Évszám
2010
A Hold kiteljesedni látszik az égen, bagoly huhog éppen, s az éjszaka élőlényei: manók, gollamok, koboldok és egyebek mind pezsgő életbe kezdtek, mely pirkadatig meg sem rebben, dalolnak, fecsegnek, ki-ki kedvét lelje az éjjeli fergetegben. Ám a liliák már alszanak, királyságukra álom szakadt, s csak egy Lilia, Lili az, kit nem hagy aludni a Hold állása. Fiatal trónörökösnő a Liliák Királyságában, Liliomhegy legelőkelőbb részén, a Lilkastélyban, szobájának teraszán, kifeszített függőágyán, hosszasan űzi a lilia szokást. A melankólia tört hát rá, s hosszú ezüstszőke haját fésülgetve ontja magából keserves kínját:
- Beteg, ólom virágok közt fekszem, melyeket egykoron mind megrágott a múló, nehéz idő rozsdás foga, így válva lebegő liliomálmaimból vöröslő málharózsává, melynek minden megtépázott szirma kulcs az életemhez, ahogy félőn suttogják, vagy könnyezik titkait. Elég! Akarom, hogy vége legyen a dekadenciának. Lenyúzom magamról, mint valami prémet, s már csak az utóíze és szaga marad meg akantuszlevelekkel és molylepkékkel borított nyűglődéseimnek. Süldő leány vagyok még, miért kéne fordítva megélnem az életet? És ha ötven évesen tapasztalatoktól szegényen fogok meghalni? Sehogy sem jó. Legyek hedonista és legfeljebb harminc évig éljek, ám tartalmasan? Vagy a meg nem álló körhintában gondolataim is addig-addig forogjanak, míg össze nem ér az eleje a végével és ne tudjam megkülönböztetni őket egymástól, azaz hogy vesszek bele az életbe, és ne tudjam ki vagyok és mit akarok? Nem tudom melyik rosszabb: a gyermeki korlátoltság, a felnőtt felelősség, vagy a kettő közti mezsgyén toporogni és függeni.
- Így ment ez reggelig. Teória, teória hátán. Nyughatatlan lelke keresett valamit, de még maga sem tudta mit. Hitte, mindent tud a világról. Nem kell azt megélni! Azt csak azt teszi, akinek nincs miből meríteni. Megideologizált mindent, mit lehetett, maga sem tudta, min évődik ennyit, csak azt tudta, hogy a bizonytalanság kezdi magába keríteni, s ez az, mi ide-oda hánykódtatja. Ám lassan felülkerekedett agóniáján, s várta apja hívó szavát remélve, hogy az majd rendet teremt ott, hol neki nem ment: a fejében.
- Lányom, lányom! - szólt az apja, ki fehérlő haját oly tekintéllyel hordta, hogy azt már nem bírta egymaga, haját szinte tálalva hordták az udvarliák.
- Hozzád intézem szavaim, vésd jól emlékezetedbe! Útnak eresztelek. De nem csak úgy lődörögni engedlek hegyeken, völgyeken. Céllal teszed mindezt. Elég ködösnek vélheted kérésemet, de hasznodra lesz, meglásd. Először is keresd meg önmagad. Vigyázz, mert labirintusba küldelek! Ismerd meg magad, hogy azt kiismerd. Lehet, hogy esztendők telnek el, míg visszatérsz, s akkor is csak egy feltétellel nyerhetsz bebocsátást. A második kérdésemre te magadnak kell rájönnöd útod során, és persze csak a válaszoddal együtt érvényes.
- Találjam ki magát a kérdést? - kérdezte Lili méltatlankodva.
- Így van, kedvesem. Mondhatni előkészítelek a trónra, csak közvetve. Aki igazán felkészít, az nem én leszek. - Ekkor mindent tudó mosolyát kivillantotta a király.
- Csak nem vezethetik hebrencsek ezt a hazát?! Majd most legalább azt is megtudod, mit jelent a hon. - Mezítlábas Lili száját vonogatva, apja szavától elborzadva csak merengett a jövőbe: mennyi veszély vár rá, míg beteljesíti sorsát! Majd a sokkhatásból felocsúdott, apja dörgőn rárivallott, egy valamit kér még tőle, álljon arra a dőre kőre!
- Mit olvasol édes lányom? Halljam, hogy hangzik a kánon!
- Ne légy oly vaskabátos, apuka! Most nincs itt anyuka...
- Halljam már! Ne feleselj!
- ,,Ismerd meg önmagad, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon és változni fog sorsod is. Fogadd el magad, és el tudod majd fogadni sorsodat is."- Nagyszerű!- - kurjantott az apa, mintha ereit mosta volna át az a pár mondat, lelkét úgy áthatotta.
Vacsoratájban, Lilla anyjától búcsút vett a lányka, s felszerszámozott paripáján ívelt a határba. Ott a kapu nyitva várta, s utat adott a külvilágba, hogy megismerje szegmenseit széles e határnak. Szirének hangjait hallani a távolban, hív csalfaságok minden kis bokorban. Ám krizantém palástja nem hagyta, hogy elcsábuljon bárhova. Állhatatosság vezérelte, fegyelme és előkelősége többek annál, mintsem fusson könnyed kalandok után. Bár a sors megcsúfolta,a Gyönyör Völgyben akadt dolga. Messziről pásztázták a pávaszemek őt, s ő a pávát. Az úrnő szabadosan fogadta: több volt az ékszer, mint a ruha. Smaragd és gyöngy alatt nehezedett kecses kis alakja.
