A „másik-én”

Évszám
2013
Beküldő
Petchy

Élj megfontoltan!

Nemrég történt velem egy különös eset, mikor este hazafelé tartottam az iskolából. A teljességhez hozzátartozik, hogy a város szélén lévő, félreeső helyen lakunk. Az utcák kihaltak és a közvilágítás igen bizonytalan. Egyszer van, máskor nincs. Aznap éppen volt és a koszos lámpaburákon átsejlett némi fény. Mikor leszálltam a buszról, hogy a megszokott utamat járva a lépcsősoron felmásszak az utcánkig, egy alakra lettem figyelmes a lámpa mellett. Úgy messziről egy átlagos lánynak tűnt, de valahogy mégis… mintha egy kicsit emlékeztetett volna valakire. Ahogy közelebb értem láttam, hogy alig van rajta ruha, pedig az ősz már igen csak a vége felé járt, a virágok fonnyadoztak az út szélén, a levegő lehűlt és az eső elállíthatatlanul zuhogott. A természetből távozni készült az élet. Ő csak ácsorgott ott egy lenge nyári ruhában. Nem csinált semmit csak egyszerűen állt, mint egy háromdimenziós kivetített kép, mozdulatlanul és mereven. Lassan mellé értem és az arcába néztem. Olyan volt, mint én. Egy „másik-én”. Csak a haja volt nagyon más, szinte izzó vörös, és még a lámpa bizonytalan fényében is úgy tűnt, mintha lángra kapott volna. Különös, hogy ebben az őszi esőzuhatagban ő teljesen szárazon álhatott ott. A ruhája, a bőre, mindene száraz maradhatott, és annyira dermedtnek tűnt, mintha az ereiben a vére már rég megfagyott volna.

Ellenben az én vérem robogva dübörgött az ereimben és a dobhártyám együtt verte a ritmust a szívemmel. Menekültem. Végig kettesével szedtem a csorba lépcsőfokokat felfelé. A pocsolyákon át trappolva elértem az utcánkat és rohantam fel a házig. Kifulladva estem be az ajtón. Kétszer ráfordítottam a kulcsot és még jól meg is rángattam a kilincset. Most már úgy éreztem biztonságban vagyok. De mitől is vagyok biztonságban? Vagy kitől? Hiszen senki sem bántott. Nem üldözött. Miért félek? És ki volt az a lámpa alatt, aki olyan volt, mint én? És hogyan maradhatott száraz, mikor belőlem csavarni lehetett a vizet? 

Hetekig különböző elméleteket gyártottam arról, hogy vajon mi történhetett. Végül azt próbáltam elhitetni magammal, hogy nem is volt ott senki, csak a sejtelmes fény és az eső csalafintán játszott velem. Aztán ahogy telt-múlt az idő, lassan elfelejtettem az esetet. Sokáig nem láttam a különös „másik-én”-emet. Egészen addig nem is jutott eszembe, míg néhány évvel később egy csendes, meleg nyári este ott nem álltam ismét a buszra várva, és a hajam egy színdarab kedvéért lángoló vörösre volt festve. Lassan ráébredtem, hogy én már álltam ugyanitt a lámpa alatt, ugyanebben a lenge nyári ruhában, ugyanilyen lángoló vörös hajjal. Nem értettem, hogy akkor, most mi is történhetett velem. Teljesen összezavarodva, csak úgy álltam ott bután bámulva magam előtt a járdát.

Hogy láthattam azelőtt azt, ami most van? És vajon miért láttam? Ki vagyok? Mi van bennem? Mi éltet? Csak anyag lennék? Hús, csont, szövet és vér? Hirtelen számtalan kérdés tört elő belőlem. Mindegyik szó csupa-csupa kérdőjellel. És én magamban kezdtem keresni a válaszokat. A kérdezz-felelek egészen jól működött, először döcögősen, majd gördülékenyen jöttek a válaszok. Beszélgetni kezdtünk. Ez egyértelmű, ugyan a szám szavakat nem formált, de mégis beszélgettünk. Én voltam és a „másik-én”. Tudom, most sajnálkozva azt gondolja a kedves olvasó, hogy ez a szegény lány talán nem is beszámítható. De teljes biztonsággal állíthatom, hogy eddig semmilyen mentális betegség jelei nem mutatkoztak még rajtam, és orvos édesanyám a titkos analízisei alkalmával sem talált még semmi kivetnivalót elmém állapotán. Ugyan a húgom már többször használta a „tiszta dilis” kifejezést, amikor rólam beszélt, de ez részéről csak a testvéri szeretet megnyilvánulásának apróbb jele. 

