Évszám
2012
Beküldő
Szegő Judit
Mottó: Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani – mindenestül.
Klári éppen a közeli boltból ballagott hazafelé. Ragyogott napfény, tombolt a május. Jól érezte magát. Elégedett volt a sorsával.
Úgy ötven és ötvenöt éves lehetett. Mosolygós, kerekded, szép arcú, aprócska teremtés.
Szerették őt mindenfelé kedves természete miatt.
Tíz éve volt özvegy, de több éve már, egy korbabeli férfivel él együtt. Nem volt ez egy szikrázó kapcsolat, de jól megvoltak. Szerettek kirándulni, olvasni, jókat főzni. Sok közös volt bennük.
Kedves kis házban lakott, még első férjével építették sok-sok éve. A kertben szépséges virágok, a diófa alatt hintaágy. Klári nagy kedvence. Itt olvasott, olykor szundikált, amíg Endre dolgozott. A férfi gyakran járt külföldre. Ő addig kertészkedett, csinosítgatta a házat.
- Jól el vagyunk mi ketten - szokta mondogatni- Endre udvarias, és talán szeret is engem.
Ez a „talán” kezdettől ott bujkált a gondolati között, de nem engedte felszínre törni.
- Nem vagyunk fiatalok, csak kitartunk már egymás mellett, amíg élünk…
Éppen a kulcsot fordította el a zárban, amikor hallotta, hogy cseng a telefon.
- Biztosan Endre az! - gondolta és úgy érezte, hogy még vidámabban süt a nap az égen.
- Tessék, Novák Edit…
- Editkém Endre vagyok! Csak fel akartalak hívni, hogy csúszott a munka, így csak a jövő hét elején megyek haza! Ne aggód kedves!
Edit lezsibbadt. Érezte, hogy valami nem stimmel.
- Hogyhogy csúszott a munka? –kérdezte vissza
- Hogyhogy, hogyhogy… Csúszott és kész! Mit nem lehet ezen érteni? – a férfi hangja egyszerre arrogánssá vált.
Edit egy halk kattanással letette a telefont, és csak állt megkövülten. Ebben a pillanatban más megvilágításba került a sok utazás, az utóbbi időben szinte teljesen elmaradt szerelmes ölelés…
Újra csengett a telefon. Hangosan, követelőzően.
Az asszony gépiesen nyúlt felé:
- Tessék….mondjad Endre!
- Nekem ne csapkodd le a telefont! –üvöltötte a férfi - Elegem van az örökös hisztériádból! Elegem van belőled….Tudod mit, ne is várj…nem jövök többé. Gábort elküldöm a cuccaimért. Szia!
A költözés gyorsan lezajlott, hiszen Endrének csak a ruhái voltak nála. Gábor, az öccse feszengve teljesítette a rárótt feladatot, hiszen szerette Editet. Szerette a jóságáért, emberségéért, kedvességéért.
Nem értette bátyját, bár az új nő valóban nagyon csinos volt, és főleg fiatal.
Senki sem vette észre Edit bánatát. Igaz keveset beszélt, de akkor mindig megpróbált mosolyogni.
Fia, Kazimir is, csak egy év múlva tudta meg, hogy anyja egyedül maradt. Hívta magukhoz, bár tudta, hogy felesége nem szereti anyját. Nem volt rá oka, de az első perctől ki nem állhatta. Az asszony megpróbált közel kerülni hozzá, anyagilag is segítette a fiatalokat, de kettőjük kapcsolata nem javult.
Edit tudta ezt, de mégis úgy érezte, hogy most el kell mennie hozzájuk, mert megőrül egyedül. Szerette volna már látni két kis unokáját, akiket szinte alig ismert. Karácsonykor is csak a két képeslap kerülte egymást.
Úgy érezte, hogy még Mária „citrombaharapott” arca is jobb ennél az örökös csendnél. Csak kibírják együtt azt a pár napot, és legalább addig is láthatja a kicsiket.
A csengő riasztotta fel gondolataiból. A kapuban Jolika állt, egyetlen, ifjúkori barátnője.
Nagyon megörült neki, szinte futva sietett elé.
- Jolikám! Drága Jolikám! De jó, hogy eljöttél. Ugye sokáig maradsz, ugye…
- Editem, nem hagynál engem is szóhoz jutni? –nevetett a barátnő.
- Egye fene…beszélj! – kuncogott Edit.
Egymás derekát átölelve mentek a ház felé, mint egykor kamaszlányként.
- Viszlek ám magammal Editem! Tulajdonképpen ezért is jöttem! Kaptam beutalót egy hétre a Mátrába. Két főre szól. Azonnal rád gondoltam. Teljes ellátás, nekünk csak beszélgetnünk kell, meg sétálni…Ugye jól hangzik?