- Leányom, úgy vártalak! Szeméremmel ne vond be magad! Vetkőzz ki magadból, s ruháidat hajítsd, hova tudod! Bacchus kísérjen utadon, bor,s mámor körbefon, hajtsd fejed részeg otthonomba, mely így, e csámpás lábakon is ringat, s ha gondolod, nimfáim kagyló táncba hívnak, s mi több hárfát is ragadnak, hogy hagyd egy kicsit e világot és ismerd meg a más világot.
- Lili forrón engedelmeskedett, s habzsolva minden élvezetet, vígan elmerült a völgyben, s az érzékiségben lubickolva, fel sem tűnt számára: szomjú vágya végtelen, éhsége feneketlen. S nem tudja mit tesz, vagy mit nem, ösztöne vezérli idelent.
- Állatok vagyunk és ez a mi vigaszunk. - Szólt Szermia, a völgy anyja, mert így hívják az úrnőt, ki bőségszarvát szorongatva járta a vidéket, hogy dogmái célt érjenek. S míg ő misszióját vezette, Lili, önfeledt játékokba veszve feledte, miért is került e helyre. Naphosszat lebzselt, heverészett és hentergett, mert nem csupán nimfák lakták e tájt. Tömérdek kis nárcisz legény lepte el a völgyet, s ezért is volt itt oly meleg, hogy az már szinte förtelmes. S ki az égből tekintene ide, rózsaszín kígyókat látna tekeregni, vonaglani, de lehet, hogy a sűrű testpára, nem engedne kukucskát a látványra. Mi belül forr, kívül lángol, s a kényelem oltárán minden test úgy zihált, mintha terhes lenne e végtelen nász. Folyton termő földje is hajszolva lett. Kimeríthetetlennek tűnhetett, mégis nyögte magából a gyümölcsöket. Lilit is elérte végzete: hasa görcsölt, úgy megcsömörlött, s mi eddig édesen könyörgött, vegyél el, most mérges formát öltött. Nem kell neki többé étel! Hangzott el elégszer, mire Szermia megjelent, hogy véget vessen e nyekergésnek.
- Kényeskedünk, leányom! Elégedett miért nem vagy, válaszolj! Jólétet kínáltam, s te felkerekedtél lázadónak az én hazámban!? Ellenem izzítod népemet? Mondd, Vénuszra, hogy csak színleled! Fekély vagy most otthonomban! Vigyáznom kell, ne nőj nagyra, mert uralmam megdőlhet hamarosan!
- Vehemenciád nem érthetem. Miért förmedsz arra, ki beteg, ápolásra szorul? Miért lépsz fel ily vadul? Lehet, túlságosan élveztem vendégszereteted.
- Csak élvezted, s most majd bujtatsz.
- Beszélj világosabban! Mi ez a katyvasz !?
- Jól bekasztliztál mondhatom. Fiatal, szép, gondoltam. Vegye ölébe az életet: örök tavasz, s szerelem nyíljon ki szívében! De inkább lesz ez aszkéta szerzetes, mint az élet imádója! Micsoda perszóna vagy, kinek lelkiismerete így kigyúlt! Nem kellett, hogy hírét vegyem, fehéren világított nekem, merre mentem.
- De hát beteg vagyok!
- Ó dehogy! Csak okádsz, drágám! Mitől? A jótól! Mit én teremtettem. A homokórát állítottam meg,s az örökéletet nyújtottam neked! S ezt kevesled?
- Épp az élet hiányzott belőle.
- Azt hiszed? Ó, látszik, hogy gyermeteg még a lelked! Itt mindenki búját feledte. Az élet fájdalmait temethette, hogy új ablakokat nyisson, ahol a világ örvend, s boldog, s mindezt a végtelenbe helyezve kívántam megidézni a paradicsomi létet.
- Akkor hát ábránd és képzelet! Káprázat ez! Nem vagy különb egy mágusnál! Elég a sok délibáb! Mutasd meg hát, milyen a valóság!
- Nem akarod te ezt igazán! De hogy tanulj, tessék, a valóság!
- Azzal kürtjébe belefújt, s az akkorát szólt, hogy mennydörgő ereje berekesztette az állandó szerelmet.
- Íme! - kiáltotta Szermia.
- A patakok mind kiapadtak, az erdők lelombozódtak, a földeket néhol szárazság sújtotta, máshol meg mocsár süllyesztette, s a vergődő emberek egymáson gördülve fetrengtek saját piszkukban. S a sárgásvöröses színben feltűnő gyönyörök kertje úgy gyötrődött, hogy Szermia is küszködött. Könnyeit törülgette, szegényke, olyannyira megrendítette az érem másik fele.
Lili csak állt és nézett mereven, gondolatait át meg áttörték az érzelmek.
- A szerelmet láttam meg tenálad. Egy halvány kis foszlányát. Nem annyira az én szerelmem volt ez, inkább mindőnké... Túl sokáig dőltem hátra a hintaszékben, s ezért ért hidegzuhanyként a mostani jelenet. Megismertem egy, s mást, s javamra volt, hogy itt lehettem, de nem tarthat örökké e semmittevés! Az igazra ily nehéz rátalálni? Még ha fájó is a találkozás? Gyengeségemet oly nehéz volt legyőznöm! A Lelkiismeret mily mélyen képes szunnyadni, s a legcsekélyebb hívó szóra sem egyből kerül felszínre és hat orvosságként, hanem csak marcangol, míg én magam rá nem jövök, mit is akar. De lásd! Az erényeket kipusztítani, még a te kéj világod sem tudja!
- Hálás vagy, mondhatom! - Vetette oda szemrehányását Szermia.
- Köszönöm vendégszereteted. Tanulópénz ez is, de most utam még tart, s ki tudja meddig. Hol van a pegazus? Á, már alig pár szárnycsapásra!
