Évszám
2011
Beküldő
tanító néni
Szép augusztus végi délután volt. A nap még hét ágra sütött, biztosan elhatározta, hogy velem együtt örül a mai találkozónak. A hatalmas udvaron egyre erősödött a zsongás: ünneplő ruhás gyerekcsoportok gyülekeztek az árnyas fák alatt. A nagyobbak jókedvűen mesélték nyári élményeiket társaiknak, a legapróbbak anyukájuk kezét szorongatva, megszeppenve nézték őket.
Amikor rájuk pillantottam, eszembe jutott az előző napok lázas készülődése. Kolléganőmmel lelkesen igyekeztünk a leendő elsősök fogadását széppé tenni. Díszbe öltöztettük osztályainkat abban a reményben, hogy biztosan otthon érzik majd magukat benne tanítványaink. Egyszer csak megjelent az igazgató úr, elhalkult a zaj, kezdetét vette a tanévnyitó ünnepély. A köszöntő és a műsor után mindenki meghallgatta a fontosabb tudnivalókat a tanév rendjéről, majd a nagyobbak osztályfőnöküket körülvéve beszélgettek még egy ideig. Kolléganőmmel a mellettünk álló szülőknek és a kis elsősöknek felolvastuk a névsort, hogy tudják, melyik kisgyereknek ki lesz a tanító nénije kettőnk közül. Ezután mindketten félrevonultunk a csoportunkkal ismerkedni, s a további tennivalókat a szülőkkel megbeszélni. Minden apróságnak jutott egy mosoly, egy simogatás, egy bíztató szó, melyből megtudhatták, mennyire vártam érkezésüket.
A végére egy kislány maradt, aki félig sírva, félig duzzogva kijelentette, hogy ő bizony nem jár ehhez a tanító nénihez (ez én voltam!) iskolába. Nagyon megdöbbentett a dolog, s ennél csak a zavarunk volt nagyobb, amit az anyukájával együtt éreztünk. Az eddigi hosszú pályafutásom alatt ilyen még nem történt velem, hiszen a gyerekekkel könnyen megtalálom a hangot. Azt javasoltam az anyukának, ne erőltessük a dolgot. Ha a kislány úgy gondolja, nem vagyok neki szimpatikus, kolléganőm átveszi őt a másik osztályba. Nem szeretném elvenni a kedvét az iskolától, csak mert engem első látásra nem szeretett meg. Az anyuka szabadkozott, hogy dehogy, szó sem lehet róla! Elnézést kért, nem tudja, mi ütött a leányába. Abban állapodtunk meg, hogy másnap reggel találkozunk az iskolában.
Nagyon kellemetlen érzéssel mentem haza. Útközben megdöbbenésemet harag váltotta fel. Hogyan van joga egy gyereknek ahhoz, hogy megítéljen egy felnőttet, akit nem is ismer? Nem is tudja, mi mindent megtennék érte, milyen szeretettel bánnék vele. Aztán mire hazaértem, egészen lehiggadtam. Rájöttem, ez az apró emberke sokkal becsületesebb volt, mint amilyenek mi, felnőttek vagyunk. Nem alakoskodott, nyíltan ki merte mondani, ami a szívét nyomta. Mi hányan merjük ezt megtenni? Különben meg első látásra nekünk sem szimpatikus mindenki! Nagyon elszégyelltem magam. Egy gyerek szeretetét ki kell érdemelni. Ha nem teszek érte semmit, nem is vagyok rá érdemes. Ezen a ponton aztán arra a megállapodásra jutottam magammal, hogy elmegyek és meglátogatom. Megpróbálok közelebb férkőzni hozzá.
Azon nyomban felkerekedtem, és szorongó szívvel becsengettem a családhoz. Azóta bebizonyosodott, a lehető legjobb döntést hoztam akkor. A kislány igencsak meglepődött, amikor meglátott. Aztán a kezdeti feszültség feloldódott közöttünk, mikor leültem vele játszani. Másnap boldogan jött iskolába.
Akkor kötött barátságunk még mindig tart. Ennek jeléül minden pedagógusnapra meglep a kertjükből szedett pár szál virággal. Én voltam az első, akinek elújságolta, hogy felvették a középiskolába. A mai napig gyakran találkozunk. Figyelemmel kísérem élete nagy eseményeit. Szorongó szívvel vártam felépülését egy csúnya balesetéből, aztán nemrég férjhez ment, s hamarosan végez a teológián.
Hosszú pályafutásom alatt ez a történet csak egy a sok közül. Rengeteg közös élmény fűz tanítványaimhoz, szeretettel gondolok rájuk. Minden osztályomat megsirattam búcsúzáskor. Úgy éreztem, mintha velük ment volna belőlem egy darab. Egyetlen dolog vígasztalt mindig, hogy jönnek újabb Janikák, Ferikék, Katikák, akiknek talán sikerül valamit újra továbbadnom abból a szeretetből, amit én annak idején kaptam az elsős tanító nénimtől, s remek tanáraimtól.
