A lehetetlen hatalmába vetett hit

Évszám
2012
Beküldő
Julian
 "A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal."

1995-ben szeles és hűvös volt a nyár Koppenhágában. A kis Caspert a szülei a szomszédban lakó idős bácsi gondjaira bízták, mivel hirtelen el kellett utazniuk.

Peter bácsi a család régi jó barátja volt. Valamikor együtt járt főiskolára Anders Grindsteddel, aki Casper nagypapája és Dánia leghíresebb építésze volt. A Grinsted család számos unokája közül Casper volt a legkisebb, és már csak homályos emlékképei voltak nagyapjáról, aki hét éve halt meg. Ennek ellenére Casper volt az egyetlen a családban, aki mindennél erősebb vágyat érzett arra, hogy nagyapja nyomdokaiba lépjen. Nem csak külsőre, hasonlított Anders papához, de a rokonság szerint tulajdonságaiban is őt formálta. Különösképpen egy tulajdonságában: igen gyakran vélte azt bizonyos dolgokról, hogy ez bizony lehetetlen, és makacsul ragaszkodott is ehhez az álláspontjához.

A tavasszal betöltötte a tizenkettőt, így lehetősége nyílt részt venni egy országos versenyen, melyet a nyáron rendeztek. Olyan fiatalok mentek el erre a versenyre minden évben, akik szerettek volna bekerülni a híres építészeti iskolába, a Koppenhágai Művészeti Iskola Építész Szakosztályába. Erre minden évben az első három helyezettnek adatott meg a lehetőség.

Mivel a verseny éppen szülei utazásának időpontjában volt, Casper Peter bácsinál maradt, aki mindig örömmel mesélt neki nagyapjával átélt közös kalandokról, amikor még mindketten fiatalok voltak, és nem hittek a lehetetlenben.

Hétfőn Casper vastag borítékot kapott a verseny szervezőitől, melyben egy tájékoztató volt a követelményekről, és egy nevezési lista. Casper megtudta, hogy saját korosztályában idén nincs másik nevező, így a verseny szabályai szerint a 14-15 éves korosztályban kell indulnia. A bejutók a korosztályonkénti győztesek voltak.

Peter bácsi a boltból érkezett haza, amikor meglátta Caspert a verandán üldögélve zokogni.

-          Mi baj van, kicsim? – kérdezte aggódva.

A gyerek egy szót sem szólt, csak az értesítő papírt nyomta az idős úr kezébe.

-          Na, ezért nem kell annyira elkeseredni, hiszen elindulhatsz a versenyen! – mondta Peter bácsi.

-          Igen, de teljesen esélytelen leszek. Minden gyerek legalább 2 évvel idősebb nálam, és tizenhárman vannak. Lehetetlen, hogy ilyen körülmények között bármit elérjek.

-          Ugyan, Casper! Soha ne mondd, hogy lehetetlen valami! Biztosan figyelembe fogják venni a korodat. És tulajdonképpen így is ugyanaz lesz a feladatod: játszóteret és iskolát kell tervezned. Hónapok óta tudod, erre készültél, menni fog.

-          Jobb, ha el sem megyek arra a versenyre!

-          Már nagyapádnak is ez volt a baja, kisfiam! Ismerte a szót „lehetetlen”, dobálózott vele és komolyan is gondolta, végül pedig makacsul ragaszkodott ehhez a véleményhez, ahelyett, hogy megpróbálna bármit is tenni az ügy érdekében.

-          Mégis, mit tehetnék én? – nézett fel Casper könnyei közül.

-          Ne add fel! Ha szembenéztél a problémával, akartad megoldani a helyzetet, nekifutottál, és ennek ellenére mégsem sikerült, akkor talán nem volt megoldás. De ha meg sem próbálod… A te esetedben csak el kell menni a versenyre, amire hónapok óta készülsz. Add a legjobbat, amit tudsz! Veszíteni valód pedig nincsen. De ha azt teszed, amit nagyapád ifjú korában, nos, akkor sok reményt én sem látok.

-          Miért, mit csinált nagypapa?

-          Gyere, üljünk le egy teára a szobában, és elmesélem neked!

Casper mosolyogva huppant le a kanapéra, Peter bácsi pedig belekezdett a mesébe.