- Azzal a paci hátára pattant, s nyargalt tovább a világba, új horizontok nyomába, hátra hagyva Szermiát, ki most királyságát darabokban tudhatja. Képzeleteket átróva repültek országról országra, mígnem elértek a Túdásfájának dombjára. Oly nagy volt e domb, bár országnak mégis oly pici. Lili csak gondolni tudta, miként juthat be oda. De nem a dombon volt bejárata, hiszen az ország nem volt egyéb, mint a fa, melynek lombja az eget súrolta, s Lili csak ámulta-bámulta, míg meg nem nyílt ajtaja. Szerteágazó ágain az élet apró bizonyítékai ütötték fel fejüket, s hol egy virág, hol egy moha, másutt mókusok, s madarak lelték helyüket. S oly nyüzsgésben állt e fa, hogy azt hihetnéd mozgó csoda. Koronáját a nyár zöldbe öltöztette, s Zephyrus és Aura egymást ölelve söpörtek végig az ágakon lerázva a sok porcicát, melyek az ősi titkokat mind belepve szürkítették e fát. S miután az fellélegzett, délceg kiállása elhitette, hogy ez amazon fa, melyet a feledés szúja nem bánthat soha. S a semmiből hirtelen, termetes anyóka jelent meg előtte, ki okuláréját leemelte, s Lilit úgy fürkészte. A kis lilia összekucorodott félelmében, annyira megrémítette az öreg néne. Az asszony boszorkányos fizimiskája kelthetett benne ijedelmet, melyet az élőlények is féltek: haptákba álltak vagy elbújtak. Ám kisvártatva megszólalt a néne:
- Szervusz, Lilike!
- Lilit meglepte az asszony közvetlensége és becéző köszönése.
- Csókolom a kezét, asszonyom! De ha kérhetem, ne becézzen, kérem szépen!
- Hát nem Lilike vagy, mondd?!
- Nem ám! Lili vagyok!
- Hát nem ugyanaz? - Azzal Lili szemébe meredt, s a lány csak úgy szédelgett a mélységben.
- Tán nem érted a nyelvet, mit beszélek? Egy nyelvet beszélünk mind! Tudd meg, leányom! - Erre Lili összecsuklott, s az előbbinél gyöngédebb hangon felelte: - Ezt én nem tudhatom.
- Hmm... - mordult fel a nyanya. - Akkor most megtanulod, csillagom! Tehetséged, s kíváncsiságod nem elég! Tanulj, tapasztalj alázattal! Képes vagy minderre? Fel tudod adni emberi mivoltod egy percre is, alárendelve azt a mindenségnek, hogy tudást így szerezz? Hogy miért vagy te itt, s én miért itt ma veled? Érdekel-e lelkem? Csak nem bizonytalankodsz, kételkedsz?
- Erre büszke Lili talpra szökkent, s kérte a nénét, tegye próbára: alkalmas-e a dologra. Az öreg csak feltette szemüvegét, s azzal beszippantotta Lilit. Napok, sőt hetek teltek el, mire a fáról lehullott egy alma, s mihelyt az földet ért, Lili is visszatért. Feleszmélt a mindenségből, s megtelve a bölcsességtől újfent útnak eredt. S hiszed vagy sem, a Passzió Ligetbe tévedt, melynek kapujában múzsák szavalása cirógatta a látogatókat, hogy elragadja őket is a művészet forradalma. Lili, s már nem Lilike, röpke lepke léptekkel suhant egyre beljebb, hogy felderítse ezt a kellemes kis helyet, hol a hangszerek csak úgy repkedtek, s a verslábak is táncra keltek, s a szobrok sem rendíthetetlenek. Ahol az ecset a karmester, s a festmény is megelevenedik, s Lili meg valcert jár, s úgy közlekedik. Ilyen volt e hely: csupa féktelen magát öltögető nyelv, melyek gyakran összetalálkoztak, hogy csókba fulladva szárnyaljanak közösen, örök harmóniában.
Csakhogy szenvedés borította be a ligeti népet. Egy mázsás zsarnok telepedett mindőjükre. Hatalmas teste árnyékot vetett minden művészetre. III. Röff az, kiről e rémtörténetek szólnak. A Kondér dinasztia kurta farkú, díszormányos disznaja. A Kondér család, hajdanán, kilenc gyönyörű Brevódy ifjat űzött el az udvartól átvéve a hatalmat. S hol palota állt, most hatalmas ól, s hol bámulatos bálokat tartottak, most tömeges disznódagonyázásban lelik örömüket az itt lakók. S a Brevódyaknak hírét sem hallani! Voltak, kik a régi uralmat visszasírva elindultak, hogy ráakadjanak legalább egy Brevódyra, de mind eredménytelenül tért vissza. III. Röff pedig csuda hiú! Nem akart egy Brevódy dicsfényében úszni! Saját glóriára vágyott: himnuszok, ódák, s litániák mind az ő erényeit zengjék, s hogy az ő nevét harsogja minden nép! Ám rettegett Röffnek kegyetlen ereje minden ligetihez elért. Vesszen az, ki nem tömjénezi eleget! A művészek pedig mind kényszermunkára lettek ítélve: fessék meg, írjanak verset a patás ,,istennek"! Viszont egyikük sem mutatott hajlandóságot, s így nem láthatta többé a napvilágot, mert tömlöc járt annak, ki Röffnek ellenszegült, s arany meg annak, ki hozzászegült.
