A papírlapot ide-oda sodorta a szél, végül megállapodott az íróasztal közepén. Rögtön társasága is akadt: egy tűzőgép megszagolta, morgott rá egyet-kettőt, aztán odébbállt. A színes ceruzák kikukucskáltak dobozukból, de nem mertek szólni semmit. A radír is arrafelé ugrált, átszökkent a fehér papír fölött, aztán vissza, végül az egyik fiókba pottyant.
Később megérkezett Tollpapa. A papír fölé hajolt, megnézte jobbról, balról, és hajtogatni kezdte. Éleket simított rá, kifordította, befordította. Néha megállt, állára támaszkodott, hunyorogva gondolta ki a következő lépést.
Hamarosan megszületett Papírfiú. Volt keze, lába, hasa, feje, mégsem élt: továbbra is mozdulatlanul hevert az asztalon. Ekkor Tollpapa karikát kanyarított a fiú hátára fekete tintával. Megvastagította a vonalat, aztán hátrébb lépett.
Papírfiú megrázta a fejét.
– Mit csináltál? – kérdezte apját, aki büszkén mosolygott rá.
– Lelket rajzoltam rád, hogy élhess.
A gyerek hiába tekergette a fejét, a háta közepét nem láthatta meg.
– És szép?
– Még csak egy üres karika – mondta Tollpapa. – A te feladatod, hogy megtöltsd!
– Hogyan?
– Menj, fiam! – intett az apja. – Útközben megtudod azt is.
Papírfiú megölelte az öreg tollat, megköszönte, hogy életre keltette. Elbúcsúzott az íróasztaltól, és elindult a nagyvilágba.
Mindenütt a lelke után érdeklődött, de a gondja nem érdekelt másokat. Egy tükörfal előtt foghíjas fésűvel találkozott, aki azt tanácsolta, induljon a törülközők vidéke felé. Egy anyacsavar pedig, aki körül fél marék szeg ugrándozott és zsibongott, csak bátorította az egyre szomorkodó Papírfiút, ám ő sem tudta, merre érdemes mennie.
Végül színes vásznat pillantott meg. Úgy döntött, közelebb merészkedik hozzá. A csodaszép festmény tavaszi tájat ábrázolt, virágba öltözött fákat, sárga napsugarakat és egy zöld pázsiton álló lányt. Az arcának egyik fele hiányzott, és a fél karja sem készült még el.
– Szervusz! – köszönt Festékhölgy. Kissé selypített, mert a száját sem festették meg egészen.
Papírfiú megilletődve sütötte le szemét.
– Csodaszép vagy! – mondta köszönés helyett.
– Köszönöm! – mosolygott féloldalasan Festékhölgy, aztán szomorúan hozzátette: – Pedig, sajnos, még nem is vagyok készen!
– Miért nem? Mi történt?
– Eltűnt az ecset, amely eddig készített.
Papírfiú közelebb lépett.
– Hová?
– Azt nem tudom. – Festékhölgy mélyet sóhajtott. – Pedig minden vágyam, hogy végre két szemmel láthassak, két füllel hallgathassam a tavaszi madarak énekét, és mosolyoghassak azokra, akik megnéznek engem!
Papírfiú szíve elszorult. Vágyott rá, hogy teljes szépségében csodálhassa a lányt, hogy ő is vele együtt érezze a virágok illatát, a tavaszi szellő érintését. Talán ide is költözne a kép elé, megállapodhatna, felhagyna az utazással.
– Megkeresem neked azt az ecsetet! – húzta ki magát.
– Megtennéd? – ragyogott fel Festékhölgy fél arca.
– Igen! – kiáltotta Papírfiú, és futásnak eredt. – Nemsokára visszatérek!
Elindult, és hamarosan egy rozoga asztalhoz vezetett az útja, amelyen kopott ventilátor pihent. Arra gondolt, ott meghúzza magát éjszakára, és csak reggel indul tovább.
Ahogy közelebb ért, egy ceruzahegyezőt pillantott meg, amint éppen rongyait teregette.
– Jó estét, uram! – köszönt már messziről Papírfiú.
– Nem vagyok az urad – morgott az öreg –, csak egy vén remete, aki idős napjait magányosan szeretné tölteni.
– Én csak megpihennék itt, ha nem bánod. Hosszú út áll még előttem.
A ceruzahegyező leült egy kis padra a ventilátor tövében, és intett a fiúnak, hogy telepedjen mellé.