 

 

Andersszel a főiskolán ismerkedtem meg. Ő építészetet tanult, én ipari dizájnt. Nagyapád már a főiskola alatt híres tervezővé nőtte ki magát. Több jelentős projektet is megkapott, többek között az új színházét és a vasútállomásét. Miután végzett, bőven volt munkája, és megismerkedett élete első nagy szerelmével, Johannával.

Andersnél boldogabb embert nem ismertem, miután feleségül vette azt a lányt. És Johanna tényleg csodálatos asszony volt. Két gyermekük született, és békében, boldogságban nevelték őket.

Tíz éve voltak házasok, amikor kitört a második világháború. Bár Dánia független kívánt maradni, 1945-ig német megszállás alatt volt az ország. Miután a háború borzalmainak vége szakadt, és a németek elmentek, sorra támadták meg a lakosságot a különböző járványok, egyik a másik után jött, mivel nem volt elegendő élelem és gyógyszer az országban. Sokan kerültek kórházba, köztük én és Johanna is.

Anders szerencsére nem kapott el semmi súlyosabb betegséget, és én is hamarosan hazajöhettem, de Johanna sajnos sosem hagyhatta el többé a kórházat.

Nagyapád ott maradt két fiával – a te két idősebb nagybátyáddal –, a nagyobbik épp csak a tizenötöt töltötte azon a tavaszon, a kisebbik egyidős volt veled. Még a háború előtt nyitottak Johannával egy tervezőstúdiót, ahová az egyetemről jártak az ifjú tervezőtanulók, hogy nagyapádtól leshessék el a finomságokat.

És szegény Anders ott maradt, minderre egyedül. A társa nélkül, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szertetett.

-          És aztán mi lett? – kérdezte Casper.

Ekkortájt kezdett nagyapád hinni a lehetetlen hatalmában. Azt hiszem, emellett eléggé depressziós is lehetett, ami természetes, ha az ember elveszít valakit. Csakhogy Anders makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy az élet megállt számára felesége elvesztésével. Bár fiatal volt, nemhogy az újranősülésről, de még csak a stúdió újraindításáról sem akart hallani.

A háború befejezése után 2 évvel az élet jobbára a megszokott mederben folyt már mindenütt az országban. Folytatódott az egyetemi oktatás is, és három évvel a német csapatok kivonulása után már akkora volt az érdeklődés a stúdió iránt, hogy napjában 10-12 ember kopogtatott az ajtón. Ekkor jött el az idő, hogy nagyon komolyan leüljek beszélni nagyapáddal.

-          Nem gondolod, hogy mégis újra kellene indítanod azt a stúdiót? – kérdeztem tőle egy este.

-          Nem látom értelmét. Johanna nélkül nem – válaszolta, mint mindig.

-          Anders, nem ülhetsz itt örökké, arra várva, hogy mikor lesz a feltámadás! Az élet tovább megy, akár akarod, akár nem. A stúdió Johannával működött, de nem érte! És azok az emberek, akikért működnie kellene, napjában 10-12 ember, bekopognak. Minden nap. Várják a csodát, hogy észrevedd, hogy szükségük van rád. Anders Grinsted nem halt meg, és Dánia profitálni akar a létezéséből! Épp úgy, ahogy te is profitálhatsz a hallgatókból, ha újraindítod a stúdiót.

-          Egyedül?! – nézett rám döbbenten.

-          Ha segítségre van szükséged, itt lakom a szomszédban, és ha úgy gondolod, szívesen beszállok, ha neked attól könnyebb lesz.

-          Legyen – mondta, és mélyet sóhajtott.

Nem volt könnyű. Eleinte sokkal bonyolultabb volt, mint amire számítottam, hiszen Johanna volt az, aki rendet tudott tartani, aki átlátta a káoszt. Én azt sem tudtam, milyen igazolást hozassak a tanulóval az egyetemről. De szépen, lassan mind én mind pedig Anders belejöttünk.

Később a két fia is segített, amiben csak tudott, és egy éven belül ismét ez volt az ország egyik legnevesebb gyakorló művészeti stúdiója.

Másfél évvel az újraindítás után már 22 tanulónk volt. Egyszerűen nem fértek el többen. Sem egy szabad szék, sem egy szabad asztal nem volt az egész házban sehol. De talán még egy szabad lépcsőfokot is nehéz lett volna találni.

