Május meséje

Évszám
2010

A varázslatos Kedves Erdő mélyén élt az erdei tündér, akit Széliának hívtak. Tengerkék szemei oly bűvölőn sugároztak, hogy menten elvarázsolta azt, akire csak ránézett. Sűrű, aranyszőke hajzata lágy tincsekben omlott vállára, hátára, súlyos fürtjei a földet söpörték. Amerre járt, s amerre csak hajával végigsodorta az erdők, rétek talaját, a föld kisarjadt, s szebbnél szebb virágok bomoltak léptei nyomán. Így születtek az erdőn, mezőn a kakukkfüvek, türkiz enciánok, pipacsok, százszorszépek és a rejtélyes kikericsek. Boldog és vidám lett minden teremtett lény, aki csak meglátta őt. Kedvese lett az égi királyfi, a nagy bölcsességű Esztár, s gyakran otthagyta égi trónusát, hogy vele a tündérréteken enyelegjen. Minden alkonyon leszállt hozzá a fényes arcú királyfi, s napnyugtától napkeltéig pihent Szélia karjaiban. Ám egy este Szélia hiába várta égi kedvesét. Várta, várogatta a szépséges tündérlány, hűségesen vigyázkodta az eget, nézte, bűvölte Esztárnak ragyogó csillagát az égen. Várta egy éjjel, várta két éjjel, s ki tudja, hány éjen át, de bizony hiába pillogott bűvölő szemeivel, hiába dalolta legédesebb nótáját, hiába tárta felé esdeklőn karjait, szíve királya nem tért meg hozzá. Tán egy másik tündér kacagása csábította el, avagy a bölcsesség szeretete, vagy valami sürgős királyi teendő vonta el kedvesétől? Szegény lány nem tudhatta. Ám az elfeledettség, a magány, a szomorúság lassanként felemésztették szép Tündér Szélia erejét, kedvét. Bűvös kék szemei elfátyolozódtak, arca megsápadt, teste-lelke sorvadt. Egyre ritkábban sétált a Kedves Erdőn, tündér lábacskái már nem jártak víg táncot a mezőkön. Ritkultak a virágok, már nem termett százával a magakellető kakasmandikó, alig illatoztak a rózsás ciklámenek, megfogyatkoztak a kosborok, s szinte eltűnt a tündérek lábbelije, a boldogasszony papucsa az erdőből.

- Bizony jobb lenne nekem magamnak is eltűnnöm innen, mintsem elfeledettségben élnem - gondolta Szélia, s leballagott a Kedves Erdő forrásához, hogy vizében arcát megmossa. Itt, a Kedves Erdő kellős közepén eredt egymás mellett két forrás, belőle indult két patakocska. Jobbról az élet, balról a halál vize folyt. A kecses és szelíd Tündér Ilona volt a források őrzője; csak akinek ő elárulta, az tudhatta meg, melyik forrás melyik vizet bugyogja. Tündér Ilona azonban valahol messze járhatott, Szélia sehol sem találta. Lekuporodott hát, s belenézett a vízbe. Az visszatükrözte kedves, szomorú arcát, s ahogy magát megpillantotta benne, nem tudta tovább türtőztetni a bánatot, sírva fakadt. Hullt, egyre sűrűbben hullt a könnye a források vizébe; már nem is cseppenként, hanem patakban folyt szeméből a sós víz. Ahogy a patak fölé hajolt, aranyos haja is a vízbe hullt, s lassanként elkeveredett annak habjával. A szálak nyomán partján kinőttek a sárga mocsári íriszek, a vízben pedig a hószín tündérliliomok. A sok sírástól lassan Szélia egész lénye megkönnyült, elfolyósodott, lágy vízzé folyt, mígnem a patakpartról egészen eltűnt, s vízben lebegő tükörképpé vált. Mert Tündér Ilona patakjai mindenki leghőbb vágyát teljesítik. Szélia semmivé vált a szerelemben, immár csak tükörképében létezett. Onnan, a patak mélyéről nézett fel bűvölő kék szemeivel az égre, s várta, egyre várta hűtlen kedvesét. Dús hajába ezüstös kárászok, aranypikkelyű naphalak fészkelték be magukat. Karjára, derekára moszatok, hínárok fonódtak, lábujjai között vízicsigák, kérészek tanyáztak. S a sok bánatkönnytől, mely lényéből folyt, a két forrás vize egészen összemosódott. Sűrű mocsár, csalóka ingovány lett ott; tán még maga Tündér Ilona sem tudta volna elválasztani eztán az élet vizét a halál vizétől. De mert Szélia szép hangja a mocsárból is felhallatszott, ahogy vágyón hívta kedvesét, s bűvös pillái a víz alól is csábítottak, sok-sok ifjú lelte érte halálát a mocsárban. S ez így lett volna tán az idők végezetéig, ha egy különös tehetségű lény nem jár arra. Nem volt ez más, mint Kheirón, a kentaur. Köztudott, hogy a kentaurok félig ló, félig embertestű lények. Többnyire vadak és rakoncátlanok, ostobák, hőzöngők és kötekedők. De Kheión kitűnt a többiek közül, mert bár erős volt és harcias, lelke tiszta volt és jó, s épp ezért kivételes gyógyító erővel bírt. Leginkább, pedig muzsikával tudott gyógyítani. S mert tehetségét nem akarta csak magának megtartani, tanítványokat is fogadott. Ámde valószínűleg nem jól válogathatta meg a diákjait, mert az egyik rakoncátlan, afölötti mérgében, hogy tehetségben nem érheti utol mesterét, hozzávágta Kheirónhoz hangszerét. Az pedig, úgy megsebezte őt, hogy a lábából vér folyt, s sehogy sem akart a vérzés elállni. Ezért kereste hát fel Kheirón Tündér Ilona patakjait. Kereste volna, ha az mocsárrá nem lett volna, mélyén a bűvölő Tündér Széliával. Ám ahogy a nagytehetségű kentaur vérző lábával a mocsárba lépett, különös dolog történt: vére elkeveredvén Szélia könnyeivel, a tündérlány vízzé, tükörképpé vált teste ismét hús-vér alakot öltött. Kezeivel a kentaur borzas farkába kapaszkodott, lerázta magáról a fojtogató hínárt, s lassan kiemelkedett a vízből. Kheirón pedig gyengéden a hátára ültette az éledő lányt. Jólesett annak az ülés a nagy, meleg állattesten, jó volt hozzásimulnia a kentaurhoz, kinek járása lágyan ringatta a tündérlányt. Így mentek ki a mocsárból, s ahogy a kentaur gyógyíthatatlan sebének vére leszivárgott az erdő földjébe, s Szélia haját azon végighúzta, nem virágok, hanem szép színes mesegombák nőttek legott. Valahányszor megéheztek, ezekből a gombákból eszegettek ketten. S valahány gombát leszedtek, s megettek, Szélia nyelvén annyi mese eredt, s Kheirón lantján úgyannyi dal fakadt ezentúl.