Évszám
2010
Beküldő
esef
Imps már nem emlékezett pontosan, hány napja esett, de ez nem volt meglepő, végtére is egér volt, és mint olyan, az emlékezete lyukacsos, mint a sajt. Egy lepusztult limuzin kesztyűtartójában lakott kilenc testvérével, nyolcvanegy unokatestvérével és a többi, megszámlálhatatlanul sok rokonával.
Anyja unszolására átmászott a szürke bundájú testvérein, akik faltól falig hevertek, majd leugrott a szétszaggatott bőrülésre, onnan pedig a lassan mocsárrá ázó földre érkezett. Bemászott egy kidőlt fa alá, megrázta elázott bundáját, majd a közelben növekvő répák árnyékába húzódott.
Az apja rendszerint errefelé ütötte el az időt, ahogy most is. Épp egy lila színű répának támaszkodott és cigarettázott.
– Szia apa – köszönt neki Imps, az apja pedig oda sem nézve intett neki rózsaszín kis mancsával. – Anya küldött, azt mondja, menj haza.
Az apja felhorkant, majd az orrán át fújta ki a füstöt.
– Nem jössz? – kérdezte Imps.
– Nem. Minek? Hallottad, miről beszéltek az öregek, igaz?
– Igazából nem – vallotta be Imps.
– Akkor örülj neki.
– Miről beszéltek?
Az apja válaszra nyitotta a száját, de beszéd helyett köhögni kezdett.
– Jól vagy, apa? – aggódott Imps.
– Ja. Naná. Egy kis köhögés nem most le engem a tábláról. Érted, nem? Lemos!
Imps igazából nem értette.
– Na mindegy – mondta az apja. – Tudod, fiam, az a helyzet, hogy ez a limó túl kicsi nekünk. Kinőttük, úgyhogy az öregek a szokásos módszert óhajtják bevetni. –Az apa a fiára nézett. – Az tudod, mit takar?
– Nem – rázta meg Imps a szürke egérfejét.
Az apja válasz helyett egyszerűen csak elhúzta a rózsaszín farkát a nyaka előtt és hozzá csettintett egyet a szájával. A farkában pirszing csillogott, és ez Impset mindig lenyűgözte. Azt viszont nem értette, mit akart az apja mondani.
– Szívás, mi? – kérdezte az apja.
Imps megvonta az egérvállait: – Akkor nem jössz vissza?
Az egyik közelben lévő répa megremegett, mintha valami nekiment volna a föld alatt. Egyik egér sem vette észre.
– Minek? Az öregek úgyis elintézik a srácokat. Sajnálom őket, de nem tudok mit tenni. Ez a szabály. Ez a törvény.
– Aha – nyugtázta Imps.
Ekkor a lila répák közötti pocsolyák remegni kezdtek, majd Imps mögött a föld feldudorodott. Dudorodott, dudorodott, majd szétpukkant és egy ölyv tört a felszínre. A sikolya vágott, mint az üveg, a csőre hegyes volt, mint a borotva és a két egér felé vetette magát.
Akik azon nyomban különböző irányba kezdtek futni, Imps apja még a cigarettát is eldobta. Az ölyv felmérte a helyzetet, majd a fiatalabb után indult. Azoknak jobb volt a húsa és rendszerint nem bűzlöttek cigi füsttől.
Imps úgy rohant, ahogy csak bírt, át a pocsolyákon, cikázva a répák között. Az ölyv azonban gyorsabb volt nála, a hatalmas száját már nyitotta is, hogy bekapja. Imps megkockáztatott egy hátrapillantást. Látta a madár sártól mocskos tollait, az izzó lávához hasonló szemét, a hegyes csőrét, a zöld nyelvét és a torkában égő tüzet, amivel nyelés közben az áldozatot ropogósra süti.
Imps úgy rohant, ahogy csak bírt, de az ölyv forró leheletét egyre közelebbről érezte.
A madár ekkor elbukott, bukfencezett a srácban meg a pocsolyákban, de a következő pillanatban ismét talpon volt és egyre közelebb és közelebb ért az egérhez.
Imps pedig úgy rohant, ahogy csak bírt. Elszáguldott a répákat határoló szögesdrót alatt, amit a madár egyszerűen átugrott. Ahogy leérkezett a földre, a világ megremegett. Aztán pedig ismét ott volt az egér nyomában, a torkában a lángok talán még sosem voltak ennyire forróak, mint most, és már csak pár másodperc kellett volna, hogy elkapja a kis állatot, de ekkor lefejelt egy fekete fát.
Pár pillanatig csillagokat látott a feje körül, majd megrázta magát, dühében felsikoltott, majd visszabújt a föld alá.
Imps pedig a fa egyik alacsony ágán lihegett és áldotta a szerencséjét, meg persze a fát.
– Szerencsés kis haver vagy – közölte mellette egy nyávogó hang.
Az egér odanézett és meglátott egy apró tigrist, amint pár ággal felette ült és a farkát lóbálta.
– Bár az utóbbi időben elég sokszor elszalasztja az áldozatát, ezért is megy már olyan közel ahhoz a roncsautóhoz. Hiába, ő is öregszik.
– Aha – nyugtázta Imps és elkezdett lemászni.
– Hé-hé! – szólt utána a tigris. – Ne olyan gyorsan kishaver, még itt van a közelben. Nagyon türelmes madár, ne becsüld alá. Akár napokig is képes várni.
– Akkor mit csináljak? – kérdezte Imps.
A tigris ásított: – Amit én is. Várjál.
– Téged is elkapna, ha lemennél?
– Dehogy is! Én nem vagyok az étlapján, én egyszerűen csak szeretek itt lenni és nézni a messzeségbe. Bár most az eső sok mindent eltakar.