– Nos, mi járatban vagy?
Papírfiú elmesélte, hogyan született meg, hogyan került a hátára a lélek karikája és miként találkozott a gyönyörű Festékhölggyel. A remete megpödörte forgácsbajszát, magában rágódott egy keveset, végül kibökte:
– Gyalogszerrel nem jutsz nagyon messzire, azt tudod-e?
– Mit tehetnék? – tárta szét karját a fiú.
– Papírból vagy, hajtogathatnál magadból repülőt, aztán átszelhetnéd a levegőt semmi perc alatt!
– Valóban! – Papírfiú szeme felcsillant, de aztán hamar leereszkedtek vállai. – De ha nem dob el senki, nem repülök messzire.
Az öreg ceruzahegyező hamiskásan elmosolyodott, és felsandított.
– Elromlott. Ám ketten talán be tudjuk indítani ezt a masinát. A ventilátor segítségével messzebb jutsz, mintha dobnának. Én magam is szeretem hallgatni a morgását, ráadásul távol tartja a legyeket – bökte oldalba a fiút.
Már leszállt az éjszaka, mire megjavították a ventilátort. Papírfiú összemaszatolta magát, de nem törődött vele: lázasan dolgozott, hogy közelebb kerüljön céljához. Szíve szaporán dobogott, amikor eszébe jutott Festékhölgy.
Másnap reggel aztán elköszönt a remetétől.
– Ég áldjon, fiam! – mondta a ceruzahegyező. – A lelked miatt meg ne aggódj! Amíg nemes célok vezetnek, egyszer megtelik az is.
Papírfiú elmosolyodott, és felmászott a forgó ventilátor lapát elé, ahol még nem kaphatott belé a szél. Kiterült, kibontotta magát, és megint papírlap vált testéből. Aztán újabb éleket hajtott magára, míg hamarosan egy repülő alakját vette fel. Elrugaszkodott a peremről, a gépből áradó szél felkapta, magával ragadta, és ő keresztülvitorlázott a világon.
Játékmező fölött suhant, alatta színes kockákból épült várak emelkedtek, aztán gombfiúkat látott integetni, körülöttük cérnalányok pörögtek. Elrepült csilingelő csészék mellett, illatos tégelyek fölött, és nyakukat nyújtogató üvegeknek integetett.
Végül gyengülni kezdett a szellő, és Papírfiú egyre közelebb sodródott a talajhoz, amelyet most víz borított. Mielőtt leszállt volna, hajót hajtogatott magából, nehogy elmerüljön. Kacsázott néhányat a vízen, a hullámok megdobták egyszer-kétszer, ám végül nyugodtan hintázott a ringó tavon.
– Hahó! – kiáltott valaki.
Nem messze tőle, a vízből kiemelkedő lábas fülén egy zöld és egy kék mosogatószivacs üldögélt. Integettek Papírfiúnak, aki egyre közelebb úszott hozzájuk.
– Hát te meg? – kérdezték tőle. – Mi szél hozott Mosogatólé közepére?
– A ventilátortól repültem idáig, és egy ecsetet keresek. Nem láttátok?
– Nem – vonta meg a vállát a kék szivacs.
– Az öreg remeténél jártál? – húzta fel szemöldökét a zöld.
– Igen, nála.
– Ha csak fele olyan bölcs vagy, mint ő, segíthetsz nekünk! – mondta a kék.
– Éppen ezt akartam mondani én is! – fortyant fel a zöld.
– Segítek – bólintott Papírfiú –, ha tudok – tette hozzá.
– Remek! – dörzsölte össze tenyerét a kék szivacs. – Azon vitatkoztunk éppen, hogy melyikünk a szebb. Szerintem én! Nézz csak rám! Rólam a tágas ég jut az eszedbe és a hullámzó tenger!
A zöld szivacs legyintett:
– Badarság! Nyilvánvalóan sokkal szebb vagyok! A zöld ruhám olyan, mint a frissen nyírt pázsit vagy a dús lombú erdők!
Papírfiú elgondolkodott.
– És nem gondoltatok rá soha, hogy pirosak legyetek? – kérdezte őket, de a szivacsok csak a fejüket rázták. – A nyíló rózsa színe! A szerelem lángja!
A zöld és kék mosogatószivacs tátott szájjal néztek rá, de nem tudtak megszólalni.
– Mindkettőtöknek igaza van – mondta végül Papírfiú. – Mindketten szépek vagytok!
