9. A szabadság az egyén tudatosságára épül, önmaga és a világ megismerésének képességére. Ha az ember nem ismeri önmagát és a világot, önnön szabadságát korlátozza.
Leszedálták. A belediktált gyógyszerek ellenére sem aludni, sem megnyugodni nem bírt. Félelmet keltett benne ez a nyomott állapot, akár az ezt megelőző, amikor már egy hete nem aludt, s alig jutott el a munkahelyére. A kimerültség kizökkentette az életből, mindentől eltávolodott, kietlen messze került. Kiesett az élet színpadáról. Máshol járt, egy üres, rettentő világban, ahol csak egyedül lehet lenni, ott járt, ahol rajta kívül senki. Segítséget kért, hogy nyújtsa felé valaki a kezét, s húzza vissza az üres térből. Az odaát lévőknek azonban fogalmuk sem volt, hogyan hozhatnák vissza. A félelmét próbálták elnyomni, de ugyanabban a világban maradt, csak most másképp, mástól szorongott.
Már egy hete várta a beígért beszélgetéseket, terápiát, de a főorvos nem kereste fel.
A 3. viziten aztán kérdésétől sírva fakadt, és nem bírta abbahagyni.
- Haloperydol injekcióban.
A körben álló orvosok, orvostan-hallgatók egymásra, a pszichológusnő aggódó tekintettel főnökére nézett:
- Főorvos úr, nem javasolnám, nem kellene.
- De igen, szükséges.
- Mégis...
- Nem! Menjünk tovább!
Szipogva ült a kórházi ágyán. Fél perc múlva egy pohár vízben feloldott injekcióstűnyi hatóanyaggal a kezében melléült a pszichológusnő:
- Igya ezt meg, Lelle!
- Doktornő, nem szeretném meginni, ebből baj lesz.
- Nem lesz semmi baj, csak igya meg! - bár maga sem hitte, amit mondott.
- Muszáj?
- Muszáj!
- És ha nem iszom meg?
- Akkor megitatják önnel - s nyújtotta felé a poharat.
Elvette, belenézett, végiggondolta, hogy semmi esélye, s egyhuzamra megitta a keserű folyadékot.
A vizitelők továbbmentek. Az ápoltak szokásosan bennmaradtak, beszélgettek, hogy kinek mit mondott az orvos, valaki sajátságos mozdulatait végezte, fél lábon állva vizet eresztett a csapnál, megtöltötte a poharát, s miközben ivott, egyik lábáról a másikra állt, mint egy gólya. Ő csak ült az ágyán, mint akit odaszegeztek, csalódottan, elkeseredetten, de már nem félt. Már nem harcolhatott magáért; beletörődött, de arra gondolt, ki fog jutni innen. Sejtette, hogy nem kellett volna ide jönnie, de nem tudott mást tenni. Vagy befekszik, vagy a halál. Befeküdt. A szüleire gondolt, nem akart nekik ekkora fájdalmat okozni, hogy elveszítsék a nagylányukat.
Már nem hitte, hogy itt meggyógyítják. Kijut innen, de hogyan, visszatér-e az élet oldalára, vagy az összeomlás légüres terének örökös fogja marad? Csak ült, s hallgatta a kinti hosszú folyosón folyton ismétlődő éles, bántó hangokat. A vizitelő csoport léptei kopogtak a keramit köveken, az ételszállító kocsik kerekei zötyködlődtek minden egyes négyzetlapon. Az egész folyosó visszhangzott, akár egy börtönben.
- Jól vagy, Lelle? - kérdezte a mindig gondosan kifestett, teltkarcsú szép hölgy, az Állatbarát Magazin újságírója.
- Nem tudom - felelte halkan, lemondóan.
- Rágyújtunk? Iszunk egy kávét?
- Igen, mehetünk.
Egy pillanatra átemelte.
Egy-két óra telhetett el a vizit óta. Már túl voltak az ebéden. Lelle sétált a folyosón, meglátott valakit, s kitört belőle, hogy meg tudná ölni. Nemcsak gondolatban, hanem valójában. Ez a gátlástalan agresszió rögtön irányt változtatott, - a belső erkölcsi parancs felülírta - ez jó jel, nem gyilkos; így maga ellen akart fordulni. Nem tartott a fájdalomtól, a haláltól és a következményektől sem.