Imps leheveredett az ágon, de nem találta túl kényelmesnek.
– Tudod – folytatta a tigris –, szeretnék minél magasabbra kerülni, látni ezt az egészet. Ezt a világot. Felülről.
– Én repülni szeretnék – mondta az egér. – Mint… a denevérek.
– Fúj, denevérek! – nyújtotta ki sárga nyelvét a tigris. – Zajos népség, nem szeretem őket.
– Apu sincs értük oda – mondta Imps és ekkor megérzett valamit.
Bársonyos illat volt, és meleg. Átjárta a belsejét. Simogatta.
Imps felállt és hagyta, hogy az orra vezesse. Feljebb mászott kicsit, el a tigris mellett, egyre feljebb és feljebb, míg a fa tetején meg nem találta. Egy jókora piros fonaldarab árasztotta magából ezt a kellemes illatot. Imps végigsimított rajta apró mancsaival és bársonyosnak találta. A fonal pontosan olyan volt, mint amilyet az anyja keresett. Vagy a nagyanyja. Vagy bármelyik lánytestvére. A fonal pontosan olyan volt, mintha csak a fészekbe szánták volna.
Imps leakasztotta az ágról és a dereka köré tekerte. Elindult lefelé, azzal a feltett szándékkal, hogy hazaviszi, de ekkor…
Rájött, hogy nem teheti. Nagyon kellemes volt, nagyon illatos és nagyon puha, de ezt valaki elvesztette. Valakinek talán fontos, fontosabb, mint nekik, egereknek.
– Ez honnan jött? – kérdezte a tigristől.
– Nézz csak el balra, kishaver. Látod?
Az esőfüggöny mögött mintha valóban lett volna valami. Valami nagy és fekete. Egy torony.
– Onnan fújta ide a szél.
– Ki lakik ott?
– Nemtom – vonta mega vállát a tigris.
Imps szemügyre vette a tornyot, majd eldöntötte, hogy visszaviszi a fonalat, kerül, amibe kerül. Lemászott a fáról, majd elindult a torony felé. A föld azonban saras volt, a pocsolyák olyan mélyek, hogy némelyikben el is süllyedt, de azért csak ment előre, ameddig az erejéből futotta. Valamikor estefelé vette észre, hogy már nem látja a tornyot, csak az eső sűrű függönyét és mögötte a sötétséget.
Jobb ötlet híján, meg különben is fáradt volt, leült pihenni. A pihenéséből pillanatok alatt álom lett.
Arra kelt fel, hogy hideg kezek rángatják a dereka köré tekert fonalat. Artikulálatlan beszédet is hallott.
– Isstenem, de jó iss essz.
– Oh, igen, igen.
Imps kinyitotta a szemét és egymás hegyén-hátán mászkáló gyíkokat pillantott meg. Olyanok voltak, mintha egyetlen lény lettek volna és nem különbözőek. Amikor rájött, hogy a gyíkok mit csinálnak, azon nyomban felpattant és szorosabban tekerte maga körül a selyemszálat.
– Hé! – förmedt rá a gyíkokra, akik egy pillanat alatt körbevették.
– Sszép sszál van nálad, oly kényelmess vele fogat tissztítanunk.
– Add nekünk.
– Oly ssok maradék van a fogaink kösszött, a karmainkkal nem tudjuk letakarítani.
– Add nekünk, kérünk sszépen.
– Essz a sszál az angyaloké, oly sselymes a tappinátssa, mint egy sselyemféregé.
– Ez valakinek a fészkéből van – jelentette ki Imps. – És én visszaviszem neki.
– Nekünk így iss jó – közölték a gyíkok, majd mind az egérre vetették magukat.
Harapták, tépték, húzták, Imps pedig minden erejével a fonaldarabot szorította.
Még akkor is, amikor a levegőbe emelkedett. Kinyitotta fekete egérszemeit és látta, hogy a gyíkok milyen távol voltak már, de dühös fújtatásukat még a magasban is hallotta. És a szárnycsapásokat is. Felnézett és denevéreket látott. A bundájánál fogták őt és vitték valamerre.
– Denevérek vagytok? – kérdezte Imps.
– Hát tegnap még azok voltunk – mondta az egyikük, amelyiknek szivárványszínű galambszárnya volt.
– A fonalat akarjátok?
– Halljátok ezt, testvérek? Megmentjük és itt gyanúsítgat minket mindenfélével – mondta egy félszárnyú denevér.
– Miért mentettetek meg? – kérdezte Imps.
– Szegről, végről te is a család tagja vagy, nem igaz? – kérdezte a galambszárnyú, Imps pedig ezzel nagyon is egyetértett.
A denevérek beszálltak vele egy jókora barlangba, aminek a falát festmények borították, míg a plafont denevérek. Némelyiknek világított a szárnya, némelyik teljesen átlátszó volt, az egyik jégből volt, a másik pedig kőből.
– Hová megyünk? – tudakolta Imps, miután maguk mögött hagyták a denevéreket.
– Tudod, ki az a Lupa? – kérdezte a galambszárnyú.
– Nem – vallotta be az egér.
– Hát ő az.
Azzal Imps a földre esett, egyenesen egy ázott bundájú kutya elé. Aki előbb megszagolta őt a nedves orrával, majd végigmérte mind a három szemével.
– Ennyi? – vakkantotta a kutya. – Ez minden? Egy koszos egér?
A denevérek leszálltak Imps mellé.
– Nos, igen – felelte a galambszárnyú. – Ebben az esőben nem könnyű bármit is találni. Őt is a gyíkok elől nyúltuk le. Nem voltak túl boldogok.
Lupa morgott, de nem mondott semmit sem.
A barlangban csönd volt, de csak pár pillanatig.