Egy óra elteltével én még mindig ott álltam a lámpafényben egyedül, és a lassan feltámadó nyáresti szellő simogatta az arcomat. A busz már rég elment, és nekem eszembe sem jutott, hogy felszálljak rá. Pedig ő nem mondta, hogy maradjak. De lefoglalt annak megismerése, hogy van bennem valami, vagy valaki, aki több nálam. Kezdtem megérteni a válaszokat.

Azután szép nyugodtan hazasétáltam, most már nem féltem, és arra gondoltam mennyire kis buta voltam, hogy saját magam elől elszaladtam. Aznap este már nem érdekelt a színházi próba, a szórakozás. A „másik-én” visszatartott. Az üres házban lefeküdtem aludni, de az éjszakám nagyon nyugtalan volt. Forgolódtam, felébredtem és félálomban különös lebegő beszélő fejekkel, furcsa dolgokat képzeltem. Hajnal felé végre sikerült elég mélyen elaludnom. 

Reggel, az ügyeletből hazatérő édesanyám sírására ébredtem, ahogy szorosan magához ölelt és puszilgatta az arcomat. A kishúgom sápadtan, tágra nyíló szemekkel állt a szobám ajtajában. A busz fékhiba miatt nem tudott bevenni egy kanyart.

Van valami bennem, ami életben tart. Valami a tudaton túl, ami ésszel felfoghatatlan. És ha nem figyelek rá, ha nem hallgatok rá, most én is azon a buszon lehettem volna. Édesanyám mindig azt mondja: az életben maradáshoz szerencse kell. És igaza van. Szerencsésnek mondhatom magam, mert megláttam a belső hangomat.

Nem mindegy, hogy hova születünk, honnét indulunk és hova tartunk. Hallottam már olyan elméletet, hogy az ember gép. Tehát ebből kiindulva én csak egy biológiai robot lennék? Az iskolában pedig azt tanultam, hogy az ember csak anyag és mindössze az különböztet meg engem és egy tyúkot, hogy nekem kicsit összetettebb az agyam. Így leírva ez nagyon ijesztően hat, de most már megnyugtat a biztos tudat, hogy ez nem igaz. Nemcsak anyag vagyok és nemcsak tudatom van, és az érzelmeim nemcsak vegyi folyamatok eredményei, hanem van lelkem is. Igazi lelkem. 

A lelkem olyan, mint a legtisztább energiahordozó, a gáz. Ha begyújtjuk meleget ad és világít, de amíg a lángja nem ég, senki sem veszi észre. A remény, a szeretet és minden jó a lelkemben ébred. És amikor azt mondom, hogy lelkiismeret nem egy biokémiai folyamatra gondolok, hanem egy valódi, de megfoghatatlan dologra. A lelkem örök és halhatatlan, ismeri a múltamat. Nemcsak a mostani testem múltját, hanem a sokkal-sokkal régebbi múltat. A születésem előtti múltamat. De ahhoz még nincs jogom hozzáférni. Úgy hiszem a jövőt is ismeri, lehet, hogy korlátozottan, vagy csak részleteiben, de ismeri. És a lelkem el tudja hagyni a testemet, ha célja van vele. A lelkem a „másik-én”. És én megváltoztam. Már nem vagyok olyan, mint a tükör éjszaka. A magány és csend végleg megszűnt bennem. 

Persze az összefüggéseket, így utólag már könnyű észrevenni, de vajon mennyi idő kell hozzá, hogy el tudjak igazodni a szimbólumok útvesztőjében? A jelekből a jövőt előre látni szinte lehetetlen. De ha mégis megérteni vélek egy rejtett kapcsolódást, azzal vajon milyen nyomot hagyhatok, és vajon mit változtathatok meg a világban?... Nem kedves olvasó, nem… Tizennyolc évesen nem akarom megváltani a világot. Én most még csak a megismerés előszobájának ajtajában toporgok, de a kérdéseimre kapott válaszok, új kérdésekhez vezetnek. És ez a körforgás folyamatos.

Én már láttam a lelkemet. És most már soha többé nem fogok elszaladni előle. De vajon kedves olvasó… Ön látta-e már a lelkét?!