Edit arca szinte átszellemült a váratlan örömtől. Ez az! Ez kell neki! Utána meg még elmegy Kaziékhoz 2-3 napra….
A Mátra csodálatos volt májusi pompájában. Rótták az erdei ösvényeket, megmászták többször is a sástói kilátót, meghódították a Kékes-tetőt, mondván, hogy így legalább ledolgozzák a sok finom ételt, nehogy a hátsó fertályuk jelentősen megnövekedjék.
- Így is eléggé méretes … - paskolták meg egymáséit vidáman.
Rengeteget nevettek, néha sírtak is. Tökéletes egy hét volt.
Az utolsó előtti napon sétájuk során egy aprócska kiskutyát találtak. Nem lehetett több 8 hetesnél.
- Ó, milyen aranyos! – simogatta Edit, - Még sohasem volt kiskutyám.
- Vidd haza! Úgyis egyedül vagy – tanácsolta Joli.
- De megyek még két napra Kaziékhoz! Addig mit csináljak vele?- tanácstalanul nézte a karjában békésen alvó aprócska állatot.
- Én vigyáznék rá, de dolgozom, nem lehet egész nap egyedül hagyni! Meg aztán, nem éppen a szomszédban lakom…
Ebben egyet is értettek.
- Mária úgy is utál, most legalább lesz rá oka. Elviszem magammal. –mondta meglepő határozottsággal Edit.
Joli csóválta a fejét, de jobb megoldás neki sem jutott az eszébe. Végül is történhetnek csodák…
Elérkezett a búcsú napja. Edit lelkét mélységes szorongás járta át. Szorította magához a kis állatot, és szinte reszketett. Joli átölelte őket, és legszívesebben lelke minden nyugalmát barátnőjének adta volna.
A két busz szinte egyszerre indult két irányba. Egyszerre buggyantak ki a könnyek, és egyszerre kerültek elő a papír zsebkendők a táskákból. Tudták, egyhamar nem találkoznak újra.
Morzsi kutya - mert ezt a nevet kapta Edittől - kiválóan viselkedett a buszon. Csendesen lapult végig a nagy szatyorban. Senki sem vette észre.
Bezzeg Mária azonnal kiszúrta a táskából kandikáló apró nózit.
- Na, ezt most ugye nem gondolod komolyan! Ide kutyát hozni! –förmedt anyósára. Fancsali arca, ha lehet még jobban eltorzult a gyűlölettől, és az undortól.
- Ne haragudj drága Máriám, de találtam, és meg akarom tartani. Tudod, olyan egyedül vagyok mostanában. Csak megnézlek benneteket, és már megyünk is!
Mária szó nélkül bement a konyhába, magára hagyva a megszeppent asszonyt. Szerencsére Kazi éppen akkor érkezett haza!
- Anyukám! Drága édesanyám, de jó, hogy látjuk! – és mint kisfiú korában szinte a nyakába ugrott.
Edit szorította nagydarab gyermekét, legszívesebben el sem engedte volna soha többé.
- Kazi! Kijönnél egy pillanatra! –sziszegett be Mária
A két kicsi örömmel bújt a Nagyihoz, játszottak a kapott kis ajándék plüss állatkákkal, de a legnagyobb sikert a kiskutya aratta. Dédelgették, simogatták.
A vidám hangulatot újfent Mária megjelenése oszlatta szét.
- Azonnal menjetek kezet mosni! Ez a kutya mindenféle fertőzést okoz! Micsoda ötlet, micsoda ötlet…- morogta, és kiment a szobából, jelezvén, hogy még egy helyiségben sem hajlandó tartózkodni anyósával.
Kazi belépett. Átölelte anyját, és nem szólt semmit. Edit látta fia kétségbeesését.
- Kisfiam! Elmegyek! Vágyom már haza! Hozd be a kicsiket, hagy öleljem meg őket, aztán a következő busszal elmegyek.
Kazi hallgatott, majd odabújt anyjához. Az asszony érezte, hogy egy csepp könny hull a kezére. Szinte égették a cseppek, érezte fia tehetetlenségét, rossz házasságának minden bánatát. Úgy gondolta, ha segíteni nem tud, akkor egy kutya miatt, legalább ne ártson.
Megsimogatta az őszülni kezdő fejet, az előszobában megölelte a kicsiket, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
A buszpályaudvar zaját meg sem hallotta, nem érezte az éhséget, pedig szinte egész nap nem evett. Morzsi azonban nyüszíteni kezdett.