– Na mindegy – mondta Lupa. – Egyelőre életben hagylak benneteket. Gyertek ide, kicsinyeim!
A félszárnyú denevér barátságosan megbökte Impset, majd a megmaradt szárnyával mutatta, hogy szerinte a kutya teljesen golyós volt.
– Akkor sem tudna elkapni minket, ha kétszer ekkora lenne – mondta az egérnek.
– Vagy ha tudna repülni – fűzte hozzá a galambszárnyú, azzal a denevérek nevetve elrepültek.
Imps pedig ott maradt a barlangban. Először a csattogó hangot hallotta meg, majd a sötétből előbukkant két papírfehér embergyerek. Mögöttük ott jött Lupa.
– Romulus és Remus, drága gyermekeim, a denevérek új játékot hoztak nektek.
A fiúk kis keze csattogott a barlang kövén, ahogy Impshez másztak. Az egyik fiú, talán a Romulus nevű felmarkolta az egeret és erősen meg is szorította. Közben a másik a farkát húzogatta, egész addig, míg ki nem húzta Impset a testvére szorításából. Aztán jó erősen a barlang kövéhez ütötte a kis egeret. Imps körül a világ pár pillanatra elsötétül.
Lupa közben elégedetten leheveredett a testvérek mögött, és nézte, ahogy az emberek morogva, mintha kutyák lettek volna, játszottak az egérrel.
Imps arra tért magához, hogy az egyik testvér a szájába veszi őt és jó erősen megharapja. Felsikoltott, apró karmaival belekapott a fiú vékony bőrébe, mire az feljajdult. Imps csattanva esett a földre, majd azon nyomban futni kezdett.
– Mi történt? Mit csinált veletek? – ugrott talpra Lupa.
A gyerekek bömböltek, az egyikük arcán pedig apró, piros karmolás nyomok látszódtak. Amik szép lassan megjelentek a testvérén is.
– Mit csinált veletek? – bömbölt Lupa.
Imps rést talált a falban, belepréselte magát, és addig mászott és mászott, míg ki nem ért a szabadba. Lupa bömbölését még ott is hallotta.
– Mit csinált veletek?
Imps futott és futott, amilyen gyorsan csak vitték előre a rövid lábai. Futott sárga fű között, barna kaktuszok mellett, közben pedig folyamatosan esett, olyan sűrűn, hogy a kis egér lassan semmi mást nem látott. A selyemfonál szorította a derekát, túl erősen kötötte meg, ráadásul a kellemes szaga elpárolgott, a beleszáradt sár pedig elvette a finom tapintását.
Az egér lihegve állt meg, majd felágaskodott, hátha lát valamit, de csalódnia kellett. Hiába forgatta a fejét, csak a zöldes esőt látta. Aztán a víz színe rózsaszín lett. Aztán kék. Aztán barna.
Imps sóhajtva baktatott tovább. Fogalmas sem volt merre tartott, és igazából már arról sem, miért. A fonál miatt, azt tudta, de hogy pontosan miért… Kiesett a fejéből, hiába, emlékezete lyukacsos volt, mint a sajt.
Végül néhány sárban heverő tollra feküdt le. A tollak megmozdultak.
– Héló – közölte egy öreg, reszelős hang.
Imps fáradtan nézett fel és meglátta, hogy sikerült egy bagoly hasára feküdnie.
– Hát te? – kérdezte a bagoly.
Imps megvonta a vállát.
– Igazából már én sem tudom – vallotta be.
– Ah-ha. Egér vagy? Bocsásd meg, hogy megkérdezem, de nem látok igazán jól. Minden tűéles.
– Az vagyok – sóhajtotta az egér. Aztán, kíváncsiságától hajtva megkérdezte: – Mi az, hogy minden tűéles?
– Nos… Látom a bundádat, a szőrszálak közé tapadt sarat, a róla csöpögő vizet, a szemedben tükröződő esőt, ilyesmik. Meglátom a részleteket. Azt a piros övet is látom, sőt, még a belőle lógó vékony szálakat is, amiből fonták.
– Igen?
– Bizony. Olyan piros, hogy égeti a szemem.
– Leveszem, ha akarod – mondta az egér és neki is állt.
– Hagyd csak – vonta meg a vállát a bagoly. – Már megszoktam, tudod, a tornyon is mindig láttam.
A világ mintha fordult volna egyet Imps körül. A torony, hát persze, a torony.
– Hol van a torony? – kérdezte az egér, a fáradsága pedig semmivé foszlott.
– Itt van a közelben – mutatott a bagoly az egyik irányba. – Menj arra.
– Biztos?
– Persze, hát látom.
Imps leugrott a bagoly hasáról, majd a föld saras buckáit és pocsolyáit kikerülve el is érte a tornyot. Belépett a hatalmas boltív alatt, és csigalépcsővel találta szemben magát.
Rátette az egyik apró mancsát, majd vissza is kapta. A lépcső jéghideg volt. Felnézett, de nem látta a tetejét. A lépcső beleveszett a feketeségbe, de ő azért csak leindult rajta. Egyik fokról a másikra ugrott.
Egyikről a másikra.
Egyikről a másikra.
Egyikről a másikra.
Végül nem bírta tovább és hideg fokok ide, vagy oda, de lefeküdt aludni.
Az álma zavaros volt és szétfolyt, ébredés után nem is érezte magát frissnek. Folytatta az útját. A fokok egyre hidegebbek és nedvesebbek lettek, míg végül már úgy érezte, vízesésen mászik felfelé.
Aztán feljutott a torony tetejére.
