A legravaszabb szmirnai

Évszám
2013
Beküldő
Archibald Tatum

A kocsmákat jártam, hogy ízlésemre való legényeket találjak, akik jó pénzért bármire hajlandóak, de napok óta nem jártam szerencsével. Kedvetlenül ültem le a szmirnai kikötő legmocskosabb ivóinak legmocskosabbikában, ott láttam ezt a koldust. Az asztalok közt keresgélt maradékokat, már épp kidobták volna – bűzlött, mindkét keze csuklóból hiányzott, a koszos gyolcsokon átütött a genny –, de én, aki rendesen csak arrébb rúgom az efféle szerzeteket, magamhoz intettem. Mulatságosnak találtam ferdült, előre ugró képével. Kértem neki valami lőrét, ő pedig hálából, emlékszem a különös kifejezésre, így mondta: „beavat bizalmába”.   

Aloposz – kezdte – egykoron a Földet elválasztó tenger egyik leggazdagabb embere volt. Pedig szegénynek született, itt, a szántókon túl, a kopár dombok közt, ahol még a kóró is szomjazva zörög. Az apja a pásztorok görbe útját járta, ügyeskedett, de minden ügyeskedése után kevesebbjük maradt. Átok ülhetett a családon, az anyja korán bele is pusztult, benne pedig megérett a megvetés az apja iránt. Hiába, a fiúk apáik gyengeségeit gyűlölik leginkább.

Ahogy kiserdült a szakállkája, a falakon belül telepedett meg és kereskedni kezdett. Az első néhány drachma megszerzése mindig homályos, de hát, gondolták, egy ennyire szép ifjúnak – mert szép ifjú volt – biztosan akadtak támogatói. Hamar nyilvánvalóvá vált az is, hogy ritka szerencsével forgatja pénzecskéjét, előbb a tehetősek, aztán az igazán vagyonosak is kezdték rábízni kincseik gyarapítását. És szerethették az istenek is, kiváltképp Poszeidón és Héliosz, a helikéi szökőár hullámai az ő hajóit segítették, a Thébát elkerülő felhők az ő földjeit öntözték. Minden megváltozott körülötte, a város egyik hatalmasságává lett, és sok minden megváltozott rajta is: az arca valamiképp megnyúlt, meghosszabbodott az orr irányában, a szemei pedig megszűkültek, ahogy állandó gyanakvással jobbra-balra pillantgatott. Amikor pedig egyszer a rakodóhídról kalkulációiba feledkezve a vízbe zuhant, és a hajótest és a rakpart közti alattomos áramlások közé csak nagy sokára dobtak utána kötelet üzlettársai, megváltozott benne is valami. Ha ma meghal, kérdezte magától, kire marad a vagyona? Szétkapkodják ezek az ördögök! És ha meg is hal, töprengett, nem lehet evvel a dologgal mégis kezdeni valamit?...

Megnősült, és megszületett első gyermeke, második és a harmadik, nehéz ma már megmondani, mennyi is. Aloposz imádta gyermekeit, csak ők léphettek be ördöngös zárak őrizte kamrájába. Ott játszottak a világ minden táján vert csillogó aranyérmékkel, ott kérdezgette őket a túlvilágról hozott emlékeikről, hogy milyen az a tájék a születés előtt (így mondta a kicsiknek), úgy áll-e a dolog, ahogyan az írás szerint a túlvilágot megjárt katona, Ér elmondta? A gyermekek pedig meséltek, hosszan, suta részletekbe bonyolódva, hol ezt, hol azt, ahogy gyermekek mesélni szoktak. Aloposz egy idő után már nem is hallgatta a meséket, azt figyelte inkább, hogyan táncolnak az aranyai az apró kezekben, számolgatta, megvan-e mind. És amikor azok a kezek már nem is voltak annyira aprók, úgy találta, egy-egy bizony hibádzik. A gyerekeket egyre ritkábban hívta be játszani, még ha minduntalan ki is derült, ő számolt rosszul. 

Végül ott maradt egyedül Ér történetével. Egyre csak ez forgott benne, és ebből a magányos megszállottságából vitte aztán magával, akárhová is ment. Mintha már félig nem is ezen a világon járt volna. Olykor a fürdőben felocsúdott, hogy ez nem a mennyország, a téren, hogy ez nem a megtisztultak mezeje. De amikor mégis ezen a világon járt, vágott az esze. Annyira ravasz volt, járta a mondás, hogy a végén még saját magát is becsapja. Nagy tervet eszelt ki, s azt szigorúan el is kezdte végrehajtani. Jó cselekedeteivel kiegyenlítette a rosszakat, a helikéi árváknak iskolát épített, Thébában vetőmagot osztott. Ravasznak lenni, mondta magában elégedetten, ez az igazi arany középút! Egyébként pedig a kamrájában töltötte az időt és az érméket vizsgálgatta, óvatosan persze, hogy meg ne kopjanak. 