Sorra kellett elküldenem a jelentkezőket, azzal, hogy jöjjenek vissza a következő félévben, bármilyen tehetségesek is voltak, mert egyszerűen leültetni sem tudtuk őket hová. Nagyapád többször is azt mondogatta, hogy ez lesz az utolsó turnus, mert egyszerűen lehetetlen, hogy ennyi emberrel, ilyen kis helyen, ilyen szűkös időbeosztással boldoguljon.

Tavasz volt, és a legújabb turnus a múlt héten indult útjára. Ezen a hétfőn sorra küldtem el az utólagos jelentkezőket, mert egyszerűen nem fértek hová. Este valaki megint csengetett. Épp indultam a kapuhoz, és Anders velem tartott.

Fiatal tanulólány állt a kapuban, olyan 22 év körüli. Hosszú, sötétbarna haja, és ragyogó kék szeme volt. Illedelmesen köszönt, mi szintén.

-          Miben segíthetek? – kérdezte Anders.

-          Szeretnék a mostani kurzuson helyet kapni – mondta a lány.

-          A mostani turnus a múlt héten indult. Sajnos elkésett. Ezen kívül már túl sokan vagyunk. Jöjjön vissza a következő félévben!

-          Sajnos csak tegnap érkeztem a városba, és vendéghallgató vagyok az egyetemen. Csak ebben a félévben vagyok itt, és az ösztöndíjam is csak most használható fel arra, hogy ebben a stúdióban szerezzek gyakorlatot.

-          Igazán sajnálom, ifjú hölgy – mondta Anders, és mélyet sóhajtott –, de még csak egy szabad rajztáblám sincs. Ebben a félévben lehetetlen!

-          Köszönöm! – mondta a lány, és legnagyobb meglepetésemre mosolyogva távozott.

Másnap reggel tízkor kezdtük volna a napi foglalkozást, de már jó negyed órával korábban csengettek. Meglepetésünkre a tegnapi lány volt, tervezőmappával a kezében. Mielőtt még bármelyikünk is szólhatott volna egyetlen szót is, a lány előkapta a rajztábláját, felmutatta és megkérdezte:

-          Hoztam magammal rajztáblát. Most már csatlakozhatok?

Eleinte egyikünk sem jutott szóhoz, majd egymásra néztünk Andersszel, és nevetni kezdtünk.

-          Találékonyságból máris jelesre vizsgázott – mondta a lánynak nagyapád. – Jöjjön be, és keressen magának egy széket!

Nos, kisfiam, így lett nekünk eggyel több tanulónk abban a turnusban, mint ahányan egyáltalán befértek a stúdióba. Mit gondolsz, mi lett volna akkor, ha az a lány feladja az első szóra, hisz a lehetetlenben, és még csak meg sem próbálja tréfával és találékonysággal elütni a dolgot, és valahogy mégis bekerülni abban a félévben a kurzusra?

A kurzus négy hónapig tartott, és Mia nem csak tervezői tudásával kápráztatta el nagyapádat, hanem humorával, találékonyságával, kedvességével és segítőszándékával is.

Egy szó, mint száz, nagyapád, aki addig még csak hallani sem akart más nőkről, pedig volt éppen elég szép és kedves tanítványa addig is, most a turnus végére fülig beesett ebbe a kislányba, aki alig volt idősebb, mint a legnagyobb fia.

Néhány nap volt csak hátra a nyári szünetig, és a tanulók és én is hulla fáradtak voltunk. De Anders mintha megfiatalodott volna. Újra tele volt energiával. Egyik este, miután mindenki hazament, Anders az ablak mellé rángatott.

-          Szép a naplemente – mondta.

-          Valóban – válaszoltam. – Minden nap ugyanolyan szép a naplemente. Valami mást is akarsz mondani? Mert ha nincs más fontos dolog hazamennék lefeküdni.

-          Van, van.

-          Hallhatnám?

-          Nyakunkon a nyár.

-          Anders, ez is elég nyilvánvaló. Bökd már ki, mit akarsz!

-          Nősülni!

-          Tessék?!

-          Szerelmes vagyok. Azt hittem, velem soha többé nem történik ilyen. Johanna után azt hittem, hogy lehetetlen… És most érzem, tudom, hogy ha nem mondom meg neki holnap, és elengedem, soha többé nem lesz majd egy percnyi nyugtom sem.