Az sík volt, a szélén egymás mellett festmények sorakoztak; mind állványon. És mind el volt mosódva. Mögöttük összefüggő esőfüggöny látszódott, más semmi. Imps megfordult, látta, hogy a festmények körbefutottak a torony tetejének szélén, közöttük pedig egy kopaszodó, meztelen fiú ült. Csak egy jókora piros sál volt a nyaka köré tekerve, ami vad táncot járt a szélben.
Az egér odament mellé.
– Hát te? – kérdezte a fiú.
Imps végignézett a sálon, majd megtapogatta a dereka köré tekert szálat.
Az a szag, ami a sálból jött…
Nagyon bársonyosnak nézett ki.
És nagyon puhának.
– Nézd, ezt neked hoztam – tekerte le magáról az egér a szálat és nyújtotta oda a fiúnak.
Erősen kellett fognia, nehogy a szél kifújja a kezéből. A fiú elvette tőle, és szomorú arccal megnézte magának.
– És? – kérdezte.
– Hát… – Imps hirtelen nem tudott mit mondani. – Visszahoztam.
– Minek?
– Hát… Nem kell?
A fiú megvonta a vállát, majd szétnyitotta a kezét. A szál elszállt, bele az esőbe. Imps szomorúan nézett a fonal után. Koszos volt már, a szaga eltűnt, de azért…
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a fiút.
Az csak megvonta a vállát: – Semmit. Ülök.
Imps ránézett a legközelebbi festményre. Félig le volt már mosva, de Lupot és a papírfehér embergyerekeket így is megismerte. Körülöttük színes denevérek szálltak.
– Mi ez? – kérdezte a fiút.
– Semmi. Hibás.
– Miért?
A fiú ránézett az egérrel.
– Nincs rá válasz – vallotta be. – Hibás. Egyszerűen csak hibás. Nem jó. Elrontottam.
– Én találkoztam velük odalent – közölte az egér.
– Ó, igen? – kérdezte unottan a fiú.
Imps továbbment a következő képhez, de azon már nem látszódott semmi sem.
– Mind hibás?
– Igen – sóhajtotta a fiú. – Csak… Kontár vagyok, ez a baj, tudod. Nem tudok festeni. Ezért ilyen ez az egész. Ilyen… torz és elrontott.
Szomorúan a kezeire nézett.
Imps közben továbbment, és a következő képen még ki bírta venni a limuzint, amiben a családjával élt. Egy színes répaföld közepén állt, amit szögesdrót határolt. A répák között volt egy ölyv is, félig a földbe temetve lesett prédára.
– Itt élünk – bökött a képre Imps. – Abban az autóban. Én, meg a kilenc testvérem, meg a nyolcvanegy unokatestvérem, meg a megszámlálhatatlanul sok többi rokonom. Ezt minden reggel el kell mondanom magamnak, mert különben elfelejteném.
– Valóban? – kérdezte unottan a fiú.
– Csak az autó már túl kicsi – mondta Imps. – Nem férünk el benne.
A fiú ült, majd az egérre nézett.
Az pici volt. Szürke. Rózsaszín lábak. És mindene kezdett szétfolyni. A szőre megnyúlt, torz lett és ez… Ez fájt a fiúnak. A látvány. Ez a kis torz alak arról a képről feljött ide és visszahozta neki a sáljának egy darabját. Ami nem is kellett. És a fiú tudta, hogy Imps el fog pusztulni. Szétfolyik, amikor a víz lemossa a képről.
És semmi lesz, üres fehérség. Lelketlen fehérség.
Olyan fehér, ami rosszabb minden feketénél.
A fiú ekkor felállt és a képhez sétált.
– Tényleg elég kicsi limuzin – motyogta, majd valahonnan ecsetet és rongyot vett elő.
A ronggyal megtörölte a vásznat, hogy szárazabb legyen, majd az ecsettel igazított kicsit az autón. Aztán felsóhajtott, a rongyot és az ecsetet pedig egy pohár víz váltotta fel.
– Így sem jó. Még nem jó. Nem teljesen.
Imps azt hitte a fiú leönti a vásznat, végképp lemosva róla mindent, de pusztán csak ivott egy kortyot, majd a pohár ismét ecsetté és ronggyá vált. A fiú alakított még az autón. Majd a környező földön. Majd ismét szárítgatta kicsit a vásznat, és visszafestette a répaföld mellett álló fát, rajta a tigrissel. Aztán egyik kézével a vásznat szárította, a másikkal festett, és érezte, hogy belül ismét élt. És körülötte minden más is.
Imps ekkorra már a lépcsőn ment lefelé. Lesétált a földszintre, de nem lépett ki a boltíven. Az eső szinte falként zuhant le az égből, neki pedig nem volt kedve elázni. Inkább lefeküdt és aludt.
Másnap, mikor felkelt, az eső már elállt, de a föld még ragadt a sártól. Imps kinézett a boltív alól és meglátta a répaföldet, meg a mellette álló fákat. Egészen közel voltak, így sietve arra is indult. Amikor a fa mellett ment el, felnézet rá és látta az ágai között heverő tigrist. Két feje volt. Ismerősnek tűnt neki, de nem tudta, honnan.
Imps átbújt a szögesdrót alatt, majd óvatosan, nehogy az ölyv meghallja, a limuzin felé indult. Itt a föld már szárazabb volt, kicsit kételkedett is benne, hogy a madár képes lenne ebben elbújni.
Az apja szokása szerint egy répa árnyékában heverészett, közben pedig fűszálat rágcsált.
– Na végre – köszönt a fiának. – Lemaradtál a költözésről. Hét nénikéd is beköltözött a padlólemez alá, ha sietsz, neked is lett volna ott helyed.
– Nem baj, szeretem a kesztyűtartót – mondta Imps.
– Nekem mindegy – vonta meg a vállát az apja. – Hol voltál?
