Máskapu

Szublimáció, 2015, május 1 - 18:38

Volt egyszer egy fiatal szobrász, akinek nagyon felvitte az Isten a dolgát. Csakhogy a kalandvágyó legény gondolt egyet, s katonának állt egy készülő hadjáratba. Kiderült, hogy nemcsak köveket tud kedvére alakítani, hanem kitűnő érzéke van a harcászathoz is – bátorságával és leleményességével fényes győzelmek hőse lett.
Seregük megállíthatatlanul tört előre. Dávid, mert így hívták a hajdani szobrászt, ekkor már egy egész ezred parancsnoka volt. Az utolsó város meghódítása után sivár vidékre értek, és egy furcsa épülettel találkoztak. Dávid gyanakodva méregette a senki földjén magasodó, kör alakú bástyát, melynek nem volt kapuja, de ablakai, sőt lőrései sem. Úgy tűnik, igazat mondott az egyik hadifogoly:
– Városunk mögött hatalmas pusztaság húzódik, s a legendák szerint egy mesésen gazdag, gyönyörű ország van a túloldalán. Sokan útra keltek arrafelé; nem tudjuk, mi lett velük. A legtöbben néhány nap múlva visszafordultak. Azt mondták, találkoztak egy toronnyal, melyben kísértetek laknak. A bástyaszerű épületet Máskapu néven emlegetik – az a hír járja, hogy a másvilágra vezet. Manapság már senki se mer átkelni a pusztán. Nemcsak a hosszú vándorúttól félnek, hanem a kísértetektől is…

A katonák mohóságát feltüzelte a mesésen gazdag ország híre. A toronyról szóló mendemondát hitték is, nem is – hamar elfelejtették. Nem így a parancsnokuk; a hajdani szobrászt mindig is izgatták a rejtélyek. Most, hogy e baljós épülethez értek, Dávid főleg a biztonságukra ügyelt. Ki tudja, igazat mondott-e a hadifogoly? Hátha csak tőrbe akarják csalni őket… Nézte a tömör falakat, és nem értett semmit.
"Ha nincs kapuja, teszünk róla, hogy legyen!" – dühödött fel. Ki is adta a parancsot:
– Ágyukat harcállásba, cél a torony aljának közepe! Kaput nyitunk azoknak az állítólagos kísérteteknek. Még hogy Máskapu, másvilág… majd mi megmutatjuk nekik, hová vezet!
Vezényszavára a tüzérek versengve lőni kezdték a tornyot. Föld és ég remegett a folyamatos ágyúdörgésben. Dávid magasba emelt karja láttán egyszerre elhallgattak. Távcsövek tucatjai szegeződtek a toronyra. A lövedékek kapuszerű mélyedést vájtak a falba, hanem az vastagabb volt, mint gondolták. Újabb össztüzet zúdítottak rá, de hiába.
– Ilyen erős falat még nem láttam – hüledezett a parancsnok.
Felderítőket küldött, hogy föld alatti járatok után kutassanak – hogyan is lehetne különben ki- és bejutni az épületbe? Egy öreg kút keltett figyelmet a torony mögött. Egyikük leereszkedett benne, de alagutat abban se talált. A kút közelében egy félig kiszáradt almafa állt. Kis házikó volt még hátul, azt is átkutatták. Valamiféle műhely lehetett, régi szerszámokkal. Vastagon állt benne a por.
– Itt éjszakázunk, holnap pedig továbbmegyünk – adta ki a parancsot Dávid. – A szokottnál is erősebb őrséget állítsatok!

