Évszám
2010
Ez a történet piciny országunk bármely részén, bárkivel megeshetett volna, csak az kell hozzá, hogy higgyünk a mesékben.
Lomhán, és lustán terpeszkedett el e falu, egy olyan sík vidék közepén, ahol a fürge lábú róka is kifulladt, ha a legközelebbi dombtetőről szerette volna napi betevőjét becserkészni. S hogy kik lakták? Bizony sokféle népség. A település közepén, óriási, hivalkodó házaikban a módosabbak, külső részén a szegények éltek. Hogy mitől gazdagodott meg ez a jó néhány család, mindenki számára rejtély volt, csak nekik nem, ám ők mélységesen hallgattak róla.
Ameddig a szem ellát, csak lapos táj, mocsár, láp terült el, világos színű, gyéren termő szántóföldekkel, egy-egy apró halastóval tarkítva. A szél akadálytalanul süvölthetett kedvére. A település széli viskókban élők hiába hadakoztak nyomorúságuk ellen, nem jutottak szebb házakba, nem hordhattak folt nélküli ruhákat, ép talpú cipőt. Próbálkoztak halászattal, favágással, hízójószág nevelésével, búza és kukoricatermesztéssel, ám ennek hasznát mindig ugyanaz a néhány család aratta le Ők bezzeg kedvükre öltözködtek, cicomázták magukat, ékesítették házaikat, pedig látszólag semmit nem tettek jólétükért. Az számított leggazdagabbnak, akinek cifra ruhája, feltűnő ékszere drága bútora, pompás hintaja volt.
Közeledett a farsang, a bálok és vígságok ideje. A nagy kőházak lakói messzi földről, súlyos forintokért, már jó előre megrendelték új báli öltözetüket, mert nem volt ám mindegy, ki miben parádézik. A cifra gúnyákról, az áráról, anyagáról, a híres szabóról, a próbálásokról egy álló évig lehetett beszélni, míg a következő bálon túl nem tett rajtuk valaki.
Egy párás-hideg, fagyos leheletű reggelen Földönfutó Ferkó megpróbált halat fogni a család vasárnapi asztalára. Ott gubbasztott a lék mellett, hátha szerencséje lesz. Az idő meditálásra alkalmas volt, s a csontig hatoló hideg annyira elkeserítette Ferkót, hogy hangosan gondolkodott:
-Úgy sem hallja senki, legfeljebb a száraz sás! Pedig hallotta! Mert a nádasban ott lapított a Lápi Manó, vagy ahogy felénk hívják, a Ludvérc. Oly csendesen élt eddig, hogy emberfia még sosem látta. Szégyellte is volna, mert annyira rút volt. Alacsony termettel, púpos háttal, horgas orral, kidülledt apró szemekkel áldotta meg a természet. Állt Ferkó mögött, és a szíve majd meghasadt. Tudott ugyan róla, hogy élnek az emberek itt az istenháta mögötti településen, de attól, amit saját két nagy fülével hallott, nagyon elkeseredett.
-Valamit tennem kéne!- vakarta meg gyér hajzata alatt kerek koponyáját, s csendben visszahúzódott a nádasba. Ferkónak szerencséje volt, ha ezt a hét keszeget annak lehet nevezni. A halakat tarisznyájába dugta, s elindult haza felé. Mikor a falu közepére ért, sóváran és irigyen lesett be a módosabb gazdák udvarába. Megbámulta tarkán hivalkodó hintókat, a bakon ülő pökhendi hajtót, az egészségtől viruló, fényes szőrű, hosszú lábú paripákat. Tehetetlen dühében nagyot sóhajtott, s lassan elbaktatott hazafelé.
Beesteledett. A településen mindenki, a tehetős és a szegény is álomra szenderült. De nem így a Lápi Manó! Most érezte igazán, hogy cselekednie kell! Úgy is tett. Ott lapított Dazdag Gerzson háza tövében, kilesvén hol talál egy ici-pici rést a falon, ahol be tud osonni.
Meg is lelte, egy hanyagul bezárt ablak képében. A háziak hangos hortyogása minden neszt elnyomott. Manó lábújjhegyen közeledett a gazda hálóhelyisége felé, s lássatok csudát! Fújtatott egy hatalmasat, s a szobában nem maradt semmi, csak az úr az ágyában, és a tarkára hengerelt falak. Egy sarokkal odébb lopakodott, és ugyanezt megismételte. A nagyságos asszony úgy látszik éberebben aludt, mert elkezdett forgolódni, álmában keresve meleg, kacsatollal tömött dunyháját.
