Minavara no Josicune mosolyogva készült a halálra; végigsimított kardjának lakkozott hüvelyén, tisztelgett életének elé terített emlékei előtt, majd kibújt köpenyéből és ujjait összefonta lemeztelenített felsőteste előtt. Egyedül ült a kis helyiség közepén, kizárta a kinti küzdelem zaját, elcsendesítette az elméjét és tekintete az előtte heverő tárgyakon végigfutva megállapodott az imagyöngyökön.
Emlékezett.
Gondolatban a Kurama-hegy kolostorának fegyvercsattogástól zajos folyosóján sétált öreg mestere, Sunbudzsi oldalán. Tíz-egynéhány éves volt ekkor, de keze már kérges a harci gyakorlatoktól és a takarítástól. Lelkét imával edzette, naponta háromszor fohászkodott Amida Buddha kegyeiért és szentül hitte, hogy céljainak megvalósításához égi segítséget kaphat. Eddigre meggyőződésévé vált, hogy vitéz harcos lesz, és a minavarák közül az ő keze sújta majd porba apja gyilkosait, a taira klánt. A bosszúnak élt, és bár a legkisebb jellel sem árulta el, még annál is jobban vágyott családja szeretetére.
− Valami bánt, tanítványom! – szólt az idős férfi olyan hangon, mintha gallyak ropognának az ember talpa alatt.
− A jövőn gondolkozom, mester – válaszolt alázatosan a fiatal Josicune. − Túl sok lehetőség áll előttem, hogy céljaimat elérjem és összezavar a rengeteg út látványa.
− Igen, értelek. Olykor nem könnyű választani: néha a legjelentéktelenebb látszó döntés is birodalmakat dönthet romlásba, máskor pedig a legjelentősebbnek gondolt sem változtat a szél irányán.
− Tudom, hogy a szívembe látsz, mester. Te mit tennél a helyemben?
− Még nem állsz arra készen, hogy vágyaid kérdésében dönts. Félember vagy még, egy üres korsó, ami kiszárad, ha nem töltenek bele folyadékot.
− Várnom kell? – Josicune felnőtteket idéző módon elgondolkodott, míg mestere türelmesen várta, hogy magától találja meg a választ kérdésére. − Igen, várnom kell és… tanulnom, és fejlődnöm, amíg készen nem állok.
− Látod, máris hoztál egy döntést. Talán a helyes útra léptél, talán nem.
Csendben haladtak tovább, közben a folyosóról a szabadba értek, így a falakét a hegyek ködtől övezett látványa váltotta fel. Mint minden egyes alkalommal, a fiatal fiú most is elámult a mérhetetlen erő láttán.
− A reggeli imám után én is hoztam egy döntést – újra faropogás törte meg a csendet. – Ellenségeid a kolostoron belül is figyelnek, és én nem taníthatok meg neked mindent, de… − szinte alig hallhatóan törtek most az ágak −, tudom, hogy kik lesznek mostantól mestereid. Egyikükkel még ma megismerkedhetsz, mikor este meglátogatsz a szállásomon. Évszázadok óta halott, de bölcsessége papírokon él tovább. – A mester hallgatott pár pillanatig, míg egy távoli madár röptét figyelte, majd száraz hangon folytatta: − Szun Ce a hadviselés művészetére tanít majd, bizonyos vagyok felőle, hogy nagy hasznát veszed majd tanulmányozásának. A másikkal egy hónap múlva találkozhatsz, mikor elolvad a hó, és járhatóak lesznek a hegyi utak. Nevét addig, és akkor sem kell ismerned, amikor tőle harcművészetet tanulsz. Egyszerűen mesternek vagy remetének szólítsd.
− És, mester…?
− Tudom, mit akarsz kérdezni, de nem nyugtathatlak meg: döntéseid azután sem lesznek könnyebbek, ha tőlük már mindent megtanultál…
Kiáltások ragadták vissza a jelenbe. Pillanatokra elszédült, majd úrrá lett rajta a rá nem jellemző aggodalom. A kis hegyi házhoz vezető úton emberei véreztek érte, élükön Benkeivel, a Kója-hegyi óriással, aki nemcsak méreteivel, bátorságával is kiérdemelte tiszteletét. Barátja lett azon a napon, amikor a kjótói Gódzsa hídon megmérkőztek. A hosszú lándzsát, naginatát forgató harcos szerzetes az ő kardját szánta ezrediknek egy új kolostor építéséhez való hozzájárulásként, de végül csalatkoznia kellett, mert a párharcból Josicune került ki győztesen. A fiatalabb küzdő penge helyett vaslegyezőjével támadt rá, és tette mindezt olyan gyorsasággal és bátorsággal, amivel kiérdemelte a másik tiszteletét és sírig tartó hűségét.
Nem maradt ezután sokáig a kolostor lakója, ellenségei elől is szökött, amikor elfogadta egy észak-honsúi aranykereskedő segítségét. Ekkor még nem fordulhatott a családja felé, ehelyett Ósúba vándorolt, és a fudzsiwara-klán kegyelméből a vad észak-japán harcosok között csiszolta tovább harci tudományát. Hat esztendő telt el a várva várt találkozásig, míg végre bátyja, Joritomo szárnyai alá vette.
A családi kamonnal, a lótuszvirág címerrel díszes hüvelyre tévedt a keze. Apró sebek tucatjait, karcokat fedeztek fel ujjai – megannyi csatára, fényes győzelemre és a családnak tett szolgálatra emlékeztették. Továbbá mindarra, amivé válni szeretett volna: a klán elfogadott és tisztelt tagjává.