Különös mosoly ült az arcán, amikor meghalt. Talán mert olyan egyszerű volt az egész, elaludni és fel nem ébredni. A temetésén sokan őszintén siratták, de gyermekei – már maguk is felnőtt emberek – nem hullajtottak könnyeket érte. Kiderült, házát, birtokait, raktárait, hajóit mind-mind értékükig terhelte. A kamrához vonultak, mesterembereket hívattak, s azok napokon át birkóztak a furfangos zárral, a szerkezet agyafúrt csapdácskáival, mire a rejtélyes szoba végül feltárta titkát: hogy kong az ürességtől.

Aloposz első dolga volt a túlvilágon, hogy körmével tenyerébe kaparja az apró térképet. A bírák, akik a pokol vagy menny csatornái felé irányítanak, összegyűltek és sokáig vitatkoztak, át- meg átszámolták jó- és rossz cselekedeteit, végül összezavarodva arra rendelték, hogy ott várja be a többieket. Ökölben tartva kezét sétálgatott hét hosszú napon át a megtisztultak mezején, hallgatta a visszatérők gyönyörű és félelmetes elbeszéléseit, és aztán végig az úton is, négy, tán még hosszabb napon át, míg az eget és a földet összekötő káprázatos fények felé vándoroltak, melyek annyira hasonlatosnak tűntek a szemében az arany csillogásához.

Minden úgy zajlott, ahogy Ér mesélte. Az orsó pörgött a végzet fenséges istenasszonya, Ananké ölében, a szirének énekeltek, a Moirák, Ananké lányai trónusaikon ülve citálták titokzatos mondataikat. A herold felsorakoztatta őket, az egynapéltű lelkeket, és elmondta a múlt őrzője, Lakheszisz figyelmeztetését, melyet Aloposz már évtizedek óta ismert. Majd eléjük hajította a sorscserepeket.

Aloposz lehajolt és felvette a magáét. Az egyes számú! Micsoda szerencse, gondolta, és nem tudta visszafojtani mosolyát. Ez volt a terve legbizonytalanabb pontja, hogy hányadiknak választhat életet magának. De hát éppen az egyes jutott neki! 

A herold kirakta a megszámlálhatatlanul sok életmintát, intett neki, ő pedig, a többiek irigykedő tekintetétől kísérve a kupacokhoz lépett.

– Aloposz – mondta akkor a herold –, Lakheszisz, Ananaké lánya, múltad ura, arra utasított, mondjam el neked az utolsó két mondatot még egyszer, s kérdezzem meg, érted-e a szavak jelentését. „Aki választ, az felelős. Az isten ártatlan!”

Aloposzt meglepte a kérdés. Ilyesmi nem szerepelt az elbeszélésben. 

– Természetesen értem – felelte udvariasan. – Kérlek, tolmácsold köszönetem az istenasszonynak, hogy külön is felhívja rá a figyelmem. Tisztában vagyok vele, mennyire esztelen döntéseket hozhatnak a bőség zavarától megrészegedett első választók.

Azzal válogatni kezdett. Félretolt egy „oroszlán”-t és egy „zsarnok”-ot (ezt nyilván a könnyelműek megtévesztésére helyezték a tetejére), és a kezébe akadt egy minta, melynek feliratát többször is elolvasta, mire megértette.  

"A legravaszabb szmirnai, aki élete végéig aranyaiban lubickol majd" 

 

Érezte, hogy a herold figyeli, ezért először félretolta, de belül ujjongott. Hiszen ez az ő sorsa! Nem is álmodott arról, hogy ilyen egyszerű lesz! Végül, szinte vonakodva, felvette és hűvös ábrázatot erőltetve magára felmutatta.

Alig volt türelme végigvárni a többiek választását. Megkapták Lakheszisz előtt a sorsukat végrehajtó daimónjaikat, jókedvében rákacsintott sajátjára. A jelen ura, Klóthó, pecsétet nyomott végzeteikre és finoman megérintette lelküket (Aloposzt egy pillanatra hideg borzongás járta át, de most még ezt is élvezte), majd elvezette őket Antroposz, a jövő ura előtt, aki simításával elszakíthatatlanná tette sorsuk fonalát. Ahogy átvonultak Ananké trónja alatt, felnézett az istennőre és afféle köszönetként felé is bólintott. De az istennő mereven maga elé nézett.