Mégis belül valami azt súgta, ne tegye! De mit tegyen?! Azonnal megszületett a megoldás, karját végigsimította az olajjal mázolt sima falon, s a következő lépésnél teljes erejéből belevágta az öklét. Csoda, hogy nem tört el a keze. A mögötte lévő ápoló, - csillogó, kék szemű, göndör hajú fiatal férfi, mintha egy reneszánsz festményből lépett volna ki -, az egyetlen, aki sokat mosolygott rá, s az egyetlen, aki többször megkérdezte tőle, hogy van -, most is megkérdezte:
- Lelle, jól van? - valamit észrevett rajta, de ő gyorsan felelt:
- Igen.
Az ápoló mégis karon fogta és bekísérte a pszichológusnőhöz egy szobába. Leültették egy ágyra.
- Mi baj, Lelle? - kérdezte a doktornő.
Sírva fakadt. Fogalma sem volt, mi történik vele.
- Félek.
- Mitől fél?
- Nem tudom. Mindentől.
Szemei egyre sűrűbben ontották a sós levet. A doktornő felváltva kérdezte és vigasztalta; ő válaszolgatott, többnyire igennel vagy nemmel. Ült ott, s reszketett, mint egy kis állat.
- Nyugodjon meg! Sírjon nyugodtan! Semmi baj!
- Sajnálom, hogy gondot okozok! Szégyellem magam!
Kedvesen elnevették magukat.
- Ugyan! Azért vagyunk itt, hogy segítsünk.
Mindketten intelligens embernek tartották, érezte, hogy segíteni akarnak.
Az első nap kitöltettek vele egy igen sok kérdéses tesztet, amire 1 órát kapott. Fél óra alatt válaszolt a sok ismétlődő, más-más módon feltett kérdésre. A pszichológusnő kiértékelte.
- Maga miért van itt?
Gondolta a tesztkérdések értelmi képességét, netán elborult elmeállapotát vizsgálják.
- Én nem hülye vagyok, hanem beteg. - válaszolta teljes őszinteséggel.
Hirtelen megszűntek a hangok, ott is volt, meg nem is. Távolodott, süllyedt, félt; de mitől? Istenem! - hasított belé - nem létezik, ő maga a félelem. Elszakadt mindentől.
A doktornő leguggolt elé, magára vonva figyelmét.
- Most mi történik magával?
- Félek.
Könnyei záporában teste mozdulatlan maradt. Aztán rettenetesen nevetett. A nevetési inger megmozdította mimikai izmait és rángatta a testét. Hahotázott, csapkodta a kezével a térdeit. Öröm, szintén tárgy nélkül. Folytatódott. A gyorsan jött nevetés lefagyott az arcáról, és mélységes búskomorság tört rá. Következett a teljes, tökéletes, csodálatos nyugalom, béke; itt szeretne lakni örökre. Az érzelmek szélviharként söpörtek át rajta, furcsa mód azonban ő maga volt ez a szél.
- Jobb már, Lelle? Megnyugodott kicsit?
- Igen, már jobb.
- Mi történt magával?
Megkönnyebbülve mesélte el - nagy traumát élt át -, talán végre pihenhet.
De nem volt vége.
Az ápoló egy másik, egészen kicsi szobába vezette, egy fehér íróasztal, két oldalán székkel. Az asztal mögött egy külsejére sokat adó, vörös hajú, csinosnak mondott 40-es ült.
- Üljön le!
Ez a nő még nem is ismeri, csak ránéz és máris utálja.
- Szereti maga a férfiakat?
Hát ennek meg mi baja van? - gondolta. Ez most hogy jön ide?
- Nem értem.
- Magának szexuális problémái vannak.
De talán magának még inkább, gondolta magában.
- Beszéljen róla!
Valahogy mégis eljutott odáig, hogy sikerült jól megríkatnia egészen a zokogásig. Kapkodta a levegőt; szerette volna, ha békén hagyja. Kézfejét combja alá szorítva fészkelődött a széken, feszültsége a lábszárát himbálta. Düh készülődött kitörni belőle.
- Ideges?
- Igen.
- Vegye ezt be! - elé tett egy pohár vizet és egy tablettát. - Ez oldja a feszültséget. A nap folyamán óránként kap belőle egyet. Majd adják magának.
- Az nem sok?
- Nem.
- Mi ez?
- Rivotril, szorongás,-feszültségoldó - azzal elengedte.
Mi jöhet még? Már nem tudta, milyen történetben szerepel, csak azt, hogy nem ő irányít. Fel akart ébredni ebből a rossz álomból, ahol bármit megtehetnek vele, talán csak egy kísérleti fehér egér.