Aki csak tehette, nyugovóra tért. Az őrök elfoglalták a helyüket, sok ágyú is készenlétben állt. Éjfél körül nyüszítő vinnyogás hallatszott a toronyból, és furcsa kántálás, melybe nemcsak az épület kövei, hanem a katonák szíve is beleremegett.
– Pa-pa-parancsnok úr, ve-vegyük tűz alá? – érkezett futva Dávid helyettese. – Ki-kibírhatatla-lanok ezek a kí-kísértetek! – lihegte.
– Figyeljetek inkább a pusztára, gyanús nekem az a csend. Én pedig közelről is szemügyre veszem ezt a tornyot. Tudjátok, mennyire izgatnak a rejtélyek… és természetesen egyedül megyek! – előzte meg a tiszt közbevetését.
– Igenis, uram! – húzta ki magát a másik, s elviharzott. Megszokták vezérük váratlan ötleteit, melyek ragyogó sikereket hoztak. Maguk között Góliátnak nevezték… nem gúnyból, hanem őszinte tisztelettel, hiszen sokszoros túlerőt is legyőztek a vezetésével.
Dávid fegyvert sem vitt magával; bízott a mesterlövészeiben. A toronyhoz érve elnémult a rémisztő kántálás, katonái felől sem érkezett semmi nesz. Hatalmas csend volt. Szemügyre vette a lövedékek vájta üreget. Olyan volt, mint egy barlang bejárata, melyet belülről elfalaztak. Máskapu… mi lehet vajon mögötte? Van-e itt még valaki rajta kívül? Mintha egy másik szív ismerős dobogását is hallotta volna – szokatlan melegség öntötte el. És a torony mélyén felcsendült egy kristálytiszta női hang. Egy lassan lüktető dallam; mintha végtelen tenger hullámozna. Ősrégi hajósének, melyben egy gyönyörű leány várja haza a kedvesét. Aztán elúszott, elapadt a dal, s az épület titkokat őrző sziklazátonyként hallgatott.
Nem is tudta, hogyan került vissza a többiekhez. Helyettese arcát megpillantván az első kérdése ez volt:
– Hallottatok valamit, míg a toronynál voltam?
– Semmit az égvilágon. Szörnyű csend lett, mikor odaértél… – borzongott a tiszt. – Ugye továbbmegyünk reggel?
Dávid töprengve bólintott.

Évek óta nem aludt ilyen mélyen, gyermekien. Reggel a többiek karikás szemmel sorakoztak. Parancsnokuk tekintete vissza-visszarebbent a toronyhoz. Álomszerű emlék volt immár a csodaszép ének. A gyöngyházszínű fényben hatalmas, megmunkálatlan kőnek látta az épületet – hosszú szendergés után felébredt benne a szobrász. Így szólt a parancskihirdetésen:
– Harcostársaim! Úgy döntöttem, hogy átadom a vezetést a százados úrnak. Én még itt maradok egy kicsit. Nem tudom pontosan, milyen feladat vár rám, de ha elvégeztem, utánatok megyek abba a mesésen gazdag, gyönyörű országba!
Ezzel átadta a parancsnoki karszalagot, helyettese pedig – aki már semmin se lepődött meg – háromszoros hurrát vezényelt a tiszteletére. Ezernyi katona búcsúkiáltása verte fel a puszta csendjét. A sereg elvonult, s Dávid egyedül maradt Máskapu tornyával.

Bőségesen ellátták élelemmel, ruhával és fegyverrel – nem fog szükséget szenvedni semmiben. Nem így a kút mellett álló gyümölcsfa, mely igencsak kókadozott. A legény nem törődött vele, hanem a műhelyhez sietett. A házikóba toppanva felcsillant a szeme. Szobrászműhely volt, sokféle régi szerszámmal. Vésővel, kalapáccsal és létrával felszerelkezve visszaloholt a toronyhoz. Jó arányérzéke volt, nem szokott vízmértéket és függőónt használni. A mélyedés körül lendületesen felkarcolta egy kapu körvonalait, majd hátrébb lépett. Döbbenten látta, milyen csálék a vonalai.
"Szinte megrohamoztam az épületet, úgy estem neki" – röstelkedett. "Pedig szobrász vagyok megint… Megnézem, van-e függőón a műhelyben."
Előtte azonban vizet húzott a kútból. Megöntözte az almafát – melyen egyetlen gyümölcs fonnyadozott –, végül maga is kortyolt a vízből. Tiszta volt, és hideg; mintha hegyi patakból merítette volna. A kis házban nem talált függőónt. Zavarta a por, piszok, nekiállt hát kitakarítani. Mire végzett, a műhely nagyon otthonos lett – s ekkor elfogta az alkotói láz.