A két szivacs úgy mosolygott, abba sem tudták hagyni. A fiú a kék szivacsra pillantott: – De nem azért vagy szép, mert a színed olyan, mint az ég. Gondolj a sárga búzamezőre, a napkorongra az égen! És te – fordult a zöld szivacshoz –, képzeld el a nyíló ibolyát, az illatos orgonát. Ők talán nem szépek?
A szivacsok zavartan vonogatták a vállukat.
– De igen – mondták végül.
– És ez így van rendjén! – mosolygott Papírfiú. – A kék éppolyan szép szín, mint a zöld. Vagy a piros – tette hozzá elszomorodva.
– Azt mondtad, keresel valakit. Egy ecsetet – mondta a zöld szivacs.
– Hajózz arra, amerre a fényes csapot látod – mutatott maga mögé a kék –, ússz el a fakanál és a parafa dugó között, míg partot nem érsz. Ott bizonyosan meg tudják mondani, merre menj tovább.
– Nagyon szépen köszönöm! – csillant fel Papírfiú szeme.
– Mi köszönjük, hogy segítettél a döntésben! – mondta a zöld szivacs. – Hálánk jeléül fogadd el tőlünk ezt a gyűszűt! Később még jól jöhet, ha a Tűpárnák felé visz az utad.
Papírfiú megköszönte az ajándékot, és továbbhajózott, amerre a kék szivacs mondta. A víz fodrozódott körülötte, néha ételmaradékok lebegtek el mellette, de ő csak úszott előre, egyre közelebb a parthoz. Újra maga elé képzelte Festékhölgyet, a kedves félmosolyát.
Kiért a szárazra, és visszahajtogatta magát ember formájúra. Annyira elfáradt, hogy semmi másra nem vágyott csak pihenésre és egy kevés ennivalóra. Óriási cserepet pillantott meg, amelyből hosszú szárú szobanövény mosolygott rá. Levelei között apró, sárga bogyók bújtak meg. Papírfiú felmászott a tövéhez, letelepedett a nedves földre. Hátát a virág szárának támasztotta, és a gyökerek felől áradó melegségtől pillanatok alatt elszundított.
Arra ébredt, hogy valaki megböki a lábát.
– Éhes vagyok! – közölte egy vékony, de határozott hang.
Papírfiú kinyitotta a szemét. A gyűszű állt előtte, karját csípőre tette.
– Te.. te… – hebegte Papírfiú – te élsz?
– Bizony, hogy élek! Köszönöm, hogy megmentettél attól a két undok szivacstól! Mást se tudtak, csak egész nap veszekedni. Inkább úgy tettem, mintha csak egyszerű gyűszű lennék. De most éhes vagyok! – toppantott egyet.
– És mit kérsz enni!
– Bogyókat! – mutatott fel a növényre.
Papírfiú sóhajtott. Ő is éhes volt, az igaz. Felmászott hát a virág szárán, és leszakított két sárga bogyót.
– Még, még! – kiabált lentről Gyűszűgyerek. – Nagyon éhes vagyok ám!
– Ennyi éppen elég lesz! – morogta Papírfiú.
Lemászott, leült a földre. Az egyik bogyót a gyűszűnek adta, a másikat pedig ő ette meg. Jól is laktak mind a ketten.
– Köszönöm, hogy nem voltál mohó! – szólalt meg fentről a virág. – Úgy hallottam, keresel valakit.
– Igen! Nem láttál errefelé egy ecsetet? – ugrott talpra Papírfiú.
– De láttam! – mosolyodott el a virág. – Arrafelé vitték – intett az egyik levelével –, a gáztűzhely irányába. De vigyázz, veszélyes hely az a magadfajta papírembereknek!
– Nagyon szépen köszönöm az útbaigazítást! – nevetett fel a fiú. – Velem tartasz? – kérdezte aztán a gyűszűtől.
– Más dolgom úgy sincs – vont vállat a gyerek.
Felkerekedtek, és elindultak. Annyira siettek, még beszélgetni sem maradt idejük. Papírfiú szíve egyre hangosabban vert, ahogy közeledtek a célhoz.
Hamarosan felbukkantak a tűzhely gázrózsái. Halkan sziszegtek, halványkék, áttetsző szirmaik forróságot árasztottak. Papírfiú megtorpant, homloka verejtékezni kezdett.
– Mi az? – kérdezte a gyűszű.