Hallva Lili a sok szörnyűséget, mit egy szobor zokogott el, jókedve hamar elszállt, s megsajnálta az elnyomott tájt. Szolgálatát felajánlva megfogadta, addig nem megy haza, míg a kant kardélre nem hányja! Tudniillik Lili boldogságát lelte itt, egészen addig, míg meg nem érezték Röff moslékos bűzét, mely felbolygatta a kedélyeket, emlékeztetve a művészeteket a kegyetlenségre, mit művészeiken hajtottak végre, s keserves fohásszal, s sírással gyászolták raboskodó mestereiket. S mi válságossá tette ezt, hogy önpusztítást végeztek: a festmények könnyeztek, a húrok elpattantak, a versek rímtelenedtek, a szobrok szaladgáltak, s egymáshoz ütközve repedeztek, a zene is elhallgatott, a tánc is abbamaradt, s a káosz egyre nagyobbra dagadt, ahogy közeledett a malac. Lilinek se kellett több, felkerekedett keresőnek: előkerít egy hentest, ki vérbe fojtja a röfögéseket. A liget minden sarkát átfésülte, de hentest nem talált sehol sem. S mikor már minden remény veszve, leült a liget szélére. Valaki ekkor megérintette:
- Szép napot, kis hölgy! - Lili hátrafordult, s hát mit látott? Egy csodás ifjút! S irulva-pirulva válaszolta:
- Lili vagyok, jó napot! Kihez van szerencsém? - a fiú is belevörösödött a lány szépségébe, s a szerelem gyökeret vert kettejükbe.
- Ó, csak egy szegény szerencsétlen hentes vagyok. Van nekem nyolc öcsém, akiért én felelek, s már hetek óta mást sem ettek csak száraz kenyeret! S én milyen mesterséget választottam? Mi most haszontalan! Jajj, hát miattam kell éheznie a nyolc öcsémnek! Magácska idegennek látszik, így hát elmondom: erre tilos a vadászat, s otthon nem ehetsz állatot. S mi eledel így marad, be kell szolgáltatnod a Nagyúrnak! Nagy az adó, zörög a haraszt! Szegény népem elsorvad!
- Ezen segíthetünk! S uraságod nem is gondolná, hogy foglalkozása a megoldás. Mit szólna egy kis disznóvágáshoz?
- Jajj kedvesem, maga bátrabb, mint hittem! Annyira szépséges, mint amennyire reményteli.
- Hát nem meri a disznót hurkába tölteni? Csak, mert két lábon jár és beszél is?
- Nem, nem. Már megjártam... Brevódy vagyok.
- Hát annál jobb! Mi sem egyszerűbb! Leöli, aztán a trónt átveszi! Van, aki ért a vadászathoz?
- Én vadász is volnék.
- Na látja, kend, uraságod! Egy vágásra nyélbe ütjük a dolgot!
- Nem bánom! S talán még több lesz a jutalmam, mint ahogy azt várom...
- Lili zavarában hebegett-habogott: - Ööö...Talán...Vagy dehogy! A párom?
Nem is volt szükség már szavakra, hisz csókba fulladtak, s úgy maradtak reggelig. Inkább hajnalig! Hogyan is tehettek volna másképp, disznóvágás idején?
Sürgött-forgott a ligeti sokaság, mert hát mindenkihez eljutott a turpisság, hogy nagy lakomát rendeznek, s a fő fogás Röff császár lesz. S annyi tál lesz, ahány Kondér van. S tekintve, hogy mennyire megszaporodtak, éhezésnek nem lesz nyoma. S miután az előkészületekkel végeztek, megtörtént a csúfos eset: mészárlás folyt az egész ligetben. Malacvisítás hirdette, hogy vége a zsarnokságnak. Le a császárral! Brevódyt a helyébe! S míg Röffön csámcsogtak, sejtették, hogy a lakomából lakodalom lesz, s akkor aztán egy évig ünnepelnek. Lesz itt dínom-dánom, násznép, ha Lili és idősebb Brevódy egybe kél! Úgy is lett. Lili pegezusra szállt, hogy elvigye hírét az esküvőnek. Otthon anyja, Lilla fogadta:
- Kislányom! Vagy Nagylányom? Mindegy! Hadd öleljelek, bogaram! Apád helyett nálam vizsgázol. Mesélj! Mit láttál, s tanultál?- kérdezte Lilla, fátyolos hangján.
- Oh, anyám! Micsoda útvesztő! Kiismerhetetlen, zegzugos, komplikált az ember! Ugyanilyenné téve az életet. Miért lenne más, ha mi tesszük azzá?! Mindezt saját magam kutatása alatt értettem meg. A második kérdés, lényegében ugyanaz, mint az első küldetés: MI AZ ÉLET ÉRTELME? Hát hogy ismerd meg önmagad! S az egész egy folyamat, most is tart. De nem érhet gond, ha megőrzöd a hitelességedet, s önmagad valódiságát, ha hű maradsz magadhoz. Sosem az élet csap be, hanem te magadat. Ugye? Mert a sorsod te vagy! Saját életed főhőse vagy! A Kovácsa! Az Istene! Igaz, anya? Erre akkor jöttem rá, amikor eggyé váltam a világmindenséggel. Hogy a mindenség bennem van, s én a mindenségben. S hogy mindent tudsz, ami fontos, csak emlékeztetnek rá! A pofonok, a csalódások, mind emlékeztetnek csak!
.- Lilla szeme a büszkeségtől könnyben úszott. Ő már bizonyított az életben. S a bizonyíték itt áll előtte!
- Kincsem! Mást már nem adhatok... Fel vagy vértezve minden ellen. - Ez most számára is egy új élet. A fészek kiüresedett, más vizek következnek.
- Még valamit, édesanyám! Házasodom.
- Tudom - mosolygott Lilla. - Brevódy a fiú, daliás királyfi.
- Úgy van! De ezt ti...?
- Azzal ne törődj! Öregember ajándéka, hogy több szeme van, mint amivel világra jött.