2
- Most kell gyorsan elosonnom!- tért észre Manónk, és máris kipréselte magát az ablakrésen.
- Gerzson! Gerzson!- hallotta a házigazda testes nejének vékony hangú visítását . - Ébredj fel! Lehet, hogy csak álmodom... nagy a baj! Gyere, mert mindenünk eltűnt! Úgy fázom, majd megvesz az isten hidege, de egy nyomorult göncöt sem találok, amit magamra húzhatnék!
Nagy nehezen a ház ura is magához tért. Az ámulattól, meg a pucérságtól azonnal lúdbőrös lett.
- Siess, nézzük meg a gyerekeket!
Szerencsére a három csemete szobája érintetlen maradt, s ők mit sem sejtve aludtak tovább.
A házaspár a cseléd gúnyáját, poros lópokrócot kapott magára nagy hirtelen, majd kirohantak az istállóba, a csűrbe, hogy felmérjék a károkat.
-Te Gerzson! Eltűnt a hintó, a szán, a szerszámok - sipított asszonya.
-De legalább az állatok épségben a helyükön vannak. - vigasztalta férje.- Bár úgy nézem az etetnivalónk jócskán megcsappant. Mi a csuda történt itt az éjszaka?
Ott álltak az istállóban, reszketve, tátva felejtett szájjal, rongyos gúnyában, tanácstalanul. Ámulatukból komájuk hangos köszönésére tértek magukhoz.
- Jó reggelt kedveskéim! Tán ez már a farsangi jelmezetek? - Hahotázott a rokon, meglapogatván az
asszony kerek hátsófelét.
- Jaj, szörnyűség történt velünk! Nem szégyelled magad, te ezen még kacagsz?
A komának még a lélegzete is elakadt, mikor végighallgatta a történetet, ám nem a sajnálattól. Átvillant az agyán, hogy a közeli tanyán élő cigányjós fiatal siheder korában mivel ijesztgette.
- A Lápi Manó! A Ludvérc! - suttogta halkabban.- Biztos csak az lehetett. Aki mindig éjjel jár, és elszedi a javakat azoktól, akik nem érdemlik ki.
Közben hangoskodva benyitott az istállóba a meglepett szomszédasszony is, aki el akarta dicsekedni, hogy lánya eljegyzésére készülnek, így farsang tájékán, s csak tanácsot akart kérni, hogy melyik a legügyesebb szabó a csodás ruha elkészítéséhez.
- Csitt Mári! Kisebb gondunk is nagyobb annál, mint a ti menyegzőtök.
Mire a délelőtti misére hívó harangszó elhangzott, már tucatnyian ücsörögtek a konyhában, kétségbeesve, a Manó ellen szervezkedve. Hiába törték a fejüket, nem sokra jutottak, csak arra, hogy az éjszakákat virrasztással fogják tölteni.
Harmadik napja alig aludtak, de mindhiába. A tragédia rendszeresen bekövetkezett, hol itt, hol ott. Egy hét múlva már bizony nagy hasznát vette volna e gazdag úri társaság a vastag húsú óriási lapulevélnek, ha éppen nem februárt mutatott volna a naptár, mert lassan nem volt mivel eltakarni pucérságukat.
A Lápi Manó ez idő alatt szinte mindenüktől megfosztotta őket, amiről úgy érezte, megélhetésükhöz nem feltétlenül szükséges. Nem volt elég a bajuk, a kocsmában Nagyotmondó Nándi az örökös riogatásával is fokozta félelmüket. Hermina, a 77 éves cigányasszony pedig jelből ítélve jóslásokba bocsátkozott. Hogy miféle jel volt, tán ő maga sem tudta:
- Higgyétek el! A Ludvérc minden 13. évben meg fogja ismételni tettét, mindaddig, míg a faluban mindenkinek ugyanannyi java nem lesz!
- Na ebből elég! Mától megtiltom, hogy a Ludvérc nevét bárki is kiejtse a száján! Szaladj a paphoz Vendi fiam, mond meg neki, hirdesse ki a vasárnapi misén, hogy az idei bál elmarad! - adta ki a parancsot Gerzson az istállós fiúnak.
A félelem nagyúr! A település lakói hetekre bezárkóztak. Kelemen, a kocsmáros dühöngött elmaradt haszna miatt, míg Hermina boldogan számolgatta kötényzsebében a jóslásokért kapott aprópénzt.