- Ó, te kis szegény! Hát még a végén éhen halsz itt nekem!
Vett egy rántott húsos szendvicset, majd adott a kis állatnak, a magával hozott apró edényben inni.
Morzsi ezután már elégedetten gömbölyödött össze a szatyorban.
Az út két órás út során nézte az elfutó fákat, dombokat, érezte a virágzó bodza tömény illatát. Keze olykor beletúrt a szatyorba, és lágyan simogatta a kiskutya fejét.
Megérkeztek, és a csomagja most sokkal nehezebbnek tűnt, mint, amikor elindult. Benne volt saját magányossága, és imádott fia minden bánata is.
A kiskutya vígan ugrándozott az új póráz végén. Időnként aprókat csaholt. Mindenki megcsodálta őket.
- Editkém, de szép kiskutyája van! Hogy vannak a gyerekek? – záporozott innen is, onnan is a kérdés. Ő udvariasan válaszolt, de a szokásos mosoly most elmaradt.
A kulcs csörrent a zárban, megcsapta őket a lakás áporodott hidege. Morzsi izgatott farkcsóválással szemrevételezte új otthonát.
Edit ablakot nyitott, a csipkefüggöny lebegett a langyos szélben.
A konyhában kávét tett fel magának. A vitrinből elővette az ünnepi kávéskészlet egy darabját.
A szekrény belsejében megtalálta Endre nyugtatóját. Kezébe vette, forgatta….
Leült a konyhaasztalhoz, teletöltötte a kis herendi csészét, és kortyolt a kávéból.
Keze ráizzadt a gyógyszer dobozára. Kinyitotta, és a markába szórta az üvegcse tartalmát.
Nyúlt a kávé felé, amikor a kiskutya két lábra állt, és nyüszítve könyörögte az ölébe magát.
Mintegy mély, nehéz álomból ébredve, irtózattal nézett a kezében olvadozó pirulákra. Felugrott, és az egészet a WC-be dobta. Felkapta a kis állatot, nagy puszit cuppantott az orrára.
- Látod Morzsi, milyen bolondságot akartam én csinálni? Hiszen nekem még feladatom van ezen a világon…és, ha más nem, hát téged fel kell nevelni!
A kiskutya lelkesen vakkantott.
Edit úgy nevetett, ahogyan már régen nem tette.
Az ablakon beáradó az akác illata körülölelte őket.
Klári éppen a közeli boltból ballagott hazafelé. Ragyogott napfény, tombolt a május. Jól érezte magát. Elégedett volt a sorsával.
Úgy ötven és ötvenöt éves lehetett. Mosolygós, kerekded, szép arcú, aprócska teremtés.
Szerették őt mindenfelé kedves természete miatt.
Tíz éve volt özvegy, de több éve már, egy korbabeli férfivel él együtt. Nem volt ez egy szikrázó kapcsolat, de jól megvoltak. Szerettek kirándulni, olvasni, jókat főzni. Sok közös volt bennük.
Kedves kis házban lakott, még első férjével építették sok-sok éve. A kertben szépséges virágok, a diófa alatt hintaágy. Klári nagy kedvence. Itt olvasott, olykor szundikált, amíg Endre dolgozott. A férfi gyakran járt külföldre. Ő addig kertészkedett, csinosítgatta a házat.
- Jól el vagyunk mi ketten - szokta mondogatni- Endre udvarias, és talán szeret is engem.
Ez a „talán” kezdettől ott bujkált a gondolati között, de nem engedte felszínre törni.
- Nem vagyunk fiatalok, csak kitartunk már egymás mellett, amíg élünk…
Éppen a kulcsot fordította el a zárban, amikor hallotta, hogy cseng a telefon.
- Biztosan Endre az! - gondolta és úgy érezte, hogy még vidámabban süt a nap az égen.
- Tessék, Novák Edit…
- Editkém Endre vagyok! Csak fel akartalak hívni, hogy csúszott a munka, így csak a jövő hét elején megyek haza! Ne aggód kedves!
Edit lezsibbadt. Érezte, hogy valami nem stimmel.
- Hogyhogy csúszott a munka? –kérdezte vissza
- Hogyhogy, hogyhogy… Csúszott és kész! Mit nem lehet ezen érteni? – a férfi hangja egyszerre arrogánssá vált.
Edit egy halk kattanással letette a telefont, és csak állt megkövülten. Ebben a pillanatban más megvilágításba került a sok utazás, az utóbbi időben szinte teljesen elmaradt szerelmes ölelés…
Újra csengett a telefon. Hangosan, követelőzően.
Az asszony gépiesen nyúlt felé:
- Tessék….mondjad Endre!
