Évszám
2011
Beküldő
nadir
Élt egyszer egy kisasszonka, egy nagy uradalom kellős közepén. Kényeske volt, meg nyafka, és mivel jószerivel dolga sem akadt, azzal múlatta napjait, hogy a szolgálóknak adott munkát. Hol azt találta ki szöszke fejecskéjével, hogy frissen fejt tehéntejben fürösztené fürtjeit, hol azt, hogy a lovászlegények a vállukon vigyék, nehogy sár érje a lábát, hol pediglen azt, hogy azonnalst szerezzenek neki mindenféle cicomát. A szolgálók kezdték unni, hogy mindig olyan foglalatosságot ad nekik, amit se meg nem fizettek, se nem a dolguk. Pedig hát az lett volna nekik bőven! Ha dologidőben a kisasszonka kedve szerintit végezték, akkor biz' a munkájuk az éjszakáig nyúlott, mint a rétestészta.
Történt egyszer, hogy a gazdaúr fölfogadott egy kondást, aki hírét vette a kisasszonka csúf viselkedésének és elhatározta, hogy megleckézteti. Minden nap fütyörészve hajtotta ki a jószágot, a kisasszonka ablaka alatt pedig elővette a furuláját is, hogy biztos legyen abban, hogy egyszer csak megelégeli a hajnali vigalmat! Úgy is lett. A kisasszonka egy nyári reggelen, amikor a kondáslegény fütyörészése és furulyázása a fülébe költözött, és nem volt elég az sem, hogy a dunnáját a fejére húzta, kiugrott az ágyából és az ablakából lekiabált a legénynek: - Hallja-e kend, fogja már be a furulyája likait, mert megmondom apámuramnak, aztán lesz nemulass! - A legény, nem volt rest alaposan szemügyre venni közben a kisasszonyt, aki meg kell hagyni, takaros fehérnép, épp ízlése szerint való volt. Illendőn levette a kalapját és visszaszólt: - Nem úgy, kisasszonyka! Gazduram engem azért fogadott fel bérbe, hogy jó legyen a szaporulat! Már pedig a vidám kocáknak kétszer annyi malackájuk lesz, mint a szomorúaknak! - mondta, -és biccentve továbbment, a kisasszonka legnagyobb ámulatára. Másnap megint megtörtént a dolog, és a kisasszonka most már azt kiabálta le neki: - Elég gazdagok vagyunk, nem kell nekünk ennél több malac! - mire a legény visszakiáltott:- Nem úgy kisasszonka! A vidám malackák bőréből lesz a legszebb topánka, hát kigyelmed ezt nem tudja? - és továbbállt. A kiasszonka gondolatai egész nap a kondáslegény körül forogtak, kérdezte a cselédet,meg a szakácsnét, de még a magtárost is, hogy nem tudja-e megmondani, hogyan készül a legszebb topánka. Mindenhol ugyanaz a felelet várta, mintha csak összebeszéltek volna: - Ó kisasszonka, annak egyedül a kondáslegény a tudója! - A kiasszonyka hiába volt elégedetlen a válaszokkal, nem tudott meg többet, sem hízelgéssel, sem csengő pengőkkel, sem pedig fenyegetéssel. Alig várta, hogy beestéledjen, majd újra hajnalodjon. A kondáslegény még ki sem hajtotta a disznókat, ő már ott virított az ablakban: - Aztán nagyokos, megmondja-e nékem, hogyan készül az a topán? - kiabált le hetykén, és egészen belepirult az izgalomba. - Meg nem mondom azt kisasszonka, az az egyetlen tudásom e nagy kerek világon! De ha nagyon ragaszkodik hozzá, és mert az apjaura tisztességesen bánik velem, elgyühet és megnézheti. A nap végére tudni fogja azt is! - mondta huncutul. A kisasszonka gyorsan magára kapkodta a ruháit, és még a haját se igazította meg, úgy futott le a kondáslegényhez. - Gazdag jutalmad lesz, ha megmutatod azt a világhíres topánkát, amit malacbőrből készítesz! - hízelkedett, mire a legény ekként felelt: - Ígérem kisasszonyka, mire hazajön kegyelmed, mindent tudni fog a malacbőr topánkákról! - és hamiskásan mosolygott.