Letört, de erőt vett magán, s próbált jobb színben feltűnni hogy lássák rajta, nincs semmi baja; nehogy még több gyógyszert pumpáljanak belé.
Szeptember volt. Az udvarra nem engedték le, a rácsos ablakon keresztül sóvárogva bámulta a meleget árasztó, őszi napsütést. A fény játszott az udvar diófájának szélben ringatózó, tarka színben pompázó leveleivel; a fa időnként elengedett egyet-egyet, s alatta összegyűlve a levelek nagy paplanként takarták be a földet.
Beesteledett. Lefeküdt. Kiszolgáltatottan és kimerülten, de az édesanyjától kapott fehér, puha, meleg plüss pizsamájában.
Egy óra múlva kipattantak a szemei. Heves szívdobogás közben a lábizmai megmerevedtek. Próbálta behajlítani, de nem bírta. Háton feküdt. Kezével megfogta a combjait, betonkemények. Mi ez? A merevség átterjedt teste többi részére is. A felső és alsó állkapcsa ellentétesen rángatózott jobbra-balra, egyre gyorsabban. A nyelve megmerevedett és hátracsuklott. Az állkapcsa rángása átterjedt a testére, de mivel az görcsöt kapott, így különös dolog történt; merev teste labdaként pattogott az ágyon. Halálosan rettegett. A szíve csakhamar úgy dobogott a fejében, hogy attól tartott, szétrobbantja. Állkapcsa begyorsult, óriási sebességgel kacimbált. A görcsös mozgás kicsit alábbhagyott, majd újragyorsult. Elvesztette uralmát a teste fölött. Itt fog meghalni, mert nem tud segítséget kérni. Hiába vannak még 9-en mellette; alszanak, nem észlelik, mi történik körülöttük. Ez őrület! Meg akart szólalni, de nem sikerült. Minden erejét összeszedte, s nyögni kezdett. Először alig hallhatóan, majd hangosabban. Aztán erősen koncentrált a torkára; kisikerült egy A hang.
Erősebben:
- Se, se, segíts! - nyomatékosabban, utána még egyszer. Itt elfogyott az ereje.
Egy pillanat múlt, s már a plafonról szemlélte az egész kórtermet; benne 10 ember, 9 alszik, 1 test pedig mereven ugrál egy ágyon, az állkapcsa szélsebesen jár, s beszélni próbál.
- Istenem, ez én vagyok! Mi történik velem?
Itt fönn már nem félt, de hamar megszólalt a belső hangja, nem maradhatott , nem élvezhette test nélküli, lebegő állapotát, mégis egy pillanatra megállt az idő, minden könnyűvé vált.
- Visszamegyek. Nélkülem meghal.
Hallotta, hogy valaki fölkelt, biztosan WC-re készült menni. Észrevette, végre észrevette valaki! Odajött hozzá.
- Jézusom! Mi van veled? - gyorsan felfogta, hogy segítenie kell.
- Szólok a nővérnek. Jó?
A bólogatás nem ment, de pislogással jelzett egy igent. Betegtársa elment. Visszajött.
- Mindjárt jön a nővér. Szóltam neki - leült a saját ágyára, onnan nézte. Nem mert még egyszer felé menni, pedig mennyire hiányzott, hogy megfogja a kezét. Egy-egy pillanatra „visszaköltözött a plafonra".
Úgy 10 perc múlva érkezett meg a nővér, akinek tekintete tükrözte, mennyire dermesztő látványt nyújthat. Föléhajolt.
- Ne e e a
- Jól van. Próbáljon megnyugodni, hozok egy vérnyomásmérőt.
- Úristen! Ez itt még szaladgál, közben én megdöglök! - gondolta Lelle.
Hálisten, hamar visszajött, mérte a vérnyomását, próbált mosolyogni rá, de nem tudta leplezni, hogy halálra rémült.
- Szegény, biztos nem látott még ilyet, s fogalma sincs, mit csináljon - cikázott a fejében.
A nővér ránézett a műszerre, aztán rá még ijedtebben; leszedte róla a cuccot.
- Hívom az ügyeletes orvost - és elrohant.
Visszatért, beadott neki 2 Seduksen tablettát, amit nehezen nyelt le, hiszen a nővér a fejét alig bírta felemelni. A roham enyhült, aztán erősödött, de ezt a nővér már nem láthatta, nem maradt mellette az orvos megérkezéséig.
