Malaopami és a sztyeppei szél dala

Évszám
2010
Malaopami szerette, ha fújta a hosszú haját a szél. Olyankor úgy érezte, hogy valaki a távoli végtelen sztyeppékről gondolt rá, és küldött törődésképpen egy kis szelet neki, hogy el ne felejtse, mi a szabadság. Malaopami szerette szabadnak érezni magát. Ám a szabadságot csak nagyon ritkán érezhette meg.

Rendszerint nagyon kellett figyelnie, hogy megtalálja. Sokszor tűnt el a napfelkeltében vagy a naplementében. Ha a szabadság ezekben bújt meg, ott hamar észrevette. És aztán gyönyörködhetett benne egészen addig, amíg el nem ért a buszmegállóig, mert ott le kellett szállnia. Tudniillik, a napfelkeltét és a naplementét Malaopami a buszból látta mindig. Néha a lehulló falevelekben találta meg az eltűntnek hitt szabadságot. Máskor meg egy kismacska szőre alá bújva lelt rá. Mindig máshol volt. Malaopami szerette. Szívesen játszott vele. Izgalmas volt, hogy mindig egy új helyen találhat rá.

                Egy reggel Malaopami úgy döntött, felfedezi a sztyeppét, megkeresi azt, aki a szelet küldi neki és köszönetet mond, hiszen nagyon szereti, amikor szelet kap ajándékba. Malaopami megkereste azt a buszt, ami a sztyeppék fele ment, és jegyet váltott a sofőrnél. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik puha székbe, hátradőlt és bekapcsolta az mp3-lejátszóját. Malaopami nagyon szerette a zenét, és ha magányosnak érezte magát, meghallgatta egyik kedvenc számát, és máris kevésbé volt egyedül. Nekitámasztotta a térdét az előtte lévő szék támlájára, és kinézett az ablakon.

                Órákig szemlélte az elsuhanó tájat, megörült, amikor egy nyulat látott, mosolygott az őzeknek és integetett a piros bundájú rókáknak. Miután megállt a busz, Malaopami leszállt, és körülnézett. Miután a jármű elhajtott, miután már nem hallatszódott a hangja és miután már apró pöttyként sem látszott, Malaopami fellélegzett. Sehol nem volt egy lélek sem, viszont a jó öreg sztyeppei szél egy kedves muzsikával fogadta. Malaopami leült az út szélére, kémlelte a végtelen tájat, és otthon érezte magát. A szél neki játszott, és az ő szíve boldogsággal töltődött fel. Meg szerette volna ölelni az egész helyet, minden fűszálat, minden bogarat, megölelni a szelet, megölelni a távoli buckákban megbúvó őslakosokat, megölelni mindent. Malaopami boldog és szabad volt. A sztyeppei szél tette azzá.

                Malaopami úgy gondolta, az ő hazája a sztyeppe, és ősei szeretetét érzi ő is. Mindig megszeppenve nézett körül ezen a tájon, és mindig elcsodálkozott, hogy itt mennyi varázslat lakik. A sztyeppe mágikus volt, a sztyeppei szél azt mondta neki, hogy itt biztonságban van, ez egy olyan hely, ami belőle fakad. Amit Malaopami éltet. Malaopami érezte, hogy ez kölcsönös, hiszen ez az a hely, ami őt is élteti.

                Este aztán búcsút intett a csillagokkal teli sztyeppének, felszállt a buszra, és órák múlva az ágyában mosolyogva szenderedett el. Tudta, bármelyik sztyeppe lehet majd az ő otthona, és bármelyik őserdőt sztyeppének fogja látni, ha a szívében megszólal a sztyeppei szél dala. Biztonságban érezte magát, hiszen tudta, az, hogy otthon legyen, csak a szívén múlik. Az a hely, amit otthonának hívhat, megtelik majd a szívéből áradó dallal, és ha vigyáz, hogy ne legyen süket a szabadság és a boldogság dalára, idővel bárhol otthon érezheti magát.