Imps nyitotta a száját, hogy elmondja, de rájött, hogy igazából nem sokra emlékszik belőle. Hiába, egér volt, és mint olyan, az emlékezete lyukacsos, mint a sajt.
Anyja unszolására átmászott a szürke bundájú testvérein, akik faltól falig hevertek, majd leugrott a szétszaggatott bőrülésre, onnan pedig a lassan mocsárrá ázó földre érkezett. Bemászott egy kidőlt fa alá, megrázta elázott bundáját, majd a közelben növekvő répák árnyékába húzódott.
Az apja rendszerint errefelé ütötte el az időt, ahogy most is. Épp egy lila színű répának támaszkodott és cigarettázott.
– Szia apa – köszönt neki Imps, az apja pedig oda sem nézve intett neki rózsaszín kis mancsával. – Anya küldött, azt mondja, menj haza.
Az apja felhorkant, majd az orrán át fújta ki a füstöt.
– Nem jössz? – kérdezte Imps.
– Nem. Minek? Hallottad, miről beszéltek az öregek, igaz?
– Igazából nem – vallotta be Imps.
– Akkor örülj neki.
– Miről beszéltek?
Az apja válaszra nyitotta a száját, de beszéd helyett köhögni kezdett.
– Jól vagy, apa? – aggódott Imps.
– Ja. Naná. Egy kis köhögés nem most le engem a tábláról. Érted, nem? Lemos!
Imps igazából nem értette.
– Na mindegy – mondta az apja. – Tudod, fiam, az a helyzet, hogy ez a limó túl kicsi nekünk. Kinőttük, úgyhogy az öregek a szokásos módszert óhajtják bevetni. –Az apa a fiára nézett. – Az tudod, mit takar?
– Nem – rázta meg Imps a szürke egérfejét.
Az apja válasz helyett egyszerűen csak elhúzta a rózsaszín farkát a nyaka előtt és hozzá csettintett egyet a szájával. A farkában pirszing csillogott, és ez Impset mindig lenyűgözte. Azt viszont nem értette, mit akart az apja mondani.
– Szívás, mi? – kérdezte az apja.
Imps megvonta az egérvállait: – Akkor nem jössz vissza?
Az egyik közelben lévő répa megremegett, mintha valami nekiment volna a föld alatt. Egyik egér sem vette észre.
– Minek? Az öregek úgyis elintézik a srácokat. Sajnálom őket, de nem tudok mit tenni. Ez a szabály. Ez a törvény.
– Aha – nyugtázta Imps.
Ekkor a lila répák közötti pocsolyák remegni kezdtek, majd Imps mögött a föld feldudorodott. Dudorodott, dudorodott, majd szétpukkant és egy ölyv tört a felszínre. A sikolya vágott, mint az üveg, a csőre hegyes volt, mint a borotva és a két egér felé vetette magát.
Akik azon nyomban különböző irányba kezdtek futni, Imps apja még a cigarettát is eldobta. Az ölyv felmérte a helyzetet, majd a fiatalabb után indult. Azoknak jobb volt a húsa és rendszerint nem bűzlöttek cigi füsttől.
Imps úgy rohant, ahogy csak bírt, át a pocsolyákon, cikázva a répák között. Az ölyv azonban gyorsabb volt nála, a hatalmas száját már nyitotta is, hogy bekapja. Imps megkockáztatott egy hátrapillantást. Látta a madár sártól mocskos tollait, az izzó lávához hasonló szemét, a hegyes csőrét, a zöld nyelvét és a torkában égő tüzet, amivel nyelés közben az áldozatot ropogósra süti.
Imps úgy rohant, ahogy csak bírt, de az ölyv forró leheletét egyre közelebbről érezte.
A madár ekkor elbukott, bukfencezett a srácban meg a pocsolyákban, de a következő pillanatban ismét talpon volt és egyre közelebb és közelebb ért az egérhez.
Imps pedig úgy rohant, ahogy csak bírt. Elszáguldott a répákat határoló szögesdrót alatt, amit a madár egyszerűen átugrott. Ahogy leérkezett a földre, a világ megremegett. Aztán pedig ismét ott volt az egér nyomában, a torkában a lángok talán még sosem voltak ennyire forróak, mint most, és már csak pár másodperc kellett volna, hogy elkapja a kis állatot, de ekkor lefejelt egy fekete fát.
Pár pillanatig csillagokat látott a feje körül, majd megrázta magát, dühében felsikoltott, majd visszabújt a föld alá.
Imps pedig a fa egyik alacsony ágán lihegett és áldotta a szerencséjét, meg persze a fát.
– Szerencsés kis haver vagy – közölte mellette egy nyávogó hang.
Az egér odanézett és meglátott egy apró tigrist, amint pár ággal felette ült és a farkát lóbálta.
– Bár az utóbbi időben elég sokszor elszalasztja az áldozatát, ezért is megy már olyan közel ahhoz a roncsautóhoz. Hiába, ő is öregszik.
– Aha – nyugtázta Imps és elkezdett lemászni.
– Hé-hé! – szólt utána a tigris. – Ne olyan gyorsan kishaver, még itt van a közelben. Nagyon türelmes madár, ne becsüld alá. Akár napokig is képes várni.
– Akkor mit csináljak? – kérdezte Imps.
A tigris ásított: – Amit én is. Várjál.
– Téged is elkapna, ha lemennél?
– Dehogy is! Én nem vagyok az étlapján, én egyszerűen csak szeretek itt lenni és nézni a messzeségbe. Bár most az eső sok mindent eltakar.
Imps leheveredett az ágon, de nem találta túl kényelmesnek.
– Tudod – folytatta a tigris –, szeretnék minél magasabbra kerülni, látni ezt az egészet. Ezt a világot. Felülről.