- Nekem ne csapkodd le a telefont! –üvöltötte a férfi - Elegem van az örökös hisztériádból! Elegem van belőled….Tudod mit, ne is várj…nem jövök többé. Gábort elküldöm a cuccaimért. Szia!
A költözés gyorsan lezajlott, hiszen Endrének csak a ruhái voltak nála. Gábor, az öccse feszengve teljesítette a rárótt feladatot, hiszen szerette Editet. Szerette a jóságáért, emberségéért, kedvességéért.
Nem értette bátyját, bár az új nő valóban nagyon csinos volt, és főleg fiatal.
Senki sem vette észre Edit bánatát. Igaz keveset beszélt, de akkor mindig megpróbált mosolyogni.
Fia, Kazimir is, csak egy év múlva tudta meg, hogy anyja egyedül maradt. Hívta magukhoz, bár tudta, hogy felesége nem szereti anyját. Nem volt rá oka, de az első perctől ki nem állhatta. Az asszony megpróbált közel kerülni hozzá, anyagilag is segítette a fiatalokat, de kettőjük kapcsolata nem javult.
Edit tudta ezt, de mégis úgy érezte, hogy most el kell mennie hozzájuk, mert megőrül egyedül. Szerette volna már látni két kis unokáját, akiket szinte alig ismert. Karácsonykor is csak a két képeslap kerülte egymást.
Úgy érezte, hogy még Mária „citrombaharapott” arca is jobb ennél az örökös csendnél. Csak kibírják együtt azt a pár napot, és legalább addig is láthatja a kicsiket.
A csengő riasztotta fel gondolataiból. A kapuban Jolika állt, egyetlen, ifjúkori barátnője.
Nagyon megörült neki, szinte futva sietett elé.
- Jolikám! Drága Jolikám! De jó, hogy eljöttél. Ugye sokáig maradsz, ugye…
- Editem, nem hagynál engem is szóhoz jutni? –nevetett a barátnő.
- Egye fene…beszélj! – kuncogott Edit.
Egymás derekát átölelve mentek a ház felé, mint egykor kamaszlányként.
- Viszlek ám magammal Editem! Tulajdonképpen ezért is jöttem! Kaptam beutalót egy hétre a Mátrába. Két főre szól. Azonnal rád gondoltam. Teljes ellátás, nekünk csak beszélgetnünk kell, meg sétálni…Ugye jól hangzik?
Edit arca szinte átszellemült a váratlan örömtől. Ez az! Ez kell neki! Utána meg még elmegy Kaziékhoz 2-3 napra….
A Mátra csodálatos volt májusi pompájában. Rótták az erdei ösvényeket, megmászták többször is a sástói kilátót, meghódították a Kékes-tetőt, mondván, hogy így legalább ledolgozzák a sok finom ételt, nehogy a hátsó fertályuk jelentősen megnövekedjék.
- Így is eléggé méretes … - paskolták meg egymáséit vidáman.
Rengeteget nevettek, néha sírtak is. Tökéletes egy hét volt.
Az utolsó előtti napon sétájuk során egy aprócska kiskutyát találtak. Nem lehetett több 8 hetesnél.
- Ó, milyen aranyos! – simogatta Edit, - Még sohasem volt kiskutyám.
- Vidd haza! Úgyis egyedül vagy – tanácsolta Joli.
- De megyek még két napra Kaziékhoz! Addig mit csináljak vele?- tanácstalanul nézte a karjában békésen alvó aprócska állatot.
- Én vigyáznék rá, de dolgozom, nem lehet egész nap egyedül hagyni! Meg aztán, nem éppen a szomszédban lakom…
Ebben egyet is értettek.
- Mária úgy is utál, most legalább lesz rá oka. Elviszem magammal. –mondta meglepő határozottsággal Edit.
Joli csóválta a fejét, de jobb megoldás neki sem jutott az eszébe. Végül is történhetnek csodák…
Elérkezett a búcsú napja. Edit lelkét mélységes szorongás járta át. Szorította magához a kis állatot, és szinte reszketett. Joli átölelte őket, és legszívesebben lelke minden nyugalmát barátnőjének adta volna.
A két busz szinte egyszerre indult két irányba. Egyszerre buggyantak ki a könnyek, és egyszerre kerültek elő a papír zsebkendők a táskákból. Tudták, egyhamar nem találkoznak újra.
Morzsi kutya - mert ezt a nevet kapta Edittől - kiválóan viselkedett a buszon. Csendesen lapult végig a nagy szatyorban. Senki sem vette észre.
Bezzeg Mária azonnal kiszúrta a táskából kandikáló apró nózit.