Így esett hát, hogy a kondáslegény magával vitte a kisasszonyt, aki az első dagonyánál sírva fakadt: - Kondáslegény, de hiszen ha én ebbe belelépek, rögtiben elsüllyedek és halálnak halálával halok! - Nem úgy, - mondta a legény - kegyelmedek le kell venni a cipellőjét, felhúzni a szoknyáját és átal kell futni a sáron! Ebből fogja megtudni mitől olyan finom a malac bőre! - A kisasszonka szeme felcsillant, lekapta a cipőcskéjét, nyakába kapta a szoknyáját, aminek a kondáslegény felettébb örvendett,-majd könnyű léptekkel átfutott a dagonyán. - No, mit érez kisasszonyka? - kérdezte tőle a kondás, mikozben amaz a sárt próbálta levakarni a lábáról, de még az orra hegyéről is. - Finomnak finom,-mondta,-de csúszik és ragacsos! - No, már tudja, miért olyan finom a malacbőr! - mondta, és tovább indultak. Mentek, mendegéltek, mígnem egy sebes sodrású patakig nem jutottak. Kondáslegény, de hiszen ha én ebbe belelépek, rögtiben elkap a víz és halálnak halálával halok! - Nem úgy, - mondta a legény - kegyelmedek meg kell merítkeznie velem együtt, majd én jó szorosan fogom a derekát, hogy ne vigye el az ár! Ebből fogja megtudni mitől olyan tiszta a malac bőre! - A kisasszony kénytelen-kelletlen hallgatott a kondásra. Az gatyára vetkezett, aztán jól megmarkolta a kisasszony derekát, bevezette a víz közepébe, oda ahol már elég mély volt ahhoz, hogy a kebleit is ellepje, majd óvatosan átvezette a túlparta. A kisasszony didergett hidegébe, mire a kondáslegény így szólt: - No látja kegyelmed, milyen tiszta lett a bőre, csakúgy mint a malacoké! Aztán megsajnálta, és odaadta neki a gyolcsingét, meg a subáját, mert azt nem vette volna a lelkére, ha a kisasszony belehal a leckébe. Így ment ez egészen délig, amikor a legény így szólt: No kisasszonyka, most megtudja, hogy mitől olyan fényes a bőr! - azzal elővett egy darab szalonnát és némi vereshagymát, és odanyújtotta a finnyás fehérnépnek. A kondás jóízűket falatozott, amíg mellette a kisasszony a szalonnabőrt rágicsálta hófehér fogacskáival. Amikor befejezték, a kondás megszólalt: - Látja kiasszonyka, az emberbőr ettől fénylik, de a malacé, az bizony mástól! - és egy tisztásra mutatott. - Ott van az, amitől fényesedik! Csak el kell őket hajtani addig!- A konda engedelmesen követte a kondást, de néha egy-egy süldő nagyot bökött a kisasszony hátulsó fertályán, ha úgy vélte, az ízesebb falat lehet, mint az, ami várja. - Itt lennénk,- mondta és fölemelt egy makkot- ez az a királyi csemege, amitől a malacbőr topánok világszépek lesznek. De a titkot őrizze ám jól, mert ha kikotyogja, akkor én tapasztom be a kisasszony száját! - A kisasszony csak bámulta, ahogy az éhes disznók ropogtatva falni kezdték a makkot, nagyokat röfögve közben. Eltelt egy óra, kettő, meg talán még több is, amikor a kisasszonyka csípőre tett kézzel szólt a kondáshoz: - A bolondját járatja velem! Nincs is itt topánka, nem is csinál semmit! Ha hazaérünk bepanaszolom apámuramnak és úgy hajítja ki magát, hogy lába se éri a földet! Méghogy topánka! - és dohogva arrébb állt. A kanászlegény rámorrantott: - Nem úgy, kisasszonyka! A jóllakott malacka bőrét lehet csak használni, de csakis úgy, hogy előtte meg kell szellőztetni! - A kisasszonyka kérdően nézett a legényre. - Látja kegyelmed azt a nagy dombot? Amögött van az uradalmunk. Bizony a malackáknak addig kell futniuk, hogy szellőzzenek, és épp a kapu előtt