– Én repülni szeretnék – mondta az egér. – Mint… a denevérek.
– Fúj, denevérek! – nyújtotta ki sárga nyelvét a tigris. – Zajos népség, nem szeretem őket.
– Apu sincs értük oda – mondta Imps és ekkor megérzett valamit.
Bársonyos illat volt, és meleg. Átjárta a belsejét. Simogatta.
Imps felállt és hagyta, hogy az orra vezesse. Feljebb mászott kicsit, el a tigris mellett, egyre feljebb és feljebb, míg a fa tetején meg nem találta. Egy jókora piros fonaldarab árasztotta magából ezt a kellemes illatot. Imps végigsimított rajta apró mancsaival és bársonyosnak találta. A fonal pontosan olyan volt, mint amilyet az anyja keresett. Vagy a nagyanyja. Vagy bármelyik lánytestvére. A fonal pontosan olyan volt, mintha csak a fészekbe szánták volna.
Imps leakasztotta az ágról és a dereka köré tekerte. Elindult lefelé, azzal a feltett szándékkal, hogy hazaviszi, de ekkor…
Rájött, hogy nem teheti. Nagyon kellemes volt, nagyon illatos és nagyon puha, de ezt valaki elvesztette. Valakinek talán fontos, fontosabb, mint nekik, egereknek.
– Ez honnan jött? – kérdezte a tigristől.
– Nézz csak el balra, kishaver. Látod?
Az esőfüggöny mögött mintha valóban lett volna valami. Valami nagy és fekete. Egy torony.
– Onnan fújta ide a szél.
– Ki lakik ott?
– Nemtom – vonta mega vállát a tigris.
Imps szemügyre vette a tornyot, majd eldöntötte, hogy visszaviszi a fonalat, kerül, amibe kerül. Lemászott a fáról, majd elindult a torony felé. A föld azonban saras volt, a pocsolyák olyan mélyek, hogy némelyikben el is süllyedt, de azért csak ment előre, ameddig az erejéből futotta. Valamikor estefelé vette észre, hogy már nem látja a tornyot, csak az eső sűrű függönyét és mögötte a sötétséget.
Jobb ötlet híján, meg különben is fáradt volt, leült pihenni. A pihenéséből pillanatok alatt álom lett.
Arra kelt fel, hogy hideg kezek rángatják a dereka köré tekert fonalat. Artikulálatlan beszédet is hallott.
– Isstenem, de jó iss essz.
– Oh, igen, igen.
Imps kinyitotta a szemét és egymás hegyén-hátán mászkáló gyíkokat pillantott meg. Olyanok voltak, mintha egyetlen lény lettek volna és nem különbözőek. Amikor rájött, hogy a gyíkok mit csinálnak, azon nyomban felpattant és szorosabban tekerte maga körül a selyemszálat.
– Hé! – förmedt rá a gyíkokra, akik egy pillanat alatt körbevették.
– Sszép sszál van nálad, oly kényelmess vele fogat tissztítanunk.
– Add nekünk.
– Oly ssok maradék van a fogaink kösszött, a karmainkkal nem tudjuk letakarítani.
– Add nekünk, kérünk sszépen.
– Essz a sszál az angyaloké, oly sselymes a tappinátssa, mint egy sselyemféregé.
– Ez valakinek a fészkéből van – jelentette ki Imps. – És én visszaviszem neki.
– Nekünk így iss jó – közölték a gyíkok, majd mind az egérre vetették magukat.
Harapták, tépték, húzták, Imps pedig minden erejével a fonaldarabot szorította.
Még akkor is, amikor a levegőbe emelkedett. Kinyitotta fekete egérszemeit és látta, hogy a gyíkok milyen távol voltak már, de dühös fújtatásukat még a magasban is hallotta. És a szárnycsapásokat is. Felnézett és denevéreket látott. A bundájánál fogták őt és vitték valamerre.
– Denevérek vagytok? – kérdezte Imps.
– Hát tegnap még azok voltunk – mondta az egyikük, amelyiknek szivárványszínű galambszárnya volt.
– A fonalat akarjátok?
– Halljátok ezt, testvérek? Megmentjük és itt gyanúsítgat minket mindenfélével – mondta egy félszárnyú denevér.
– Miért mentettetek meg? – kérdezte Imps.
– Szegről, végről te is a család tagja vagy, nem igaz? – kérdezte a galambszárnyú, Imps pedig ezzel nagyon is egyetértett.
A denevérek beszálltak vele egy jókora barlangba, aminek a falát festmények borították, míg a plafont denevérek. Némelyiknek világított a szárnya, némelyik teljesen átlátszó volt, az egyik jégből volt, a másik pedig kőből.
– Hová megyünk? – tudakolta Imps, miután maguk mögött hagyták a denevéreket.
– Tudod, ki az a Lupa? – kérdezte a galambszárnyú.
– Nem – vallotta be az egér.
– Hát ő az.
Azzal Imps a földre esett, egyenesen egy ázott bundájú kutya elé. Aki előbb megszagolta őt a nedves orrával, majd végigmérte mind a három szemével.
– Ennyi? – vakkantotta a kutya. – Ez minden? Egy koszos egér?
A denevérek leszálltak Imps mellé.
– Nos, igen – felelte a galambszárnyú. – Ebben az esőben nem könnyű bármit is találni. Őt is a gyíkok elől nyúltuk le. Nem voltak túl boldogok.
Lupa morgott, de nem mondott semmit sem.
A barlangban csönd volt, de csak pár pillanatig.
– Na mindegy – mondta Lupa. – Egyelőre életben hagylak benneteket. Gyertek ide, kicsinyeim!