- Na, ezt most ugye nem gondolod komolyan! Ide kutyát hozni! –förmedt anyósára. Fancsali arca, ha lehet még jobban eltorzult a gyűlölettől, és az undortól.
- Ne haragudj drága Máriám, de találtam, és meg akarom tartani. Tudod, olyan egyedül vagyok mostanában. Csak megnézlek benneteket, és már megyünk is!
Mária szó nélkül bement a konyhába, magára hagyva a megszeppent asszonyt. Szerencsére Kazi éppen akkor érkezett haza!
- Anyukám! Drága édesanyám, de jó, hogy látjuk! – és mint kisfiú korában szinte a nyakába ugrott.
Edit szorította nagydarab gyermekét, legszívesebben el sem engedte volna soha többé.
- Kazi! Kijönnél egy pillanatra! –sziszegett be Mária
A két kicsi örömmel bújt a Nagyihoz, játszottak a kapott kis ajándék plüss állatkákkal, de a legnagyobb sikert a kiskutya aratta. Dédelgették, simogatták.
A vidám hangulatot újfent Mária megjelenése oszlatta szét.
- Azonnal menjetek kezet mosni! Ez a kutya mindenféle fertőzést okoz! Micsoda ötlet, micsoda ötlet…- morogta, és kiment a szobából, jelezvén, hogy még egy helyiségben sem hajlandó tartózkodni anyósával.
Kazi belépett. Átölelte anyját, és nem szólt semmit. Edit látta fia kétségbeesését.
- Kisfiam! Elmegyek! Vágyom már haza! Hozd be a kicsiket, hagy öleljem meg őket, aztán a következő busszal elmegyek.
Kazi hallgatott, majd odabújt anyjához. Az asszony érezte, hogy egy csepp könny hull a kezére. Szinte égették a cseppek, érezte fia tehetetlenségét, rossz házasságának minden bánatát. Úgy gondolta, ha segíteni nem tud, akkor egy kutya miatt, legalább ne ártson.
Megsimogatta az őszülni kezdő fejet, az előszobában megölelte a kicsiket, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
A buszpályaudvar zaját meg sem hallotta, nem érezte az éhséget, pedig szinte egész nap nem evett. Morzsi azonban nyüszíteni kezdett.
- Ó, te kis szegény! Hát még a végén éhen halsz itt nekem!
Vett egy rántott húsos szendvicset, majd adott a kis állatnak, a magával hozott apró edényben inni.
Morzsi ezután már elégedetten gömbölyödött össze a szatyorban.
Az út két órás út során nézte az elfutó fákat, dombokat, érezte a virágzó bodza tömény illatát. Keze olykor beletúrt a szatyorba, és lágyan simogatta a kiskutya fejét.
Megérkeztek, és a csomagja most sokkal nehezebbnek tűnt, mint, amikor elindult. Benne volt saját magányossága, és imádott fia minden bánata is.
A kiskutya vígan ugrándozott az új póráz végén. Időnként aprókat csaholt. Mindenki megcsodálta őket.
- Editkém, de szép kiskutyája van! Hogy vannak a gyerekek? – záporozott innen is, onnan is a kérdés. Ő udvariasan válaszolt, de a szokásos mosoly most elmaradt.
A kulcs csörrent a zárban, megcsapta őket a lakás áporodott hidege. Morzsi izgatott farkcsóválással szemrevételezte új otthonát.
Edit ablakot nyitott, a csipkefüggöny lebegett a langyos szélben.
A konyhában kávét tett fel magának. A vitrinből elővette az ünnepi kávéskészlet egy darabját.
A szekrény belsejében megtalálta Endre nyugtatóját. Kezébe vette, forgatta….
Leült a konyhaasztalhoz, teletöltötte a kis herendi csészét, és kortyolt a kávéból.
Keze ráizzadt a gyógyszer dobozára. Kinyitotta, és a markába szórta az üvegcse tartalmát.
Nyúlt a kávé felé, amikor a kiskutya két lábra állt, és nyüszítve könyörögte az ölébe magát.
Mintegy mély, nehéz álomból ébredve, irtózattal nézett a kezében olvadozó pirulákra. Felugrott, és az egészet a WC-be dobta. Felkapta a kis állatot, nagy puszit cuppantott az orrára.
- Látod Morzsi, milyen bolondságot akartam én csinálni? Hiszen nekem még feladatom van ezen a világon…és, ha más nem, hát téged fel kell nevelni!
A kiskutya lelkesen vakkantott.
Edit úgy nevetett, ahogyan már régen nem tette.
Az ablakon beáradó az akác illata körülölelte őket.