– Ha csak a közelükbe megyek, megpörkölődöm. Nem mehetünk tovább.
– Pedig én látom az ecsetet! – kiáltott a gyerek.
– Hol?
– Ott! A gázrózsákon túl!
Valóban! Papírfiú elnézett a kék lángok fölött, és a hőségtől remegő levegő mögött meglátta az ecsetet egy olló társaságában. Kartonpapírból vágtak szíveket, és festették őket pirosra.
Papírfiú kétségbeesetten nézett körbe más utat keresve, de egyik oldalon csempefal magasodott, a másik oldalon pedig mély szakadék ásított.
– Segítség! Segítség! – integetett az Ecsetlány kétségbeesetten, kihasználva, hogy az olló éppen belemerült a következő szív kivágásába. – Szabadítsatok ki!
Papírfiú torka elszorult. Az olló félbehagyta a munkáját, megragadta az ecset vállát, és visszapenderítette dolgozni.
– Utánam! – kiáltotta Papírfiú, és megiramodott a gázrózsák felé.
– Állj meg, te őrült! – hallotta maga mögött Gyűszűgyereket, de nem törődött vele. Az apró fémtestnek úgysem árt a meleg.
Papírfiú berohant a kék lángszirmok közé. Összeszorította fogát úgy futott. A tűz belekapott a karjába, a lábába, feketére pörkölte papírtestét. Próbált nem gondolni rá, mi lesz vele. Maga elé képzelte a festményt és a félig kész hölgyet, abból merített erőt.
Végül sikeresen átjutott, és bár füstölgött, mégis kihúzta magát.
– Engedd el a lányt!
Az olló felkacagott. Az Ecsetlány reménykedve pislogott, de nem mert megszólalni. Fejét lehajtva toporgott a kivágott szívek között.
Papírfiú mély levegőt vett, és az ollóra rontott. Csitt-csatt! Az éles fém megcakkozta a vállát és a lábát. Papírfiú szisszenve hátrált meg.
– Kotródj innen, fiú! – kiáltotta az olló. – Sok a dolgunk, rengeteg szívecskét kell még gyártanunk!
Az Ecsetlány szája sírásra görbült. Hosszú, barna hajából könnyként csepegett a piros festék.
Papírfiú eloldalgott, hogy gondolkozni tudjon. Semmi esélyem, keseredett el. Az ecset fogoly marad, a hölgy a festményen pedig sohasem készül el. Hiába utaztam át a fél világot!
– Én segíthetek! – lépett mellé Gyűszűgyerek.
– Hogyan?
– Rajtam nem fog az olló. Húzz fel a kezedre!
Papírfiú elszántan bólintott. Karjára vette a gyűszűt, mint egy páncélt, és újabb rohamra indult. Az olló csattogtatta felé késeit, de azok csak a gyűszűn csikordultak ártalmatlanul. Papírfiú addig tolta maga előtt az ollót, míg bele nem lökte a mély szakadékba.
Gyűszűgyerek leugrott a kezéről, és örömében körbeugrálta.
– Sikerült, sikerült!
Papírfiú mosolyogva hagyta, hogy az Ecsetlány a nyakába ugorjon és átölelje.
– Köszönöm! Köszönöm, hogy megmentettél az undok ollótól! Kérj bármit cserébe!
– Van egy festmény, rajta egy gyönyörű hölgy, amelyet egyszer félbehagytál – mondta Papírfiú.
– Igen, emlékszem!
– Azt szeretném, ha befejeznéd.
– Ó, az semmiség! Örömmel teszem meg! – mosolyodott el Ecsetlány, és kitörölte szeméből a könnyeket.
Gyűszűgyerek lehajtott fejjel rugdosta maga előtt a pirosra festett kartonszíveket. Megvakarta lyukacsos fejét, majd felsandított Papírfiúra.
– Akkor én nem is zavarok tovább – mondta. – Indulok haza. Ég áldjon benneteket, járjatok szerencsével!
– Köszönöm a segítséget! – veregette meg a hátát Papírfiú. – Nélküled nem sikerült volna.
Gyűszűgyerek legyintett, és ment tovább, még csak vissza sem nézett. Ecsetlány pedig a nyakába vette megmentőjét, úgy mentek a gázrózsák közé, nehogy a lángok még nagyobb kárt tegyenek benne. Papírfiú örült, hiszen sajgott mindene: teste megpörkölődött, és az olló is belévágott.