A félszárnyú denevér barátságosan megbökte Impset, majd a megmaradt szárnyával mutatta, hogy szerinte a kutya teljesen golyós volt.
– Akkor sem tudna elkapni minket, ha kétszer ekkora lenne – mondta az egérnek.
– Vagy ha tudna repülni – fűzte hozzá a galambszárnyú, azzal a denevérek nevetve elrepültek.
Imps pedig ott maradt a barlangban. Először a csattogó hangot hallotta meg, majd a sötétből előbukkant két papírfehér embergyerek. Mögöttük ott jött Lupa.
– Romulus és Remus, drága gyermekeim, a denevérek új játékot hoztak nektek.
A fiúk kis keze csattogott a barlang kövén, ahogy Impshez másztak. Az egyik fiú, talán a Romulus nevű felmarkolta az egeret és erősen meg is szorította. Közben a másik a farkát húzogatta, egész addig, míg ki nem húzta Impset a testvére szorításából. Aztán jó erősen a barlang kövéhez ütötte a kis egeret. Imps körül a világ pár pillanatra elsötétül.
Lupa közben elégedetten leheveredett a testvérek mögött, és nézte, ahogy az emberek morogva, mintha kutyák lettek volna, játszottak az egérrel.
Imps arra tért magához, hogy az egyik testvér a szájába veszi őt és jó erősen megharapja. Felsikoltott, apró karmaival belekapott a fiú vékony bőrébe, mire az feljajdult. Imps csattanva esett a földre, majd azon nyomban futni kezdett.
– Mi történt? Mit csinált veletek? – ugrott talpra Lupa.
A gyerekek bömböltek, az egyikük arcán pedig apró, piros karmolás nyomok látszódtak. Amik szép lassan megjelentek a testvérén is.
– Mit csinált veletek? – bömbölt Lupa.
Imps rést talált a falban, belepréselte magát, és addig mászott és mászott, míg ki nem ért a szabadba. Lupa bömbölését még ott is hallotta.
– Mit csinált veletek?
Imps futott és futott, amilyen gyorsan csak vitték előre a rövid lábai. Futott sárga fű között, barna kaktuszok mellett, közben pedig folyamatosan esett, olyan sűrűn, hogy a kis egér lassan semmi mást nem látott. A selyemfonál szorította a derekát, túl erősen kötötte meg, ráadásul a kellemes szaga elpárolgott, a beleszáradt sár pedig elvette a finom tapintását.
Az egér lihegve állt meg, majd felágaskodott, hátha lát valamit, de csalódnia kellett. Hiába forgatta a fejét, csak a zöldes esőt látta. Aztán a víz színe rózsaszín lett. Aztán kék. Aztán barna.
Imps sóhajtva baktatott tovább. Fogalmas sem volt merre tartott, és igazából már arról sem, miért. A fonál miatt, azt tudta, de hogy pontosan miért… Kiesett a fejéből, hiába, emlékezete lyukacsos volt, mint a sajt.
Végül néhány sárban heverő tollra feküdt le. A tollak megmozdultak.
– Héló – közölte egy öreg, reszelős hang.
Imps fáradtan nézett fel és meglátta, hogy sikerült egy bagoly hasára feküdnie.
– Hát te? – kérdezte a bagoly.
Imps megvonta a vállát.
– Igazából már én sem tudom – vallotta be.
– Ah-ha. Egér vagy? Bocsásd meg, hogy megkérdezem, de nem látok igazán jól. Minden tűéles.
– Az vagyok – sóhajtotta az egér. Aztán, kíváncsiságától hajtva megkérdezte: – Mi az, hogy minden tűéles?
– Nos… Látom a bundádat, a szőrszálak közé tapadt sarat, a róla csöpögő vizet, a szemedben tükröződő esőt, ilyesmik. Meglátom a részleteket. Azt a piros övet is látom, sőt, még a belőle lógó vékony szálakat is, amiből fonták.
– Igen?
– Bizony. Olyan piros, hogy égeti a szemem.
– Leveszem, ha akarod – mondta az egér és neki is állt.
– Hagyd csak – vonta meg a vállát a bagoly. – Már megszoktam, tudod, a tornyon is mindig láttam.
A világ mintha fordult volna egyet Imps körül. A torony, hát persze, a torony.
– Hol van a torony? – kérdezte az egér, a fáradsága pedig semmivé foszlott.
– Itt van a közelben – mutatott a bagoly az egyik irányba. – Menj arra.
– Biztos?
– Persze, hát látom.
Imps leugrott a bagoly hasáról, majd a föld saras buckáit és pocsolyáit kikerülve el is érte a tornyot. Belépett a hatalmas boltív alatt, és csigalépcsővel találta szemben magát.
Rátette az egyik apró mancsát, majd vissza is kapta. A lépcső jéghideg volt. Felnézett, de nem látta a tetejét. A lépcső beleveszett a feketeségbe, de ő azért csak leindult rajta. Egyik fokról a másikra ugrott.
Egyikről a másikra.
Egyikről a másikra.
Egyikről a másikra.
Végül nem bírta tovább és hideg fokok ide, vagy oda, de lefeküdt aludni.
Az álma zavaros volt és szétfolyt, ébredés után nem is érezte magát frissnek. Folytatta az útját. A fokok egyre hidegebbek és nedvesebbek lettek, míg végül már úgy érezte, vízesésen mászik felfelé.
Aztán feljutott a torony tetejére.
Az sík volt, a szélén egymás mellett festmények sorakoztak; mind állványon. És mind el volt mosódva. Mögöttük összefüggő esőfüggöny látszódott, más semmi. Imps megfordult, látta, hogy a festmények körbefutottak a torony tetejének szélén, közöttük pedig egy kopaszodó, meztelen fiú ült. Csak egy jókora piros sál volt a nyaka köré tekerve, ami vad táncot járt a szélben.