A toronyhoz sietve látta, hogy az almafa kezd magához térni. A fűben talált egy madzagot. Keresett hozzá egy kődarabot is, de aztán meggondolta magát. Leszakította az almát, mely szépen kigömbölyödött a fán. Rákötötte a zsinórra, s máris kész volt a „függőón”. Segítségével könnyen felkarcolta a függőlegeseket. Az íveket egy rövid fohász után, szemmértékkel húzta. Remekül sikerült, mintha kiszerkesztette volna. Korábban merész, újfajta szobrokat készített – dúskált ötletekben és sikerekben –, most viszont ősi formákra vágyott. Lépcsőzetesen szűkülő, bélletes kaput tervezett, az oszlopok között geometrikus mintákkal, az oszlopfőkön gazdag díszítéssel. A félköríves mezőbe domborművet képzelt, a láthatatlan énekes mellképével.
Megállás nélkül dolgozott napestig. Most még csak elnagyolt formákat készített – ezekből fogja előhívni a részleteket. A torony kövei másfél méter vastagságig faraghatóak voltak, utána egy gyémántkeménységű fal következett, melyről lepattant a véső. Éjszaka izomlázzal küszködve szunyókált a műhelyben. Sokszor felébredt, noha síri csend honolt.
"Talán mégiscsak a többiekkel kellett volna mennem" – vívódott. "Ők maholnap látni fogják azt a csodálatos országot, én viszont Máskapu tornyát nézegethetem, mely alighanem üres belül, vagy ami még rosszabb lenne: tömör! Ha el is készül a művem, milyen lesz? Egy régimódi kapu, mely nem vezet sehová…"
Sokáig forgolódott, mire elnyomta az álom. Hajnalban kelt, s miközben fényár lepte el a pusztát, vizet húzott a kútból. Meglocsolta a fát, majd magát is, hogy felfrissüljön. A függőónként szolgáló almára nem volt már szükség. Étvágygerjesztően sárgállott, illatozott, így hát belekóstolt. Semmihez sem fogható, fenséges íze volt. Mire elmajszolta, hatalmába kerítette a lelkesedés. Felkapta a szerszámokat, s eliramodott a toronyhoz.

Egész nap dolgozott, de nem volt éhes, se fáradt. Az almán kívül nem evett semmit, a szokott ételekre gondolni se bírt. Néha megpihent, vizet húzott a kútból és iszogatott. A munka végeztével sem volt éhes. Reggelre újabb alma gömbölyödött a szépen kizöldült fán. Dávid leszakította, s jóízűen megette. A munka magával ragadta, teljes odaadással dolgozott. Teltek-múltak a napok, hónapok, és a dombormű kivételével kialakult a kapu.
"Kifaragom a mellképet is, ha elégedett leszek a többivel" – gondolta, ám ez a nap nem akart eljönni. A régi szobrász késznek nyilvánította volna az oszlopokat, a mostaninak viszont hiányérzete volt – csak nem tudta, hogy miért.
"Mégiscsak elkezdem a domborművet, később majd visszatérek a többihez" – határozta el. Képzelete ellenállhatatlan erővel hívta elő a női mellalakot a kőből, alig bírta követni a szerszámokkal. Sejtelmesen szép lett, mint egy Madonna-szobor. Dávid töprengve nézte.
– Csak tudnám, mi hiányzik még belőle – sóhajtotta.