-          Nosza, akkor rajta! – mondtam, mert tudtam, hogy Miáról beszél, és azt is tudtam, hogy a kislány is éppúgy érez az én Anders barátom iránt, mint ő érez Mia iránt.

-          Úgy érted, mondjam meg neki? Lehetetlen! Gondolkozz már! Hiszen 18 évvel fiatalabb nálam. Talán még ki is nevetne azzal a szépen csengő nevetésével, hogy egy ilyen vén ember, aki az apja lehetne, mit is akar tőle. És ha mégsem, még mindig ott van, hogy mások, a külvilág mit gondolna erről a házasságról.

-          Anders, a te legnagyobb bajod az, hogy még mindig létezik a szótáradban a lehetetlen szó! – mondtam, ezzel sarkon fordultam és hazamentem.

Másnap nagyapád gondolatai láthatóan messze-messze jártak. Este, mielőtt Mia elment volna, kihívta a teraszra, és leült mellé, hogy beszéljen vele.

-          Holnap vége a kurzusnak – mondta Anders. – És sajnos te is elmész.

-          Sajnos?

-          Igen, régen volt már ilyen jó tanítványom.

-          Be sem akartál engedni, emlékszel?

-          Bár ne engedtelek volna be soha! Akkor most nem érezném azt, amit érzek.

-          Mit érzel?

-          Ígérd meg, hogy nem nevetsz ki egy ilyen vén embert, mint én!

-          Ugyan, miért nevetnélek ki?

-          Mert szeretlek. És szeretném megkérdezni, hogy hozzám jönnél-e feleségül.

Mia elmosolyodott.

-          Ekkora benyomást tett rád a rajztáblám?

-          Igazság szerint inkább a személyiséged és a megoldásaid. De mit is várhatnék…

-          Pszt! – intette csendre a lány. – Én is szeretlek. És boldogan leszek a feleséged.

-          De hát a korod! Fiatalabb vagy nálam…

-          …Igen, 18 évvel és két hónappal…

-          …és ez…

-          Ez mi? Csak nem megint azt akarod mondani, hogy lehetetlen?

-          Ugyan, eszemben sincs. Legkésőbb holnap reggelre kitalálnál valamit!

-          Így van, Anders. Talán az apám lehetnél, talán néhányan megszólnak minket, de mindez nem számít, mert szeretlek. És ha te is engem, akkor mások véleményének nincs keresnivalója egy házasságban.

Így esett, hogy a következő szeptemberben már négyen dolgoztunk a kurzus előkészítésén: az ifjú házasok, idősebb nagybátyád és jómagam.

Később három gyermekük született: édesapád, Heidi nagynénéd és Fredrik nagybátyád. Boldogságban élték le az életüket egymás mellett, és ha nagyapád bármikor kimondta a lehetetlen szót – ami még nagyon sokszor előfordult – nagyanyád annyival toldotta meg a mondandóját, hogy szerencsére nem mindenki hisz a lehetetlen hatalmában, különben most a családjuk nem is létezne.

 

Augusztus végén Casper szüleivel és Peter bácsival együtt izgult a díjátadón, ahol felolvasták az azévi tervezőverseny eredményeit.

Egy öltönyös úr – az iskola igazgatója – lépett az emelvényre a mikrofon elé.

-          Az 1995. évi tervezőverseny győztesei: A 12-13 és 14-15 éves összevont kategória győztese: Filip Johansson, Koppenhága! A 16-18 éves korosztályban a győztes egy hölgy: Henrietta Pettersson – A taps után tudta csak folytatni. Az után a taps után, ami alatt Casper odabújt édesanyjához, aki vigasztalóan simogatta kisfia szőke fejecskéjét. –. A zsűri egy különdíjat osztott ki: kiemelkedő precizitásáért és korosztályán túlmutató tehetségéért különdíjban részesítjük Casper Grinsted-et, aki ifjú kora ellenére a 14-15 éves korosztályban kényszerült helytállni. A zsűri döntése értelmében, az általános iskola végeztével nálunk folytathatja tanulmányait, bármely, általa választott szakirányon.

Caspert szorosan magához ölelte anyukája, Peter bácsi pedig megkócolta a fejét.

-          Hiszel-e még a lehetetlenben, kisfiam?

-          Nem hiszek benne, Peter bácsi. Soha többé!