Igen, a legszebb hivatás a miénk, tanítóké, hiszen az emberek a legféltettebb kincsüket, a gyereküket bízzák ránk. S tanítványaink ragaszkodása, mosolya, szeretete sokszorosan megjutalmaz minket az értük és velük való fáradozásért.
Amikor rájuk pillantottam, eszembe jutott az előző napok lázas készülődése. Kolléganőmmel lelkesen igyekeztünk a leendő elsősök fogadását széppé tenni. Díszbe öltöztettük osztályainkat abban a reményben, hogy biztosan otthon érzik majd magukat benne tanítványaink. Egyszer csak megjelent az igazgató úr, elhalkult a zaj, kezdetét vette a tanévnyitó ünnepély. A köszöntő és a műsor után mindenki meghallgatta a fontosabb tudnivalókat a tanév rendjéről, majd a nagyobbak osztályfőnöküket körülvéve beszélgettek még egy ideig. Kolléganőmmel a mellettünk álló szülőknek és a kis elsősöknek felolvastuk a névsort, hogy tudják, melyik kisgyereknek ki lesz a tanító nénije kettőnk közül. Ezután mindketten félrevonultunk a csoportunkkal ismerkedni, s a további tennivalókat a szülőkkel megbeszélni. Minden apróságnak jutott egy mosoly, egy simogatás, egy bíztató szó, melyből megtudhatták, mennyire vártam érkezésüket.
A végére egy kislány maradt, aki félig sírva, félig duzzogva kijelentette, hogy ő bizony nem jár ehhez a tanító nénihez (ez én voltam!) iskolába. Nagyon megdöbbentett a dolog, s ennél csak a zavarunk volt nagyobb, amit az anyukájával együtt éreztünk. Az eddigi hosszú pályafutásom alatt ilyen még nem történt velem, hiszen a gyerekekkel könnyen megtalálom a hangot. Azt javasoltam az anyukának, ne erőltessük a dolgot. Ha a kislány úgy gondolja, nem vagyok neki szimpatikus, kolléganőm átveszi őt a másik osztályba. Nem szeretném elvenni a kedvét az iskolától, csak mert engem első látásra nem szeretett meg. Az anyuka szabadkozott, hogy dehogy, szó sem lehet róla! Elnézést kért, nem tudja, mi ütött a leányába. Abban állapodtunk meg, hogy másnap reggel találkozunk az iskolában.
Nagyon kellemetlen érzéssel mentem haza. Útközben megdöbbenésemet harag váltotta fel. Hogyan van joga egy gyereknek ahhoz, hogy megítéljen egy felnőttet, akit nem is ismer? Nem is tudja, mi mindent megtennék érte, milyen szeretettel bánnék vele. Aztán mire hazaértem, egészen lehiggadtam. Rájöttem, ez az apró emberke sokkal becsületesebb volt, mint amilyenek mi, felnőttek vagyunk. Nem alakoskodott, nyíltan ki merte mondani, ami a szívét nyomta. Mi hányan merjük ezt megtenni? Különben meg első látásra nekünk sem szimpatikus mindenki! Nagyon elszégyelltem magam. Egy gyerek szeretetét ki kell érdemelni. Ha nem teszek érte semmit, nem is vagyok rá érdemes. Ezen a ponton aztán arra a megállapodásra jutottam magammal, hogy elmegyek és meglátogatom. Megpróbálok közelebb férkőzni hozzá.
Azon nyomban felkerekedtem, és szorongó szívvel becsengettem a családhoz. Azóta bebizonyosodott, a lehető legjobb döntést hoztam akkor. A kislány igencsak meglepődött, amikor meglátott. Aztán a kezdeti feszültség feloldódott közöttünk, mikor leültem vele játszani. Másnap boldogan jött iskolába.
Akkor kötött barátságunk még mindig tart. Ennek jeléül minden pedagógusnapra meglep a kertjükből szedett pár szál virággal. Én voltam az első, akinek elújságolta, hogy felvették a középiskolába. A mai napig gyakran találkozunk. Figyelemmel kísérem élete nagy eseményeit. Szorongó szívvel vártam felépülését egy csúnya balesetéből, aztán nemrég férjhez ment, s hamarosan végez a teológián.
Hosszú pályafutásom alatt ez a történet csak egy a sok közül. Rengeteg közös élmény fűz tanítványaimhoz, szeretettel gondolok rájuk. Minden osztályomat megsirattam búcsúzáskor. Úgy éreztem, mintha velük ment volna belőlem egy darab. Egyetlen dolog vígasztalt mindig, hogy jönnek újabb Janikák, Ferikék, Katikák, akiknek talán sikerül valamit újra továbbadnom abból a szeretetből, amit én annak idején kaptam az elsős tanító nénimtől, s remek tanáraimtól.
Igen, a legszebb hivatás a miénk, tanítóké, hiszen az emberek a legféltettebb kincsüket, a gyereküket bízzák ránk. S tanítványaink ragaszkodása, mosolya, szeretete sokszorosan megjutalmaz minket az értük és velük való fáradozásért.