"Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”

Cselényi betért a Mérőbe. Megint egy olyan nap volt - se nyári, se tavaszi, se téli, se őszi. Olyan bogos, seszínű, ecetes. De azért a Mérő belülről egzotikus volt, posztmodern fényekkel cifrítva a mennyezet, és még a táncos lányok mellbimbói is dupla menüt ígértek a kiéhezetteknek. Cselényi azonban nem kért belőlük, aznap nem volt éhes, voltaképpen fogalma sem volt arról, hogy miért tért be oda, hisz a zsebe üres volt, a zsebkendőjét is otthon felejtette, s ha már sírni nem tud, egyszerűen nem képes zsebkendő nélkül, akkor minek az ivászat vagy a csecsmenü  ízlelés ­?  A nőnek öltözött férfi megfogta a kezét, megcsókolta kézhátat, és hozzáfogott a jósláshoz. 

Valami olyasmit mondott, hogy benne rejtőzik egy hatalmas német juhászkutya, s ha annak az energiáját képes az ő energiájával összekeverni, mint citrom levét a narancséval, akkor óriási gonosz képződmény formálódik ki belőle, amely majd képes lesz nemcsak az ő rozsdás láncait, de a  mások félelemláncait is összerágni. Cselényi kitekerte a fatáró nyakát , és becsukta maga mögött a Mérő sokat próbált és látott szárazfa ajtaját.  Most merre ? Nem ismerte azt az utcát, azt a világteret, nem is akart menni sehová, fogalma sem volt, melyik a jobb vagy a bal irány. Mégis kell mennie valamerre, mert vizelhetnékje van, a vécé hollétét azonban nem ismerte. Annyira össze tudta gyűjteni és illeszteni gondolatait, hogy elmerengett azon : ő jelen pillanatban kis avagy felnőtt valami, de ha kis valami , szóval ha olyan egyed, amely kicsi, nem feltűnő, akkor nyugodtan beleeresztheti a vizet alsóneműjében , viszont ha nagy, kolosszális alkat, mint egy fenyőfa, akkor ugyebár feltűnő, és nem követheti el azt a malacságot, hogy idegen tekintetek előtt levizelje magát.  Ezt latolgatta csendben, teltek a percek, az órák, de sehogyan sem talált konkrét megoldást a vizelés ügyében. Addig vakarta a fejét, addig nézte a semmit, míg háló tekeredett rá, testére szorult, és a következő pillanatban a levegőben emelkedett, majd egy ketrecben találta magát. Mindez oly hirtelen történt,hogy ő maga is megdöbbent, mi több , - megfeledkezett róla vagy megszűnt magától - a vizelési kényszert sem érezte.    

- Büdös nagy állat - veregette meg elégedetten a katonaruhás vállát a nyakkendős ufós. Az pedig begyújtotta a   Zasz-t és beállt a körforgalomba.   Cselényi végre megérezte saját bűzét, s az utálattól szőre felborzolódott, mint a  Zsuzsi macskáé, amikor megunja a fekete bak tökéletlenségét. A katonaruhás dorongjával rávágott  a hátára, s mivel Cselényi nem reagált, lemondóan legyintett:

- Ez még ugatni sem tud!

Cselényi ásított unalmában, a katonaruhás belenézett a szájába: - Ennek még foga sincs!  

A két ufós összenézett, bólintottak, és kidobták Cselényit a hajóból. Kacagásra ébredt. Iskolásfiúk-és lányok vették körül. Rugdosták. Nem érzett fájdalmat, de azt megállapította ,hogy csupán két bordája ép. Nem erőltette tovább az agyát,mert rájött,hogy ma úgysem tud semmiféle logikus dolgot kieszelni. Majd holnap lesz valahogyan, gondolta, s ha akkor sem, mi a fészkes fenének erőlködne? Otthon, mint már évek óta, sötétség fogadta. Mari gyertyát gyújtott, annak nem lángoló felét a szájába fogta,s a vérszegény fényben vetkőztetni kezdte Cselényit. Lehúzta a nadrágját, aztán a cipőjétől szabadította meg, majd az ingét vette le, végül a kabátját. Amikor elvégezte e feladatát, ő maga is nekilátott a vetkőzésnek. Előbb a szemét tette le a vekker melle, a fülét felakasztotta a fogasra, a mellét berakta a mosógépbe, fenekét pedig kiterítette a ruhaszárító kötélre. - Gyere, gyere, gyere...! - hívta Mari Cselényit, aki nyögdécselve odakúszott a fogashoz, aztán a mosógéphez,majd a fürdőkádhoz, végül a ruhaszárító kötélhez. Kínlódásuk öt - hat percet tartott. Hosszú csönd követte. Hallani lehetett a sötétség elvont sóhaját.  Végül Cselényi riasztotta el a csendet. -" Uram / köszönöm / mert megadtad / hogy ne csak egyedül legyek / magam ellensége -...'' * - szavalta kislányos hangon. - Szép az élet! , suttogta Mari. Cselényi kitárta az ablakokat és farkasszemet nézett a világ ürülékével. - Szép az élet! - harsogta újra együgyűen Mari, és sem ő, sem Cselényi nem vette észre azt a gömbvillámot, amely hirtelen jelent meg a szobában, akár a tavaszi szélvihar, és elnyelte őket, majd szédítő gyorsasággal kicsapódott az ablakon. 

Másnap új lakó jelent meg Cselényiék szobájában. Ledobta bőröndjét az egérlyuk mellé, köpött egyet, majd felkiáltott: - Egek, ismét egy szürke nap!

Pedig az illatangyalok ott keringtek körülötte, csak hát ő is elfelejtette kivenni orrából a kukoricacsutkát.

*Nagy Gáspár -Megadtad Uram