De hova kerültek az eltüntetett értékek? Jó helyre, mert mind a szegények portáin kötöttek ki. Volt is ámulás-bámulás, mikor reggelente az ajtajuk előtt találták e kényes-fényes holmikat! Törték a fejüket, hogy mit is kezdjenek vele. Néhányan magukra öltötték a ruhákat, de kényelmetlenül,
3
bohócnak érezték benne magukat. A bútorokat is megkísérelték betuszkolni apró házaikba, de az vagy nem fért be a keskeny ajtórésen, vagy ha be is fért, igazán hasznát nem tudták venni. Nem oda való volt. Elkótyavetyélni nem akarták, így elhatározták, eladják, vagy elcserélik a legközelebbi vásárban.
Másnap kora reggel minden égből kapott ajándékot szekereikre raktak, és elindultak. Mire a hosszú utat megtették, már nyüzsgött a rátarti-tarka tömeg a vásártéren. Még lepakolni sem volt idejük, mert akadt olyan vevő, aki a kocsi saroglyájába kapaszkodva ragaszkodott egy-egy fotelhoz, cifra lószerszámhoz. Főleg a fényes hintóknak, a drága és kényelmetlen, ám hivalkodó ruháknak volt nagy keletjük.
Manónk egy sátor mögül leskelődött, s életében először hangosan és kajánul kacagott. Kár hogy nem mehetett ki az emberek közé, hisz akkor minden turpisságra fény derült volna.
- Higgyetek csak továbbra is a csodákban! -mosolygott magában, s visszaindult rejtekhelyére, a halastó melletti lápba.
A szegények pedig a drága holmit mind elcserélték vagy eladták, s a kapott pénzen állatokat, hasznos dolgokat vettek. A vásár lacikonyháján degeszre tömték horpadt hasukat finom hurkával, kolbásszal, friss kenyérrel. Mindezt forralt borral leöblítve hazafelé vették az irányt. Otthon a főtérre érve már hangosan énekeltek. A zajra rettegve lestek ki a néhány napja még jómódban élők:
- Miből futotta ezeknek kirándulásra? Nézd Rózám! Süldőt vettek, új lovat, tehenet vezetnek a szekér mögött! Meg az a sok takarmány! Vajon miből?- tépelődött Gerzson.
Ám ahogy az ő meggazdagodására, erre sem jött rá soha senki. Hogy a Lápi-Manó 13 év múlva megismételte e tettét, azt nem tudom, de jó lecke volt, az biztos. Reménykedjünk abban, hogy újra feltűnik valamerre.
Kíváncsiak vagytok a mese folytatására? Türelmesen várjatok kerek egy esztendőt, addigra kitalálom!
Lomhán, és lustán terpeszkedett el e falu, egy olyan sík vidék közepén, ahol a fürge lábú róka is kifulladt, ha a legközelebbi dombtetőről szerette volna napi betevőjét becserkészni. S hogy kik lakták? Bizony sokféle népség. A település közepén, óriási, hivalkodó házaikban a módosabbak, külső részén a szegények éltek. Hogy mitől gazdagodott meg ez a jó néhány család, mindenki számára rejtély volt, csak nekik nem, ám ők mélységesen hallgattak róla.
Ameddig a szem ellát, csak lapos táj, mocsár, láp terült el, világos színű, gyéren termő szántóföldekkel, egy-egy apró halastóval tarkítva. A szél akadálytalanul süvölthetett kedvére. A település széli viskókban élők hiába hadakoztak nyomorúságuk ellen, nem jutottak szebb házakba, nem hordhattak folt nélküli ruhákat, ép talpú cipőt. Próbálkoztak halászattal, favágással, hízójószág nevelésével, búza és kukoricatermesztéssel, ám ennek hasznát mindig ugyanaz a néhány család aratta le Ők bezzeg kedvükre öltözködtek, cicomázták magukat, ékesítették házaikat, pedig látszólag semmit nem tettek jólétükért. Az számított leggazdagabbnak, akinek cifra ruhája, feltűnő ékszere drága bútora, pompás hintaja volt.
Közeledett a farsang, a bálok és vígságok ideje. A nagy kőházak lakói messzi földről, súlyos forintokért, már jó előre megrendelték új báli öltözetüket, mert nem volt ám mindegy, ki miben parádézik. A cifra gúnyákról, az áráról, anyagáról, a híres szabóról, a próbálásokról egy álló évig lehetett beszélni, míg a következő bálon túl nem tett rajtuk valaki.