kell elkapni azt az egyet, amiből az esthajnal csillag alatt a hírneves topánka készül! - A kiasszony, mivel már úgyis unta az egész napos járást, fölkerekedett, és a vékony fűzfavesszővel szaporán ütni kezde a disznókat: - Menjetek hazafelé, fussatok, fussatok! - A disznók pedig, mint akik megértették úrnőjük kérését, elkezdtek futni, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtak. A kisasszonyka utánuk,- úgy futott, hogy fürtjei lobogtak a szélben, a cipőcskéit elhagyta valamelyik gödörben, a szoknyája fönnakadt egy ágon, - de ő csak futott és futott a konda után, nyomában a fütyörésző kondással, akinek azért nem volt annyira sietős. - Szegény párák,-gondolta magában - ti sem fogjátok megsüvegelni a kisasszonykát többet! - mondta magamagának, kuncorogva. A kisasszonyka már levegőt is alig kapott a fűzőjében, de csak hajtotta és hajtotta a disznókat. Már majdnem az uradalom előtt voltak, amikor a kondás előre kiáltott: - Most válasszon ki egy malackát és vesse rá magát! Már eleget szellőztek! - A kisasszony ugrott egy nagyot, rávetette magát egy kismalacra, aki sivítva próbált a szoros ölelésből menekülni. A kisasszony erőst fogta, hogy el ne szaladjon, és örömében azt sem vette észre, hogy a sivítozásra az összes szolgáló és cseléd, lovász és magtáros, de még az apjaura is a kapu elé gyűlt. A kondáslegény is utolérte, és gazdájának kérdő tekintetére csak annyit válaszolt: - Topánkát fogunk készíteni ! - azzal rámutatott a malackára, aki még mindig reszketett a félelemtől. Az összes szem a kisasszonykára szegeződött, amikor a kondás azt mondta: - Most bevisszük, forralunk vizet, beledobjuk a malackát, hogy szép piros topánkája legyen kegyelmednek, ami illik az orcája színéhez! A kisasszony ránézett a kismalacra, majd apjaurára, akinek villámokat szórt a szeme, aztán rá a többiekre, akik ugyancsak állták az ő tekintetét, és a végén a kisgyerekre, aki az anyja szoknyája mellett elkezdett keservesen sírni. Menten elszégyellte magát. Volt is mit! Ruhája alig volt, a haja, mint a szénaboglya, az orcája sáros és kicserzett, a kezében pedig egy rémült kismalacot szorongatott. - Apámuram, - mondta békítőleg, - már nem is akarok világszép topánkát ebből a kismalacból!- s azzal letette és visszengedte a többiek közé. A gazduram átlátta a helyzetet nyomban, dörgedelmes hangon megkérdezte a kondástól: - No fiam, hogyan is készül az a világhíres malacbőr topán? - kacsintott észrevétlenül, mire a legény megszólalt: - Nem tudom biz' azt gazduram, mert mire odajutnék, mindig van egy kényes kisasszonyka, aki megsajnálja a malacot! - nevette el magát, s vele együtt kacagott az egész udvar. Onnantól fogva a kisasszony úri jódolgában sem parancsolgatott a cselédeknek, nem noszogatta a lovászfiúkat, és nem kiabált le a kanászfiú füttyére sem, ha hajnalban kiterelte a disznókat az ólból.
De hogy valami jót is mondjak a mesém végére, Gazduram busásan megjutalmazta a kanászt, aki megnevelte nyafka és kivagyi leányát. Olyan busásan, hogy vett belőle egy kisebb birtokot, és alig egy év múlva füttyögetni kezdett a kisasszony ablaka alatt. Az futott, mert alig várta, hogy lekiabálhasson a rég látott kondásnak. - No kisasszony, aztán akar-e velem még egyszer malacbőr topánt készíteni? -kiáltott fel neki a legény. Hogy mi volt a válasz azt azok tudhatják csak, akik a hetedhét országra szóló lakodalomban ott voltak!