Mielőtt megmérte a vérnyomását, a fiatal, szakállas gyorsan bemutatkozott és hogy ő az ügyeletes orvos, s ez megnyugtatóan hatott rá. Nem mondta, hogy semmi baj, látszott rajta, hogy tudja, nagy a baj, de ő teszi a dolgát. Meglepődött a mért eredményen, de nem annyira a magasságán, hanem azon, hogy Lelle még él.
- Beadok magának egy Seduksen injekciót. Ettől elmúlik ez a görcsös roham. Ettől el fog aludni.
Szinte érezte, ahogyan azonnal hat.
- Maradjon az ágyban! Ne keljen fel!
- De nagyon kell WC-re mennem.
- Jó, menjen! Ki tud menni?
- Azt hiszem igen.
A doki elindult kifelé, majd visszanézett rá. Sosem felejtette el azt a tekintetet, a férfi arcán egy enyhe, biztató mosollyal:
- Vigyázzon magára!
Nehézkesen tudott felkelni, a térdei még nem hajoltak. Húzta a lábait, egyiket a másik után. Az orvos és a nővér a folyosón állva halkan beszélgettek. Tekintetük a hátára tapadt, s meghallott egy mondatot az orvos döbbent hangján:
- Én ilyet még nem láttam!
A km-es folyosón megfáradt,öreg néniként csoszogott. Leküzdve gyengeségét, ellenállva álmosságának, elvonszolta magát a mosdóig, hogy méltósággal, a megfelelő helyen végezze el a dolgát; nem engedhette, hogy bepisiljen az ágyban. Megkapaszkodott az ajtókilincsben, és minden erejét összeszedve tartotta magát. Leizzadt és sírva fakadt:
- Istenem, segíts!
Visszafelé már nem álltak ott. A nővérszoba ajtaján kiszűrődő fény adott némi világosságot, e mellett lassúzott az ágyához. A nővér kinézett egy pillanatra.
Lefeküdt. Nem fogta fel az eseményeket. Csak aludni akart, jó mélyen és nyugodtan. Rosszat álmodott, de aludt. Mélyen, mozdulatlanul.
Ébredéskor ásítását megzavarta állkapcsai rángatózása. A nyelve hirtelen hátracsuklott, mintha valami gépezet rántaná befelé. Az esti roham tüneteinek maradványai miatt még egy hétig nehezen beszélt és evett.
A viziten felháborodottsága, dühe ellenére nyugodtan, fegyelmezetten, udvariasan felelősségre vonta a főorvost a történtek miatt. Előhozta, hogy a nővérét is itt kezelték félre, több alkalommal sokkolták is szülői beleegyezés nélkül.
- Itt nincs demokrácia! Mit képzel maga?! Sokkal intelligensebb annál, hogy felfogja, a tudomány mai állása szerint még egy macska fejébe sem látunk bele! - majd utasította a nővért, hogy azonnal hozzák fel a testvére anyagát.
Érdekes módon hamar megérkezett, az orvos gyorsan átnézte a paksamétányi anyagot.
- Bár akkor nem voltam ott, az itt leírtak alapján a kezelés indokolt volt - s még bújta a papírokat.
Lelle meglátott rajta valami kínlódást, valami hasonló tehetetlenséget, amit ő is érzett, mindketten a tudatlanságuk miatt és ahogy figyelte, észrevette, milyen szomorú ez az ember, mintha egy megkeseredett élet ülne vele szemben.
- Doktor úr, maga sosem mosolyog?
Nem válaszolt. Magába merülve felállt, folytatták a vizitet a következő kórteremben.
Másnap összefutottak a folyosón. A főorvos rámosolyodott, ő vissza, és ezután már mindig, amikor találkoztak.
Nem akart leépülni, küzdött magáért. Kitalálta, hogy futni fog az udvaron, a második héten már leengedték. Reggelente 4.45-kor, a madarakkal ébredt. 5-kor már szeretett volna kimenni az épületből, de csak 6-kor engedte ki a portás. Azt az órát az alagsori tatamin fekve, elmélkedve töltötte, élvezte, hogy egyedül lehet itt ilyenkor.
Minden nap egy körrel többet futott. Nem volt könnyű, de boldogság, szabadságérzés öntötte el, mert olyasmit csinálhatott, amit maga talált ki, nem írták elő neki, és nem tilthatták meg. A reggel így az övé lett, s ahogy a testi, úgy a lelki erő is növekedni kezdett benne.
A hajnali napfény áttörte az éjjelek sötétjét, s a madarak énekükkel várták mielőtt még megérkezett.