Hogy mi lett hősünkkel, azt már magad is kitalálhatod. Unalmas, közhelyes idill, de egy boldog befejezés mindig felüdít. S ha bármi ellenvetésed van a harmóniával, írd meg válaszképpen egy kis iróniával! Adj új értelmet a mesének, hogy miért nem értékeljük a szépet, mi itt van nekünk s a miénk. S miért van, hogy szenvedsz a jótól, míg a rossz nem ér utol, s világít rá arra, mit nem gondoltál nagynak, s most döbbensz csak rá, mily szerencsés voltál? S a könnyelműség és közöny, hogy tévútra csalt! Írd meg erre!
De ez, már egy másik dal...
- Beteg, ólom virágok közt fekszem, melyeket egykoron mind megrágott a múló, nehéz idő rozsdás foga, így válva lebegő liliomálmaimból vöröslő málharózsává, melynek minden megtépázott szirma kulcs az életemhez, ahogy félőn suttogják, vagy könnyezik titkait. Elég! Akarom, hogy vége legyen a dekadenciának. Lenyúzom magamról, mint valami prémet, s már csak az utóíze és szaga marad meg akantuszlevelekkel és molylepkékkel borított nyűglődéseimnek. Süldő leány vagyok még, miért kéne fordítva megélnem az életet? És ha ötven évesen tapasztalatoktól szegényen fogok meghalni? Sehogy sem jó. Legyek hedonista és legfeljebb harminc évig éljek, ám tartalmasan? Vagy a meg nem álló körhintában gondolataim is addig-addig forogjanak, míg össze nem ér az eleje a végével és ne tudjam megkülönböztetni őket egymástól, azaz hogy vesszek bele az életbe, és ne tudjam ki vagyok és mit akarok? Nem tudom melyik rosszabb: a gyermeki korlátoltság, a felnőtt felelősség, vagy a kettő közti mezsgyén toporogni és függeni.
- Így ment ez reggelig. Teória, teória hátán. Nyughatatlan lelke keresett valamit, de még maga sem tudta mit. Hitte, mindent tud a világról. Nem kell azt megélni! Azt csak azt teszi, akinek nincs miből meríteni. Megideologizált mindent, mit lehetett, maga sem tudta, min évődik ennyit, csak azt tudta, hogy a bizonytalanság kezdi magába keríteni, s ez az, mi ide-oda hánykódtatja. Ám lassan felülkerekedett agóniáján, s várta apja hívó szavát remélve, hogy az majd rendet teremt ott, hol neki nem ment: a fejében.
- Lányom, lányom! - szólt az apja, ki fehérlő haját oly tekintéllyel hordta, hogy azt már nem bírta egymaga, haját szinte tálalva hordták az udvarliák.
- Hozzád intézem szavaim, vésd jól emlékezetedbe! Útnak eresztelek. De nem csak úgy lődörögni engedlek hegyeken, völgyeken. Céllal teszed mindezt. Elég ködösnek vélheted kérésemet, de hasznodra lesz, meglásd. Először is keresd meg önmagad. Vigyázz, mert labirintusba küldelek! Ismerd meg magad, hogy azt kiismerd. Lehet, hogy esztendők telnek el, míg visszatérsz, s akkor is csak egy feltétellel nyerhetsz bebocsátást. A második kérdésemre te magadnak kell rájönnöd útod során, és persze csak a válaszoddal együtt érvényes.
- Találjam ki magát a kérdést? - kérdezte Lili méltatlankodva.
- Így van, kedvesem. Mondhatni előkészítelek a trónra, csak közvetve. Aki igazán felkészít, az nem én leszek. - Ekkor mindent tudó mosolyát kivillantotta a király.
- Csak nem vezethetik hebrencsek ezt a hazát?! Majd most legalább azt is megtudod, mit jelent a hon. - Mezítlábas Lili száját vonogatva, apja szavától elborzadva csak merengett a jövőbe: mennyi veszély vár rá, míg beteljesíti sorsát! Majd a sokkhatásból felocsúdott, apja dörgőn rárivallott, egy valamit kér még tőle, álljon arra a dőre kőre!
- Mit olvasol édes lányom? Halljam, hogy hangzik a kánon!
- Ne légy oly vaskabátos, apuka! Most nincs itt anyuka...
- Halljam már! Ne feleselj!
- ,,Ismerd meg önmagad, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon és változni fog sorsod is. Fogadd el magad, és el tudod majd fogadni sorsodat is."- Nagyszerű!- - kurjantott az apa, mintha ereit mosta volna át az a pár mondat, lelkét úgy áthatotta.
Vacsoratájban, Lilla anyjától búcsút vett a lányka, s felszerszámozott paripáján ívelt a határba. Ott a kapu nyitva várta, s utat adott a külvilágba, hogy megismerje szegmenseit széles e határnak. Szirének hangjait hallani a távolban, hív csalfaságok minden kis bokorban. Ám krizantém palástja nem hagyta, hogy elcsábuljon bárhova. Állhatatosság vezérelte, fegyelme és előkelősége többek annál, mintsem fusson könnyed kalandok után. Bár a sors megcsúfolta,a Gyönyör Völgyben akadt dolga. Messziről pásztázták a pávaszemek őt, s ő a pávát. Az úrnő szabadosan fogadta: több volt az ékszer, mint a ruha. Smaragd és gyöngy alatt nehezedett kecses kis alakja.
- Leányom, úgy vártalak! Szeméremmel ne vond be magad! Vetkőzz ki magadból, s ruháidat hajítsd, hova tudod! Bacchus kísérjen utadon, bor,s mámor körbefon, hajtsd fejed részeg otthonomba, mely így, e csámpás lábakon is ringat, s ha gondolod, nimfáim kagyló táncba hívnak, s mi több hárfát is ragadnak, hogy hagyd egy kicsit e világot és ismerd meg a más világot.
- Lili forrón engedelmeskedett, s habzsolva minden élvezetet, vígan elmerült a völgyben, s az érzékiségben lubickolva, fel sem tűnt számára: szomjú vágya végtelen, éhsége feneketlen. S nem tudja mit tesz, vagy mit nem, ösztöne vezérli idelent.
