraghatnánk, hogy azzal is a leendő önkéntességi bizottságot gyarapítsuk. A közgyűlés és a szenátus is egyet ért az ötletével. Én személy szerint pedig sokra tartom azt a fiút!- A rektor úr bizakodó tekintettel nézett rám. mire én teljesen meghatódtam.
- Ez remek lenne! Köszönöm!- motyogtam zavarban, majd távoztam az irodájából.
Ádámra gondoltam. Már hónapok teltek el, mióta szakítottunk, az érzéseim viszont mit sem változtak. Azt rebesgették, hogy ő viszont továbblépett. Örülök, ha rátalált a boldogságra, amit velem nem tudott meglelni.
Ahogy a kollégium felé sétáltam, megpillantottam az utca túloldalán azt a kéregető férfit, akit annakidején Ádám visszautasított. Egy magas fiúval beszélgetett, aki háttal állt nekem. A fiú szendvicset adott a férfinak, majd pedig nekiadta a saját bőrkabátját. A férfi arca mosolyra húzódott, a fiú pedig elköszönt tőle, és megfordult. A szívverésem egy pillanatra kihagyott, ahogy találkozott a tekintetem Balázzsal. Teljesen más emberré vált.
- Szia!- köszönt zavarban, miután odasétált hozzám.
- Szia!- köszöntem vissza bűnbánóan. - Éppen most tanácskoztam a rektor úrral a bizottsággal kapcsolatban. Említette, hogy a fizetésedről is lemondanál. Ez igazán nemes gesztus!
- Szükség van a bizottságra. Csodálatos munkát végez a szakkör. Minden megváltozott, mióta… de úgy gondolom, kiváló vezetője vagy a változásnak!- kedvesen rám mosolygott.
- Amikor azt mondtam, összementél a szememben…- mormoltam a könnyeimmel küzdve. - Már nem így gondolom. Mindig is te jelentettél számomra mindent!
- Szükségem volt arra, hogy valaki felnyissa a szemem. Hiába szerettelek, nem hagytalak kiteljesedni, pedig a szakkör bizonyítja, mi mindenre vagy képes nélkülem. Fel sem fogtam, milyen csoda van a birtokomban, csak miután elvesztettem azt…
- Nem vesztettél el. Ádám, én mindig a tiéd leszek!- Ahogy megfogta a kezem, sírva fakadtam.
- Külön-külön is jók vagyunk, de együtt csodálatos dolgokat vihetünk véghez. Reni, én még mindig szeretlek! Meg tudsz nekem bocsátani?- Mélyen a szemembe nézett, de már ő is pityergett.
- Hogyne tudnék, hiszen végtelenül szeretlek!- Azzal megcsókolt.
- Ha az élet a legnagyobb játék, akkor én veled szeretném végigjátszani. - Ádám szorosan átölelt, és nem engedett többé.
Mottó: „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”