Aznap éjjel vihar söpört végig a pusztán. A házikó recsegett-ropogott, kis híján elsodorta a szél. Esőcseppek özöne verte a tetőt – mintha harci dobok peregtek volna. Hatalmas dörgések kísérték a villámok össztüzét. A pusztát víz árasztotta el, a műhely küszöbén is befolyt. Máskapu tornya sziklazátonyként uralta a hirtelen jött tengert. Hajnalig tombolt a vihar. Miután elvonult, Dávid a távoli villámokban gyönyörködött. Mikor szürkülni kezdett a láthatár, lefeküdt és mély álomba merült.
Dél körül verőfényben ébredt. A puszta magába fogadta a rengeteg vizet, és harsányan zöldellő fűvel, tarka virágokkal hálálta meg. Az almafa megsínylette a vihart – Dávid sokáig metszegette, hogy eltüntesse a pusztítás nyomait. Mire végzett, alkonyodni kezdett már. Egyetlen alma lengedezett az ágakon. Letépte, majd zsebre vágta, mert eszébe jutott, hogy még egyetlen pillantást sem vetett a kapura.
A leáldozó nap vöröses fénybe vonta a finoman díszített oszlopokat és Máskapu Madonnáját. Szinte tökéletes volt a műve, de a halványuló fényben erőtlennek látta. Már nem nyugtalankodott miatta, hiszen megtett minden tőle telhetőt. Beleharapott az almába. Mennyei zamata szétáradt benne, minden porcikáját átitatta. Tekintetét a kövekből megidézett Madonnára emelte, és énekelni kezdett. Maga se tudta, mit, miért – ott született meg ajkán a dal, a pillanat varázsában. Mintha legbelül, a csontjaiban keletkezett volna, s vérerein, idegszálain áradt felfelé. Miközben énekelt, a kapu alig észrevehetően átalakult. Az oszlopfők leveles indái megteltek élettel, a mellkép szinte lélegezni kezdett.
A lépcsőzetesen mélyülő kapu befelé szívta, sodorta alkotóját. Érezte, hogy nincs egyedül, a szívét elöntő melegség jelezte. És a torony belsejében felcsendült a várva várt női hang. A tengerként hullámzó hajósdallam, melyben egy leány várja haza a kedvesét. Kettőjük éneke összetalálkozott, egymásba fonódott.
Dávid egy utolsó pillantást vetett a Madonna-szobor mosolygós arcára, és elindult. Anélkül, hogy egyetlen pillanatra is abbahagyta volna az éneket, átment Máskapu falán.


Jelmondatok:

"Az emberek elfeledkeztek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás."

"Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

"Csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között."

Az írás hossza kb. 10 ezer karakter

Rejtély

A kapu jelképesen átjárót jelent kétféle világ, kétféle állapot között, például a profán és a szakrális, az ismert és az ismeretlen (misztérium) között. A kapukat gyakran őrzik, jelképesen vagy valóságosan. A befalazás is egyfajta védelemnek tekinthető, illetve olyan nagymérvű különbségnek a két világ között, mely áthatolhatatlan – vagy annak tűnik, mígnem az átkelni szándékozó (stílszerűen) ki nem "küszöböli" az eltérést: szintet vált, központot cserél. A kapu ily módon vezethet lefelé vagy felfelé, a "pokolba" vagy a "mennyekbe". Halálba, vagy életre, de a szellemi Élethez is "halál" vezet: "Életre halás" – a világi vágyak elhalása, feloszlása. Teljes önátadás.
S valóban, nagyon nehéz a megkülönböztetés látszat és valóság között. De minél inkább megtisztul az ember, annál tisztább lesz a "látása", "hallása": intuíciója. S kiderülhet, hogy amit fénynek látott, az talmi csillogás; amit sötétségnek vélt, az pedig Isteni Fény – csak elvakította.
Máskapu egy ilyen "feladvány" mibennünk. Nap mint nap "elénk" kerül, és beleütközünk.

Örülök, hogy elgondolkodtatott a történet, és köszönöm!

Ismeretlen tartomány

Kedves Szublimáció!
Kiváló történet, több szempontból is elgondolkodtató. Egyrészt érdekes maga a cél, amely kettős: bejutni a toronyba - vagyis átjutni a holtak világába. Felmerül a kérdés: vajon tényleg akarta ezt a főszereplő, vagy csak a rejtély igézete és a toronyból kihallatszó szirén-ének csábította erre az útra? Lényeg azonban, hogy nekiállt megfejteni a rejtélyt. Katona-énje kezdte, és rá kellett jönnie, hogy nem tud mindenhova egyszerűen csak betörni. Művész-énje végül az intuíció útján eljutott a látszólag lenyűgöző megfejtésig. De hova ment? Szerintem lett volna még feladata ezen a világon.
Itt jön a másik fontos szál: vigyáznia kellett volna az ezredére, mert így nagy valószínűséggel hasztalan keresnek egy nemlétező meseországot, és egyszer csak szomjan halnak a puszta közepén. Ironikus, hogy ugyanoda jutnak, mint az ezredesük, csak a hosszabbik úton. Jól kiszúrt velük a hadifogoly, egyszerre két csapdát állított nekik, és mind belement valamelyikbe, ki-ki természete szerint. Ötletes és jól szerkesztett mű, gratulálok.