Szemét könnyek futották el, elmosták a jelent, hogy bizonytalan foltokból felidézzék a múlt képeit.
Az Udzsi folyó partján állt, körülötte halott szamurájok és bár a színek különböztek, mindkét oldal elesettjei ugyanazt a címer viselték. Unokatestvére megüvegesedett szemeibe bámult és kételyei megvadult állat gyanánt marcangolták belül. Miért ez a pusztítás? Miért fordul egymás ellen két testvér? Kell, hogy legyen más választás…
Egy órája csupán, hogy az idősebb alvezérek tanácsait figyelmen kívül hagyta, és a hosszú vágtában megfáradt lovakat a folyó felé fordíttatta. Meglepte a túloldalt táborozókat, pont ahogyan Szun Ce tanítja, mert „aki megérti, mikor szabad harcba bocsátkozni és mikor nem, az győz.” Ő pedig gyors és fényes győzelmet aratott, de nem töltötte el szívét büszkeséggel. Nem így történt a Hijodori-szakadéknál, ahol a tairákon vágott széles sebet. Szun Ce tanításait követte akkor is; szamurájai élén levágtatott a hegyről és felgyújtotta ellensége táborát. Túlerő ellen győzedelmeskedett és ezzel kivívta a japán császár tiszteletét, ő azonban hiábavalónak érezte. Nem sokat adott a kitüntetésekre, mert amire leginkább vágyott, továbbra is elérhetetlen maradt számára; szeretett testvér nem, mindinkább rivális lett, hiába döntött érzésre helyesen.A mellőzés hosszú évei következtek, de ismét felcsillant előtte a lehetőség, hogy közelebb férkőzzön Jorimoto szívéhez. A sors kiszámíthatatlan tervei szerint mindezt éppen gyűlölt riválisaiknak, az újfent megerősödött és birtokukat fenyegető tairáknak köszönhette. Nem állhattak meg ellene, még ha a tájfunnal és a túlerővel is meg kellett küzdenie, és egyetlen hónap alatt nyílttengeri ütközetre szorította addig várban megülő ellenségeit.
A diadalt azonban rövid ünneplés és a tétlenség hónapjai követték. Újfent kiviláglott, hogy feleslegessé vált, értéktelen kolonc lett, ami a mély felé húzza bátyja hatalmi tervekből ácsolt hajóját. Megtűrt testvérként is nehezen teltek a napjai, arra azonban mégsem gondolt, hogy valaha is lehet belőle nem kívánatos, gyűlölt és üldözött testvér. És mégis…
A harag rántotta vissza a haláltól terhes jelenbe. Sikoly jelezte, hogy újabb szamurája áldozta az életét utolsó órai nyugalmáért, és mert gondolatai nem engedték, hogy számoljon, nem tudta, hányan maradtak a kilencből, akik utolsó útjára elkísérték.
Vele tartottak a merénylet éjszakája óta, amikor megkezdődött üldöztetésének évei. Kjótói otthonában ütöttek rajta a haramiák, de véres fejjel voltak kénytelenek meghátrálni. Győzelmét azonban ezúttal sem élvezhette ki maradéktalanul: megértette, hogy most már az élete a tét, és ebbe a játékba nála mindenki nagyobb pénzekkel szállt be. Menekült hát, futott, ha kellett. Elvállt embereitől, hogy később újra együtt játsszák a sors által rájuk kényszerített hálátlan szerepet: embervadászatban lettek prédák. Napokig, hetekig hol vándorszerzetes, hol teherhordó, paraszt vagy éppen ronin képében járta az utakat, hogy korábbi jótevői, a fudzsiwarák kegyelmére bízhassa magát. Végül azonban új családja is elárulta és ellene fordult. Testvére parancsára szorították kelepcébe, éles pengéik általi szolgálattal reméltek szövetséget, hatalmat és befolyást; csekély ár mindezért egy barát élete.
Odakint elcsendesedett minden. Abbamaradt a küzdelem és Josicume egy percig azt várta, hogy rátörjenek. Meglepődött, hogy ez a lehetőség szinte vonzónak tűnik számára. Nem nyúlt még a rövidkard, a wakizasi felé, de megérezte a változást a bensőjében. Barátja és az egyetlen ember, akit családtagjaként szeretett, meghalt. Nem láthatta Benkeit, mégis biztosan tudta, hogy így történt. A nagy harcos állt még az úton, élettelen testét naginatája tartotta egyenesen. Urát szolgálta életében, most halálban is nyugalmát őrzi. Túlnan lovasok csoportja tanakodott, és minden pillanattal közelebb kerülnek az elhatározáshoz.
Josicume megelőzte őket döntésével; egyetlen választása maradt és ezúttal biztos volt benne, hogy a helyes útra lép. Megmarkolta a rövidkardot, kihúzta hüvelyéből és kimért mozdulattal maga felé fordította.
− Most már tudom, hogy melyik utat válasszam, mester.
Utolsó szavait válasz nélkül hagyta a csend. A szoba megszűnt létezni, a földi élet súlya jelentéktelenné vált.
Josicune rántott egyet a pengét.
A hullámokban rátörő fájdalom könnyeket csalt a szemébe, de az ajkán megülő mosollyal, a hosszú útról hazatérők megkönnyebbülésével és az emberi kicsinyességen felülemelkedők magabiztosságával nem tudott mit kezdeni.