– Merre megyünk? – kérdezte Ecsetlányt, amikor ismeretlen táj bukkant fel előttük.
– A legrövidebb úton – felelete az ecset. – Bízz bennem!
Csak egyszer pihentek meg egy festékmezőn. Amerre elláttak, mindenütt színes korongok hevertek, közöttük kis patak csobogott. Papírfiú kinyújtóztatta tagjait, és hamarosan elszenderedett.
Arra ébredt, hogy Ecsetlány fehérre festi a testét, ahol a lángok megpörkölték.
– Ó, igazán kedves vagy! – mondta.
– Ecset vagyok, nem fáradság – mosolygott a lány.
Aztán fejét a patakba és festékbe mártotta, és nekilátott, hogy kifesse Papírfiú fehér testét. Fekete hajat rajzolt rá, bordó kabátot, sárga nadrágot és barna cipőt. A kék ingre pedig ezüst gombokat.
Papírfiú megcsodálta magát a patak vízében. Nem hitt a szemének.
– Nagyon ügyes vagy! – dicsérte a lányt. Az ecset szemlesütve elpirult, az orra alatt mormolt köszönetet.
– Van a hátamon egy karika – kezdte óvatosan Papírfiú. – Az az én lelkem. Apám szerint meg kell találnom a módját, hogyan tudnám megtölteni. Talán te segíthetnél!
– Nem hiszem, hogy szükséged lenne rám – válaszolta Ecsetlány. – A karikád olyan színes, mint ez a mező körülöttünk! Egy apró foltban fehér csupán.
Papírfiú elmosolyodott, örömében megölelte a lányt, aztán továbbindultak. Ezúttal egymás mellett sétáltak, beszélgettek. Az ecset elmesélte, hogyan rabolta el az olló, és hogyan kényszerítette szívek festésére, amelyeket aztán eladott. Azok vették meg őket, akiknek szomorúságukban egyetlen reményük egy festett kartonszív maradt.
Végül elérkeztek a tavaszi tájat ábrázoló festményhez. Festékhölgy, amikor meglátta őket, majd leugrott a vászonról örömében. Amíg az ecset nekilátott, hogy befejezze a félkész művet, Papírfiú elmesélte minden kalandját. Festékhölgy egyszer csodálkozva, másszor megilletődve hallgatta.
– Nagyon szép lett a ruhád! – mondta végül.
– Ecsetlány készítette! – mosolygott Papírfiú. – Ugye, milyen ügyes?
A lány a festményről csak bólintott, de nem szólt semmit. Az arca és a karja teljesen elkészült már, csupán szoknyájából hiányzott néhány vonás.
Végül Ecsetlány hátrébb táncolt.
– Készen is vagyok!
– Szép lettem? – mosolygott Festékhölgy.
– Nagyon! – dicsérte az ecset őszintén.
– Igen! – kiáltotta Papírfiú. Ecsetlány tökéletes munkát végzett, nem lehetett rá panasz. Mégis… – Papírfiú nagyot sóhajtott – a képzeletében sokkal szebb volt a hölgy.
– Akkor én megyek is – mondta Ecsetlány. Elbúcsúzott tőlük, megölelte Papírfiút, aki ki tudja miért, szomorúságot érzett. Sokáig nézett a távozó ecset után.
Aztán letelepedett Festékhölgy elé a földre. Beszélgettek, de Papírfiú hamarosan unatkozni kezdett. Folyton Ecsetlány jutott az eszébe: ahogy a nyakába vette, ahogy a festéktől összetapadt a haja, ahogy kifestette a ruháját.
– Mennem kell – mondta váratlanul. Felállt, leporolta ruháját.
– Máris? – görbült le Festékhölgy szája.
– Ne haragudj! – sóhajtott Papírfiú.
– Nem vagyok elég szép?
– Dehogynem. Gyönyörű vagy! – mondta a fiú. – De te fent vagy a festményen, én meg itt vagyok lent, és vár még rám feladat!
Azzal lovat hajtogatott magából, és vágtatni kezdett arra, amerre Ecsetlányt sejtette. Küszöböket ugrott át, elvágtatott egy szekrénysor mellett, míg végül a kristálypoharak között érte utol a lányt. Visszahajtogatta magát fiúvá, felkapta az ecsetet, megpörgette és megcsókolta.
A hátán a megmaradt fehér folt közben pirosra változott, és ezzel Papírfiú lelke végre ezernyi színnel telítődött meg.
Vége