- Állatok vagyunk és ez a mi vigaszunk. - Szólt Szermia, a völgy anyja, mert így hívják az úrnőt, ki bőségszarvát szorongatva járta a vidéket, hogy dogmái célt érjenek. S míg ő misszióját vezette, Lili, önfeledt játékokba veszve feledte, miért is került e helyre. Naphosszat lebzselt, heverészett és hentergett, mert nem csupán nimfák lakták e tájt. Tömérdek kis nárcisz legény lepte el a völgyet, s ezért is volt itt oly meleg, hogy az már szinte förtelmes. S ki az égből tekintene ide, rózsaszín kígyókat látna tekeregni, vonaglani, de lehet, hogy a sűrű testpára, nem engedne kukucskát a látványra. Mi belül forr, kívül lángol, s a kényelem oltárán minden test úgy zihált, mintha terhes lenne e végtelen nász. Folyton termő földje is hajszolva lett. Kimeríthetetlennek tűnhetett, mégis nyögte magából a gyümölcsöket. Lilit is elérte végzete: hasa görcsölt, úgy megcsömörlött, s mi eddig édesen könyörgött, vegyél el, most mérges formát öltött. Nem kell neki többé étel! Hangzott el elégszer, mire Szermia megjelent, hogy véget vessen e nyekergésnek.
- Kényeskedünk, leányom! Elégedett miért nem vagy, válaszolj! Jólétet kínáltam, s te felkerekedtél lázadónak az én hazámban!? Ellenem izzítod népemet? Mondd, Vénuszra, hogy csak színleled! Fekély vagy most otthonomban! Vigyáznom kell, ne nőj nagyra, mert uralmam megdőlhet hamarosan!
- Vehemenciád nem érthetem. Miért förmedsz arra, ki beteg, ápolásra szorul? Miért lépsz fel ily vadul? Lehet, túlságosan élveztem vendégszereteted.
- Csak élvezted, s most majd bujtatsz.
- Beszélj világosabban! Mi ez a katyvasz !?
- Jól bekasztliztál mondhatom. Fiatal, szép, gondoltam. Vegye ölébe az életet: örök tavasz, s szerelem nyíljon ki szívében! De inkább lesz ez aszkéta szerzetes, mint az élet imádója! Micsoda perszóna vagy, kinek lelkiismerete így kigyúlt! Nem kellett, hogy hírét vegyem, fehéren világított nekem, merre mentem.
- De hát beteg vagyok!
- Ó dehogy! Csak okádsz, drágám! Mitől? A jótól! Mit én teremtettem. A homokórát állítottam meg,s az örökéletet nyújtottam neked! S ezt kevesled?
- Épp az élet hiányzott belőle.
- Azt hiszed? Ó, látszik, hogy gyermeteg még a lelked! Itt mindenki búját feledte. Az élet fájdalmait temethette, hogy új ablakokat nyisson, ahol a világ örvend, s boldog, s mindezt a végtelenbe helyezve kívántam megidézni a paradicsomi létet.
- Akkor hát ábránd és képzelet! Káprázat ez! Nem vagy különb egy mágusnál! Elég a sok délibáb! Mutasd meg hát, milyen a valóság!
- Nem akarod te ezt igazán! De hogy tanulj, tessék, a valóság!
- Azzal kürtjébe belefújt, s az akkorát szólt, hogy mennydörgő ereje berekesztette az állandó szerelmet.
- Íme! - kiáltotta Szermia.
- A patakok mind kiapadtak, az erdők lelombozódtak, a földeket néhol szárazság sújtotta, máshol meg mocsár süllyesztette, s a vergődő emberek egymáson gördülve fetrengtek saját piszkukban. S a sárgásvöröses színben feltűnő gyönyörök kertje úgy gyötrődött, hogy Szermia is küszködött. Könnyeit törülgette, szegényke, olyannyira megrendítette az érem másik fele.
Lili csak állt és nézett mereven, gondolatait át meg áttörték az érzelmek.
- A szerelmet láttam meg tenálad. Egy halvány kis foszlányát. Nem annyira az én szerelmem volt ez, inkább mindőnké... Túl sokáig dőltem hátra a hintaszékben, s ezért ért hidegzuhanyként a mostani jelenet. Megismertem egy, s mást, s javamra volt, hogy itt lehettem, de nem tarthat örökké e semmittevés! Az igazra ily nehéz rátalálni? Még ha fájó is a találkozás? Gyengeségemet oly nehéz volt legyőznöm! A Lelkiismeret mily mélyen képes szunnyadni, s a legcsekélyebb hívó szóra sem egyből kerül felszínre és hat orvosságként, hanem csak marcangol, míg én magam rá nem jövök, mit is akar. De lásd! Az erényeket kipusztítani, még a te kéj világod sem tudja!
- Hálás vagy, mondhatom! - Vetette oda szemrehányását Szermia.
- Köszönöm vendégszereteted. Tanulópénz ez is, de most utam még tart, s ki tudja meddig. Hol van a pegazus? Á, már alig pár szárnycsapásra!
