Évszám
2011
Beküldő
Mozartfan
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy feneketlen mély tó. A legöregebbek úgy mesélik, hogy réges-régen abban a tóban rettentő nagy sárkány lakott. Behemót testét göcsörtös, fekete bőr borította, torkából hol lángok, hol mérges gázok törtek elő. Hat veres szeméből kettő mindig aludt, a maradék néggyel lesett folyton jobbra, balra, előre, hátra – hátha akad még fogára való a tengersok vízben. No hiszen, csúf volt a külseje, de még annál is csúfabb lélek szorult belé! Miután felfalt minden élőt maga körül, mohó tekintetét a parton dagonyázó malacokra vetette. A falubéliek egy nap odáig jutottak, hogy egy fia disznó nem sok, annyi se maradt nekik. Tanakodtak, mitévők legyenek, végül arra az elhatározásra jutottak, hogy tanácsot kérnek a Bölcs Könyvtől. Ebbe a könyvbe hajnali harmatban oldott pilleporral írtak az istenek – az ősidőkben, mikor az emberek még hittek a látható dolgokon túli világban. Száz évben csak egyszer lehetett felcsapni, fenyegető veszély idején. Márpedig a sárkány kis idő óta embereket is zsákmányolt, félő volt, hogy az egész falut felfalja.Egy szó, mint száz, a Bölcs Könyvben írva volt, ha meg akarnak szabadulni a fenevadtól, a falubéli hajadon leányoknak hetvenhét éjen át öntözgetni kell a tóparton álló kiszáradt szilvafát. Az utolsó éjen a fácska virágba borul, s mire a harang tizenkettedszer kondul, ízes, hamvas gyümölccsel lesz teli. A szilvát rögvest le kell szedni, s lepényt sütni belőle, még mielőtt a Nap felkel. A lepénnyel a sárkányt meg kell étetni, s akkor a szörnyeteg nagy kínok közt elpusztul. Így aztán a leányok felváltva locsolgatták a fát alkonyattól pirkadatig, ám a napok múlásával egyre kevésbé akaródzott nekik a nehéz kannákat cipelni. Lassacskán már csak egy maradt közülük, akit Aranykának hívtak. Bár csengő aranyat sose látott, szívének mégis abból kellett vétetnie, hisz bajban, ínségben, no meg örömben is osztozott földijeivel. Változzak magam is szilvafává, ha nem igaz, amit most mondok: Aranyka idővel még a sárkányt is megsajnálta! Rút is volt a bestia, gonosz is volt, mégis, amikor a leány kannájából ráöntötte a vizet a halált nevelő gyökerekre, belesajdult a szíve. Ha a gyűlölettel mérget tudunk fakasztani, a szeretettel talán jót varázsolunk a gonoszból – gondolta magában. Nem szólt senkinek, tudta, úgyis kinevetnék a többiek, de attól fogva még kitartóbban öntözgette a szilvafát. Minden csepp víz az ő vágyaként szivárgott a földbe: a lepénytől ne pusztuljon el a sárkány, hanem váljon szelíddé. Elérkezett a hetvenhetedik éjszaka, Aranyka utoljára gyalogolt el a fához. Lámpását maga elé emelte, s ámulva csodálta a rügyekből kinyújtózó halovány virágokat. Éjfélkor már szilvák húzták az ágakat. A leány nekilátott, hamar leszedte a gyümölcsöt, s szaladt is haza, csodalepényt sütni. Pirkadatkor a falu népe ott tolongott a tó partján. Hiába, no, nem mindennapi esemény ígérkezett! Aranyka előlépett, belemerítette a lepényt a tóba. Lélegzetvisszafojtva várta a sokaság, mi fog történni! Egyszer csak örvényleni kezdett a sötét víztükör, s dühös hörgéssel a felszínre emelkedett a sárkány. Egyetlen nyeléssel eltüntette a lepényt, aztán elcsendesedett. Kimászott a partra, s elterült a földön. Az emberek izgatottan várták, mikor leheli ki a lelkét, ám egyvalakit kivéve valamennyien csalatkoztak. A feketés bőr percről percre világosabbá vált, a hat szemből négy nyomtalanul eltűnt, egek ura, deli legénnyé változott a rettegett szörnyeteg! - Halljátok történetemet – kiáltotta az ifjú -, legénykoromban addig játszottam egy tündérke szívével, míg az végül belepusztult a bánatba. Anyja varázsolt engem sárkánnyá, s megátkozott, hogy addig éljek a fertelmes alakban, míg igaz jóság nem árad felém egy halandó lelkéből. Valaki közületek nem a vesztemre tört, hanem javamat akarta. Álljon hát elő az istenáldotta!Az emberek egymásra néztek, aztán saját magukba, végül Aranykára vetették pillantásukat. A leány az ifjúhoz lépett, kezét nyújtotta, s rámosolygott:- Teljesült hát a vágyam, amiért oly sok éjen át fohászkodtam! Két fiatal, ha meglátja egymás szemében a maga lelkét, hamar lángra gyúl. Aranyka és a legény is megülték a fényes lagzit még azon a napon. Esküvő után látogatóba indultak az újdonsült férjecske szülőhazájába. S mily nagy volt az örömük, mire visszatérve meglátták, hogy a hálás falubeliek takaros házat építettek nekik. A tó partján, a szilvafa szomszédságában.