Egy párás-hideg, fagyos leheletű reggelen Földönfutó Ferkó megpróbált halat fogni a család vasárnapi asztalára. Ott gubbasztott a lék mellett, hátha szerencséje lesz. Az idő meditálásra alkalmas volt, s a csontig hatoló hideg annyira elkeserítette Ferkót, hogy hangosan gondolkodott:
-Úgy sem hallja senki, legfeljebb a száraz sás! Pedig hallotta! Mert a nádasban ott lapított a Lápi Manó, vagy ahogy felénk hívják, a Ludvérc. Oly csendesen élt eddig, hogy emberfia még sosem látta. Szégyellte is volna, mert annyira rút volt. Alacsony termettel, púpos háttal, horgas orral, kidülledt apró szemekkel áldotta meg a természet. Állt Ferkó mögött, és a szíve majd meghasadt. Tudott ugyan róla, hogy élnek az emberek itt az istenháta mögötti településen, de attól, amit saját két nagy fülével hallott, nagyon elkeseredett.
-Valamit tennem kéne!- vakarta meg gyér hajzata alatt kerek koponyáját, s csendben visszahúzódott a nádasba. Ferkónak szerencséje volt, ha ezt a hét keszeget annak lehet nevezni. A halakat tarisznyájába dugta, s elindult haza felé. Mikor a falu közepére ért, sóváran és irigyen lesett be a módosabb gazdák udvarába. Megbámulta tarkán hivalkodó hintókat, a bakon ülő pökhendi hajtót, az egészségtől viruló, fényes szőrű, hosszú lábú paripákat. Tehetetlen dühében nagyot sóhajtott, s lassan elbaktatott hazafelé.
Beesteledett. A településen mindenki, a tehetős és a szegény is álomra szenderült. De nem így a Lápi Manó! Most érezte igazán, hogy cselekednie kell! Úgy is tett. Ott lapított Dazdag Gerzson háza tövében, kilesvén hol talál egy ici-pici rést a falon, ahol be tud osonni.
Meg is lelte, egy hanyagul bezárt ablak képében. A háziak hangos hortyogása minden neszt elnyomott. Manó lábújjhegyen közeledett a gazda hálóhelyisége felé, s lássatok csudát! Fújtatott egy hatalmasat, s a szobában nem maradt semmi, csak az úr az ágyában, és a tarkára hengerelt falak. Egy sarokkal odébb lopakodott, és ugyanezt megismételte. A nagyságos asszony úgy látszik éberebben aludt, mert elkezdett forgolódni, álmában keresve meleg, kacsatollal tömött dunyháját.
2
- Most kell gyorsan elosonnom!- tért észre Manónk, és máris kipréselte magát az ablakrésen.
- Gerzson! Gerzson!- hallotta a házigazda testes nejének vékony hangú visítását . - Ébredj fel! Lehet, hogy csak álmodom... nagy a baj! Gyere, mert mindenünk eltűnt! Úgy fázom, majd megvesz az isten hidege, de egy nyomorult göncöt sem találok, amit magamra húzhatnék!
Nagy nehezen a ház ura is magához tért. Az ámulattól, meg a pucérságtól azonnal lúdbőrös lett.
- Siess, nézzük meg a gyerekeket!
Szerencsére a három csemete szobája érintetlen maradt, s ők mit sem sejtve aludtak tovább.
A házaspár a cseléd gúnyáját, poros lópokrócot kapott magára nagy hirtelen, majd kirohantak az istállóba, a csűrbe, hogy felmérjék a károkat.
-Te Gerzson! Eltűnt a hintó, a szán, a szerszámok - sipított asszonya.
-De legalább az állatok épségben a helyükön vannak. - vigasztalta férje.- Bár úgy nézem az etetnivalónk jócskán megcsappant. Mi a csuda történt itt az éjszaka?
Ott álltak az istállóban, reszketve, tátva felejtett szájjal, rongyos gúnyában, tanácstalanul. Ámulatukból komájuk hangos köszönésére tértek magukhoz.
- Jó reggelt kedveskéim! Tán ez már a farsangi jelmezetek? - Hahotázott a rokon, meglapogatván az
asszony kerek hátsófelét.
- Jaj, szörnyűség történt velünk! Nem szégyelled magad, te ezen még kacagsz?
A komának még a lélegzete is elakadt, mikor végighallgatta a történetet, ám nem a sajnálattól. Átvillant az agyán, hogy a közeli tanyán élő cigányjós fiatal siheder korában mivel ijesztgette.
- A Lápi Manó! A Ludvérc! - suttogta halkabban.- Biztos csak az lehetett. Aki mindig éjjel jár, és elszedi a javakat azoktól, akik nem érdemlik ki.
Közben hangoskodva benyitott az istállóba a meglepett szomszédasszony is, aki el akarta dicsekedni, hogy lánya eljegyzésére készülnek, így farsang tájékán, s csak tanácsot akart kérni, hogy melyik a legügyesebb szabó a csodás ruha elkészítéséhez.