- Azzal a paci hátára pattant, s nyargalt tovább a világba, új horizontok nyomába, hátra hagyva Szermiát, ki most királyságát darabokban tudhatja. Képzeleteket átróva repültek országról országra, mígnem elértek a Túdásfájának dombjára. Oly nagy volt e domb, bár országnak mégis oly pici. Lili csak gondolni tudta, miként juthat be oda. De nem a dombon volt bejárata, hiszen az ország nem volt egyéb, mint a fa, melynek lombja az eget súrolta, s Lili csak ámulta-bámulta, míg meg nem nyílt ajtaja. Szerteágazó ágain az élet apró bizonyítékai ütötték fel fejüket, s hol egy virág, hol egy moha, másutt mókusok, s madarak lelték helyüket. S oly nyüzsgésben állt e fa, hogy azt hihetnéd mozgó csoda. Koronáját a nyár zöldbe öltöztette, s Zephyrus és Aura egymást ölelve söpörtek végig az ágakon lerázva a sok porcicát, melyek az ősi titkokat mind belepve szürkítették e fát. S miután az fellélegzett, délceg kiállása elhitette, hogy ez amazon fa, melyet a feledés szúja nem bánthat soha. S a semmiből hirtelen, termetes anyóka jelent meg előtte, ki okuláréját leemelte, s Lilit úgy fürkészte. A kis lilia összekucorodott félelmében, annyira megrémítette az öreg néne. Az asszony boszorkányos fizimiskája kelthetett benne ijedelmet, melyet az élőlények is féltek: haptákba álltak vagy elbújtak. Ám kisvártatva megszólalt a néne:
- Szervusz, Lilike!
- Lilit meglepte az asszony közvetlensége és becéző köszönése.
- Csókolom a kezét, asszonyom! De ha kérhetem, ne becézzen, kérem szépen!
- Hát nem Lilike vagy, mondd?!
- Nem ám! Lili vagyok!
- Hát nem ugyanaz? - Azzal Lili szemébe meredt, s a lány csak úgy szédelgett a mélységben.
- Tán nem érted a nyelvet, mit beszélek? Egy nyelvet beszélünk mind! Tudd meg, leányom! - Erre Lili összecsuklott, s az előbbinél gyöngédebb hangon felelte: - Ezt én nem tudhatom.
- Hmm... - mordult fel a nyanya. - Akkor most megtanulod, csillagom! Tehetséged, s kíváncsiságod nem elég! Tanulj, tapasztalj alázattal! Képes vagy minderre? Fel tudod adni emberi mivoltod egy percre is, alárendelve azt a mindenségnek, hogy tudást így szerezz? Hogy miért vagy te itt, s én miért itt ma veled? Érdekel-e lelkem? Csak nem bizonytalankodsz, kételkedsz?
- Erre büszke Lili talpra szökkent, s kérte a nénét, tegye próbára: alkalmas-e a dologra. Az öreg csak feltette szemüvegét, s azzal beszippantotta Lilit. Napok, sőt hetek teltek el, mire a fáról lehullott egy alma, s mihelyt az földet ért, Lili is visszatért. Feleszmélt a mindenségből, s megtelve a bölcsességtől újfent útnak eredt. S hiszed vagy sem, a Passzió Ligetbe tévedt, melynek kapujában múzsák szavalása cirógatta a látogatókat, hogy elragadja őket is a művészet forradalma. Lili, s már nem Lilike, röpke lepke léptekkel suhant egyre beljebb, hogy felderítse ezt a kellemes kis helyet, hol a hangszerek csak úgy repkedtek, s a verslábak is táncra keltek, s a szobrok sem rendíthetetlenek. Ahol az ecset a karmester, s a festmény is megelevenedik, s Lili meg valcert jár, s úgy közlekedik. Ilyen volt e hely: csupa féktelen magát öltögető nyelv, melyek gyakran összetalálkoztak, hogy csókba fulladva szárnyaljanak közösen, örök harmóniában.
Csakhogy szenvedés borította be a ligeti népet. Egy mázsás zsarnok telepedett mindőjükre. Hatalmas teste árnyékot vetett minden művészetre. III. Röff az, kiről e rémtörténetek szólnak. A Kondér dinasztia kurta farkú, díszormányos disznaja. A Kondér család, hajdanán, kilenc gyönyörű Brevódy ifjat űzött el az udvartól átvéve a hatalmat. S hol palota állt, most hatalmas ól, s hol bámulatos bálokat tartottak, most tömeges disznódagonyázásban lelik örömüket az itt lakók. S a Brevódyaknak hírét sem hallani! Voltak, kik a régi uralmat visszasírva elindultak, hogy ráakadjanak legalább egy Brevódyra, de mind eredménytelenül tért vissza. III. Röff pedig csuda hiú! Nem akart egy Brevódy dicsfényében úszni! Saját glóriára vágyott: himnuszok, ódák, s litániák mind az ő erényeit zengjék, s hogy az ő nevét harsogja minden nép! Ám rettegett Röffnek kegyetlen ereje minden ligetihez elért. Vesszen az, ki nem tömjénezi eleget! A művészek pedig mind kényszermunkára lettek ítélve: fessék meg, írjanak verset a patás ,,istennek"! Viszont egyikük sem mutatott hajlandóságot, s így nem láthatta többé a napvilágot, mert tömlöc járt annak, ki Röffnek ellenszegült, s arany meg annak, ki hozzászegült.
Hallva Lili a sok szörnyűséget, mit egy szobor zokogott el, jókedve hamar elszállt, s megsajnálta az elnyomott tájt. Szolgálatát felajánlva megfogadta, addig nem megy haza, míg a kant kardélre nem hányja! Tudniillik Lili boldogságát lelte itt, egészen addig, míg meg nem érezték Röff moslékos bűzét, mely felbolygatta a kedélyeket, emlékeztetve a művészeteket a kegyetlenségre, mit művészeiken hajtottak végre, s keserves fohásszal, s sírással gyászolták raboskodó mestereiket. S mi válságossá tette ezt, hogy önpusztítást végeztek: a festmények könnyeztek, a húrok elpattantak, a versek rímtelenedtek, a szobrok szaladgáltak, s egymáshoz ütközve repedeztek, a zene is elhallgatott, a tánc is abbamaradt, s a káosz egyre nagyobbra dagadt, ahogy közeledett a malac. Lilinek se kellett több, felkerekedett keresőnek: előkerít egy hentest, ki vérbe fojtja a röfögéseket. A liget minden sarkát átfésülte, de hentest nem talált sehol sem. S mikor már minden remény veszve, leült a liget szélére. Valaki ekkor megérintette:
- Szép napot, kis hölgy! - Lili hátrafordult, s hát mit látott? Egy csodás ifjút! S irulva-pirulva válaszolta:
- Lili vagyok, jó napot! Kihez van szerencsém? - a fiú is belevörösödött a lány szépségébe, s a szerelem gyökeret vert kettejükbe.