Az egér odament mellé.
– Hát te? – kérdezte a fiú.
Imps végignézett a sálon, majd megtapogatta a dereka köré tekert szálat.
Az a szag, ami a sálból jött…
Nagyon bársonyosnak nézett ki.
És nagyon puhának.
– Nézd, ezt neked hoztam – tekerte le magáról az egér a szálat és nyújtotta oda a fiúnak.
Erősen kellett fognia, nehogy a szél kifújja a kezéből. A fiú elvette tőle, és szomorú arccal megnézte magának.
– És? – kérdezte.
– Hát… – Imps hirtelen nem tudott mit mondani. – Visszahoztam.
– Minek?
– Hát… Nem kell?
A fiú megvonta a vállát, majd szétnyitotta a kezét. A szál elszállt, bele az esőbe. Imps szomorúan nézett a fonal után. Koszos volt már, a szaga eltűnt, de azért…
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a fiút.
Az csak megvonta a vállát: – Semmit. Ülök.
Imps ránézett a legközelebbi festményre. Félig le volt már mosva, de Lupot és a papírfehér embergyerekeket így is megismerte. Körülöttük színes denevérek szálltak.
– Mi ez? – kérdezte a fiút.
– Semmi. Hibás.
– Miért?
A fiú ránézett az egérrel.
– Nincs rá válasz – vallotta be. – Hibás. Egyszerűen csak hibás. Nem jó. Elrontottam.
– Én találkoztam velük odalent – közölte az egér.
– Ó, igen? – kérdezte unottan a fiú.
Imps továbbment a következő képhez, de azon már nem látszódott semmi sem.
– Mind hibás?
– Igen – sóhajtotta a fiú. – Csak… Kontár vagyok, ez a baj, tudod. Nem tudok festeni. Ezért ilyen ez az egész. Ilyen… torz és elrontott.
Szomorúan a kezeire nézett.
Imps közben továbbment, és a következő képen még ki bírta venni a limuzint, amiben a családjával élt. Egy színes répaföld közepén állt, amit szögesdrót határolt. A répák között volt egy ölyv is, félig a földbe temetve lesett prédára.
– Itt élünk – bökött a képre Imps. – Abban az autóban. Én, meg a kilenc testvérem, meg a nyolcvanegy unokatestvérem, meg a megszámlálhatatlanul sok többi rokonom. Ezt minden reggel el kell mondanom magamnak, mert különben elfelejteném.
– Valóban? – kérdezte unottan a fiú.
– Csak az autó már túl kicsi – mondta Imps. – Nem férünk el benne.
A fiú ült, majd az egérre nézett.
Az pici volt. Szürke. Rózsaszín lábak. És mindene kezdett szétfolyni. A szőre megnyúlt, torz lett és ez… Ez fájt a fiúnak. A látvány. Ez a kis torz alak arról a képről feljött ide és visszahozta neki a sáljának egy darabját. Ami nem is kellett. És a fiú tudta, hogy Imps el fog pusztulni. Szétfolyik, amikor a víz lemossa a képről.
És semmi lesz, üres fehérség. Lelketlen fehérség.
Olyan fehér, ami rosszabb minden feketénél.
A fiú ekkor felállt és a képhez sétált.
– Tényleg elég kicsi limuzin – motyogta, majd valahonnan ecsetet és rongyot vett elő.
A ronggyal megtörölte a vásznat, hogy szárazabb legyen, majd az ecsettel igazított kicsit az autón. Aztán felsóhajtott, a rongyot és az ecsetet pedig egy pohár víz váltotta fel.
– Így sem jó. Még nem jó. Nem teljesen.
Imps azt hitte a fiú leönti a vásznat, végképp lemosva róla mindent, de pusztán csak ivott egy kortyot, majd a pohár ismét ecsetté és ronggyá vált. A fiú alakított még az autón. Majd a környező földön. Majd ismét szárítgatta kicsit a vásznat, és visszafestette a répaföld mellett álló fát, rajta a tigrissel. Aztán egyik kézével a vásznat szárította, a másikkal festett, és érezte, hogy belül ismét élt. És körülötte minden más is.
Imps ekkorra már a lépcsőn ment lefelé. Lesétált a földszintre, de nem lépett ki a boltíven. Az eső szinte falként zuhant le az égből, neki pedig nem volt kedve elázni. Inkább lefeküdt és aludt.
Másnap, mikor felkelt, az eső már elállt, de a föld még ragadt a sártól. Imps kinézett a boltív alól és meglátta a répaföldet, meg a mellette álló fákat. Egészen közel voltak, így sietve arra is indult. Amikor a fa mellett ment el, felnézet rá és látta az ágai között heverő tigrist. Két feje volt. Ismerősnek tűnt neki, de nem tudta, honnan.
Imps átbújt a szögesdrót alatt, majd óvatosan, nehogy az ölyv meghallja, a limuzin felé indult. Itt a föld már szárazabb volt, kicsit kételkedett is benne, hogy a madár képes lenne ebben elbújni.
Az apja szokása szerint egy répa árnyékában heverészett, közben pedig fűszálat rágcsált.
– Na végre – köszönt a fiának. – Lemaradtál a költözésről. Hét nénikéd is beköltözött a padlólemez alá, ha sietsz, neked is lett volna ott helyed.
– Nem baj, szeretem a kesztyűtartót – mondta Imps.
– Nekem mindegy – vonta meg a vállát az apja. – Hol voltál?
Imps nyitotta a száját, hogy elmondja, de rájött, hogy igazából nem sokra emlékszik belőle. Hiába, egér volt, és mint olyan, az emlékezete lyukacsos, mint a sajt.