Kitikkadva, szomjúságtól elgyötörve értek az Amalész folyóhoz. Ahogy sejtette, a feledés vizéből inniuk kellett, nem volt választás, maguk a daimónok ügyeltek erre. Letérdelt a parton, előre hajolt, s azt a kezét merítette a vízbe, melybe a térképet véste. Miközben benedvesítette cserepes ajkait, minden akaraterejét összeszedve a tenyerébe meredt. Aztán leheveredett a parton.

– Aloposz, Szmirna legravaszabbja – hallotta már félálomban daimónja hangját –, a végzet istenasszonya külön ajándékkal kedveskedik neked. Hogy sorsod beteljesedése elé ne gördítsen szükségtelen akadályokat, már felnőttként születsz meg. Így gyorsabban elérheted célod.

– Ó – felelte bágyadtan mosolyogva –, annál jobb, annál jobb, micsoda kedves istenasszony... – De további köszönetnyilvánításra nem maradt ereje, elaludt, s az éjféli mennydörgéssel ő is újjászületett.

Egy bokorban ébredt fel napkeltekor, a hajnali fény a szemébe vágott. Felkelt és fürgén felment az első magaslatra, hogy körülnézzen. Tengerparti város tárult a szeme elé. Szmirna! Az ő városa! És ő, ő, igen, hihetetlen, mindenre emlékszik! Ő Aloposz, a legravaszabb szmirnai, és, semmi kétség, tisztán és világosan emlékszik a térképre, hogy hová rejtette halála előtt kincseit!

Rohanni kezdett, át a dombokon, nagy-nagy körben elkerülve a várost, hogy észre ne vegyék. Teljesen kifulladt, mire elérte a helyet. Éppenséggel egy domb tetejét választotta, ide járt ki utolsó éveiben időről időre, titokban, tucatonként elrejteni az érméket. Ki keresne elrejtett kincset éppen egy domb tetején? 

Csakhogy kellemetlen meglepetés érte. Az egész környéket csúf sebhelyek borították, lyukak, melyek valami mohó rendszer szerint helyezkedtek el. Sőt, a ragály már erre a dombra is átterjedt. Emberek tünedeztek fel, munkások szerszámokkal, s egykedvűen újabb parcellákat jelöltek meg. Az átkozottak, gondolta, hát rájöttek!

Persze miért is ne jöttek volna rá, semmit nem lehet titokban tartani...

Egészen lelapult, hogy ne vegyék észre. De egyre többen érkeztek, feltűntek a fiai is, papirusztekercsekkel a kezükben utasításokat osztogattak. A gödrök elhelyezkedéséből látszott, hogy a dombok tetejét nem bolygatták, ezt jól számította, de mégis, bármikor eszükbe juthat, és miután átkutattak mindent, biztosan eszükbe is jut majd. Az aranyak pedig itt vannak, a hasa alatt. Nincs értelme várni, gondolta, s úgy, ahogy ott feküdt, óvatosan, hangtalanul ásni kezdett.

Az aranyak, gyönyörűségesen csillogva, táncolva a napsütésben, egymás után fordultak ki a földből. A szájába vette és nyalogatta őket, bár a szomjúságtól már kiszáradt a nyelve. Jó lett volna mégis inni a feledés vizéből, gondolta, de csak azért, hogy kinevesse a gondolatot. Ide-oda forgatta az érméket, játszadozott velük, mintha megint a kamrában lett volna. Annyira belefeledkezett, hogy nem hallotta meg a hangokat sem.

– Hát ez meg? Gyertek csak, gyertek! Ilyet se látott még senki! Egy róka kikaparta az aranyakat!

Köré gyűltek, de még akkor is csak tovább kaparászott.

– Fuss, róka koma – nevetett az egyik –, minek neked az?

De ő nem futott el. Most már egészen közel jöttek. A szájába tömött annyi érmét, amennyit csak tudott, és fenyegetőn vicsorgott. 

– Bolond egy jószág, úgy látszik, veszett – mondta az egyik fia, és kelletlenül hozzátette: – De hát egy vagyon van a pofájában.

És intett.

A munkások akkor felemelték szerszámaikat, hozzá léptek, és agyonverték. Még halálában is úgy szorongatta az aranyakat, hogy egy ásó beletört, mire sikerült szétfeszíteni az állkapcsát.

Így mesélte nekem a koldus abban a kocsmában. Könnybe is lábadt a szeme és sóhajtott. Aztán megköszönte a savanykás bort, kétszer is, alázatosan, csonkjaival eligazgatta a poharat az asztalon, bólintott és sarkon fordult.