- Ó, csak egy szegény szerencsétlen hentes vagyok. Van nekem nyolc öcsém, akiért én felelek, s már hetek óta mást sem ettek csak száraz kenyeret! S én milyen mesterséget választottam? Mi most haszontalan! Jajj, hát miattam kell éheznie a nyolc öcsémnek! Magácska idegennek látszik, így hát elmondom: erre tilos a vadászat, s otthon nem ehetsz állatot. S mi eledel így marad, be kell szolgáltatnod a Nagyúrnak! Nagy az adó, zörög a haraszt! Szegény népem elsorvad!
- Ezen segíthetünk! S uraságod nem is gondolná, hogy foglalkozása a megoldás. Mit szólna egy kis disznóvágáshoz?
- Jajj kedvesem, maga bátrabb, mint hittem! Annyira szépséges, mint amennyire reményteli.
- Hát nem meri a disznót hurkába tölteni? Csak, mert két lábon jár és beszél is?
- Nem, nem. Már megjártam... Brevódy vagyok.
- Hát annál jobb! Mi sem egyszerűbb! Leöli, aztán a trónt átveszi! Van, aki ért a vadászathoz?
- Én vadász is volnék.
- Na látja, kend, uraságod! Egy vágásra nyélbe ütjük a dolgot!
- Nem bánom! S talán még több lesz a jutalmam, mint ahogy azt várom...
- Lili zavarában hebegett-habogott: - Ööö...Talán...Vagy dehogy! A párom?
Nem is volt szükség már szavakra, hisz csókba fulladtak, s úgy maradtak reggelig. Inkább hajnalig! Hogyan is tehettek volna másképp, disznóvágás idején?
Sürgött-forgott a ligeti sokaság, mert hát mindenkihez eljutott a turpisság, hogy nagy lakomát rendeznek, s a fő fogás Röff császár lesz. S annyi tál lesz, ahány Kondér van. S tekintve, hogy mennyire megszaporodtak, éhezésnek nem lesz nyoma. S miután az előkészületekkel végeztek, megtörtént a csúfos eset: mészárlás folyt az egész ligetben. Malacvisítás hirdette, hogy vége a zsarnokságnak. Le a császárral! Brevódyt a helyébe! S míg Röffön csámcsogtak, sejtették, hogy a lakomából lakodalom lesz, s akkor aztán egy évig ünnepelnek. Lesz itt dínom-dánom, násznép, ha Lili és idősebb Brevódy egybe kél! Úgy is lett. Lili pegezusra szállt, hogy elvigye hírét az esküvőnek. Otthon anyja, Lilla fogadta:
- Kislányom! Vagy Nagylányom? Mindegy! Hadd öleljelek, bogaram! Apád helyett nálam vizsgázol. Mesélj! Mit láttál, s tanultál?- kérdezte Lilla, fátyolos hangján.
- Oh, anyám! Micsoda útvesztő! Kiismerhetetlen, zegzugos, komplikált az ember! Ugyanilyenné téve az életet. Miért lenne más, ha mi tesszük azzá?! Mindezt saját magam kutatása alatt értettem meg. A második kérdés, lényegében ugyanaz, mint az első küldetés: MI AZ ÉLET ÉRTELME? Hát hogy ismerd meg önmagad! S az egész egy folyamat, most is tart. De nem érhet gond, ha megőrzöd a hitelességedet, s önmagad valódiságát, ha hű maradsz magadhoz. Sosem az élet csap be, hanem te magadat. Ugye? Mert a sorsod te vagy! Saját életed főhőse vagy! A Kovácsa! Az Istene! Igaz, anya? Erre akkor jöttem rá, amikor eggyé váltam a világmindenséggel. Hogy a mindenség bennem van, s én a mindenségben. S hogy mindent tudsz, ami fontos, csak emlékeztetnek rá! A pofonok, a csalódások, mind emlékeztetnek csak!
.- Lilla szeme a büszkeségtől könnyben úszott. Ő már bizonyított az életben. S a bizonyíték itt áll előtte!
- Kincsem! Mást már nem adhatok... Fel vagy vértezve minden ellen. - Ez most számára is egy új élet. A fészek kiüresedett, más vizek következnek.
- Még valamit, édesanyám! Házasodom.
- Tudom - mosolygott Lilla. - Brevódy a fiú, daliás királyfi.
- Úgy van! De ezt ti...?
- Azzal ne törődj! Öregember ajándéka, hogy több szeme van, mint amivel világra jött.
Hogy mi lett hősünkkel, azt már magad is kitalálhatod. Unalmas, közhelyes idill, de egy boldog befejezés mindig felüdít. S ha bármi ellenvetésed van a harmóniával, írd meg válaszképpen egy kis iróniával! Adj új értelmet a mesének, hogy miért nem értékeljük a szépet, mi itt van nekünk s a miénk. S miért van, hogy szenvedsz a jótól, míg a rossz nem ér utol, s világít rá arra, mit nem gondoltál nagynak, s most döbbensz csak rá, mily szerencsés voltál? S a könnyelműség és közöny, hogy tévútra csalt! Írd meg erre!
De ez, már egy másik dal...