- Csitt Mári! Kisebb gondunk is nagyobb annál, mint a ti menyegzőtök.
Mire a délelőtti misére hívó harangszó elhangzott, már tucatnyian ücsörögtek a konyhában, kétségbeesve, a Manó ellen szervezkedve. Hiába törték a fejüket, nem sokra jutottak, csak arra, hogy az éjszakákat virrasztással fogják tölteni.
Harmadik napja alig aludtak, de mindhiába. A tragédia rendszeresen bekövetkezett, hol itt, hol ott. Egy hét múlva már bizony nagy hasznát vette volna e gazdag úri társaság a vastag húsú óriási lapulevélnek, ha éppen nem februárt mutatott volna a naptár, mert lassan nem volt mivel eltakarni pucérságukat.
A Lápi Manó ez idő alatt szinte mindenüktől megfosztotta őket, amiről úgy érezte, megélhetésükhöz nem feltétlenül szükséges. Nem volt elég a bajuk, a kocsmában Nagyotmondó Nándi az örökös riogatásával is fokozta félelmüket. Hermina, a 77 éves cigányasszony pedig jelből ítélve jóslásokba bocsátkozott. Hogy miféle jel volt, tán ő maga sem tudta:
- Higgyétek el! A Ludvérc minden 13. évben meg fogja ismételni tettét, mindaddig, míg a faluban mindenkinek ugyanannyi java nem lesz!
- Na ebből elég! Mától megtiltom, hogy a Ludvérc nevét bárki is kiejtse a száján! Szaladj a paphoz Vendi fiam, mond meg neki, hirdesse ki a vasárnapi misén, hogy az idei bál elmarad! - adta ki a parancsot Gerzson az istállós fiúnak.
A félelem nagyúr! A település lakói hetekre bezárkóztak. Kelemen, a kocsmáros dühöngött elmaradt haszna miatt, míg Hermina boldogan számolgatta kötényzsebében a jóslásokért kapott aprópénzt.
De hova kerültek az eltüntetett értékek? Jó helyre, mert mind a szegények portáin kötöttek ki. Volt is ámulás-bámulás, mikor reggelente az ajtajuk előtt találták e kényes-fényes holmikat! Törték a fejüket, hogy mit is kezdjenek vele. Néhányan magukra öltötték a ruhákat, de kényelmetlenül,
3
bohócnak érezték benne magukat. A bútorokat is megkísérelték betuszkolni apró házaikba, de az vagy nem fért be a keskeny ajtórésen, vagy ha be is fért, igazán hasznát nem tudták venni. Nem oda való volt. Elkótyavetyélni nem akarták, így elhatározták, eladják, vagy elcserélik a legközelebbi vásárban.
Másnap kora reggel minden égből kapott ajándékot szekereikre raktak, és elindultak. Mire a hosszú utat megtették, már nyüzsgött a rátarti-tarka tömeg a vásártéren. Még lepakolni sem volt idejük, mert akadt olyan vevő, aki a kocsi saroglyájába kapaszkodva ragaszkodott egy-egy fotelhoz, cifra lószerszámhoz. Főleg a fényes hintóknak, a drága és kényelmetlen, ám hivalkodó ruháknak volt nagy keletjük.
Manónk egy sátor mögül leskelődött, s életében először hangosan és kajánul kacagott. Kár hogy nem mehetett ki az emberek közé, hisz akkor minden turpisságra fény derült volna.
- Higgyetek csak továbbra is a csodákban! -mosolygott magában, s visszaindult rejtekhelyére, a halastó melletti lápba.
A szegények pedig a drága holmit mind elcserélték vagy eladták, s a kapott pénzen állatokat, hasznos dolgokat vettek. A vásár lacikonyháján degeszre tömték horpadt hasukat finom hurkával, kolbásszal, friss kenyérrel. Mindezt forralt borral leöblítve hazafelé vették az irányt. Otthon a főtérre érve már hangosan énekeltek. A zajra rettegve lestek ki a néhány napja még jómódban élők:
- Miből futotta ezeknek kirándulásra? Nézd Rózám! Süldőt vettek, új lovat, tehenet vezetnek a szekér mögött! Meg az a sok takarmány! Vajon miből?- tépelődött Gerzson.
Ám ahogy az ő meggazdagodására, erre sem jött rá soha senki. Hogy a Lápi-Manó 13 év múlva megismételte e tettét, azt nem tudom, de jó lecke volt, az biztos. Reménykedjünk abban, hogy újra feltűnik valamerre.
Kíváncsiak vagytok a mese folytatására? Türelmesen várjatok kerek egy esztendőt, addigra kitalálom!